Haladjunk csak szépen sorban: Zeiss? Vetítő? Sonnar? Morze? Az utóbbi kettőnek persze nincsen közvetlen köze egymáshoz, hiszen a Sonnar nem szonár, a morzekód pedig nem a szonár hangja. Mai vetítőoptika-adaptálásunk külső kivitele mégis morzekódot kapott, emellett persze nagyon érdekes lesz a mögötte rejlő nyugatnémet üveg és a képminősége is. Ugorjunk fejest a projektbe, mint német tengeralattjáró az Atlanti-óceánba!

Mi az a vetítőoptika?

Olyan optikai blokk, melyet eredetileg filmvetítőkbe, diavetítőkbe, extrém esetekben pedig ipari berendezésekbe vagy röntgengépekbe terveztek. Ezt követően eltelik néhány évtized, és jön egy olyan őrült, mint én, majd ezeket az objektíveket megpróbálja fényképezésre használni. Ez nem kevésbé veszélyes feladat, mint egy dízel-elektromos meghajtású Type II U-Boot fémtestében alámerülni a jeges vízbe 1942-ben, és a szén-monoxidos dízelfüstöt kerülgetve reménykedni benne, hogy akkumulátorsav-gőzt már nem fogunk beszippantani.

A vetítőoptikák általában kizárólag egy fém csőből és benne az optikai blokkot alkotó lencsékből állnak. Nincsen sem fényrekeszük, sem fókuszmechanikájuk. Használatuk során egyszerűen csak behelyezték a fogadó gépbe, majd kézzel a megfelelő távolságban rögzítették őket a foglalatban.

Mi vele a feladatunk?

Ahhoz, hogy vetítőoptikákkal fényképezni is tudjunk egy korszerű digitális kamerán, fel kell őket szerelnünk pár dologgal. A német tengeralattjárók harcértékét például nagyban növelte, hogy felszerelték őket Zaunkönig akusztikus torpedókkal, ami a szövetséges hajók hajócsavarjának hangját volt képes követni, így kilövése után is tudta tartani a manőverezni próbáló célpontot (néha a saját tengeralattjáróját lőtte ki).

Vetítőoptikánknak legalább két dologra lesz szüksége ahhoz, hogy valódi objektívvé váljon:

• fókuszmechanikára, hiszen a precíz élességállítás a használati élmény legfontosabb eleme; ez a fókuszmechanika manuális lesz, mint az U-Bootok WC-je (de azért kevésbé bonyolult, és hibás használat esetén tengervíz sem fog az ülepünk alatt a hajótestbe zúdulni);
• csatlakozásra, azaz valamilyen bajonettre, amivel biztonságosan és precízen a fényképezőre helyezhetjük; ez lehet a használt fényképező-rendszerünk csatlakozása, vagy valamilyen könnyen adaptálható régebbi csatlakozás (jellemzően M42 vagy Leica M);
• megfelelő fényzárásra, hiszen a legjobb képminőség elérése érdekében az optikát, a fókuszmechanikát és a csatlakozást precízen, fényszivárgástól mentesen kell összerakni, akárcsak egy tengeralattjáró szigetelését.

További opcionális elemeket is a szerkezetbe iktathatunk, hogy növeljük az esztétikumot és a praktikumot. A IX-es U-Bootokon ilyen volt például a kávéfőző. Az adaptált vetítőoptikáknál ilyen lehet a teljes hosszában takaró (és fényellenzőként is működő) házazás, vagy a standard méretű szűrőket és kupakokat fogadó front filter menet.

Amit általában nem szoktam a vetítőoptika-adaptálásaimba építeni, az a fényrekesz. Ez olyasmi, mint a napfénytető egy tengeralattjárón. Azért nincsen rá szükség, mert ezeknek a fényerős objektíveknek a képe jellemzően nyitva adja a legkarakteresebb képet. Ha rekeszelnénk őket, a képminőség javulása mellett elkezdenének úgy viselkedni, mint bármilyen más standard objektív, így a bonyolult elemmel alig nyerünk valamit, aminek praktikus szerepe is lenne. Ezen felül a legtöbb ilyen objektívet általában portréra lehet a legjobban használni, ahol ismét csak a nagyobb fényerőnek van jelentősége, nem a szűkre rekeszelt képnek.

Miért érdekes a P-Sonnar 90mm?

Elérkeztünk konkrét példányunkhoz, cikkünk alanyához, a Carl Zeiss P-Sonnar T* 90mm f/2.5 West Germany objektívhez. Bontsuk fel egy picit a nevét:

• Carl Zeiss: az optika a híres Zeiss művekből származik;
• Made in West Germany: ez a Zeiss a "nyugati" Zeiss: a céget a második világháború után Németországgal együtt szakították ketté, mint gerinc alatt megfelelő mélységben detonáló torpedó a balszerencsés hajót, és 1991-ig nem is egyesítették újra;
• P-Sonnar: a Sonnar jelölés az optikai képletre utal, amit mindjárt ki is fejtünk, a P betű pedig a német "projektor" rövidítése, ami itt arra utal, hogy ez az objektív 35mm-es kockákat vetítő gépekben dolgozott (Zeiss Ikon Royal és Zett Royal masinákban);
• 90mm f/2.5: ez a gyújtótávolságot és a legnagyobb rekesznyílást jelöli úgy, mint egy hagyományos objektíven;
• T*: ez a legendás Zeiss bevonat jelölése, vagyis a coatingé, ami a lencserendszer saját tükröződéseit és más flareket hivatott kiszűrni, és drasztikusan javítja a kontrasztot és az ellenfényes teljesítményt.

De miért olyan ismerős nekünk a Sonnar elnevezés? A Sonnar a Zeiss egyik legrégebbi és leghíresebb optikai képlete, kidolgozása Ludwig Bertele érdeme, aki a Tessarokat szerette volna meghaladni, ugyanakkor a Gauss-típusnál egyszerűbb megoldást keresett kevesebb lencsetaggal.

Ha fotózol régi optikákkal, akkor minden bizonnyal a 135mm-es 3.5-ös fényerejű Zebra vagy MC verziós Sonnarral találkoztál már, amikről részletes cikket is olvashatsz a blogon. (Későbbi utód a 2.8/135mm-es C/Y csatlakozós Sonnar, korszerű leszármazottjuk pedig a 2/135mm-es APO-Sonnar, amit szintén teszteltem.. Láthattál egy rövid videót a blogon a 3.5/135-ös középformátumú Sonnarról is, amit Hasselblad kamerákra terveztek.)

A klasszikus Sonnar elrendezés egy négy lencsét három tagban tartalmazó képlet, ahol a front blokkban van három lencse, a második és harmadik ragasztott páros. Sorban haladva a front lencse egy pozitív meniszkusz, aztán jön egy páros, ami bikonvex (korona) és negatív meniszkusz (flint) tagokból áll, végül a rekesz után kapunk egy negatív meniszkuszt. A ragasztott tag az akromát korona-flint páros, ami a kromatikus aberráció és a szférikus hibák szűréséért felelős. Kiemelkedően éles és kontrasztos képükről ismertek, öröm velük fotózni:

És itt kezdődnek az izgalmas dolgok, ugyanis a fentivel szemben a P-Sonnar egy módosított képlet: a harmadik tagot tulajdonképpen félbevágták, és így a front blokk négy lencsét tartalmaz három tagban, az egész optikai képlet pedig öt lencsét négy tagban. Sorban a front lencse egy pozitív meniszkusz, aztán az akromát páros tagja egy plánkonvex és egy plánkonkáv lencse (itt a ragasztott felületek geometriájában lehet eltérés, mert bontottat még nem vizsgáltam), utána pedig érkezik egy plánkonkáv elem, végül a fősíkon túl egy bikonvexet kapunk.

Hogy ez a rajzolat szempontjából mit jelent majd, az hamarosan kiderül. Az biztos, hogy a képmező-lefedettség fullframe lesz, hiszen 35mm-es diákat vetített eredeti szerepkörében.

Milyen hasonló kaliberű
vetítőoptikák jártak már a blogon?

A vetítőobjektív sokan vannak és sokfélék, képi világuk rendkívül diverz. Egyes változatok a leképezési hibák olyan széles spektrumát adják, hogy nem is lehet elkerülni a velük való szerelembe esést, másoknak pedig szépen korrigált, korszerű objektívekkel azonos kategóriába eső képük van.

Eddigi adaptálásaim közül kaliberre legjobban talán a Leitz Colorplan 90mm f/2.5 hasonlít, ami nem csak gyutávban és fényerőben, de vetített képkörben, eredeti szerepkörben és méretben is igen hasonló a P-Sonnarhoz. Ennek a képe igen kontrasztos, éles, háttérkezelése krémes és egyenletes, a rajzolat pedig saroktól sarokig nagyon szép. Hogy erre mennyire hasonlít mai tesztalanyunk, az nemsokára kiderül.

Mi az adaptálás
konkrét menete?

Ahhoz, hogy egy vetítőoptikát adaptálni tudjunk, pár alapvető kérdést kell megválaszolnunk:

• Mi a bázistávolság? Ez az a táv, amit - praktikusan - az utolsó lencsetag és a képsík (film/szenzor síkja) között mérünk. Ebben a távolságban tud az optikai blokk éles képet adni igen távoli ("végtelenben" levő) tárgyakról, ezt a távolságot növelve pedig egyre közelebb tudunk fókuszálni. A választott fókuszmechanika mozgási tartományának tehát alkalmazkodnia kell ehhez.
• Milyen csatlakozást választhatunk? A bázistávolság egyben megadja azt is, hogy milyen csatlakozással (vagy milyen célrendszerre) dolgozhatunk. Ha ugyanis a bázistávolság kicsi, akkor csak kis vázmélységű gépeken lehet majd használni az optikát, mert máskülönben az nem tudna elég közel kerülni a szenzorhoz vagy filmhez, és nem lenne fókuszunk közelponttól végtelenig.
• Mekkora az optikai fizikai kiterjedése? Ez azért fontos, mert ez a választott fókuszmechanika befogadó méretét határozza meg: ha az optika háza túl széles, akkor nagyobb átmérőjű mechanikával kell dolgoznunk.

Ezeket a kérdéseket méréssel, teszteléssel jól meg lehet határozni, és már az adaptálás korai szakaszában is jó támpontokat adnak arra vonatkozóan, hogy miket is fogunk majd használni:

• Bázistávunk kb. 46-47mm, ami azt jelenti, hogy ezt az optikát meg tudjuk majd építeni MILC és tükörreflexes rendszerekre is (azoknak jellemzően 45mm körül és alatt van a bázistávolságuk).
• Csatlakozásnak választhatunk M42 csavarmenetet, hiszen ezt a bázistávolság megengedi, továbbá az M42 csavarmenetet a legegyszerűbb és legolcsóbb bármilyen más digitális rendszerre továbbadaptálni.
• Az optikai blokk házának (hátsó) szélessége kb. 43mm, így az M42 belső menetes fókuszhelikoidokba nem fér be, de az M52-esekbe már igen.

Az építéshez tehát egy M52-M42 végű, 36-90mm vertikumban állítható helikoidot fogunk használni, melynek M42-es apás menete egyben az M42 csatlakozásunkat is fogja adni. Az optikai blokk kb. 43mm-es háza és a helikoid belső, 52mm-es része közé műanyagból vagy más anyagból kell készítenünk egy áthidaló elemet, majd ezeket rögzíteni, és az optika tulajdonképpen már használható is.

Összeillesztésnél arra kell nagyon figyelni, hogy az optika tengelye pontosan középen legyen és pontosan merőleges legyen a képsíkra, máskülönben az egész decenteres lesz (az optika képsíkja eltér majd a szenzor síkjától, így a kép egyes része nem lesznek élesek akkor, amikor mások igen). A pontos bázistávolságot teszteléssel és alátétezéssel érheted el.

Ez persze sem nem szép, sem nem praktikus megoldás, csupán használható. Ennél egy komoly építés továbbmegy kicsit.

Design extrák

Az egyik legfontosabb szempont számomra, hogy használatra kész, strapabíró és praktikus optikákat építsek. Ennek elérésére általában az optikai blokk teljes fém házazást kap. Ez nem csak védi, de fényellenzőként is szolgál, valamint az eleje egy standard szűrőmenet is kupakoknak, filtereknek. Erre a feladatra itt egy extra hosszú (78mm) fém fényellenzőt használtam 67mm-es első és hátsó menetekkel.

Ez a 67-es ellenző a fókuszmechanikához egy 52-67mm-es step up gyűrűvel csatlakozik, ami teljesen stabil és precíz illesztést tesz lehetővé. Maga az optikai blokk (és a hozzá kapcsolódó áthidaló elem is) tulajdonképpen ebbe a step-up karikába lett beleszerelve, így az objektív moduláris: minden eleme széttekerhető és cserélhető. Ezen felül ha az optikai blokkot tisztítani kell, akkor könnyen kiszerelhető az adaptált házból (és hátulról bontható a lencserendszer).

A fent felsorolt alkatrészeket általában fekete színben lehet kapni. Az építéshez én visszamarom őket fémszínre. Az ezüst külső itt egy morzekódos designt kapott: az objektív házán annak neve és származása látható morze-kóddal, illetve az acél hispan logo.

A P-Sonnar házának frontja eleve igen jól árnyékol, így a külső házba fúrt lyukakon át nem jut be zavaró fény a frontlencse felé.

A helyes morze kódot előállíthatod például ezzel az oldallal.

A 36-90mm-es, viszonylag hosszú úton járó mechanika helyett természetesen használhatsz rövidebbet is, ezzel azonban a közelpontod csökken, mert az optikai blokk így kevésbé fog tudni eltávolodni a szenzortól vagy filmtől.

Az M42-es csatlakozásnak hála nem csak digitális gépekre adaptálhatod az objektívet, hanem bármilyen régi M42-es filmes vázra is feltehet (vagy olyan filmes masinára, aminek bajonettje fogad M42 adaptereket, szóval akár egy Canon FD gépre is tudod illeszteni).

A hátsó kupak egy egyszerű M42-es sapi, a front pedig bármilyen 67mm-es sapka lehet. Ebben az esetben egy fém, csavarmenetes kivitelt választottam, mert ez néz ki ide igazán jól:

Ha az egész építésről és az optikáról videóban is hallanál, annak sincsen akadálya:

@hispansphotoblog #hispansphotoblog #photography #zeiss ♬ original sound - hispan

Az anyagot megtalálod Tiktokon, Instagramon, Facebookon és Youtubon is.

Terepteszt

Nemsokára kiderül, milyen az optika rajzolata. Kemény próbának vetettem alá, ugyanis nem elég, hogy a fullframe szenzornál nagyobb GFX-en teszteltem, de ez a szenzor ennek tetejébe még 100 megapixeles is (ez egy kb. 66 megapixeles fullframe kamera pixelsűrűségének felel meg).

Az első poént rögtön le is lőttem: az optika vetített képe elég nagy a GFX szenzor lefedéséhez is, aminek képátlója és alapterülete is nagyobb, mint a fullframe. Mivel a GFX-nek a fullframehez képest 0,8 a crop faktora, a tesztképeken tulajdonképpen egy kb. 72mm-es fullframe ekvivalens optika képszögét kapod vissza (≈27°)

Önmagában nem is az az érdekes, hogy az objektív GFX-képes, hanem az, hogy milyen elképesztően jó rajzolata van a teljes GFX képmezőn! Az alábbi ábrán kiemeltem neked a képközép, a fullframe sarok és a GFX sarok rajzolatát is.

Azt minden túlzás nélkül állíthatom, hogy a 44*33-as szenzoron ez eddig a legjobb teljesítményt nyújtó adaptált vetítőoptika, ha a saroktól sarokig tartó minőséget vesszük.

Ezeket a vetítőket nem a 100 megapixel felbontására tervezték (a GFX-es 100 megapixel egy 66 megapixeles fullframe szenzor pixelsűrűségének felel meg), mégis szépen megbirkóznak vele. Élesen fókuszálni persze nem könnyű, nagy segítség ebben a PIP-es fókuszsegéd.

A Fujifilm GFX 100S II vázon tulajdonképpen ez volt az első tesztelt, új építésű vetítőoptika, szóval dupla premier történt. Egy ekkora felbontású szenzor kiszolgálása nem könnyű feladat, ugyanakkor ha valami, egy Sonnar biztosan derekasan helytáll. A rajzolatban nem is kell csalódnunk.

A gyárilag tervezettnél nagyobb képkör persze kicsit erősebb saroksötétedést jelent, mindaddig azonban, amíg ez utómunkában korrigálható (tehát a saroksötétedés fényértékben nézve még nem akkora, amekkorát a szenzor dinamikatartományának hála minőségromlás nélkül lehet korrigálni), addig mondhatjuk, hogy GFX-képes az optika. Az alábbi képpáros esetén láthatod a nyers és a korrigált saroksötétedést, illetve a korrekcióhoz használt profilt. Ezt sok tesztképnél megtettem, ahol szükségesnek ítéltem:

A GFX-től függetlenül persze simán használhatod az objektívet fullframen (90mm, kb. 27° látószög) vagy kisebb szenzoron, mondjuk APS-C méreten is (135mm ff ekvivalens, kb. 17° látószög). Ezekben az esetekben a képmező középső, legjobb minőségű részeit kapod, így az élmény is felhőtlen.

A 2.5-ös induló fényerő kettős érzéseket kelt: egyrészt vannak ennél jóval sebesebb vetítőoptikák is, ugyanakkor viszont a 2.5-ös érték is bőségesen elég a háttér elmosásához, különösen ha nem egész alakos portrékban gondolkodsz. Másrészt a manuális fókusznak nagy barátja a viszonylag moderált fényerő, hiszen a nagyobb DOF miatt jóval könnyebb vele élesre állítani, mint egy f/2 alatti csodával.

És ha már háttérkezelés: a Sonnaroktól megszokott krémesen karakteres világot kapjuk, azaz a bokeh-karikák eljönnek, de olyan szépen olvadnak egymásba és a háttér homogénebb részeibe, mint álcafestett brit hajókaraván az Atlanti óceánon. Azt gondolom, hogy portrék esetén ez a megoldás felel meg legjobban a közízlésnek. Lássuk sorban, mutatok előbb pár kifejezetten közeli portrét:

Félalakos kivágásnál a háttér mosása még mindig bőségesen elég a szeparációhoz és a kellemes közérzethez:

Ami azt illeti, az egész alakos megoldások sem lehetetlenek. Bár itt már érzed hiányát a 2/135 életérzésnek, még mindig marad annyi tartalék a háttérben, hogy kellőképpen le tudod választani a modellt a háttérről:

És mivel szoktátok a portrék kapcsán kérdezni, hogy mennyi szerkesztés van egy-egy képen, vagy mennyire nyúltam bele az optika képébe, íme egy tesztpáros. Az alap portré retuson túl én csak a színekkel és a görbékkel szoktam játszani, illetve ha eleve van ellenfény, arra rájátszok kicsit, de az objektív képének alap karakterét, rajzolatát sosem módosítom:

Annak, hogy a rajzolat saroktól sarokig éles, az a nagy előnye, hogy a képsík-görbítős csodavetítőkkel ellentétben itt végtelenben is kiváló felvételeket lehet készíteni. Mivel én nem értek a fotózáshoz, itt most csak kevésbé kiválóakkal tudom szemléltetni a dolgot:

Az ellenfények kezelése igen erősre sikeredett: nem kószálnak tengelymenti szellemfoltok lámpáktól vagy autók fényszóróitól. Komolyabb flareket csak direkt és erős szembevilágítással lehet elérni, de ezek sem teszik tönkre az egész képet.

A vetítőoptikák gyenge pontja általában a kromatikus aberráció, hiszen ennek kezelésére nem készítik fel őket. CA-t a P-Sonnar is produkál, igaz, csak nagy kontrasztkülönbségű részeken. Ennek digitális szűrését a képeken szándékosan nem tettem meg, de normál körülmények között el lehet tüntetni a szokásos szoftveres megoldásokkal.

Noémivel Óbuda főterén tettünk egy kört, ezt a lokációt erősen tudom javasolni, mert nagyon sok lehetőséget rejt portrézni minden évszakban. A P-Sonnar itt győzött meg arról, hogy ez az az optika, amit akár profi munkára is vinnék, mert a képminősége összességében lenyűgöző.

Timivel most dolgoztunk együtt először. A Margit-sziget szintén télen-nyáron jó lokáció, de legszebb az őszi színekben.

Szokás szerint a végére hoztam a tesztkörök közben keletkezett többi alkotást, hogy kedvedre szemezgethess:

Summa summarum

A tesztképek valószínűleg minden tekintetben önmagukért beszélnek: a T* P-Sonnar 2.5/90 elképesztően jó minőségben dolgozik, legyen szó akár a rajzolatról, akár a kontrasztról, akár a szembefények kezeléséről. Bátran mondhatjuk, hogy egy gyárilag is fotózásra gyártott objektívvel is felveszi a versenyt. Raádásul könnyű adaptálni és szinte bármilyen kisfilmes SLR / DSLR / MILC rendszerre megépíthető M42-es csatlakozáson keresztül.

A negatívumai között mindössze két dolog említhető: egyrészt az induló fényerő "csak" f/2.5, aminél sok gyorsabb portré- és/vagy vetítőoptika akad, másrészt az ára a képességeinek megfelelő. eBayen jellemzően nettó 60.000 forinttól indulnak, ami az európa-rekorder 27%-os ÁFA-val és szállítással már kacsingatni fog a 90-100.000 forintos sávhoz. Áucs.

Ha használni is szeretnéd az objektívet (és miért ne akarnád), akkor az adaptálás szerencsére egyszerű, és nagyjából 25.000 forintos anyagköltséggel ki is jön (az időt és az energiát nem számítva).

Ha van egy ilyen optikád, de technikai problémád akadt vele vagy adaptáltatni szeretnéd, támadj meg a szerelőműhelyben.

Ha tapasztalataidat vagy képeidet osztanád meg velünk, vár a Vintage Pub virtuális kocsmájának lelkes közössége.

A fény és a Sonnarok legyenek veletek!