Zoomokkal ritkán bíbelődök, de a Tamron AdaptAll-2 gigacikkben beígértem idénre kettőt is, és mivel az interneten sosem hazudnak, ezért ezzel az anyaggal kezdem állni a szavamat. Nagytele lesz nagy vázon nagy meglepetésekkel.

Felmerülhet a gyanú, hogy a Tamron BBAR MC 70-350-est egy neutroncsillag anyagából csinálták, mert csak az arra méltók emelhetik fel. Meg persze azok, akik rendelnek egyet, és hajlandóak cipelni a 2,2 kg (+váz) tömeget. Nem, ez az objektív nem egy könnyű nyáresti séta. Mégis érdemes ebből a tényből kibontani a mesémet, mert ezt fogod mérlegre tenni akkor, ha azon gondolkodsz, elindulj-e vele. Mérlegre, haha. Ha.

A történeti előzményekhez hozzátartozik, hogy tesztalanyunknak a Tamron ökoszisztémájának evolúciós óvodájában volt már egy elődje, a szintén 70-350mm gyutávú kivitel (BBAR Multi.C jelöléssel, CZ-735 kóddal, AA2 véggel), ami külsőre eltér picit mai tesztalanyunktól, paramétereiben azonban hasonló. Ezt a verziót 1976 és 1979 között gyártották.

A későbbi öccs külsőre már sokkal jobban hajaz az SP (prémium) vonalra, fejlesztett mechanikát és bevonatokat is kapott, valamint az AdaptAll-2 rendszer teljes tudását. Gyártási időszaka 1979 és 1984 között terpeszkedik a téridőben. A kettő között a legnagyobb különbség a képminőségben van: teljesen hiteles netes vélemények alapján az új verzió köröket ver a régire. Azon túl, hogy ez az árukban is megmutatkozik, az újabb kivitel képességeit saját magad is láthatod nemsokára.

De mi az az AdaptAll-2? Egy olyan megoldás, aminél az optika végén lévő AA2 bajonettre bármilyen korabeli fényképezőrendszer csatlakozását feltehetted. Így lehetséges, hogy ez az objektív is képes 17 féle véggel futkosni a világban, és ezeket teljesen szabadon cserélheted is. Erről az egész őrületről az AdaptAll-2-nek szentelt egész estés cikkben részletesebben is olvashatsz, ha szeretnél.

Mielőtt terepre viszem ezt a termetes csodát és a képminősége kapcsán visszatérek az SP kérdésre, és ha már úgyis elkezdtük, vesézzük ki a technikai apróságokat. (Könnyek szöknének e mondat hossza kapcsán Jókai szemébe.)

A blog lelkes követői egy tiktok videóban már korábban értesülhettek róla, hogy az objektív megérkezett a fedélzetre. Teljes bontást és tisztítást, valamint karbantartást is kapott. Bár nem volt rossz állapotban, az egyik dupla lencsepáros ragasztása cserére érett. Ezeknél a korabeli zoomoknál sosem árt átnézni a mechanika állapotát és kenését, mert egy kis előrelátás sok évvel hosszabbíthatja meg a kotyogásmentes életérzést. Összerakás után egy 100%-os, szinte újszerű objektív volt előttem.

Ahogy már említettem, a teljes tömege 2170 g. A számtalan pozitívum mellett, amik ma még várnak rád, összesen négy negatívumot tudok majd felsorolni az objektív ellen. Az első nyilván a súlya. Ezt azonban kiváló ergonómia ellensúlyozza. Ellensúly, érted. Haha. Ha.

Az optikán három kezelőszervet találsz: a bajonettől felfelé haladva az első a rekeszskála. Ez a széria többi Tamron AA2 optikájához hasonlóan részben takart kivitel, tehát főleg azt a rekeszértéket látod, ami éppen be van állítva. Rossz fényviszonyok között ez hasznos, mert nem kell a jelölőhöz viszonyítva keresgélni, melyik az igaz szám, hanem abból a kevésből, ami látható, a középső a nyertes szám. 6, f@szt, 9.

A rekeszmechanika 4.5 és 32 között mozgatja az összesen 6 lamellát. A választott rendszertől (AA2 adaptertől) függően van auto (beugrasztásos) rekeszmód és nyitott rekeszes fénymérés is. A kezdő fényerő bár elsőre talán nem tűnik túl impozánsnak, azért jobban belegondolva a 4.5-ös érték a 350-es végen már teljesen korrekt. Ha majd azt is megtudod, hogy már nyitva is kiváló a képminőség, egészen boldog leszel.

A következő kezelőszerv a zoom. Ahhoz képest, hogy mekkora tömeget mozgat a mechanika (valójában két nagy lencsecsoportot és a hozzájuk tartozó méretes tokozást), igazán finoman és egyenletesen közlekedik. Mivel a zoom rész teljesen belső kialakítású, azaz forgatásával nem változik az optika külső mérete, a típus jóval kevésbé hajlamos porzsákként működni, mint az átlagos zoomok. Ez hatalmas pozitívum, mert egy ilyen szerkezetet elég időigényes kitakarítani.

Az internal zoom kialakítás miatt az optika orientációjától függetlenül a beállított érték sem csúszik el magától soha. Ennek az a titka (és a mérnöki nagyszerűsége), hogy a két nagy mozgó lencsecsoport súlya kb. azonos, és egymással ellentétesen közlekednek, de ugyanazzal a belső gyűrűvel vannak mozgatva. Így mindegy, milyen irányban áll az objektív, a belső egyensúly mindig szinte tökéletes. Ha pedig szándékos a mozgatás, vagyis te tekered, az nagyon kézre áll, mert a zoom külsőre nagy felületű és gumírozott.

És ha már szót ejtettünk a lencserendszerről, egy rövid kitérő az üvegek világába: az objektív összesen 15 lencsét tartalmaz 13 tagban, vagyis két ragasztott párosa van. Ebből az egyik hajlamos opálosodásra, szerencsére többnyire a ragasztó anyagában, így szükség esetén javítható. A lencsék minden felületükön MC bevonatot kaptak.

A harmadik kezelőszerv a fókusz. Ennek a felülete is nagy és gumírozott, így a használatára nem lehet panasz. Egy (a teljes tömeghez képest) moderált méretű front blokkot mozgat, ezért a lehetőségekhez képest az optika nem orrnehéz, könnyen fókuszálható. A második és harmadik negatívum azonban ide tartozik: egyrészt a fókuszmechanika kialakítása miatt a közelpont mindössze 2.5 méter (ez inkább a 70-es végén lehet zavaró), másrészt a teljes front elforog a 82mm-es szűrőmenetével együtt, ezért például CPL filterek használata elég problémás.

Van egy negyedik állítható rész is az objektíven, ez pedig a beépített fényellenző. Kényelmesen kihúzható és viszonylag stabilan áll. A teljes zoomtartomány nagy mérete miatt azonban inkább csak jelképes és védelmi funkciókat lát el. Talán a 70-es végén van létjogosultsága, de az ötszörös átfogás miatt az ilyen optikákra nagyon nehéz valóban jó fényellenzőt készíteni.

A 70-350 kapott beépített, elforgatható állványtalpat is, ami a géppel együtt elképzelt súlypont közepére került és nagyon masszív kivitel. 360 fokban bármilyen orientációban rögzíthető benne a teljes tubus, így a vázzal egyetemben könnyen forog és gyorsan lehet szöget változtatni, ha szükséges.

Az objektívhez a Tamron készített gyári kétszerezőt is (01F kóddal), ami közvetlenül az AA2 bajonettel teremt kapcsolatot, így a felhelyezett végbajonettől és választott rendszertől függetlenül mindig használható. Az alapból 34 és 7 fok között változó képszög ezzel lemegy 17 és 3.5 fok közé, de ha úgy nézzük, akkor az objektív és a kétszerező összesen 34 és 3.5 fok közötti képszöggel bír fullframen, vagyis kb. 10x-es átfogást ad!

Sajnos kétszerezőből hibátlan darabom még nincsen, így vétek lenne egy opálos darabbal prezentálni, mit tud az optika vele. De ami késik, nem múlik!

Lassan belecsúszunk a tesztkörökbe. Ezek elején egy megdöbbentő tény: bár igen sok vintage optika kirajzolja a fullframenél nagyobb GFX képkört is (erről részletesen a GFX-es cikkemben olvashatsz), a zoomok ezt igen ritkán teszik meg, még ritkábban a teljes zoomtartományukon. Nos, a 70-350-es Tamron ezen kivételek egyike: bámulatosan jól birkózik meg a 44*33-as szenzorral is! Mutatom a két végén a tesztképeket középformátumra:

Természetesen a fullframen túli, GFX-sarkok felé már erősebb a vignettálás és a képminőség is esik, de ha nagyon kell, akkor a 70-es, szélesebb vége a kb. 0.8-as negatív crop faktor miatt 56mm-nek felel meg. (Ha pontosan is érdekel ez a gyutáv - képszög összefüggés, akkor ebben a cikkben találsz róla infókat.)

A tesztek során persze nem lenne igazságos (és értelmes, mégiscsak egy teleobjektívről van szó) 44*33-as szenzoron használni az objektívet, így a GFX 50S II-est crop módba tettem. A fotók, amiket látsz a továbbiakban, a gyári formátumán, 36*24-en készültek.

De milyen használni az objektívet? A közel egy kilós GFX vázzal együtt már három kilót cipelsz, ami nekem az általában egyébként is nehéz vetítőoptikák miatt megszokott, viszont nem átlagos.

Nagyon kézre áll, könnyű használni a dupla gyűrűs zoom + fókusz megoldást. Szeretem cucc, sehol sem éreztem ormótlannak vagy bumszlinak, és nem is kelt akkora feltűnést, mint egy hófehér 2.8/300-as Canon.

Tesztkörutamat Szabival bonyolítottam a 40 fokos városban. Köszönet neki a werk képekért. Így utólag persze minden emlék szebb, de a nap végén azért jól esett letenni ezt a kis bumszlibogyót, miután felkaptattunk a várba is.

A fotók rajzolatán, atmoszféráján nincsen jelentősebb változtatás. A legtöbb vágatlan fullframe kocka, sok helyen a 70-es és a 350-es végről. Csak színeket és görbéket állítottam, amit a szenzor megkívánt, de ezen túl sem kromatikus aberráció, sem saroksötétedés nincsen szűrve sehol.

Ami a rajzolatot illeti, itt sok meglepetés nincsen: az ársávhoz mérten igen jó a teljes tartományon. Már kezdő fényerőn is kiválóan használható az optika, rekeszelve is igazából inkább a sarkok javulnak. Ha megnézed a három sorozatot, amik 70, 120, 200 és 350mm-en készültek rendre 4.5 - 8 - 11 rekeszértékekkel, észreveheted, hogy 4.5-ről 8-ra már van egy igen nagy rajzolatjavulás, 11-en meg a sarkok is felzárkóznak.

70mm

120mm

200mm

350mm

Zseniálisan megoldottam, hogy a sarkokba is részletgazdag terület jusson. Vesszen a vízszint!

Ha választani kellene, akkor azt mondanám, hogy a szélesebb vége erősebb kicsit, de derekas munkát végeztek a Tamron mérnökei, mert a 350-es, szűkebb vég is nagyon jól használható, különösen rekeszelve kicsit.

Az egészben talán az a legtisztességesebb, hogy ezt a tele-zoomot nem csak a végtelenre optimalizálták, ahogy a többséget szokták, hanem kisebb fókusztávokon is egészen derekas a képminősége. Más szóval ahogy jössz a közelpont felé, nem ül ki (vagy messze nem annyira) az a szokásos zoom-fátyol a képekre, ami sokszor kicsit okafogyottá teszi a nagyobb átfogású zoomokat.

A negatívumként felhozott 2.5 méteres közelponttal ritkán kell birkózni a gyakorlatban. 135mm felett igazából nem is nagyon megy ez alá az ember, hacsak nem kifejezetten közeli portrét vagy valamiféle makrót akar, de lássuk be, ezek közül egyiket sem a Tamron 70-350-essel fogja megpróbálni.

Ahogy a fullframenél jelentősen nagyobb értelmes képkörből is látszik, az objektív vetített képkörét jelentősen túltervezték, így a vignettálás sem jelentős a zoomtartomány egyik szakaszán sem. Rekeszeléssel az a kevés is javul, ami amúgy lenne.

Kromatikus aberráció persze előcsalható, ahogy az a korabeli zoomoknál lenni szokott, de ez külön egyik fotón sincsen szűrve, így képet alkothatsz róla, hogy összességében a CA teljesítmény igen jó, és csak bizonyos - kifejezetten rossz - körülmények között kezd el CA-zni az optika. Lilás és erősebb CA jellemzően a 350-es végében lakozik.

Külön megérdemel pár szót az ellenfényeknél jelentkező flarek és becsillanások kezelése, ami egészen parádés. A két darab hármas tesztsorozatnál 4.5 - 8 - 11 rekeszekkel mentem végig, és bár már nyitott rekeszen is egészen elfogadható a fényjelenségek mértéke és módja, rekeszelve ez csak tovább javul.

Ha esetleg azt gondoltad volna, hogy a 4.5 kevés a háttérmosáshoz, íme pár kép, amik megmutatják, hogy 200 felett már ez is bőségesen elegendő tud lenni krémes hátterekhez. Az optika háttérkezelése egyébként valahol félúton van a tökéletesen krémes és a karakteres között, közelebb az előbbihez, így zoomhoz képest meglepően kellemes élmény.

És még egyszer a fókuszálás sebessége: nem állítom, hogy ezzel az optikával kell kézből Forma 1-et fotózni (bár pre-focusinggal ugye semmi sem lehetetlen), de maga a fókusz kezelőszerv amennyire lehetséges, megengedi a gyors és kényelmes állítást. Szökőkutazó gyerekeket kis gyakorlattal lehet követni, még ha nem is minden kép lesz tökéletesen éles.

A végére szokás szerint még egy zsák tesztkép a memóriakártyáról, amik talán segítenek jobban megmutatni, miket lehet kihozni az optikából:

Most akkor ez miért nem egy SP jelöléses Tamron? Ennek oka minden bizonnyal nem abban keresendő, hogy a korszak zoomjait ne múlná felül, egyszerűen csak abban, hogy magának az SP vonalnak bizonyos képminőség-standardjait nem üti meg. Ha hajszállal is, de valószínűleg alatta maradt a szigorú szemek elvárásainak. Nem egyedülálló eset ez a történelemben: a Canon FD piros karikás, L-es szériájába így nem fért be minden idők egyik legjobb 135-öse, a 2/135 nFD, vagy a szintén kiváló 2/35-ös nFD. Marketing-, pozícionálási és árazási okok is lehetnek persze a végső brandelés hátterében. Ez már sosem derül ki...

Summa summarum

A Tamron 70-350-ese egy igazi svájci bicska, ha szereted a hosszabb és nagyobb átfogású zoomokat. Ha hajlandó vagy egy kicsit nagyobb tömeget cipelni, akkor számtalan zoomtartományt le tudsz vele fedni. A korszerű MILC-ek korában, ahol magasabb a zajszűrés és szenzorstabilizátor is segíti a munkádat, már a 4.5-ös induló fényerő sem jelent akkora problémát. Ezek után már csak egy dolgot kell mérlegelned: mibe kerül ez neked?

A negyedik fekete leves: az optika ára. Mint az már a fentiekből kiderülhetett számodra, ez egy igen jó képminőségű objektív. Ha ezt felszorzod az AdaptAll-2 csatlakozás miatti univerzális használhatóságával, valamint azzal, hogy ötszörös zoom átfogás mellett konstans, és a 350-es végén is 4.5-ös fényerőt ad, akkor nem fogsz meglepődni rajta, hogy bőven 100.000 forint felett kezdődnek a szép darabok árai eBay-en (2024. július). A korábbi, CZ kódos tesó kb. fele ennyi, de annak a képminősége messze elmarad a 05A kiviteltől.

Ha van egy ilyen objektíved, de technikai problémád akadt vele, támadj meg a szerelőműhelyben.

Ha tapasztalataidat vagy képeidet osztanád meg velünk, vár a Vintage Pub virtuális kocsmájának lelkes közössége.

A fény és a Tamron legyen veletek!