hispan's photoblog
site version 10.2.3.5


Szabad-e
világító* sirályt fotózni?

És ha igen, mit még? Vagy mit nem? Mi etikus, és ki dönti el? Vélemény(ek).


2021. szeptember 18. • Horváth Krisztián

A cikkben természetesen egyetlen sirálynak sem fog baja esni, sőt, amennyire én tudom, az anyag vitaindítójául szolgáló képen látható jelenség során nem meghalnak, hanem épp ellenkezőleg, degeszre eszik magukat e kedves madarak. Éppen ezért nem tollas barátaink lesznek most a fontosak.

Pár napja jelent meg az oldalamon egy felvétel a Parlament felett esténként a díszkivilágításban repkedő sirályok fejhőjéről. Az anyagot továbbosztotta a National Geographic Magyarország is, és fűztek hozzá pár mondatot, ami heves indulatokat kavart. E felszálló légáramlatokat kihasználva most a magasba emelek pár kérdést, a cikk végén pedig várom az ezekkel kapcsolatos véleményedet.


Olvastad már a friss cikkeket a tudásbázisban?

A “probléma” kettős. Egyfelől felmerült a kérdés, hogy mi számít valódi fotónak, hol kezdődik a grafika, milyen technikai eljárások engedhetőek meg, mit tekinthetünk valóságnak és mikortól nem fotó egy fotó. Másfelől napirendre került a téma, hogy mit szabad és mit nem szabad fotóznia egy fotósnak. Először az első kérdést szeretném körüljárni, teljesen szubjektív módon.



Meddig fotó egy fotó?
Hol a fotográfia határa?

A fotós feladata szerintem a látás és láttatás, legyen utóbbinak tárgya akár a valóság, akár a művész képzelete (vagy ha úgy vesszük, az emberi képzelet is a valóság része, hiszen egy létező agyban megjelenő tényleges gondolat, csupán fizikai manifesztációja nincsen). Az én értelmezésemben a fotográfia kreatív alkotó tevékenység, amiben MINDEN eszköz megengedett. Nincsen olyan, hogy ez vagy az a módszer tiltott, mert az aktuális divat, a fotós társadalom vagy a közmegegyezés éppen arra jutott. E lehetséges módszerek tárháza pedig hatalmas. Jelen példánál maradva ez az eszköz most a hosszú expozíció.

Az emberi elme - tudatmódosító szerek nélkül - csak pillanatok sorozatát képes érzékelni, a fotográfia azonban lehetővé teszi a valóság szeleteinek egyetlen vizuális momentumba való sűrítését. Amikor 180 másodpercnyi időtartam optikai élménye jelenik meg egyetlen fotón, az természetesen egyszerre lehet csodálatos és idegen, félelmetes dolog is. Attól, mert mi a saját - rettentően korlátolt - érzékszerveinkkel a valóságot csak az agyunk által megszokott módon tudjuk érzékelni és befogadni, az még nem lesz annak objektív szemlélete. A sirályos fotóhoz hasonló, korábban nem látott vizualitást tartalmazó képek azért lehetnek ennyire megosztóak, mert agyunk nincsen hozzászokva az időbeliség ilyen módon történő észleléséhez. Szemfényvesztésnek, grafikának gondolja.

Ugyanez a helyzet a csillagjárásokkal, de akár a multi-expozíciós vagy más HDR képekkel és bármilyen olyan fotográfiai eljárással, ami nem a szemünk és agyunk által megszokott végeredményt idézi elő. Ide sorolhatnám a röntgen-felvételeket is (bár nem "fénnyel" hozzák őket létre, eredményük mégis egy kép). Ezeken csontjaink, fogaink belső szerkezete látszik, ami sokakat megrettent, undorral tölt el, sőt, egyenesen a halálra asszociálnak róluk. De ki mondja, hogy az elektromágneses spektrum szemünk számára is érzékelhető keskeny szelete az egyetlen valódi értelmezése környezetünknek?


[X] hirdetés

Mi van akkor, ha egy olyan idegen bolygó lakói látogatnak majd meg minket a jövőben, aminek a légköre annyira sűrű, hogy “szemük” nem az általunk láthatónak nevezett elektromágneses sugárzás tartományban működik (annak ott nem lenne semmi értelme, így az ottani evolúció nem hozott létre az észlelésére érzékszervet), hanem mondjuk röntgensugárzást bocsájt ki és fog fel? Ők belőlünk csak csontvázakat fognak látni, amiken számukra alig érzékelhető szövetek vannak. Minden relatív, így a valóság érzékelése is.

Maradva a fénynél és az átlagostól eltérő leképezési eljárásoknál érdemes lehet megemlíteni például Moholy-Nagy László vagy Man Ray munkásságát, amikben szép számmal találunk úgynevezett fotogrammokat. Ezek elkészítéséhez sem fényképező, sem objektív, de még csak film sem kellett: a tárgyak textúráit, körvonalait átvilágítással közvetlenül fotópapírra rögzítették. Számos olyan ismerősöm van, aki szerint ez már egyáltalán nem fotográfia, de a kérdésre, hogy miért nem az, végül is nem tudnak egyértelmű választ adni.

A kortárs művészeti irányzatokban ráadásul a fotográfia csupán része, közreműködője vagy eszköze az alkotásnak. A performansz műfajának nevezett művek vajon fotónak tekinthetők-e csak azért, mert végső soron fényképezővel dokumentálták őket? A műfaj egyik leghíresebb hazai alkotópárosa a Vető János és Hajas Tibor alkotta duó volt. Műveiket nézve világos, hogy itt a fotó csak az alkotás maradandóságát szolgáló, azt megörökítő eszköz, de maga a mű nélküle is létrejött volna (csak senki se tudna róla).

Itt a "fotó-e a fotó?" kérdése már csak azért is felmerül, mert az alkotópáros egyik tagja sem tekintette magát (kizárólag) fotósnak. Sokkal inkább műfajok közötti átmenetekben gondolkodó alkotók voltak. Ezek után vajon skatulyázhatja-e életművüket pusztán az a tény, hogy ma milyen adathordozón hozzáférhető az?

Ezek után szerintem arról is teljesen értelmetlen vitatkozni, hogy az utómunka során mit szabad és mit nem. Ez szintén gyakori téma, és a szemléltetéséhez űrlényekre sincsen szükség. Amit régen a celluloid alapanyaggal a vörös fényben hívás közben tettek a fotósok, az ma - sokkal szélesebb eszköztárral - digitálisan zajlik. Alább egy James Deanről készült fotót láthatsz, amin az "analóg fotosoppolás" instrukcióit jelölték (Pablo Inirio munkája) a végleges papírkép elkészítése előtt. A manipuláció éppoly nyilvánvaló, mint a mai digitális képeken.

Ez azonban (szerintem) nem változtatja meg a lényeget: amíg az alapanyag valamilyen, a fény leképezését lehetővé tevő eljárással jött létre, addig az szerintem fotográfia, és bármilyen módosítás megengedett, amit a fotós jónak lát. Azt sietve hozzáteszem, hogy nem etikus, ha ez a megtévesztés vagy a manipuláció eszköze.

Sajtófotókon ezért egészen a legutóbbi időkig nem is lehetett módosításokat végezni. A World Press Photonak manapság azonban már erre vonatkozóan is részletes és sok tekintetben megengedő irányelvei vannak. Csak érdekességként néztem utána, lehetne-e a sirályos képpel nevezni mondjuk a Sony World Photography Awards versenybe. A szabályok között azt a furcsa kitételt találtam, hogy 4.1.9 No animals were harmed or manipulated in the making of the image, ami ugye érdekes kérdéseket vet fel, mert bár a jelenség (fényre gyűlő sirályok) létrehozásában én személy szerint nem vettem részt, tény, hogy a díszkivilágítás manipulálja az állatok természetes viselkedését (már amennyire természetes lehet egy sirály a városban). Ezen az alapon persze a legtöbb természetfotós kép is kiesne.

Ilyen manipuláció nem csak a képi elemek retusálása lehet, de egyszerűen a vágás is, ami képes teljesen megváltoztatni egy fotó mondanivalóját.

Általában véve persze a szerkesztés a végleges anyag létrehozásának része, így szerintem semmi gond nincsen vele, ha a művész önkifejezésének eszköze és a kép őszinte eleme.

Ennek megfelelően bármi, amit a saját érzékszerveink számára érzékelhetővé tudunk konvertálni fotográfiai eljárásokkal és azok utómunkájával, szerintem megengedhető. Hogy te megengeded-e magadnak, az a saját dolgod. Másokat nem tudsz tőle eltiltani, és felesleges is lenne.

Ha most úgy érzed, hogy a fotográfia kicsit feloldódik az összművészeti óceánban, és partjai éles sziklák helyett átmenetes, homokos fövenyek, akkor nem csalnak meg a gondolataid.



Más kérdés persze a téma

A Sirályok a Parlament felett című alkotás a National Geographic megosztása során egy érdekes kiegészítő szöveget kapott, amiben a fényszennyezéssel, illetve ennek a vándorló és városi madarak egészségre gyakorolt hatásával foglalkozott.

Később a nagy hazai médiumok is ezzel a körítéssel közölték tovább az anyagot, jóllehet eredetileg én erre egyáltalán nem is gondoltam. Ehhez a kontextushoz tehát nekem nem sok közöm van, azonban a kommentekből láthatóan nagyon sokan kifejtették szörnyülködésüket magával a jelenséggel és annak megörökítésével kapcsolatban.

Én nem vagyok sem biológus, sem ornitológus. Nem tudok állást foglalni a kérdésben. Véleményem van arról, hogy merre tart az ember és a természet viszonya, milyen lehet a bioszféra (szükségszerűen változó) jövőbeli egyensúlya, hol a helye ebben a természetnek, a természettől elhódított élőhelyeknek és magának az embernek. De ez most nem érdekes.

!

Az viszont érdekes - és szerintem ettől teljesen független - dolog, hogy mit szabad és mit nem szabad fotózni. Azt gondolom, hogy a fotós dolga - a korábban említett látás és láttatás gondolatánál maradva - a valóság konzerválása, saját szemszögén át. Emlékezetünk véges, a fotó pedig ennek egy protézise, kiterjesztése, csakúgy, ahogyan a könyvek is a memória protézisei, a távcsövek a szem protézisei, a rádió meg a fülünké, és így tovább...

A fotó lehet tiszta dokumentáció (bár örök a vita arról, hogy létezik-e fotó a fotós személyisége nélkül), illetve lehet valamilyen, a történteket egészen szubjektív szempontból láttató alkotás is.


A lényeg szerintem az, hogy az alkotás tárgya bármi lehet.


Ha a “fénycsapdába csalt sirályokat” etikátlan fotózni (mert sokak szerint épp szenvednek), akkor vajon ki dönti el, hol van az etikusság határa? Hajléktalanokat illik? Háborúban, robbanások által szétszakított katonák testeit lehet? És az őket megölő vadászgépeket szabad? És ha csak légibemutatón repülnek, akkor látványosság, és hurrá? És a tűzijáték? És a világhírű természetfotósok hónapokig konstruált, teljesen mesterséges, vakucsapdákkal előállított “természetfotóiról” mit gondoljunk?


Azt javaslom, ne tévedjünk a szubjektív ítélkezés ingoványos mocsarának közösségi média jelentette lápos talajára.


Maradjunk annyiban, hogy a fotós maga eldönti, lefotóz-e valamit (bármit), vagy nem. Ezt tette W. Eugene Smith is, amikor egy japán vegyi üzem tevékenysége során mérgezést szenvedett emberek haldoklását örökítette meg, ugyanígy járt el Benkő Imre, amikor az egykori iparváros, Ózd kohászatának (és korábbi lakóinak) enyészetét vitte filmkockákra, és hasonló volt Robert Mapplethorpe életművének leghíresebb szelete is (amiben a ‘60-as évek new yorki meleg- és BDSM-kultúráját dokumentálta testközelből).

Hol lennénk ma, ha ezek a képek nem készülnek el? A zsigeri elutasítás, elhatárolódás és idegenkedés ellenére mégiscsak a kultúra részei lettek, formálták a társadalom véleményét, alakították a jövőt és talán jobbá, élhetőbbé is tették. Ezt sokszor nem csak maguk a fotósok gondolták így, hanem például az olyan kiadók is, mint a Benetton, ami megjelentette lapjain Therese Frarenek a családja körében AIDS-ben haldokló fiúról készült fotóját. Lewis Hine amerikai gyermekmunkáról a XX. század elején készült sorozata odáig jutott, hogy a törvényhozás végül ennek az anyagnak a hatására hozott rendelkezéseket a gyermekek védelmében.

Ezek az alkotók nem törődtek az aktuális többségi társadalom által támasztott igényekkel vagy szabályokkal. Vállalták annak kockázatát, hogy életművük esetleg örökre kirekesztett marad a mainstream kultúrából. Fontosabb volt számukra saját koncepciójuk megvalósítása, mint a közösségi nyomás.

És ha azt gondolod, hogy jelenünkben nincsen számtalan olyan, erősen kényelmetlen téma, amiről a nyugati társadalmak inkább nem vesznek tudomást, akkor tévedsz. Kizárólag azért nem teszek be vietnami gyerekmunkásokról cipővarrás közben tavaly készült fotókat ide, mert nem célom a hatáskeltés és mert fogalmam sincsen a kérdéses fotók hátteréről (mert ami elsőre globális igazságtalanságnak, napi 1 dolláros bérért végzett rabszolgamunkának tűnik, az morálisan tényleg kizsákmányolás, lokálisan azonban lehet, hogy a túlélés és a pénz egyetlen forrása - nem tudhatjuk, nem érthetjük, komplexebb nálunk a probléma, a világ sosem volt igazságos, az ember gyarló, stb...).

Távol álljon tőlem, hogy emberi tragédiák szintjére emeljem a városi fényekben eltévedő sirályok esetét. A szélsőséges példákat csupán azért hoztam fel, hogy illusztráljam, mennyire nehéz lenne meghúzni annak határát, mit lehet fotózni és mit nem. Egyszerűbb, ha nem is tesszük.

Azt gondolom, hogy ha valaha a Föld, az ökoszisztéma vagy az emberi civilizáció pusztulása lesz a téma, valakinek majd azt is le kell fotóznia. És ha később bárki látja még egyáltalán azokat a képeket, hálás lesz a dokumentálásért.

Fotósként a közösségi média, de inkább az UGC korszakában adott a lehetőséged fotóiddal kapcsolatban a minden korábbinál könnyebb és szélesebb körben való terjesztésre. A visszajelzések azonban, bár minden esetben hasznosak, tükröznek egy szükségképpen eltérő és részrehajló attitűdöt, ezért ennek megfelelően kell őket kezelned (erről részletesebb a Boldog fotós lájk nélkül él című cikkemben olvashatsz).

Ha van véleményed a témáról, és meg is osztanád, ez alatt a poszt alatt várom a kommentedet! Köszönöm, hogy velem tartottál!

* A cikk címében szereplő "világító" természetesen "megvilágítottat" jelent, hiszen a sirályoknak nincsen saját fényük, csak visszaverik a díszkivilágítás fényét.

Mutasd meg másoknak is, hogy mit találtál:




Közösködünk?

Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.



Érdemes követni:


Vannak még itt további érdekességek is:


Kodacolor VR 100: fellelt tekercs új és régi képekkel

Nikon extravaganza

Szubjektív: így váltottam Sony fullframeről Fuji középformátumra

Kiszínezett történelem: Terra Nova 1910-1913 (Scott antarktiszi expedíciója)

A gép alkot, az ember pihen

Ezek a leképezési hibák rontják el a napodat

Miért emelkednek ilyen meredeken a vintage optika árak?

Hol romlott el a Facebook?

Canon érdekességek és könyvajánló, Bob Shell nyomán

Életem hátterei (TFCD fotózás)

Így tehetsz színessé régi fekete-fehér fényképeket

Évértékelő @2021

TFCD poszt generátor

Lejárt tekercs: Konica FS-1 + Hexanon 1.2/57 + VX200 film

10 kérdés, 10 válasz. 10 éves a hispan’s photoblog

Szabad-e világító sirályt fotózni?

Időutazás: 5 fotós hír 2030-ból

Ilyen volt a fotós OKJ (+all-in-one tétel)

Te is fertőzött lehetsz: támad a vintázs-kór

Így készült a forgó Parlament

A legöregebb objektív, amivel valaha fotóztam (Petzval kaland)

Hogyan készül a minibolygó (és a csőpanoráma?)

Gangvadászati kisokos

Évértékelő @2020

Hogyan állj pont szembe a Parlamenttel?

Milyen objektívvel fotózzak portrét?

Miért működnek az objektívek?

Ezért imádod a vintage objektíveket

Évértékelő @2019

Hogyan és miért válassz (egy) analóg/vintage rendszert magadnak?

Robbantott ábra kisokos

Balkán Disney

Képzelt beszélgetés egy TFCD/portré fotózás előtt, alatt és után

8 kocka egy közel 100 éves, középformátumú Zeiss Ikonnal

A szürke színei

Sony A7III: a mirrorless jelene és jövője

In memoriam Mamiya ZE

13 különleges kamera a fotózás történetéből

Miért radioaktív az objektívem?

Kezdő fotós kisokos

A 60 utolsó fotó a bontásra ítélt Olimpia Szellemhotelből

A kamu vörös karika pszichológiája

Pirosszka (ingyom-bingyom TFCD fotózás)

Viltrox EF-NEX III gyorsteszt

A boldog fotós lájk nélkül él

10 tipp régi objektív vásárláshoz

Mi a gond a modern objektívekkel?

Így ölte meg az A7 a DSLR-emet

35mm történelem

További cikkek a tudásbázisban...

A borítókép elkészítésében nyújtott segítséget köszönöm Farkas Julcsinak. A kész anyag áttekintését és kritikáit köszönöm Sütő Edinának, Kóró Annának, Lampert Benedeknek és Tóth Gábor Szabolcsnak. A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak.

BIO

A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III, GFX 50S II), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorlesst és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását. 2021-ben okleveles fotográfus lett, legyen ez akár jó, akár rossz dolog.

Manuális objektívekkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.

A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...

hispan's photoblog C 2011-2024 (eredeti megjelenés: 2021. szeptember 18., utolsó módosítás: 2021. szeptember 18.)