Lassan véget érnek az OKJ-s képzések, amikről annyi kérdést lehet folyamatosan látni. Az utóbbi egy évben sikeresen titkoltam, de én is részt vettem a programban, annak lezárultával pedig szeretném veletek megosztani szubjektív tapasztalataimat. És hogy szórakoztató is maradjon az anyag, a cikk végén kapsz egy all-in-one művtöri-fotótöri tételt, amivel tuti átmész a vizsgán.
A cikkben sehol sem fogok név szerint említeni senkit, illetve semmilyen intézményt nem nevezek meg, egész egyszerűen azért, mert ezek a tapasztalatok (az ismerőseim körében folytatott, kikérdezéses-leitatásos módszeren alapuló kutatás alapján) teljes egészében általánosíthatóak. Próbáltam úgy írni, hogy ne utáljon senki, de ha a végére mégis ez a helyzet állna elő, előre is elnézést kérek tőled, illetve megtiszteltetés volt veled szolgálni.
Nem. Ezt kérdezik a legtöbben, amikor arról van szó, érdemes-e az OKJ-s sulit végigcsinálni (vagy milyen fotós képzésbe kezdjenek egyáltalán). És ez nem azért van, mert bármi gond lenne a jelentkezőkkel vagy a tanárokkal.
A probléma az, hogy a fényképezés látásmód, technikai ismeretek és tapasztalat keveréke, és ezek mindegyikét csak hosszú évek (évtizedek?) alatt és csak rengeteg befektetett idő árán lehet megszerezni. Mivel a legelterjedtebb képzési forma az egy éves (kéthetente hétvégi napokon futó) és a fél éves szuperintenzív (hetente két napig futó) változat, ezek pusztán időtartamuk miatt sem alkalmasak arra, hogy kóstolónál többet nyújtsanak bármilyen területből. Ehhez vegyük hozzá azt is, hogy a képzés neve “fotográfus és fotótermék kereskedő”, tehát a fotózáson túl más alapvető ismereteket is tartalmaznia kell(ene). Svédasztalok tehát, amiken viszont csak 2 perced van végigrohanni és enni.
Az egyes intézmények ennek ellenére a marketinganyagaikban úgy hirdetik ezeket a programokat, mint amiknek sikeres elvégzésével te teljes körű fotós leszel. Ennél pedig mi sem állhatna távolabb az igazságtól.
Ezt a tényt (az idő rövidségéből következő alkalmatlanságot) egyébként maguk a tanárok sem rejtik véka alá, és már a tánc elején közlik, hogy itt maximum irányokat tudnak mutatni, ki-ki pedig elindulhat a lenini utak valamelyikén, melyek az élethosszig tartó tanulást jelentik.
Nem. Azt gondolom, hogy soha senki nem tudhat mindent (de még csak eleget sem). A képzeletbeli pohárban mindig kell üres helyet hagyni új ismeretek és látásmódok befogadásához, és különösen igaz ez akkor, ha különböző tanárokkal találkozik az ember a képzés során. Ők mind egy-egy irányt, irányzatot, véleményt és segítséget jelentenek számodra. Ajtókat, amiken beléphetsz, adott esetben akkor is, ha nem értesz velük egyet. Ők a mátrix kulcskészítői.
Minden attól függ, milyen szinten kerülsz be a képzésbe. Ha még soha nem fogtál fényképezőt a kezedbe, még ez az egy év is elég tömény lesz, de ha már évek óta fotózol, készülj fel rá, hogy sokat fogsz unatkozni.
Ennek oka az, hogy a szervezők egyáltalán nem szűrik a képzésekre jelentkezőket azok előzetes tudása alapján. A képzés elején tartott szintfelmérő csak jelképes, és semmilyen következménye sincsen az eredményének. (Nálunk is többen voltak, akik sok éve fotóznak már több-kevesebb rutinnal, és olyanok is, akik a suli kezdetén még fényképezőgépet sem fogtak soha.)
A képzési rendszeré és a képzést szervezőké. A képzéseket indító iskolák ugyanis arra törekednek, hogy a lehető legtöbb diákot felvegyék, túltöltve a férőhelyek számát. Különösen igaz volt ez az utóbbi egy évben, amikor pánikszerűen mindenki fotós OKJ-ra jelentkezett, hiszen ez a képzési forma megszűnik, márpedig e nélkül a képesítés nélkül Magyarországon hivatalosan nem végezhetsz fényképészeti tevékenységet.
A mi csoportunk 20 férőhelyes volt, és harmincnál több emberrel indult. Képzelheted, hogy egyébként is kevés volt az idő, még kevesebb a gyakorlati alkalom a covid miatt, így aztán tovább szűkült az egyéni fejlődés lehetősége.
A másik probléma a túlméretezett csoportokkal az volt, hogy a képzés minden szakaszában a portfólióba szánt vagy gyakorlásnak kiadott projekteket meg kellett volna konzultálni a tanárokkal. Ők erejükön felül meg is tettek mindent ennek érdekében (gyakran a saját idejükből áldozva erre), hiszen a kerettantervben erre biztosított idő ennyi emberre egész egyszerűen már nem volt elég. Felejtsd el tehát a személyes mentorálást.
Ezen felül a logisztika és szervezés java is a tanárokra hárult, hiszen az intézményi adminisztrátorunk általában nem volt elérhető, a leveleinkre nem válaszolt, releváns információkkal nem rendelkezett (sőt, a képzés teljes hossza alatt soha nem is találkoztunk vele személyesen), cserébe ha tandíj-tartozásod keletkezett, azonnal jött tőle a reklamáló levél. Értitek, milyen ennek az egésznek a szájíze…
[X] hirdetés
Emiatt a tanárok több platformot használva próbáltak úrrá lenni a pandémia miatt egyébként sem könnyű helyzeten. Az informatikai környezet cseppet sem volt “kiforrott”, hiszen Google Driveon ment a tartalmak megosztása, több e-mail címről érkeztek a töredékes információk és volt egy Facebook-csoport is, ahol az ad-hoc dolgok keringtek. Erre jöttek a zoom-szobák és a privát üzenetek, és még így is rengetegszer előfordult, hogy csak aznap reggel tudtuk meg, mi is fog történni a nap folyamán. Képzeld el, ez milyen lehet annak, aki például vidékről indul el hajnalok hajnalán, hogy reggelre felérjen a képzés helyszínére. Mindent egybevetve permanens káosz volt ez a köbön.
(Offolunk kicsit, bár valamennyire ez is hozzátartozik a fotós képzések világához.)
Mentorprogramokkal, amiktől a jó ég kíméljen meg téged. A legtöbb ilyen önjelölt “mentor” ugyanis teljesen alkalmatlan pedagógiai feladatokra (tisztelet a kivételeknek), csupán a saját, minden "bölcsessége" ellenére általában igen szűk tapasztalatait és képi világát próbálja átadni a tanítványoknak, profitábilis alapon (ez utóbbi a lényeg).
Tanítani egy külön szakma, különösen ha kreatív területekről van szó, és a legtöbben nem alkalmasak arra, hogy szakszerű vezetés és irányítás mellett, de az egyéni képességeket kibontakoztatva segítsék a fejlődni vágyókat. Nem véletlenül kellett nekünk, tanári pályára vágyóknak végigszenvedni egyetemi éveink alatt egy pedagógia-modult (rengeteg elmélettel és gyakorlattal). A tudásátadás nem magától értetődő folyamat és nem mindenki alkalmas rá, legyen bármennyire is bölcs.
Ezeknél a mentorprogramoknál ezerszer hasznosabb például a végtelen mennyiségben hozzáférhető youtube-tartalmak fogyasztása, amik önálló útkeresésre is lehetőséget adnak. Csak hát önfegyelmet és tervezést kívánnak, valamint egyéni gyakorlást. A legtöbben pedig szívesebben adnak pénzt valakinek, aki majd belegyömöszöli a fejükbe a tudást, saját erőfeszítés nélkül.
Azt már csak marketinges vérem mondatja velem, hogy ezek a “mentorok” a saját piacukat nyírják ki, hiszen olyan nevetséges árakon kínálják a “szolgáltatásaikat”, hogy komolyan azon gondolkodsz, vajon mit érhet egy olyan 60 perces konzultáció, ami 10.000 forintba kerül. Mennyi is marad abból adózás után? Ez kinek éri meg? Milyen lehet az itt közvetített érték? Nem folytatom a gondolatmenetet. Mindenkinek van már olyan ismerőse, aki tett ezzel egy próbát, és többet nem fog.
Off vége.
Nem illik háttal mondatot kezdeni, de… hát… persze, bevallom, én is félig a papír miatt álltam neki az OKJ-s képzésnek (a történet másik fele az volt, hogy a stúdióban is kicsit otthonosabban érezzem magamat), és a bizonyítvány meg is lett. A papír országa vagyunk.
Távol álljon tőlem a keserű szájíz és nem sajnálok senkitől semmit (főleg nem a tudást, hisz annak szabad áramlására épül a blog is), de ha majd te is megdolgozol a képesítésért, és melletted olyanok, akiknek a saját eszközeik alapvető funkcióiról sincsen fogalmuk (a képzés végén sem), ugyanazt a papírt kapják, mint te, ráadásul gyakorlatilag minden vizsgán mindenki átmegy, akkor joggal gondolkozol el róla, hogy mennyit ér ez az egész, és hol ér majd véget ez a jókais körmondat...
Persze mindenki a saját portáján sepregessen és a saját dolgaival törődjön. A megszerzett tudás a tied, és tényleg azt gondolom, hogy itt számtalan olyan aspektusával kapcsolatba kerülhetsz a fotózásnak, amire amúgy nem szakítottál volna időt. Én személy szerint végtelenül hálás vagyok, hogy eljutottam egy analóg laborba, ahol volt alkalom hívni és nagyítani, sőt egy egész napra még a kísérletezésnek is teret engedtek. Ez hatalmas élmény volt számomra. Bár nagyon kevés volt a stúdiós gyakorlás, az igen hasznos és életszerű volt és aki nem nulla tudással ment oda, rengeteget tanulhatott egy hat stúdiovakuval berendezett műteremben. De ugyanilyen ismeretlen terep volt nekem maga a fotótörténet is, aminek magadtól sosem állnál neki, pedig nagyon sok dologgal tudja gazdagítani az alkotói folyamataidat.
Nem. Nyilván utólag nagy a szám, mert előtte én is tanultam, mint a güzü, és ez soha nem is árt, de számtalan, a korábbi években végzett ismerősöm felhívta rá a figyelmemet, hogy az OKJ-s fotós vizsgán igen keményen meg kell dolgozni azért, hogy valaki megbukjon.
Megint csak azt kell mondanom, hogy nem az emberekkel, vagyis nem a vizsgabiztosokkal van a gond. Őket a Felnőttképzési Hivatal jelöli ki az ilyen alkalmakra titkárok kíséretében, akik kijönnek a helyszínre, és a legtöbb jó szándékkal próbálnak mindenkin segíteni. Ha a szegény nebuló kifizette a 300+e forintos képzési díjat meg a közel 70e forintos vizsgadíjat, ne szívózzunk már vele…
Ó istenem, hol vannak azok a csodás egyetemi vizsgák, amikor a mezőny felét az első napon kiszórták, mert nem tudták rávágni, hol süllyedt el Xerxész flottája és milyen hatással volt ez a görög belpolitikára? Persze szívatás, és ki szereti, ha szívatják? De akik sikerrel végigcsinálták, mégiscsak úgy érezték, hogy elértek valamit. Volt értéke a befektetett energiának. Nem volt elég a kettesre törekedni, mert tudtad, hogy 60% alatt bukta van.
A társadalom persze nem a tudásalapú megoldások felé megy, hiszen sem a politikai elitnek, sem a gazdaságinak nem érdeke a tanult választó/fogyasztó, és ez a gondolatmenet rettenetesen messze is vezetne, de maradjunk annyiban, hogy nehéz egy olyan megmérettetést komolyan venni, ahol szinte senki sem bukik el (és nem azért, mert mindenki alkalmas a feladatra).
Be is fejezem ezt az undorító elitizmust. Úgysem látszik a jegy a bizonyítvány borítóján.
Apropó vizsga: az úgy néz ki, hogy összesen húsz tétel van, mindegyik tétel négy alrészből áll, ezeket A, B C és D betűk jelölik. A D rész a kereskedelmi alapismeretek (ez lenne a vizsga “fotótermék-kereskedő” elméleti része), és ezt általában soha senki nem kérdezi, csak ha nagy a baj. A technikai alapismeretek a C tételsorban vannak, itt 19 digitális és 1 analóg fotós tétel van, és ez tartalmazza mindazokat a technikai tudnivalókat, amik a rutinos fotósnak kellenek. Ezeket kell a legjobban tudni. Az A és B tételek a művészettörténet és fotótörténet témakörök. Általában utóbbi kettőtől tart mindenki, hiszen ez lexikális tudás, alkotók, korszakok, művek és minden egyéb biflázását jelenti. Csupa olyan dolgot, amikkel korábban nem, vagy alig kerültél kapcsolatba. Mindezekből (és a gyakorlati fotózásból) a szakvizsga előtt egyesével úgynevezett modulzárót teszel az intézményen belül, amiket sikeresen teljesítened kell, hogy mehess az állami vizsgára. (Kitalálod, hányan hasalnak el a modulzárókon?)
A szakvizsga első felében a stúdióban kell a hat portré-alapvilágítás valamelyikét beállítani, majd lefotózni, ezt követően pedig retusálni. “El kell adnod” a saját fényképezőgépedet a vizsgabiztosoknak, majd a leadott portfóliódat (mely öt sorozatból és egy vizsgaremek-sorozatból áll) be kell mutatni, vagy ha kell, megvédeni (ehhez fizikai erő általában nem szükséges). Ezek sikeres teljesítése után mehetsz a fentebb részletezett, 20 tételből, összesen 80 alegységből álló elméleti vizsgára. Itt mindössze 10-15 perced van beszélni a négy altételről, így az egész egy kolosszális kapkodásba fullad majd. A végén kombinált érdemjegyet kapsz a bizonyítványodba, ami tovább nehezíti a bukást.
Mivel a tanulási időszak alatt kiváló csapat kovácsolódott össze nálunk, írtam egy olyan all-in-one művtöri-fotótöri tételt, amit akármilyen alkotóhoz elsüthetsz, mert nagyrészt olyan infók vannak benne, amik legalább egy kicsit igazak, így ha minden kötél szakad, meglesz vele a kettes. Íme, ezzel zárom a cikket, hogy valami haszna is legyen neki:
A művész, akinek képét láthatjuk, mert ugye láthatjuk a segédanyagban (bár tintasugaras nyomtatóval nyomtatták RGB színtérből, de a C tételemről majd később), abban a korszakban alkotott, amiben élt, és ami az előző után jött (és nagy hatással volt rá a korábbi), és a következő előtt volt, amire meg nagy hatással volt később. Művein megfigyelhetőek, hogy mit akart festeni/fotózni, technikájában látszik a szándékosság és a törekvés az alkotásra. Gyakorta fotózott folyami átkelőkön, ügyesen komponál(l)t. Képei szögletes keretben vannak. Munkáiból sokat őriznek a British Museumban. Viszonya volt Robert Capával, fiatalon pedig André Kertész segítette, akivel később összeveszett. Saját korában/országában kevésbé volt megértett, főleg külföldön érvényesült, művészetét halála után értékelték igazán. Életében sokszor vett levegőt, később már nem. Hagyatékát a francia államra hagyta. Miután ellopták a gépét, vett egy Leicát. Sokat merített Munkácsy Márton munkásságából, illetve az impresszionisták ecsetkezekéséből. Kültéri képeit főleg plen air készítette, a beltérieket általában bent. Az abszintot hígítva itta, egy ideig Magnum tag is volt. 112 Life címlappal büszkélkedhet, illetve ő volt az első nyugati alkotó a Szovjetunióban. Firenzei látogatása idején a Mediciek szponzorálták, akiket rá is komponált egyik képe sarkára. Nagyításai élesek, kontrasztosak. A társadalom kirekesztett elemeit kereste, néha megtalálta. Van egy sorozata NewYork-i drogos melegekről és japán kurvákról, tavaly pedig volt kiállítása a Mai Manó házban. Megkapta helyreállításra a híres Petőfi dagerrotípiát, de elhagyta a villamoson. Brassai életrajzi albumot ivott vele. Egy korszakában fehér hátteres portrékat csinált, albumát először Párizsban voltak csak hajlandóak kiadni. Közös turnén volt Annie Leibowitzzal, kézigránátozott Diane Arbussal, aknakeresőzött Capával. Éjszakai képein gyakorta kiég az égbolt. Egyes képei nagy felháborodást keltettek, főleg amin négerek voltak. Pécsi József szerint életműve egy nagy sz@r. Manet a klasszicizmusban, a realizmusban, az impresszionizmusban, az alkoholizmusban, az avantgardban és a szocializmusban is festett róla egy-egy portrét, jó barátok voltak. Apropó barátok: szintén jóban volt Benkő Imre Balázs Béla díjas fotóesszéistával és Balázs Béla Benkő Imre díjas íróval is. Kudelkával pálinkázott egyszer a csehszlovák határon. Volt tárlata a MOMA-ban, és Stefan Lorant lehozta egy sorozatát a Picture Postban. Hitler börtönbe vetette, börtönnaplója bestseller lett. Zsidó származású, de családja már 700 éve kikeresztelkedett. Részt vett a Vatikán építésében, pénzelte az FSA. Egyszer látták egy ibizai discoban, amint magnéziumport inhalált, aztán elvillant. Hamar elsült. Filozófiája szerint az a legjobb kamera, amit csak ki tudsz fizetni. Kálmán Katával evett egyszer egy zsíroskenyeret Kőbányán, zsír nélkül. Brassai tanította cigarettázni, ekkor készült képein Dulovits-féle előtét van. Később elhagyta a szűrőket, Kossuth cigarettát szívott. Tragikus hirtelenséggel tudta meg, hogy Balázs Béla díjra jelölték. Az átadón erkölcsi okokból nem jelent meg, és mert másnapos volt. Mantegna egyszer lefestette a talpát. A világháború alatt bujkálnia kellett (nem ment el a behívóra), egy kocsmáros bújtatta. A világháborúban átélt borzalmait további ivással heverte ki. 1964-ben kapott kegyelmet az NDK-ban, de ez senkit nem érdekelt. Halála előtt fél órával még élt. Rövid ideig tartó házassága volt Gábor Zsazsával, válása után beleszeretett fiatalkorú modelljébe, akit öt év viszony után, 18 évesen el is vett és 50 évig éltek boldog házasságban. Fotósorozatot készített a német társadalomról, de a képek szerencsére elvesztek. Partra szállt Panamában, de olyan részeg volt, hogy fényképezője a hajóhídról a homokba esett, így képei nagyon szemcsések. Moholy-Nagy egyszer csinált egy képet az árnyékáról, fényképező nélkül. Man Ray később megcsinálta róla ugyanezt, a világon először. Elkészítette a világ első fotóját a világ első fényképezőgépéről, amit később Nadar állított ki egy léghajóban, Párizs felett. Segített hullákat pakolni Matthew Brady polgárháborús képeihez. Fotóesszét készített a názáretiről, de képeit Pilátus elkoboztatta és a padlóla dobatta le. 80 évvel később Panamában találták meg a negatívokat egy bőröndben, Robert Capa zoknijai mellett.Hogy a jövőben hogyan lehet majd Fotográfus és fotótermék-kereskedő képesítést szerezni, az még nem tiszta, de az ide vágó OKJ-s képzések végével biztos, hogy egy korszak zárult le.
A fény és az OKJ legyen veletek!
Legyél te is a vintage univerzum hőse! A tudásbázis anyagai ingyenesek és mindig azok is maradnak majd. Viszont a weboldalnak és minden hozzá kapcsolódó csatornának vannak fenntartási költségei. Ha szeretnéd segíteni a régi objektívek megmentését és bemutatását célzó munkámat, hozzájárulhatsz egy általad választott összeggel. Az egyszeri támogatást PayPal.me segítségével biztonságosan tudod elküldeni, vagy lehetsz folyamatos támogató is:
Köszönöm, hogy segítetted a tudás terjedését! Ha a megjegyzés rovatban megadtad a nevedet is (nem kötelező), szerepelni fogsz a hősök között: Rostás Csaba, Kováts Péter, Szász Márton, Hunyadi Áron, Tipold Gábor, Gyarmati Balázs, Tamás Éva, Zsoldos Tibor, Hajdu Máté, Horváth Kitti, Szlávik József, Tordai László, Keserű Gergő, Keresztes László Péter, Somogyi László, Rácz András, Szántó Sándor, Zubán Gergely, Erhardt Balázs, Kovács Attila, Magyar Antal, Szabó József, Máté Gyula, Boros András, Vaszkun Gábor, Erhardt Balázs, Kirner Richard, Tímea Bokodi, Káposztás Viktória, Bóka Zsuzsa, Hargitay Zoltán, Koncz Benő, Zubán Gergely, Josef Tiglezan, Gábor Balázs, Papp György, Bakos Béla, Mészáros Tamás, Kiss Péter Kálmán, Markus Holopainen, Szommer Tomi, Juhász George
Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.
Köszönöm a kitartó segítséget tanárainknak és csoporttársaimnak is. Papp Dóra nélkül sosem vágtam volna bele a képzésbe, neki külön hálával tartozom. A kész anyag áttekintését és kritikáit köszönöm Lampert Benedeknek és Tóth Gábor Szabolcsnak. A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak.
A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III, GFX 50S II), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorlesst és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását. 2021-ben okleveles fotográfus lett, legyen ez akár jó, akár rossz dolog.
Manuális objektívekkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.
A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...
hispan's photoblog C 2011-2024 (eredeti megjelenés: 2021. augusztus 1., utolsó módosítás: 2021. augusztus 1.)