Mostanában kevesebb időm van portrézni, de ez a sorozat nagyon a szívemhez nőtt és régóta érleltem már magamban. A feladathoz azonban tökéletes helyet, időt, optikát és ami a legfontosabb, megfelelő partnert is találnom kellett, de végül minden összeállt.

Bár a portré valamiképp mindig idealizál (még akkor is, ha az ellentétére törekszik), sokszor van olyan téma, ami nem “ideális”, vagy úgy tűnik, hogy nem lehet/kell rajta szépíteni. Egy olyan alak, aki a valóság felszínén sodródik és nem akar vagy nem tud a mindennapok felszíne alá nézni, egészen más képi megjelenítést igényel, mint egy klasszikus portré alanya. Arca nem lesz nedves a léttől, alakja belesimul a száraz, szemcsés, szürke mindennapokba.

Persze mondhatod, hogy nem csak a vidámságot, a szépséget lehet megörökíteni (és teljesen igazad is van), hanem a negatív hangulatokat is, mégis többségében olyan sorozatokat lát az ember a portréfotózások világában, amik nem szomorúak (hiszen senki sem szeret szomorú lenni).

Rögtön vitázhatnék is magammal, mert Maya sorozata sem szomorú - legalábbis nem abban az értelemben, ahogy mondjuk egy síró embert lehet ábrázolni. A szomorúság nem azonos a komorsággal, a komolysággal, de még a kilátástalansággal sem. Pláne nem párhuzamos a városi lét elhagyatott lelki tereivel, üres emberi tekinteteivel - utóbbiak inkább csak állapotok, nem érzések.

Ebben a sorozatban elsősorban azt szerettem volna megmutatni, hogyan mozoghat valaki úgy (akár egy egész életen át) a betondzsungelben, hogy tulajdonképpen ott sincsen - mármint nem fizikai értelemben, hanem lelkileg és a kapcsolódásai szempontjából. Látja, érzi az épített környezetet, felveheti annak ritmusát vagy az általa diktált funkciókat, de tulajdonképpen lényegtelen, hogy ő van-e jelen egy adott szerepben, vagy valaki más. Az egyéniség elvész, felolvad, elveszíti körvonalait.

Amire emlékszünk napjainkból, azok maguk a hátterek (és előterek). Persze tudjuk, hogy embereket láttunk bennük, de nem vagyunk képesek felidézni, hogy kiket. Tegnap is ott volt valaki és holnap is ott lesz, de nem tudjuk emlékezetünkben látni az arcát.

Amikor először előadtam Mayának az ötletemet, azonnal értette, mire gondolok, hiszen az életben ő is inkább komoly, elemző, melankolikus természet. Egy ilyen sorozatot csak olyasvalakivel tudtam elképzelni, aki érti és érzi az ötletet, akit nem kell minden helyszínen beállítani, aki át tudja élni a szándékomat. Mivel már évek óta ismerjük egymást, fotóztunk is együtt, így nagyon hatékonyan ment az együttműködés.

Az alany szándékosan zárt testtartást vesz fel a képeken, keze legtöbbször zsebre van dugva (nem akar érintkezni a külvilággal). Egyetlen képen ér csak valamihez, de még ezen is csupán saját tükörképét érint meg, nem egy másik emberi lényt.

Tekintete mindig félrenéz, nem keresi a nézőt. Szándékosan kerüli a szemkontaktust, mert az már egy kommunikációs folyamat eleje lehet, erre pedig nem vágyik a lelke. Legtöbbször arra pillant, amerre a képen megjelenő más alakok - jóllehet ezek nem valódiak, csak szobrok, vagy a fény és árnyék játékai. Sötét kabátja és haja az életlenségben egybeolvad, a világtól őt elszeparáló “kapucniként” jelenik meg.

A fotózáshoz szándékosan egy olyan napot választottam, amelyik borongós volt. Ez nem csak a témához illett jobban, de elkerülhetőek voltak a felesleges és erős fény/árnyék játékok. A homályos figurát jól kiegészítik a szórt fények, emellett a végső kidolgozás során a képek dinamikatartománya is vissza lett véve a skála mindkét végén. Utóbbi megoldással egymásba olvadtak a felesleges részletek a sötét és világos tartományokban, és még álomszerűbbé, nyomasztóbbá váltak a képek. Keressük a részleteket, tudjuk, hogy ott vannak, de belevesznek a kérlelhetetlen időfolyamba, mely végül mindent erodál és minden színt megfakít.

A fekete-fehér kidolgozás nem is volt kérdés, hiszen egy ilyen világban, egy ilyen életben nincsen sem helye, sem jelentősége a színeknek. Nem hordoznak információs többletet, nem teszik boldogabbá a város lakóját. A monokróm skála monolitikus egységei dominálnak mindent, ahogyan leegyszerűsített életünk egyes blokkjai is követik egymást.

Budapest belvárosa nagyon vegyes építészeti örökséggel rendelkezik, így akár egy 1-2 órás séta során is számtalan, nagyon eltérő helyszín járható be (imádom ezt ebben a helyben). A koncepciónk az volt, hogy egy nagyobb kör keretében érintünk 5-6 kijelölt pontot (ezekkel kapcsolatban előre eltervezett ötleteim voltak), és minden mást, ami közbeesik, véletlenszerűen felhasználunk.

A feladathoz egy olyan optikára volt szükség, ami látószögénél fogva képes eleget mutatni a városi környezetből, (de nem túl sokat, hogy valamiképp az elmosódott alak és a háttér, mint téma egyensúlya megmaradjon), emellett elegendően nagy a fényereje ahhoz, hogy a kívánt életlenségeket létrehozza. Így esett a választásom a Canon nFD 2/35-ösre, ami egyébként is az egyik kedvenc optikám mostanában, illetve az “alja” annak a tartománynak, amit még klasszikus, nem túlságosan torzító portrézásra lehet használni.

A 35mm-nek megvan az az előnye, hogy a kisebb tárgytávolságok miatt közelebb érezzük magunkat a modellhez. Erre itt szükség is volt, hiszen a legtöbb képen Maya alakja szinte a formákba vész, életlen, így nem pontos “rajzán” keresztül kapcsolódunk hozzá, hanem valamilyen mélyebb, közvetlenebb szinten (tán azonosulni is tudunk vele).

A képanyagba összesen 14 fotót válogattam be, és mindegyikből készült olyan “klasszikus” változat is, ahol Maya van a fókuszban, nem pedig a háttér. Ez sokkal több, mint amennyit általában egy sorozatba teszek, viszont mivel logikailag illeszkednek, egyiket sem szerettem volna kihagyni, illetve úgy ítéltem meg, hogy egyik (vagy a teljes mennyiség) sem rontja a mondandó “hatékonyságát”.

Az eredeti sorozat 14 képén az előtér vagy a háttér éles, de már az elkészítésük előtt volt egy, a projekthez kapcsolódó videós ötletem is, ezért képpárok jöttek létre, amik jó alapanyagot szolgáltattak a mozgóképhez, amin vándorolhat a fókusz.

Az utolsó képen szándékosan elrejtettünk egy “easter egget” - itt a fotós maga is felsejlik a tükörben, ezzel teremtve kapcsolatot mindennapi életünk és a sorozat alanya között. Bármelyikünkkel megtörténhet, bárkit le lehetne fotózni ezekben a szituációkban…

Ebben a korábbi cikkben egy portréfotózásokkal teli fekete-fehér filmtekercs történetéről olvashatsz, ebben az anyagban pedig az örömfotózások menetéről általában.

Ha neked is van olyan koncepciód vagy ötleted, amit szívesen megvalósítanál, keress bátran elérhetőségeimen, és egyeztessünk a részletekről.