Nikont ütött az óra: ahogy korábban volt Canonos és Pentaxos válogatás, úgy most elérkeztünk a méltán híres gyártó termékeihez is. Simon Stafford asztalok kettétörésére is alkalmas méretű művében, a New Nikon Compendiumban fogunk szörfözni, és majdnem biztos vagyok benne, hogy találsz majd itt olyat, amiről még nem hallottál.

Mielőtt belevágunk, szólok azért pár szót a könyvről is. Egy elvetemült Nikonosnak valószínűleg kötelező darab, mégis van három ok, ami miatt nem javaslom a beszerzését (ilyet ritkán mondok fotós könyvre):

Egy: Cecchi és Shell már említett könyvével ellentétben ez a kötet nem időrendben halad, hanem valami kaotikus logikát követve a vázaknál például kiragadja a profi F szériát, majd utána veszi sorra az összes többi Nikon vázat. Az optikáknál sem kronológiai a sorrend, hanem gyújtótávolságok szerint van szétszálazva, így összességében egy nagyon nehezen követhető anyag jön létre, ami nem ad olyan szép, folyamatos és élvezetes fejlődési ívet az egésznek, amilyet várnál.

Kettő: a szerző lépten nyomon mindenre a “far above expectations”, “much better than average”, “really excellent” és ezekhez hasonló fordulatokkal operál olyan vázak és optikák esetén is, amik messze átlag alattiak. Szerintem nem lehet úgy szakkönyvet írni, hogy ilyen mértékben elvakult valaki. Nem tudod komolyan venni a megállapításait.

Három: a vaskos munka típusleírásainak nagy része kontrolcé-kontrolvé, csak az adatok vannak kicserélgetve. Amikor százhuszadjára szó szerint olvasod, hogy “and the maximum shutter speed is…”, már piszkosul unod a dolgot, és összefolyik minden mindennel. Nem (csak) az írói lendület hiányzik a szövegből, hanem a folyamatosság meg egységesség érzése is.

Ennyit a hiányosságokról. Ha már átrágtam magam a 400+ oldalnyi anyagon, akkor azt alapul véve kiszemeztem a legjobb cseresznyéket a tálból, kiegészítve szerény Nikonos ismereteimmel. Következzen pár különlegesség, amit nem csak Nikonosok fognak imádni! Először átfutunk pár jelölésen és az F bajonett verzióin, aztán jönnek a spécibbnél spécibb optikák és vázak! Tartalom, ha ugrálnál:

• A legelső Nikon F optika (Nikkor-S 5cm f/2)
• Mit jelentenek a Q, P, H, stb. betűk a régi Nikon optikákon?
• Nikon F bajonett káosz
• Titánok (titán Nikon vázak)
• Shiba Nikon (Nikon FM2/T "The Year of the Dog")
• A "pellix" Nikonok (Nikon F2 H és utódai)
• Őszélessége maga (Nikkor 6mm f/2.8 Fisheye)
• Óriások között is hatalmas (Nikkor AI IF-ED 300mm f/2.0)
• Egy másik óriás (Reflex-Nikkor 2000mm f/11)
• Az óriászoom (Zoom-Nikkor 360-1200mm f/11 ED)
• A mégóriásibb zoom (Zoom-Nikkor 1200-1700mm f/5.6-8 P IF-ED)
• Ami a többieknek nem volt (Nikkor 35mm f/1.4)
• Miért olyan érdekes az 58mm-es Noct Nikkor?
• A változtatható háttér csodája (Nikkor 135mm f/2 DC)
• Egy igazán spéci makró (Micro-Nikkor AF 70-180mm f/4.5-5.6)
• A tilt-shift makró (Micro-Nikkor PC 85mm f/2.8)
• UV fényre éhesen (UV Nikkor 4/55, 4.5/105)
• Egy régi-új Nikon (Nikon F5 "50th anniversary")
• Egy másik régi-új Nikon, ráadásul távmérős (Nikon S3 2000)
• Nikonok az űrben
• Nikonos vagy? (Nikonos RS)

A legelső Nikon F optika

Ha szeretnéd beszerezni az első Nikon F bajonettre készült Nikkor objektívet (mert miért ne?), nem is lesz nehéz dolgod.

Az új rendszert a gyártó természetesen egy standard 50mm-es objektívvel nyitotta, a Nikkor-S 5cm f/2-essel. Ennek legelső darabjait arról tudod felismerni, hogy az infra fókusz jelölése a DOF skálán egy piros R betűvel van gravírozva (későbbi szériákon ezt csak egy piros pötty jelölte), a rekeszérték-skálán pedig minden érték felett van egy színes gravírozás (emiatt "tick mark" néven emlegetik). Nagyon sok esetben úgy adják el ezeket az objektíveket a különböző aukciós portálokon, hogy nem is tudják, hogy ezek a legelső gyártott Nikkorok közé tartoznak, viszont ha kifejezetten tick mark névvel keresed őket, akkor majd meglepődsz, hogy a normál árúakhoz képest (kb. 20.000 Ft) ezek félmillió Ft környékén tanyáznak. Ritkaságok, na.

Az első generációs 2/50-est később a Nikkor-H 2/50 váltotta, és most kiderül, mit jelent a nevében a H betű.

Mit jelentenek a Q, P, H, stb. betűk
a régi Nikon optikákon?

Eddig én sem tudtam, de van logika abban, hogy az első szériás Nikon F bajonettes objektíveken mit jelentenek azok a bizonyos betűk, amik a Nikkor jelzés után vannak felgravírozva (pl. Nikkor-Q). Ezek az objektívben használt lencsetagok számát jelölik (a görög megfelelőkből származtatva), mégpedig az alábbiak szerint:

• U - UNS - 1 tag
• B - BINI - 2 tag
• T - TRES - 3 tag
• Q - QUATUOR - 4 tag
• P - PENTE - 5 tag
• H - HEX - 6 tag
• S - SEPTEM - 7 tag
• O - OCTO - 8 tag
• N - NOVEM - 9 tag
• D - DECE - 10 tag

Később ezeket a jelöléseket elhagyták, de az első generációs Nikkor (A-Type) optikákon fellelhetőek.

Nikon F bajonett káosz

Bár régen sokan hivatkoztak arra, hogy a Nikon rendszer nagy előnye a standard F bajonett (minden korábbi optika használható volt az újabb vázakon is, és vissza), ez igen erős ferdítés, és az F bajonettbe való beleragadás végül a gyártó komoly lemaradásához vezetett.

Miközben a legtöbb konkurens egy vagy két bajonett-generációt is váltott a 20. század második felében, a Nikon végig ragaszkodott az F mounthoz, azonban azt kénytelen volt az egyre újabb és újabb fogyasztói elvárásokhoz igazítania. Bár mindent megtettek annak érdekében, hogy a keresztkompatibilitás teljes legyen a régi és új Nikon vázak és Nikkor optikák között, ez sok esetben csak egy álom maradt. Lássuk kronológiai sorrendben a Nikon F bajonett verzióit és fejlődését!

A-Type - a Nikon 1959-ben vezette be az akkor igen korszerűnek számító bajonettes F csatlakozást, mellyel egyszerűen, gyorsan és biztonságosan lehetett objektíveket cserélni az F rendszer (ekkor még Nikon és Nikkormat) vázain. Az első generáció arról ismerhető fel, hogy hátulról nézve nem voltak az optika bajonettjén csavarhelyek, illetve a távolságskálát csak méterben jelölték (pár késői A-Typeon már csavarok is voltak és a m mellett ft jelzés is).

Az összes A-Type objektív matt ezüst színű filter ringet kapott, a nameplate pedig a Nikkor jelzésen túl az Auto feliratot (automatic aperture), a gyújtótávolságot (korai darabokon cm-ben, későbbieken mm-ben), a maximális fényerőt és a fent már részletezett betűkódot tartalmazta.

C-Type - a második generáció az A-Type folytatása volt (1967-től egészen a hetvenes évekig gyártásban maradt), de a lencsék sokkal fejlettebb bevonatokat kaptak. A NIC - Nikon Integrated Coating egy többrétegű megoldás volt, amivel egyrészt az optika üveg alapjáraton 4%-os visszaverődését 0,2%-ra sikerült csökkenteni (ez a kontrasztot javítja drasztikusan), másrészt növelte a tényleges fényerőt a jobb áteresztő képességgel (az f érték nem azonos a t értékkel, utóbbi a tényleges fényerő, amit mérés útján állapítanak meg, és sok konkrét gyártási és anyaghasználati megoldástól függ).

A NIC rendszer abban az értelemben is egyedi volt, hogy nem azonos bevonatot kapott az összes tag: figyelembe vették azok lencserendszerben elfoglalt helyzetét és a szomszédos felületek bevonatát is. Ez nagyban hozzájárult a színhelyesség javításához.

A C-Typeot elsősorban a fekete filter ring és a névben a képlet kódja után gravírozott C karakter különbözteti meg az előzőtől, pl. Nikkor-H•C 50mm f/2.

K-Type - a K sorozat optikát elsősorban a gumírozott fókuszgyűrű választja el a korábbiaktól (az A és C sorozatnál az optikákon nem használtak gumi elemeket). Ez kényelmesebbé teszi a használatukat, különösen hűvös hőmérsékleti viszonyok között. Az A és C Typeon a DOF skála minden esetben ezüst színű volt, a K sorozatnál azonban ezt feketére változtatták.

N-Type - az N sorozat legfontosabb újítását a bajonettnél kell keresni: ez a széria megkapta az AI rendszer csatlakozását, mely az első komolyabb fejlesztése volt az F bajonettnek, és lehetővé tette az optikák számára, hogy a legnagyobb elérhető rekesznyílásukat visszajelezzék a vázak felé (fénymérési okokból volt erre szükség). Korábban az A, C és K sorozatoknál a kis kiálló "fül" jelezte az aktuális rekeszértéket a váz felé, illetve felhelyezés után egyszer teljesen jobbra, majd balra kellett forgatni a rekeszskálát, ez a módszer azonban lassan elavulttá vált.

Az N széria külső megjelenésre a rekeszgyűrű alját leszámítva nagyon hasonlít a K szériára (a visszamenőleges kompatibilitás megtartása érdekében ezeken is van még "nyuszifül"), így alaposan meg kell őket nézni a különbségtételhez. A gyűrű alján levő bevágáson kívül feltűnhet, hogy a rekeszértékeket két sorban, egy kisebben és egy nagyobban is feltüntették. A kisebbre azért volt szükség, mert egy pici ablakon át ez a szám látszódott az optikai keresőben, így komponálás közben már nem kellett felnézni, hogy láthassuk az aktuálisan beállított rekeszértéket (ezt ADR-nek, Aperture Direct Readoutnak hívták).

Az N széria nem csak ebben fejlődött: a korábbi Nikkor optikák fókuszmechanikája két nagyjából azonos menetemelkedésű helikális menetet használt, így fókuszálás közben nem csak az optika eleje mozgott ki-be, hanem fele akkora mozgással a fókuszgyűrű maga is közlekedett. Ez főleg hosszabb optikák nagyobb fizikai fókuszútjainál volt zavaró (ha próbáltad már a korszak Nikkor 2.8/180-asát, tudod, hogy miről beszélek). A dolgot más gyártókhoz hasonlóan a Nikon is úgy oldotta meg, hogy a két helikális menet közül az egyik egy igen kicsi menetemelkedésű, finom kivitel lett, a másik pedig egy nagyobb emelkedésű. Előbbi miatt a fókuszgyűrű forgatás közben szinte alig észrevehetően mozog csak előre-hátra.

Egy ideig a Nikon saját szolgáltatást kínált, hogy a korábbi, nem AI rendszerű optikáit átalakítsa AI standarddá, így az A, C és K sorozat objektívjeit már lehetett használni AI vázakon is. (Illetve utóbbi miatt lehetséges, hogy A, C vagy K sorozatú optikákat látsz "gyári" N szériás csatlakozással.)

AI-S Type - az 1982-ben debütáló AI-S variánsok a következő évben megjelenő Nikon FA vázat harangozták be. Könnyen felismerhetőek arról, hogy a rekeszgyűrűn a legkisebb rekesznyílást jelző értéket pirossal jelölték (későbbi kiviteleken ha ebben a legkisebb állásba van forgatva a rekeszgyűrű, egy pici kapcsolóval azt itt rögzíteni is lehet). Nem csak lehet, kell is ide állítani az optikát, ha AI-S rendszerű vázakon használjuk őket, ugyanis a megfelelő Nikon kamerák e beállítás segítségével tudták a vázról is vezérelni - immár automata módban - a rekeszértéket a felvétel pillanatában. A maximális rekesznyílást az optika bajonettjén levő kis bevágás jelezte a váznak.

A vázak rekeszvezérléséhez természetesen a rekeszmechanikákat is át kellett alakítani, mégpedig úgy, hogy az AI-S sorozat minden tagjában a bajonetten levő hátsó, rekeszbeugrasztó pöcök egységnyi mozgása egy bizonyos rekeszérték-változásnak feleljen meg. Ez nagyon precíz beállításokat kívánt, különösen kis rekeszértékeken. (Ugyanez a pöcök a korábbi "auto" vázakon csak zárta-nyitott a rekeszlamellákat az expozíció pillanatában.) Elsősorban ezért van az, hogy bár egy korábbi Nikon optika rekeszérték-gyűrűje fizikailag alkalmassá tehető arra, hogy fel lehessen tenni egy újabb F (AI) bajonettes vázra, ettől az automata rekeszvezérlés - és egyéb okokból más automata módok és a fénymérés is - nem fog megfelelően működni. Ez volt az első komolyabb pont, ahol az egységes F bajonett koncepciója álomvilággá vált.

Az AI széria volt az utolsó olyan, ahol az eredeti "nyuszifül" még rajta volt a rekeszgyűrűkön. Az ezt követő optikák ennek hiánya miatt már szintén csak korlátozottan voltak kompatibilisek korábbi F bajonettes vázakkal. (A nyuszifül utólag is felszerelhető későbbi Nikkor optikákra, szóval ne lepődj meg semmin.)

E-Series - kis kitérő a Nikkor optikák történetében az E sorozat, mely illesztését tekintve nagyjából megfelelt egy AI-S optikának, maga az objektív azonban afféle budget próbálkozás volt a Nikon részéről, kifejezetten a Nikon EM kamerákhoz. Könnyen felismerhetőek a nameplaten levő "Series E" gravírozásról.

A koncepció az volt, hogy a Nikkor minőséget jóval szerényebb árcédulával sokak számára elérhetővé tegyék. Ennek érdekében a fókuszmechanikák műanyagból készültek, a 35, 50 és 100mm-es példányok pedig csak egyrétegű bevonatot kaptak. Az eredmény felemás lett, mert mind mechanikai, mind pedig optikai téren az E széria közepesre sikeredett.

AF-Type - a Nikon először 1983-ban kóstolt bele az autofókusz világába, mégpedig egy módosított F3 vázzal, az F3 AF-el. Ehhez két optikát dobtak piacra, egy 80mm-es és egy 200mm-est. Mindkettő beépített motorral rendelkezett, így ez még nem a vázmotoros-áthajtásos elgondolás. Valójában egyik sem aratott különösebb kereskedelmi sikert, hiszen az AF teljesítményük mérsékelt volt, de hasznos tapasztalatokat szolgáltattak a cégnek.

Az első "valódi" AF Nikkorok csak 1986-ban érkeztek. Bajonettjük szinte azonos az AI-S megoldással, azzal a kivétellel, hogy ezeken már megtalálható a fókuszmechanika működtetéséhez szükséges tengely csatlakozása. Ez a kiállás a vázakban levő AF motorokhoz csatlakozott. A vázban levő tengely vége vissza tud húzódni a bajonett vonalába, így természetesen korábbi, manuális Nikkor optikák is használhatóak az AF-es vázakon.

Az AF verzió jellegzetes, új designt kapott, bár ebben már a külső borításon is sok volt a műanyag, így megoszlanak róla a vélemények. A rekeszgyűrűn megjelent a kis kapcsoló, amivel a legnagyobb rekeszértékre állítva lockolni lehet a rekeszgyűrűt, így biztosítva a helyes felrakást az AF vázakra. A fókuszmechanikákból eltűntek a hagyományos helikoidok, helyettük sínekben futó vezetőcsavarok mozgatták előre-hátra a fókuszáláshoz szükséges blokkot vagy tagokat. Ezzel csökkent a súrlódás és AF esetén nőhetett az élesre állítás sebessége, ugyanakkor a manuális élesség-állítás már kevésbé volt precíz.

Olyannyira nem jött be a hirtelen "váltás", hogy a Nikon használók nyomásának engedve számtalan korábbi manuális Nikkor optikát igen sokáig gyártásban kellett tartani, mert az első szériás AF Nikkorok használati élménye messze alulmúlta a várakozásokat. Magát az AF szériát később annyival finomították, hogy megjelentek a szélesebb és gumírozott fókuszgyűrűvel rendelkező AF verziók, amik tudtak kicsit faragni valamit az ellenérzéseken.

Szintén újdonság volt az AF szériában, hogy az F bajonetten belül megjelentek az elektromos csatlakozó pöckök. Ezek apró chipeket kapcsoltak össze a vázzal - optikánként mást és mást - és például visszaadták a váznak az aktuális objektív gyújtótávolságát, maximális rekeszértékét és egyéb szükséges adatokat.

AF-I Type - a 90-es évek elején a gyártóknak már voltak ötleteik arra vonatkozóan, milyen lesz a jó AF rendszer, de sokan még keresték az útjukat. Az eredeti Nikon AF megoldás sok szempontból mellényúlás volt, mert bár azzal az előnnyel kecsegtetett, hogy az AF-es Nikkor optikák a konkurencia megoldásainál (például a nem sokkal korábban debütált Canon EF objektíveknél) olcsóbbak lesznek (nincsen bennük motor - abból csak egy kell, mégpedig a vázba), hamar kiderült, hogy az elgondolásnak komoly fejlesztési hátulütői lesznek.

Egyrészt a motortechnológia folyamatosan fejlődött (erről majd később), másrészt a hosszabb teleoptikák (300mm-től felfelé) esetén a klasszikus design (a teljes optikai tubus mozog fókuszáláskor) igen hosszú fókuszutakat eredményezett, amit egy 50mm-es optikához optimalizált fókuszmotor már csak igen lassan tudott kiszolgálni. Ez különösen fájó volt azoknak a sport- és természetfotósoknak, akik ezeket az igen hosszú csúcsteléket használták, és gyors AF-et szerettek volna.

A megoldás az AF kivitel első frissítése volt, AF-I néven. Az I itt az "integral"-ra vonatkozik, mégpedig az integral coreless focus motorra, amit az objektívben helyeztek el. Ezek az optikák (egyébként összesen csak négy, név szerint az AF-I 2.8/300, AF-I 4/600, majd a később megjelent AF-I 2.8/400 és AF-I 4/500) tehát nem a vázban levő AF motort használták, de természetesen az élességállítást a vázban levő AF rendszer segítségével végezték. Olyan extra funkciókat is kaptak, mint a focus range limiter, a manual override AF közben, illetve AF lock button az optikán magán. Az AF-I sem volt keresztkompatibilis, hiába az F bajonett: csak az F4, F5, F90, F90X és későbbi Nikon AF vázakkal működtek együtt.

Az ezt követő F-bajonett módosítások már kevésbé tartoznak a vintage rajongó tárgykörébe, de azért röviden írok róluk is.

AF-D Type - a Nikon F90 váz megjelenésétől kezdve a Nikon gépek az optika chipje által visszaadott tényleges tárgytávolság adattal is számoltak, amikor a téma valószínűsíthető távolságát kalkulálták a (nagyon fejlett) vakurendszer számára, ezért újra frissíteni kellett az F bajonettet. A megoldás az AF-D széria lett, amiben módosított CPU-k dolgoztak. Természetesen az F90 és az azt követő vázak nem D szériás Nikkor optikákkal is működnek, de nem fognak tudni távolságot tippelni, így a vakurendszerük korlátozottabban tud pontos expozícióhoz segíteni.

AF-G Type - a G volt az egyik utolsó módosítás a Nikon F bajonetthez. A G-s optikákat már csak azok a Nikor vázak kezelték, amik tudtak mindenféle automata rekeszmódot, hiszen a G széria tagjairól teljesen eltűnt a manuális rekeszérték-skála. Ez nem meglepő a korszerű objektívek között, azonban végső csapást mért az F bajonett - már addig is csak részleges - keresztkompatibilitására, hiszen a G objektíveken egyáltalán nem lehet rekeszértéket állítani korábbi Nikon vázakon.

Az F bajonettnek viszonylag szerencsétlen volt a bázistávolság-választása: a korszak kisfilmes SLR rendszereihez képest szinte a legnagyobb, 46,5mm-es értékkel a legtöbb vintage rendszer nem adapterezhető rá, jóllehet maga az F bajonett is vintage, hiába élt a XXI. század második évtizedéig. Erről részletesebben ebben a korábbi cikkemben olvashatsz.

Hogy történetünk kerek legyen, hozzátartozik a lezárás is: a 2010-es évek második felében induló mirrorless forradalomba a Nikon is késve csatlakozott be: a kényszerű technikai okok miatt a filmes tükörreflexes (SLR) korszakból örökölt digitális tükörreflexes (DSLR) rendszerek nem lehettek versenyképesek a sokkal több lehetőséget és fejlesztési potenciált rejtő, és időközben technikailag is elég fejletté váló MILC-ekkel szemben, így előbb-utóbb ahogy minden tükörreflexes megoldásnak, a Nikon F bajonettjének is befellegzett. A sürgető piacvesztés és lemaradás miatt a cég úgy kezdte el kivezetni az F bajonettet, hogy közben még távolról sem volt kész vagy piacképes az új mirrorless rendszerük, a Z bajonett. Itt tartunk jelenleg, valahol két szék közt a pad alatt. Hogy visszajut-e a Nikon az egykor elért magasságokba, az a jövő titka.

Titánok

A titán az egyik legerősebb, kereskedelmi forgalomban is sokszor használt fém. 1978-ban a Nikon úgy gondolta, hogy a professzionális F széria második darabját, az F2-est kiadják titán házazással is, így született meg az első titán Nikon kamera, az F2 Titan.

Magát a titánt használták már korábban is az F és F2 gépek zárjaiban (utóbbinál a tükör tokozásánál is), külső borításként azonban soha. Ennek a matériának nem csak az időtállóság az előnye: könnyebb, mint a kameraiparban hagyományosan használt fémek és ötvözetek, így csökkenteni lehet vele egyes alkatrészek közlekedési idejét és tehetetlen mozgásait. Az F2 Titan esetében a használatnak leginkább kitett részeket, így a bajonettet, az alsó borítást, a hátlapot és a kereső borítását készítették ebből az igen ellenálló anyagból. Az első ilyen szériánál a gép elején, az elsütő billentyű alatt szerepelt a "Titan" szó, később már csak egy T betű jelezte a speciális kivitelt.

A titán használata sokáig divatos maradt a profi F széria esetében: A Nikon F3 T 1982-ben jelent meg, de később is jöttek ki ilyen gépek, limitált kiadásokban (lásd máris az FM2/T gépet). A gyártó oldalán külön cikket lehet olvasni arról, hogy a titánt miképp használták a kifejezetten a NASA számára gyártott, a világűrben használt Nikon felszerelésekben.

Shiba (Titan) Nikon

Keresztes Samu levenné a fejemet, ha nem szólnék arról, hogy 1994-ben, a kutya évében a Nikon piacra dobott egy limitált szériás FM2/T vázat, amin a típusjelzés mellett egy shiba inu feje volt felgravírozva. A "limitálton belül is limitált" típus a mai napig nehezen beszerezhető, és zsebbe nyúlós kategória.

Van abban valami marketingszépség, mikor egy egyébként is korlátozott/speciális termékből (itt a titán FM2) csinál egy cég egy még speciálisabb változatot (az FM2/T "The Year of the Dog"-ot). Ha helyes az információ, akkor mindössze 300 darab kutyás FM2/T készült, így nem csoda, hogy az áruk jelenleg bőven egymillió forint felett van. Ehhez képest a "sima" FM2 titán "csak" 200.000-400.000 forint között mozog.

A "pellix" Nikonok

A Canonos cikkben olvashattál már azokról a Canon kamerákról, amiket kifejezetten gyors sorozatfelvételre terveztek. Ezekben a tükörszerkezet nem mozgott, hanem egy félig áteresztő tükör került a hagyományos kivitel helyébe, így a korszakban maximálisan elérhető 5 FPS helyett akár 10 FPS-t is ki tudtak sajtolni a zárakból (természetesen motoros filmtovábbítással).

A félig áteresztő tükrös megoldások lényegében kiküszöbölik a tükörreflexes konstrukciók egyik nagy problémáját: a felvétel elkészítése előtt a tükörnek el kell tűnnie a fény útjából, ezért felcsapódik, így a zár kinyílásának pillanatában az optika és a filmfelület (vagy szenzor) között már nincsen akadály. A felvétel befejeződésekor a tükör visszamegy a helyére (nagyon korai SLR gépekben csak a következő filmkocka betekerésével tért vissza a tükör a nyugalmi helyzetébe), és kezdődhet a folyamat elölről. A probléma az, hogy a tükörnek van tömege, így van tehetetlensége is, tehát egy bizonyos sebességnél gyorsabban nem lehet fel-le járatni.

A tükörmozgás elkerülésére a Nikon is a félig áteresztő tükör használatát találta ki, első alkalommal pedig egy Nikon F2 profi vázat alakítottak át. A félig áteresztő megoldás a fény egy részét a keresőbe engedte, a másikat pedig a filmre. A sebesség ára természetesen az volt, hogy a keresőkép és az expozícióhoz használható fény is kevesebb volt (70/30 arányban jutott a filmre/keresőbe a fény), illetve a félig áteresztő réteg miatt a képminőség is romlott valamennyit. Előbbin lehetett segíteni nagyobb maximális rekesznyílású optikák használatával.

A kereskedelmi forgalomban is kapható F2 H (high speed) 1/1000-es maximális zársebességgel és 10 képkocka/másodperces sorozatfelvétellel tudott üzemelni, utóbbihoz egy átalakított MD-2 motort kellett az aljára csatlakoztatni. Kézi filmtovábbító kar nem is volt rajta, a motor üzemeltetéséhez pedig további két MB-1 akkupakkot kellett a vázhoz rögzíteni, így igen robosztus szerkezet jött létre.

Figyelemre méltó teljesítmény, hogy egy 36 kockás filmet a 10 FPS maximális sebességgel akár 3,6 másodperc alatt is képes volt elhasználni a gép, így ha véletlenül az elsütőn maradt az ujjad, annak itt komoly következményei voltak. Persze erre a Nikonnál is gondoltak (mármint arra, hogy a 36 kockás tekercs kicsit rövid lesz), ezért tartozott a géphez cserélhető, magazinos hátfal is, amibe 250 kockányi film volt fűzhető. A sportfotósok és a tudományos élet számos közreműködője is imádták a szettet nagy sebessége miatt.

Az F2 H vázat egészen 1980-ig gyártották, ekkor az F3 hasonló kivitele váltotta fel.

Őszélessége maga: Nikkor 6mm Fisheye

Nehéz belátni, milyen kereskedelmi sikereket remélt a Nikon, amikor 1969-ben (a 8 és 10mm-es változatok után) piacra dobta a 6mm-es halszemét, de tény, hogy ma sokkal szegényebbek lennénk nélküle. Az első verzió még f/5.6-os fényerővel került a boltokba és messze a tüköraknába nyúlt a hátulja (csak mirror lockup módban lehetett használni, keresőkép nélkül), de már ez is tudta a lélegzetelállító 220 fokos látószöget, vagyis szinte szó szerint "saját maga mögé látott".

Minden Nikonos cikknek kötelező eleme a későbbi, 1972-es verzió, ami már f/2.8-as induló fényerővel csábította a teljes vizuális orgiára vágyókat, ráadásul standard módon illeszkedett az F bajonettre, így tükörrel és keresőképpel együtt teljes értékű optikája volt az F sorozatnak (1983-ban AI-S-re frissítették). Ez is 220 fokos látószöggel gyűjtötte a fotonokat 23 centis belépő pupillájával. Utóbbinak különlegessége, hogy míg a szélein 60mm vastag, addig a középen mindössze 7mm, és mondanom sem kell, mennyire macerás ilyen lencséket előállítani.

5kg-os súlyával nem is számít extrém nehéznek (mindössze 9 lencsetagot tartalmaz). Kialakítása cirkuláris halszem, tehát a fullframe képmező közepére rajzolja kör alakban a képet, cserébe viszont minden irányban megkapod tőle a 220 fokos látószöget. f/22-re rekeszelve 17 centis távolságtól a végtelenig minden éles vele. Mivel ez is csak rendelésre készült, összesen kb. 200 darab létezhet belőle, így kiemelt gyűjtői példány, az ára ennek megfelelően 100.000-200.000 dollár között mozog.

Szélesből megyünk hosszúba. Jöhet pár hatalmasság?

Óriások között is hatalmas: 2/300

1983-ban a Nikon valami olyat tett le az asztalra, amitől az könnyen beszakadhat: a 300mm-es gyutávhoz f/2-es fényerő társult, amit szerény 7 kilós súllyal és 15cm-es belépő pupillával sikerült elérni. Az objektívből összesen csak 441 darab készült, így a gyűjtők és a speciális képességeket igénylő felhasználók hamar elkapkodták. (Többet a Panavision vett meg forgatásokhoz, és ezeknél a teljes hátsó szekciót, valamint több más alkatrészt is azonnal lecseréltek.)

A lélegzetelállító fotótechnikatörténeti csodát az az összeszokott tervezőpáros, Soichi Nakamura és Kiyoshi Hayashi tervezte, akik korábban (1976) létrehozták a Nikonnak a 2/200-as, szintén egyedülálló teleoptikát is. Volt tehát tapasztalatuk a kérdésben. Az AI Nikkor IF-ED 300mm f/2.0 terveivel 1981-re készültek el, a gyártás pedig a cég Sagamihara üzemében történt. Piacra 1983-ban került "szerény" 6.500 dolláros árcédulával. (Ez 2023-ban kb. 220.000 dollárnak, azaz 76.000.000 forintnak felel meg.

Gyakran kérdezik, hogy mi értelme volt ilyen objektívek lefejlesztésének? Erre kétféle válasz létezik: egyrészt a saját idejében a filmek érzékenysége limitált volt, így egy teljes lépésnyi fényerő (az akkor leggyorsabb, f/2.8-as 300-askhoz képest) fele annyi ISO-t tett szükségessé (vagy fele akkora záridőt engedett meg), ez pedig nagyon sokat számított egy olyan korban, amikor nem lehetett egyetlen gombnyomással ISO 12800-as értékre állítani a vázat. Másrészt a gyártóknak presztizskérdés volt, hogy egy-egy területen mivel tudják felülmúlni a versenytársakat még akkor is, ha az adott esetben nem jelentett közvetlen kereskedelmi sikert vagy profitot.

Az optikához tartozott egy dedikált TC-14C telekonverter is, amivel 1,4* szorzón át egy 2.8/400-as optikává lehetett konvertálni, de illeszthető volt rá a standard TC-301 kétszerező is, amivel egy 4/600-as szörnyeteggé változott. A típusról még többet olvashattok ezen és ezen a linken.

Egy másik óriás:
Reflex-Nikkor 2000mm f/11

Ha azt gondoltad, hogy a 2/300-as Nikkor volt a legnehezebb és/vagy legdrágább Nikon optika, akkor tévedsz. 1968-ban mutatták be az F rendszer 11/2000-es tükrös teléjének első verzióját, ami önmagában is 17,5 kg-ot nyomott (saját tartó állványával együtt viszont már 42,5 kg-ot!). Később több módosított kivitelben is árulták.

Szűrőzni hátul lehetett előbb 62, majd 39mm-es szűrőkkel. A legutolsó, 1975-ben piacra került változatában már "csak" 8 méter volt a legkisebb fókusztáv (az eredetiben ez az érték még 20 méter volt). Még több infó erről a típusról itt.

Közkeletű tévedés, hogy ez volt az egyetlen 2000mm-es tükrös tele, amit kereskedelmi forgalomban árultak kisfilmes fényképező rendszerhez: a Pentax a Pentax-M sorozatában szintén forgalmazott 2000mm-es optikát, f/13.5 induló fényerővel. Erről ebben a cikkben olvashatsz többet.

Az óriászoom:
Zoom-Nikkor 360-1200mm f/11 ED

Ezt a bitangot először 1974-ben mutatták be a Photokinán, és tagja volt annak a frissen megjelenő Nikkor generációnak, amiben már a tervezés integráns részét képezte az ED lencsetag (kis szórású tag). Ez elengedhetetlen is volt az ilyen nagy gyutávokon 3,3*-os zoomtartománnyal dolgozó konstrukciók esetén, hiszen csak így lehetett elfogadható szintre hozni a kromatikus aberráció mértékét. Ebben a típusban állítólag olyan jól sikerült a CA korrekciója, hogy a kis szórás miatt nincs is szükség rajta külön IR fókusz jelölésre.

Tolózoomos, így elvben "egykezes", de így is csak állványon nyer értelmet. Összesen 7,9kg-ot nyom és 20 tagnyi lencse van benne 12 csoportban. 122mm-es frontlencséje viszonylag problémásan szűrőzhető, ahogy a pre-AI változat 6 méteres legkisebb közelpontja sem válik előnyére.

A második verzión a cég az alábbi frissítéseket eszközölte: IF-es fókuszállítást kapott, illetve AI bajonettverzión át automata rekeszállítást is, valamint forgathatóvá vált az objektív az állványgyűrűn belül. A harmadik, egyben utolsó verzió már AI-S csatlakozással érkezett 1982-ben. A típusról bővebben itt olvashatsz.

A mégóriásibb zoom:
Zoom-Nikkor 1200-1700mm f/5.6-8 P IF-ED

Az előbb már azt gondoltad, hogy egy 360-1200-as zoomnál minek nagyobb, de ilyen kérdéseket nem tettek fel 1990 környékén a Nikonnál, ebben az évben ugyanis piacra került az 1200-1700mm zoomjuk, ami ráadásul igen figyelemre méltó 5.6-8-as fényértékekkel bír (kategóriájában ezzel jelenleg is csúcstartó, igaz, nincs is neki sok kihívója). Ezek az adatok elképesztően szűk, 2° - 1°30 fokos látószöget jelentenek (fullframen). A "mindössze" 16kg-os szerkezet közel 24 centi vastag és 88 centi hosszú (az IF-es élességállítás és zoom miatt hossza nem változik használat közben). A 18 lencsetagot (ebből 3 ED) 13 csoportban tartalmazó óriást csak megrendelésre gyártották, így nem tudni, pontosan mennyi készült belőle.

A nevében a titokzatos P betű azt jelöli, hogy bár ez egy késői Nikon optika, nincsen benne AF (összesen még két ilyen létezett, az 500mm f/4P és a 45mm f/2.8P). A furcsa döntés oka, hogy a Nikon vázaiban levő fókuszmotor semmiképpen sem tudott volna ekkora mozgatást igénylő mechanikát gyorsan vezérelni, a nagyobb optikákba épített önálló motoros megoldások pedig csak később, 1992-ben kezdtek megjelenni a gyártónál (az első ilyen a Nikkor 2.8/300 ED-IF volt). Az a szűk réteg, akiket ez a speciális objektív érdekelhet, sokáig biztosra vette az AF-es kivitel eljövetelét, ám lassan (2023 elején) kijelenthetjük, hogy az már sosem fog megjelenni. Chipet természetesen kapott, így a manuális kezelés ellenére visszajelzi a váznak a távolság-adatokat. Hátul 52mm-es filtereket fogad, legkisebb fókusztávolsága pedig 10 méter.

Ami a többieknek nem volt: 35mm f/1.4

Aki jártas a Canon FD vagy a régi Pentax/Takumar optikák világában, netán gyűjti is őket, annak fájó hiányosság lehet, hogy a korszakban egyik gyártó sem adott ki 1.4-es fényerejű 35mm-es optikát SLR rendszereire. A Pentaxnál még annyival csábítóbb a szirének hangja, hogy létezett prototípus, amiről, még kép is van, élő ember azonban sosem fogta e csodát (az nFD 1.4/24 L-et ismerve minden bizonnyal a Canonnál is terveztek az FD sorba 1.4/35-öt, de arról semmilyen információ nem szivárgott ki).

Ezzel szemben a Nikonnál igen korán, már az N-Type időszakban készült nagy fényerejű 1.4-es optika. Az 1971-től kapható megoldást később frissítették AI és AI-S csatlakozásúra is.

A Nikonnál az 1.4 az elérhető leggyorsabb 35mm-es optika a mai napig, igaz, a későbbi verziók optikailag már teljesen eltérnek a kezdeti verzióktól. A típus fejlesztése visszanyúlik a távmérős időkig, a rangefinder gépekre szánt 1.4/35 azonban végül sosem jelent meg, mert közben az egész rendszer fejlesztését leállították és sikerrel startolt az SLR korszak a legendás Nikon F-el. Yoshiyuki Shimizu tervezőnek a váltás után öt évre volt szüksége, hogy az F bajonettes 1.4-es prototípusáig eljussanak. A hosszú fejlesztési időt két dolog is indokolta: egyrészt ez az optika kapta meg első ízben a Nikon legendás CRC rendszerét (a Close Range Correction segítségével az objektívek közelpontjuk felé fókuszálva is kiváló képminőséget adtak - ezt az egyes tagok/blokkok eltérő mechanikai mozgatásával érték el), másrészt szintén az elsők között lett felvértezve a Nikon többszörös coatingjával.

Az eredeti objektív létrejöttének oka, hogy az f/2-es versenytársakhoz képest az 1.4 egy egész fényértéket ad, vagyis elég fele akkora záridő vagy fele olyan érzékeny film is, ami sok helyzetben jött jól. Nem volt azonban könnyű előállítani egy rentábilisan legyártható konstrukciót. A végleges képlet kilenc lencsét hét tagban tartalmazott, ráadásul kötött volt a belépő pupilla mérete, hiszen a gyártó törekedett rá, hogy kisebb objektívjei mind 52mm-es front menettel rendelkezzenek.

Az egyetlen megosztó tény vele kapcsolatban, hogy a kisebb és sokkal olcsóbb f/2-es 35-ösökhöz képest képi világban nem ad annyival többet (azonos - és jellemzően 1 méter feletti - tárgytávokon egy 1.4-es és egy 2-es 35mm-es optika háttérelmosása között tényleg alig van különbség), ráadásul a rajzolata is egy nagy lépést javul 1.4-ről 2-re szűkítve, így a digitális érában, ahol "van ISO bőven", a létjogosultsága erősen kérdéses.

Ennek ellenére nem csak régen, ma is sokan szeretik, hiszen a rajzolata - minden hibája ellenére - már nyitva is elfogadható, emellett többek szerint az egyik legszebb háttérmosást adja a 35mm-es objektívek közül. Mivel az ára sem horrorisztikus (100.000 - 200.000 Ft között), ez az elérhető vintage luxus a Nikonosok számára (illetve bárkinek, aki más rendszerek - akár Canon EF vagy bármilyen MILC - adaptálná).

Miért olyan érdekes
az 58mm-es Noct Nikkor?

50-58mm-es ultra gyors (f/1.2-es) optikák szép számmal léteznek, de miért legenda a Nikon Noct kivitele? A válasz a noct, vagyis nocturnal szóban van. Nagy rekesznyíláson a legtöbb optikai képlet szenved számos aberrációtól, ezek között is kiemelten a kóma jelenségétől. Ez nem az a kóma, amibe drága optikák árának hallatán kerülsz, hanem olyasmi, hogy az optikai tengelytől távolodva a pontszerű fényforrások elkezdenek elkenődni, és az üstökösök farkához hasonló sávot (kóma) húznak.

A Nikon első 1.2-es 55-ös objektívje már 1967-ben megjelent, ám ennek optikai teljesítménye teljes rekesznyíláson hagyott maga után kívánni valót. Egészen 1977-ig kellett várni a Noct verzióra, aminek specialitása, hogy a belépő lencsetag aszférikus, ezzel minimalizálva az imént említett problematikus leképezési kihívásokat.

A konstrukció meglepően "egyszerű", 7 tagot tartalmaz 6 csoportban úgy, mint a legtöbb gyors 50mm-es optika. Front filtere is csak 52mm-es, a teljes súlya viszont igen mutatós, közel fél kiló. Az első verzió 1982-ben kapott frissítést AI-S-re, máskülönben azonban azonos az elsővel. Olyan sikeres volt, hogy egészen 1997-ig gyártották változatlan formában (az első verzióból kb. 2.500, a másodikból kb. 9.000 darab készült). Ára jelenleg - a kis példányszámnak megfelelően - bőven 1 millió forint felett jár, cserébe viszont lehet találni szinte új, vagy éppen bontatlan darabokat is.

A változtatható háttér csodája

Képzeld el, hogy milyen menő lenne, ha olyan objektívvel fotózhatnál, ami képes a háttérelmosás jellegét is változtatni. A Nikon csinált ilyen optikákat, egész pontosan a DC 2/105 és DC 2/135-öst, utóbbit pedig nem véletlenül hívják a bokeh királyának.

A 2/135-öst 1990 és 2021 között folyamatosan gyártották, ami önmagában is jelzi a népszerűségét. A rajta található kezelőszervek, vagyis a fókusz- és rekeszgyűrű, illetve az A-M kapcsoló szokványosnak tűnnek, az objektív tetején van azonban egy Defocus Image Control rész is, amin F - R irányban 2 és 5.6 értékek között lehet szabályozni a beállítást. Ez nem egyszerűen egy soft focus lehetőség. A DC gyűrűt az aktuális rekeszértékünkhöz állítva a kapcsolót R irányba forgatva krémes hátteret kapunk, míg F irányban részletgazdagot, mindeközben az élesre állított rész rajzolata nem sérül. Ha a DC kapcsoló középen marad, nem történik változás a háttéren. Ha a kapcsolót a tényleges rekeszértékünkhöz képest feljebb állítjuk (mondjuk f/2 mellet DC 5.6-ra), akkor a teljes képen fellép egyfajta soft effekt, de ez csak kellemes extra a képlet teljes tudásához képest.

Az optika elején egy méretes, 72mm-es front található beépített ellenzővel, súlya pedig 818 gramm. Ára nem annyira rettenetes, folyamatosan lehet kapni az eBayen 150.000 - 300.000 forint között.

Ez az objektív állítólag a Nikon legélesebb 135-öse, emellett az f/2-es mezőnyben a legkevesebb aberrációtól szenved. Szabályosan rossz embernek érzem magamat, hogy pont ezzel az objektívvel pont én még nem hoztam nektek részletes tesztet, de ami késik, nem múlik!

Egy igazán spéci makró:
70-180mm f/4.5-5.6

Bár a Nikonnak több igen kiváló makró optikája is van, ez nekik nem volt elég, és csináltak egy egyedülálló macro zoomot. Az AF Zoom Micro-Nikkor 70-180mm f/4.5-5.6 a D sorozatban jelent meg 1997-ben, így kevéssé vintage, de mindenképpen említésre méltó.

Stafford szerint ez a világ egyetlen igazi Macro Zoom optikája. 18 lencsetagot gyűjt össze 14 tagban, mire lejön a gyártósorról, és 0.37m-es legkisebb fókuszpontjával bármit kiszúrhatunk vele. A 180mm-es végén 112 centis munkatávolságból is 1:1,3 leképezési arányt ad, amit 1:1-re vihetünk a Nikon 6T close up előtétjével. Az AF természetesen tud limites módot, ilyenkor a fókuszkeresés rövidítésére a lehetséges fókusztartományból a végtelenhez eső véget kizárja a kapcsoló. Teljes súlya 1 kilónál valamivel több, szóval pakoltak bele rendesen anyagot. A belépő felén 62mm-es filtereket fogad, és saját állványtalpa is van, amin belül változtathatjuk az optika/gép orientációját.

A nagy előnye az, hogy a kivágást anélkül tudjuk változtatni makró téma esetén is, hogy közelebb vagy távolabb kellene mennünk a témától, ami jelen esetben tényleg macerás, ha apró dolgokat fotózunk.

A tilt-shift makró:
PC Micro Nikkor 85mm

Szeretnék nektek egy másik makrót is mutatni a Nikkorok közül, jóllehet ez sem vintage, hiszen 1999-ben mutatták be. A 85mm-es f/2.8-as PC Micro Nikkor különlegessége a hozzá kapcsolódó tilt és shift mechanika. Tilt/shift optikákat elsősorban az építészet területén láthattál, hiszen ezekkel hatékonyan lehet kezelni különböző torzításokat vagy más leképezési problémákat. Ugyanakkor ezeknek a módszereknek van helyük például a tárgyfotózásban is, ezért készült a PC 85mm is.

Minél kisebb a tárgytávolságod, annál kisebb a mélységélességed is, és ezt egy ponton túl már nem tudod a rekeszérték növelésével kompenzálni (meg nem is akarod, mert egy határt átlépve a kisebb rekesz a diffrakció miatt már rontja a képminőséget, nem javítja). Egy tilt-shift mechanikával azonban egymástól távolabb eső két objektum is lehet éles egyszerre, ami helyes beállítások mellett úgy növeli meg a látszólagos mélységélességedet, hogy közben nem kell zabszemig rekeszelni és/vagy multi-expóval dolgozni. Emellett biztosan lehetőséget ad egy csomó kreatív portréra és makró képre is, szóval ezt az optikát egyszer biztosan a kezeim közé kaparintom. Nem is olyan vészesen drága, 200.000-400.000 forint között közlekedik.

Az optika teljes súlya 775 gramm, ami a vaskos mechanikával együtt nem is tűnik soknak. 77mm-es filtereket fogad és 0,4 méter a gyári közelpontja. D verzióban került forgalomba, így a CPU-ja átadja a megfelelő Nikon vázaknak a fókusztávolságot és a rekeszértéket is. A bonyolult TS mechanika miatt az objektív maga nem auto-aperture rendszerű, cserébe kapott presetet, és a legkisebb rekeszérték f/45. A tilt és a shift rész is külön tekerhető és saját lockjuk is van, illetve a teljes szerkezet 30 fokos lépésekben elforgatható a bajonettje körül, így viszonylag szabadon lehet vele komponálni állványon is.

UV fényre éhesen

A Pentaxos anyagban is mutattam már olyan objektíveket, amiket nem a látható fény hullámhossz-tartományára optimalizáltak, hanem különböző okokból az UV tartományra. Az UV, a látható fény, az infra és az egyéb tartományok mind ugyanannak a jelenségnek, az elektromágneses sugárzásnak bizonyos arcai, attól függően, hogy milyen a hullámhosszuk. Szemünk például a 380 és 780 nanométer közötti tartományra érzékeny evolúciós okokból (a Föld felszínén ez szolgálta a túlélést), ezért ezt a sávot önkényesen látható fénynek nevezzük. Ez azonban nem minden, és az űrkutatásban, a bűnüldözésben és számos más tudományterületen előszeretettel használnak egyéb tartományokat is.

A Nikonnak is volt legalább két ilyen speciális objektívje, az UV Micro-Nikkor 55mm f/4 és később, 1985-től az UV-Nikkor 105mm f/4.5. Előbbi 300nm és 400nm közé volt optimalizálva, utóbbi pedig 220nm és 1100nm közé. Hasonlóan a korszak megoldásaihoz ezt a két objektívet is kvarc és fluorit kristályok segítségével tették alkalmassá arra, hogy élesen tudjanak leképezni a fent említett sávokban (hagyományos optikák is leképezhetik ezt a tartományt, ha nincsenek rájuk leszűrőzve, de nem lesznek élesek - tulajdonképpen szélsőséges "kromatikus" aberrációt fognak produkálni). Az 55mm-es változatot egyébként éppen a hagyományos 3.5/55-ös Micro Nikkorból fejlesztették le. A 105mm-es változat állítólag az elméleti maximumhoz közeli képminőséget képes produkálni, mechanikailag pedig a 4/105-ös Micro-Nikkor házazását kapta meg.

Mit tehetünk, ha nincsen elég "természetes UV fény"? A kérdés jogos, a Nikon válasza pedig a kifejezetten az UV optikáihoz kapcsolódó, 1986-ban bemutatott Speedlight SB140-es vaku volt, ami UV és infra tartományban is képes volt villanásával sugárzást kibocsájtani, így a 4.5/105-ös UV-Nikkor teljes tartományát kiszolgálta.

A neten elérhető mindkét verzió, plusz még egy 28mm-es és 2/55mm-es kivitelt is felfedeztem, illetve volt egy 50mm f/4.5-ös UV-Nikkor is, amit 1988-ban mutattak be a Photokinán, de sosem került gyártásba.

Egy régi-új Nikon

Érdekesség, de egyben igazán kedves és tiszteletre méltó adózás a múlt emléke előtt, hogy 1995-ben a Nikon 35mm-es kamera gyártásának 50 éves évfordulóján megjelent egy mindössze 3000 darabos szériában gyártott Nikon F5 váz.

A limitált kiadás a professzionális széria aktuális változatától abban tért el, hogy a homlokán a Nikon logót az eredeti, 50 évvel azelőtti betűtípussal gravírozták fel. Ettől eltekintve a gép teljesen funkcionális és minden másban azonos az F5 széria standard kivitelével.

Egy másik régi-új Nikon,
ráadásul távmérős

Bár kevesebb szó esik róla, hiszen ez nem a Nikon történetét feldolgozó anyag, de a cég sikerei nem az F bajonettel kezdődtek. Korábban ők is gyártottak távmérős gépeket, ezekről pedig a C/K adapter építős cikkben érintőlegesen olvashattál is már. Ehhez kapcsolódik az az újonnan készített, mégis régi fényképező-széria, ami szép példája annak, hogy állíthat élő és menő emléket egy vállalat a saját múltjának.

A japán cég az ezredfordulón úgy döntött, hogy távmérős hagyományai előtt egy limitált szériás replika sorozattal tiszteleg. Ennek keretében a gyár szerint 3.000 (egyes becslések szerint inkább 5.000) darab S3(-2000) vázat és hozzá tartozó Nikkor 1.4/50 optikát készítettek (a vázak ezüst vagy fekete, az optikák csak fekete színben kerültek piacra).

Azóta is sokan találgatják, hogy ez pénzügyileg megérte-e. A becslések a legkisebb és legnagyobb darabszám arányában 11 és 33 millió dollár közé teszik a bevételt. Mivel ezt a végfelhasználói árból számolják, levonhatóak belőle az adók, a szállítási költségek és az általános marketingköltségek. Még így is tetemes lehetett az előállítási költség, figyelembe véve, hogy a teljesen mechanikus kamera gyártásához reprodukálni kellett az eredeti, kézi összeszerelő sorokat is. Azt nem tudni, hogy pénzügyileg rentábilis volt-e ez a Nikonnak, de mindenképpen példa értékű a kezdeményezése. A legyártott darabok az utolsó szálig elkeltek, pedig kb. 4.500 USD áron kerültek a boltokba. (Jelenleg eBayen a szettek 500.000-1.000.000 forint között mennek).

Nikonok az űrben

A NASA története több gyártóval is összekapcsolódik. Ezek egyike a Nikon. A japán cég számos esetben biztosított különböző eszközöket az űr felfedezéséhez és dokumentálásához.

A történet kezdőpontja 1971, amikor az Apollo-15 küldetés a Holdra vitt egy átalakított Nikon Photomic FTN vázat. Ezt viszonylag kevesen ismerik, hiszen a bolygónk égi kísérőjén készített felvételek többségéhez nem kisfilmet, hanem 120-as rollfilmet és speciálisan átalakított Hasselblad kamerákat használtak, ezeknek azonban méretük is súlyuk is jelentős volt.

A Nikon űrbe szánt eszközén szinte minden jelölést feketére festettek, vélhetően azért, hogy az űrhajó ablakán felmerülő tükröződéseket a minimumra csökkenthessék. A gépet egy Nikkor-S Auto 55mm f/1.2 objektívvel szerelték fel. A mozgó alkatrészek kenéséhez a szakemberek újfajta anyagot használtak, ami szélsőséges hőmérséklet-ingadozások és/vagy nagy gyorsulás esetén sem párolgott el.

Az űrben vitt egyik első digitális kamera is egy Nikon volt, mégpedig egy átalakított F4-es, aminek elektronikáját nagyrészt a NASA fejlesztette, és 1991 szeptemberében repült először az STS-48 küldetés során a Discovery űrsikló fedélzetén. Az együttműködés folyamatos volt, jóval később például egy D2XS jutott a világűrbe egy 2007-es ISS űrsikló küldetés alkalmával. Ezt követően 2013-ban és 2016-ban is vásároltak 48 darab D4 vázat 64 Nikkor optikával, majd 2017-ben 53 darab D5 vázzal frissítették az állományt. Jelenleg is több Nikon kamera és optika teljesít szolgálatot a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén, igaz, azóta más gyártók termékei is megjelentek itt.

Nikonos vagy?

Régi vicc, hogy ha víz alatt fotózol Nikonnal, akkor nikonosos vagy. A Nikon vízfelszín alatti fotózásra szánt kameráit ugyanis a Nikonos névvel látta el (ez utalás a görög mitológia szereplőire). A rendszer csúcsát a Nikonos RS jelentette, amiről feltétlenül akartam írni.

Viszonylag kicsi volt a víz alatti SLR kamerát igénylők tábora, a Nikon mégis meghallotta a szavukat, és egy igen komplex rendszert állított össze a számukra, cserélhető objektívekkel. Az 1992-ben megjelent Nikonos RS technikailag főleg az F-601-es vázból táplálkozott, de teljesen hozzáigazították a víz alatti körülményekhez.

Szigeteléseinek hála akár 100 méteres mélységig is vízálló, ami különösen nagy teljesítmény úgy, hogy optikáit cserélni lehetett. Apropó szigetelés: mérete miatt elsőre talán középformátumú kamerának is tűnhet az RS, ami szárazföldön 2 kilónál is nehezebb, víz alatt azonban (hála a felhajtóerőnek) csak 0,9 kilót nyom. A bajonett lényegében egy standard F mount, valójában azonban a szigetelés miatt kapcsolódik hozzá egy második, külső csatlakozás is. A rekeszt és a fókuszt is a váz vezérli, előbbinek a kezelőszervei is a gépen kaptak helyet, utóbbi pedig AF.

Az optika kollekció egy kifejezetten ide fejlesztett R-UW (under water) AF Nikkor 28mm f/2.8-asból, egy R-UW Nikkor 13mm f/2.8-asból, egy R-WU AF Zoom-Nikkor 20-35mm f/2.8-asból és egy R-UW AF Micro-Nikkor 50mm f/2.8-asból állt (utóbbi levegőben is egészen használható volt, a többit viszont víz alá tervezték). Bár az objektívek többsége fényerős, a szetthez többféle, szintén szigetelt vaku is tartozott.

A váz AF rendszere teljes értékűen működött és kapott olyan extrákat is, mint a focus freeze funkció. Mátrixos fényméréssel és ehhez kapcsolódó vakumódokkal segítette a helyes expozíciókat. Zárja 1/1000-től 1 másodpercig (plusz B idő) dolgozott, 1/125-ös vakuszinkronnal. Támogatta a DX rendszert, így a megfelelő filmtekercset behelyezve annak ISO értékét sem kellett manuálisan megadni.

A rendszer gyártását 1996-ban állították le. Valószínűleg nem hozta meg azt a kereskedelmi sikert, amibe a tervezése és előállítása került, de jól jelzi, hogy ha egyszer a Nikon belevágott valamibe, azt profin csinálta.

* * *

Köszönöm, hogy velem tartottál. Ha van olyan köteted, ami szerinted illene a könyvtárba, oszd meg velem bátran!

A Vintage Pub közössége a nap 24 órájában vár, hogy megoszthasd velünk Nikonos élményeidet.

A fény és a Nikon legyen veletek!