hispan's photoblog
site version 10.2.3.5


A szürke színei


Az író e ponton bevallja, hogy sokszor (s mentség nélkül álljon itt: nem csak lázálmaiban) történetek jelennek meg a fejében, hiába csak pillanatképeket akar látni. Álljon hát itt egy ilyen szilánkszövevény, Kodak T-Max400-assal elbeszélve.


2018. december 15. • Horváth Krisztián

Amint az ember hathatós és jóságos tevékenysége nyomán (tudniillik hogy a golyóbis szerves anyagainak javát szőlővé, majd abból borrá alakítsa) az évszakok ez időben jócskán eltolódtak, novemberben még didergéstől mentesen lehetett a budai erdőket járni. Az író is szívesen hódolt e tevékenységének, többnyire hölgytársaságban. Alibije kikezdhetetlen volt: portréfotografálás, ahogy törvényben szedett betűvel hívták, de a paragrafus nem vethetett gátat a rossz ízű, hátak mögött zajló pletykáknak, miszerint többről volt itt szó.

És valóban, néha lelkek találkoztak. Kóbor elmék vitatták meg, hogy bár a divatos vélekedés szerint az ősz a színek leghevesebb orgiája, az év legszerelmetesebb időszaka, valójában azonban minden vérmes vörös, szélben susogó sárga és békés barna mögött az elmúlás gondolata ássa a maga mély, árok hosszúságú sírját (ahova a tél majd eltemetheti azt a sok avart - mert hova máshova is tűnhetne az?).

Ekképpen a gyakorlott, és magát művészetek iránt képzettnek valló párok közt gyakran hirtelen, teljesen váratlanul tört fel a gondolat, hogy az ősz tulajdonképpen szürke. Teljesen szürke. Igaz, sötétben akár fekete is lehet, napvilágnál meg fehér. De semmiképpen sem színes.

Hogy az olvasó e ponton egyetért-e az íróval, az a történet szempontjából, a maga affektáló, nagyképű és nemtörődöm módján lényegtelen. A baj ugyanis megtörtént, a szubjektív igazság felszínre került. Nem volt többé visszaút. E borzasztó felfedezés ráadásul csintalan mosollyal pillantott vissza azokra, kik előle menekülni próbáltak, nemtetszésük egyértelmű jelét adva.

A bátrabbak, mint Mira is, azonban maradtak. Maradtak, és kellő alapossággal, detektíveket megszégyenítő módszerességgel az íróval tartottak és fáról fára, levélről levélre átvizsgálták először azt a bizonyos budai erdőt...

Hűvös novemberi reggeleken az életnek semmi színe nem volt már Pestbudán... Tán három hete is lehetett, hogy az utolsó árnyalatokat látta a publikum egy szerencsés része a Nyugati pályaudvaron, amint füstbe veszve felszálltak a párizsi gyorsra. Ilyen időkben bolond volt, ki színeket akart fényképezni, és jól tudta mindenki, hogy ha mégis efféle luxust akar látni, akkor lelkéből egy darabot feláldozva az éjszakába kell vetnie magát.

Járta ugyanis a legenda, hogy ott, a Király utca valamelyik csendes kis mellékágában, egy sötét, de barátságos beugró végében egy itt felejtett kis kocsmában éjjel kettő után van még színe a rozénak. De csak fröccsben, csak gyöngyözve mutatja meg, édes szerelemben a savassal, lopottal, mint amilyen csókokat ilyen későn a titkos szeretők cserélni szoktak.

Az író nem tudja, igaz-e a legenda, mert maga sosem találta még meg e helyet, ámbár az is igaz, hogy fekete-fehér filmjét befűzve e tájban soha nem is nagyon kereste.

De ne szaladjunk ennyire előre. Ahogy az életnek, úgy e történetnek is szükséges és megkerülhetetlen megállói vannak, ahol is vámot kell fizetnünk.

Mielőtt az erdőből a városba visszatérnénk, nyomozásunk Szentendrére vezet, hol tudva levő, hogy a színeknek nagy ismerői laknak. E hely ugyanis a festők városa. A festők pedig, lévén kenyerüket színes piktúrák alkotásával és eladásával keresik, jó ismerői kell, hogy legyenek a színeknek.

Mialatt a kutakodás hevében a megkerülhetetlen szentendrei töltött lángost világhíres fagylalttal fojtotta le az író és lokálpatrióta partnere, Eszter, hamarjában kiderült az is, hogy a művészvilággal ilyen gyorsan kapcsolatba lépni nem lehet. Sok-sok átmulatott éjszaka és rengeteg, zsíros faasztalok felett a fizetés óráján tett szívesség vezetett volna a kívánt útra, de erre a sürgető érzés, mi az író lelkében feltámadni kezdett, nem adott módot. Rácsok választották el az igazságtól.

A polgárpukkasztás céljából utca fölé akasztott esernyők, melyek minden nyári képeslapon szivárványszínben játszottak, most ugyanúgy szürke búcsút vettek a távozótól, mint a HÉV-szerelvények színtelen kocsijai. Hazafelé zötykölődés közben pedig a gondolatok is összerázódtak, és az önjelölt detektív legalább két dolgot érzett: valamit még nem lát, és valamit már nem érez. De hogy mit jelentett mindez, azt e pillanatban még elhamarkodott dolog lenne szavakba önteni.

Visszatérve a városba újabb szívének kedves fertályakra vette az irányt: női orcákra és a várba. Frissen mellé szegődött társasága a múlt századot idéző miliőt teremtett az elmélkedéshez, váratlanul érett gondolatai és fekete kalapja pedig előre vitték az ügyet is.

Mert mi is segíthetne a kínzó problémával küzdő száműzöttnek, mint egy új nézőpont? A Tóth Árpád sétányról úrias kényelemmel a Német Nagykövetség mellé befordulva így sikerült hát elkövetni egy újabb gondolatot és egy újabb képet Alexandrával.

Most már lehetett kapizsgálni, hogy ha a delet éppen múló Nap fényének sincsen színe, akkor vagy az író szemével van baj, vagy a valóságról nem tudunk még valamit. Már csak önvédelemből is hajlottam az utóbbira, hisz hajlott korom ellenére nem szeretem, ha kikezdik a gondolatok porhüvelyem épségét.

Vagy talán a magaslati levegő ártott meg? Ideje volt alászállni a várból, hol még úgysem történt semmi jó e nemzettel. Újfent koszorút cseréltem. Messziről jött vendég sietett a segítségemre, hogy a nehéz terhet cipelhesse: Szegednek városából érkezett a felmentő seregtest. Csupa lelkes és friss gondolat egy ártatlan, elsőre tán hidegnek mondható arc mögött, mely valójában ugyanúgy keresi útját, ahogy az író e pillanatokban kereste válaszait.

És ekkor, lefelé ballagva a végletekig koptatott macskakövön, egy kiugróba beugró váratlan pillanatban, éppen 135mm környékén az újabb képpel együtt Alizra pillantva fontos gondolat is megfogant:

Létezik a láthatóságnak egy további tulajdonsága, mely nem mellény, és amiről nem vettünk tudomást, így neve sincsen neki. Szavakkal e percig nem volt leírható. Most viszont felsírt, és betűkért kiáltott: betűkért, miknek varázslatos sorrendje csak és kizárólag őt jelöli majd. Így lett a valóság ezen új attribútumának neve lélek.

Lelke lett a fénynek. No persze elvont, nem az a gyarló és esetleges emberi. Sokkal több annál. Immár nem csak színe és ereje, de lelke is megmutatkozott. Volt belőle sötétebb, vidámabb, szélesebb és keskenyebb, élesebb és vehemens, duhaj és csendes is. E szavak mind illették innentől. Kiderült, hogy az ősz titokban cselszövésbe bonyolódott az emberek ellen, és színek mögé rejtette valódi énjét, valódi minőségét.

A várból leérve, az új tapasztalatok és felismerések birtokában az író magányra cserélte társaságát, és afféle irodalmi toposzhoz hasonlóan egyedül kelt át a folyón. Egyedül, mert e pillanatban a Lánchídon körülötte sürgő-forgó, messzi földről keményvalutával érkező turisták nem hogy nem zavarták, de még csak tudomást sem vett róluk. A hídon, pálfordulása közepén járva, mikor keze éppen tele volt gondolatokkal, és egyet sem akart elejteni, lepillantott a vízre.

Ott, az egyik öreg és magas vérnyomással küszködő pillér lábánál meglátta a valóság selejtezésre ítélt, ám e momentumban jelzésszerű feladatot ellátó darabját, egy széket. Az író tisztességes, civil életében egyébként is bensőséges viszonyt ápol az ülőalkalmatosságokkal, így a dolgok összetalálkozása e ponton nem is lehetett volna koherensebb.

Amit pedig felfedett itt az élet, az a Duna vizére volt írva: e kavargó, távolságából adódóan már szagtalan létezésnek ugyanis nem volt színe. Nem lehetett színe. Mert hát hogyan is írhatnánk le? Kék? De hiszen fővárosi ember akkora arcátlanságra sohasem vetemedne, hogy a Dunát kéknek hazudja. Megteszi azt helyette a Kék Duna keringő. Akkor tán zöld? Ugyan, hogyan lehetne ez zöld? Esetleg a kettő között türkiz? Talán, félpontos megoldásként. De akkor mi van a rajta csillanó napsugár sárgájával? A leírhatatlan, és színeknek megfeleltethetetlen állapotból csak az új jellegzetesség, a fény lelke adhatott menekvést. Az dobott mentőövet az örvényben sodródó író tekintetének.

Ez az összjáték ugyanis inkább volt egyszerre nyugodt és sodró, zavaros és átlátszó, élénk és tompa, fényes és mégis poros. Olyan volt, mint az író lelke általában. A víz is csak folyt, folyton folyvást csak folyt, keresett valamit, ami hiányzott belőle, holott tudjuk, s tudja ő is, hogy térfogata állandó, több dolgot be már nem fogadhat. A víz és a lélek össze nem nyomható.

A hídon átérve aztán pesti kalandok következtek. A történéseknek ez a fele legalább annyira meghatározta a tapasztalatot, mint az, ami az úri Budán zajlott. Az író ismét társaságra vágyott, hogy így érlelhesse frissen szerzett gondolatait. Fel is kereste egyik legkedvesebb alkotótársát, kinek az élet egy hatalmas akvárium, aminek vizében többnyire az esti neonlámpák fényében fürdik csak meg.

Nappal látni őt csak különös és fontos indokkal lehet. Ez az indok pedig általában gyengéin keresztül foganatosítható. Szeret tudniillik enni. Ebédmeghívásra nemet soha nem mondott még. Most is így történt, hogy a délidőben elköltött étek után sikerült lencsevégre kapni a szociális reputációja növelés és megőrzése érdekében az instasztorik fegyveréhez gyakran nyúló Lilyt.

S hogy ez a pár óra miféle tanulságot szolgáltatott a nyomozásban? Nos, legyen a fénynek akár erőssége, akár színe, akár még lelke is, de az biztos, hogy nappal szemben 400-as filmre csak 16-os rekesszel lehet fotózni. Vagy még úgy sem.

A történet megállt itt, e helyen egy fél pillanat negyedére, és a száguldó kettes villamoson utazó, ma már csak emlékeiben létező múzsájával váltott pár elképzelt szót. Fontosak voltak e szavak.

A kemény, éles fények elől az író egy rakoncátlan, fiatal lélek mellé menekült. A délutánba hajló nap következő pár órájában Lipótváros szolgáltatott rejteket a morfondírozáshoz.

Rozi örömmel vette a kapualjak, belső udvarok, oszlopok és márványsorok hallgatag társaságát. A haladás ilyenkor inkább a halkan simuló léptek számában volt mérhető, mintsem az órák monoton kattogásában. Így történhetett meg, hogy a fény s annak lelke újabb lenyomatokat hagyott az ember alkotta masinában.

A vándorló páros, miképpen egykor a vándorló palota is tette, belefutott a korosodó épületek felett magasan nyugvó belvárosi naplementébe.

Azt gondolnád, kedves világjárt olvasó, hogy a naplemente színe, már csak légköri okokból is, tudományos megfontolások nyomán, mindig s mindenhol sárgából hajlik narancsba. E feltevés abból - az egyébként immár nyilvánvalóan tarthatatlan - ideából indul ki, hogy a naplementének van egyáltalán színe. Nos, kedves olvasó, kimondom nyíltan: novemberben Pesten bizony nincsen.

Ha most velünk lett volna a Kis Herceg, biztosan hasznos tanácsokkal láthatott volna el bennünket. Róla tudható ugyanis, hogy egyszer negyvenhárom naplementét nézett meg egymás után. Negyvenhármat. De könnyű is ezt megtenni egy olyan kis golyóbison, mint az övé. A Föld csöppet nagyobb. Egyesek szerint már olyan nagy, hogy lapos. Viszont mi ezzel most nem törődhettünk. Fontosabb dolgunk volt.

Láttuk, a saját szemünkkel tapasztaltuk, de még inkább a mellkasunkban éreztük: a száz évnél is öregebb házak belső udvarainak fényes kövein megült por, mit az ott lakók ügyesen soha nem vernek fel, mely azonban óvatlan és kéretlen lépteink nyomán most mégis felkavarodott, szürkére és ködösre színezett mindent. Még a naplementét is. E jelenséggel nem is igen volt mit kezdeni, ezért rövid, de gyors mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy egy kapualjból csodáljuk, amíg még lehet.

Az időnek nincsen más választása, halad előre, így a napnyugvást az este követte. Ezen időszakra az író mellé ismerős és kedves lélek szegődött, ki jól kivette magát a Vásárcsarnok környékén, bármely égtájban is kellett elindulnia. Most nyugat lett ez az irány, és a Szabadság-hídon, melyet egymás közt csak leánykori és bájos nevén (tudni illik Ferenc Józsefről nevezték el) emlegetünk, egy furcsa, szappanbuborékos kép erejéig megálltunk.

És amint Alexandra a mozdulatlansággal, az író pedig a 100mm-es Pentacon kínosan hosszú záridő mellett történő kitartásával küzdött, utóbbi felfedezte azt, amit talán előbbi már régóta kapizsgált, de meghagyta alkalmi partnerének a felfedezés örömét: a fény lelke is lehet szerelmes.

Hogy ez az író saját, irracionális, pálinka mellett is nehezen vállalható szubjektumából táplálkozó gondolat volt-e, avagy a valóság egy újabb megragadott szelete, azt nehéz lenne eldönteni ilyen távlatból. De ott sem volt könnyű napirendre térni felette.

E kérdés eldöntéséhez hátra kellett hagyni a hálás, őszinte szemeket, és egyedül fordulni hat óra magasságában a hatodik került felé. Elfogyott lassan a tekercs és elfogytak a kérdések is. Az emlegetett Király utcába érve, sietve a hívás helyszíne felé, az utolsó kockához érkezve a közlekedés szigorú szabályai furcsa párhuzamot mutattak az író életével: ne menj gyorsabban 30-nál. Sőt, ha lehet, el se múlj harminc.

Megmondta ezt az író édesapja is az írónak egykor: fiam, egy dologra vigyázz, soha ne öregedj meg. De későn szólt. Mindenkinek későn szólnak. És csak kevesen veszik észre, hogy amint a fény lényege sem a színe, hanem a lelke, úgy a kor és a bölcsesség sem években mérhető leginkább, hanem a lélekben. Amint ez a tábla sem piros (mert nézd meg, nem az!), úgy a lélek sem lehet öreg, ha jámbor, szelíd, mindig alázatos, és soha, de soha nem veti meg a sors által hosszabb-rövidebb időre mellé delegált utastársakat, kiktől a legtöbb új és jó gondolatot nyerheti.

Az író leadta a tekercset, nemsokára felfedi a fény a lelkét - gondolja naivan. Hazafelé menet, üres géppel és üres fejjel, a metró színtelen neonjainak fertőtlenítő fürdőjében még egy fél mosolyra van alkalma: eszébe jut, hogy milyen jó is volt, mikor szerelmes volt, s milyen jó nekünk, embereknek, meg a fénynek is, hogy lehet szerelmes. Mert aminek lelke van, az lehet szerelmes. Reménytelen, halált okozó, vágyott, ritkán elnyert, sokszor csak elképzelt emberek iránt táplált, mégis valódi szerelmet érezhet. Mit érne nélküle a fény, a fotó vagy az élet?

Ezek után ha úgy érzed, novemberben vannak még színek a városban, keresd meg az íróval azt a beugróba eldugott, elfeledett kis kocsmát, ahol a rozé fröccsben nem szürke.


Horváth Krisztián

Budapest, 2018

Mutasd meg másoknak is, hogy mit találtál:




Közösködünk?

Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.



Érdemes követni:


Elmondhatod a magadét:

Népszavazol?

Vannak még itt további érdekességek is:


Kodacolor VR 100: fellelt tekercs új és régi képekkel

Nikon extravaganza

Szubjektív: így váltottam Sony fullframeről Fuji középformátumra

Kiszínezett történelem: Terra Nova 1910-1913 (Scott antarktiszi expedíciója)

A gép alkot, az ember pihen

Ezek a leképezési hibák rontják el a napodat

Miért emelkednek ilyen meredeken a vintage optika árak?

Hol romlott el a Facebook?

Canon érdekességek és könyvajánló, Bob Shell nyomán

Életem hátterei (TFCD fotózás)

Így tehetsz színessé régi fekete-fehér fényképeket

Évértékelő @2021

TFCD poszt generátor

Lejárt tekercs: Konica FS-1 + Hexanon 1.2/57 + VX200 film

10 kérdés, 10 válasz. 10 éves a hispan’s photoblog

Szabad-e világító sirályt fotózni?

Időutazás: 5 fotós hír 2030-ból

Ilyen volt a fotós OKJ (+all-in-one tétel)

Te is fertőzött lehetsz: támad a vintázs-kór

Így készült a forgó Parlament

A legöregebb objektív, amivel valaha fotóztam (Petzval kaland)

Hogyan készül a minibolygó (és a csőpanoráma?)

Gangvadászati kisokos

Évértékelő @2020

Hogyan állj pont szembe a Parlamenttel?

Milyen objektívvel fotózzak portrét?

Miért működnek az objektívek?

Ezért imádod a vintage objektíveket

Évértékelő @2019

Hogyan és miért válassz (egy) analóg/vintage rendszert magadnak?

Robbantott ábra kisokos

Balkán Disney

Képzelt beszélgetés egy TFCD/portré fotózás előtt, alatt és után

8 kocka egy közel 100 éves, középformátumú Zeiss Ikonnal

A szürke színei

Sony A7III: a mirrorless jelene és jövője

In memoriam Mamiya ZE

13 különleges kamera a fotózás történetéből

Miért radioaktív az objektívem?

Kezdő fotós kisokos

A 60 utolsó fotó a bontásra ítélt Olimpia Szellemhotelből

A kamu vörös karika pszichológiája

Pirosszka (ingyom-bingyom TFCD fotózás)

Viltrox EF-NEX III gyorsteszt

A boldog fotós lájk nélkül él

10 tipp régi objektív vásárláshoz

Mi a gond a modern objektívekkel?

Így ölte meg az A7 a DSLR-emet

35mm történelem

További cikkek a tudásbázisban...

Köszönetnyilvánítás

A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak.

BIO

A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III, GFX 50S II), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorlesst és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását. 2021-ben okleveles fotográfus lett, legyen ez akár jó, akár rossz dolog.

Manuális objektívekkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.

A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...

hispan's photoblog C 2011-2024 (eredeti megjelenés: 2018. december 15., utolsó módosítás: 2018. december 15.)