hispan's photoblog
site version 10.2.3.5


Öreg 50-es nem vén 50-es

Fényerős antik 50mm-es lencsék tesztje.


2015. október 15. • frissítve: 2020. október 15. • Kupcsik Dóri, Horváth Krisztián

Fontos: ez a cikk évekkel ezelőtt jelent meg először, és bár azóta minden bizonnyal frissült, tartalmazhat olyan információkat, amik mostanra elavultak.

Miért készítettük ezt a tesztet? Mert szeretjük az antik objektíveket, és mert nehezen békülünk meg a gondolattal, hogy a Canon 1.4/50-es optikája 2.8-ig nem igazán ad olyan képminőséget, amit mi elvárnánk tőle. Szeretnénk megmutatni azoknak, akik eddig még nem találkoztak a tesztben szereplő optikákkal, hogy van élet a manapság is kapható “rendszer” és “third-party” optikákon túl, és évtizedek lencsetermése vár arra, hogy modern digitális gépeken használjuk őket, mégpedig igen jó eredményekkel, igen kedvező árakon.

Az általunk összegyűjtött lencsék tesztje előtt azt is szeretnénk részletesen megmutatni, hogyan alkalmazhatóak ezek az optikák a gyakorlatban, vagyis mire van szükségünk ahhoz, hogy feltehessük a régi objektíveket modern digitális vázainkra.

Tisztelettel kérünk, hogy a tesztben szereplő képeket és grafikákat, melyek - a jelzett kivételeket leszámítva - mind saját készítésűek, a szerzők kölön engedélye nélkül ne közöld tovább. Köszönjük. (A cikket 2018. májusában átdolgoztuk és frissítettük.)


Olvastad már a friss cikkeket a tudásbázisban?



Milyen fényerős objektívekkel fotózhatok?

A kérdés eldöntéséhez igyekeztünk csatasorba állítani a manapság is beszerezhető, régebbi 50 mm körüli objektíveket (és az összehasonlíthatóság kedvéért a Canon két ma is kapható 50-esét is). Napjainkban amatőr és profi fotósok körében is nagy népszerűségnek örvendenek a régebbi, főleg M42-es csavarmentes csatlakozású objektívek, több okból is. Egyrészt áruk igen kedvező, ehhez képest azonban képminőségben és fényerőben sokszor felülmúlják a boltokban árult korszerű konstrukciókat, másrészt a legtöbb digitális rendszerre könnyen adaptálhatóak. Képi világuk egyedi, bokeh-juk is karakteresebb, jellegzetesebb. Mindezekre a tényezőkre tesztünk során részletesebben is ki fogunk térni.

A képek elkészítéséhez Canon gépeket használtunk. Más gyártóktól származó vázakkal nem készítettünk összehasonlítást, ettől függetlenül szerintünk mindenkinek tanulságos és hasznos lehet írásunk, hiszen itt az objektíveken lesz a hangsúly. Emellett azt is fontos elmondanunk, hogy nem profi fotósok vagyunk, ezért nem százalékokkal és szögekkel akarunk különbséget tenni a használt optikák között. Sokkal inkább tapasztalatainkat akarjuk bemutatni, valamint életszerű, összehasonlítható körülémények között kívánjuk szemléltetni, melyik optikának milyen képi világa és képminősége van.

Nem hiszünk abban, hogy pusztán a felszerelésétől bárki jobb fotóssá válhatna. A tesztet sem ezért csináltuk. A tapasztalatot és a tudást, de legfőképpen a szépérzéket, az arányérzéket és az egyedi, kreatív ötleteket semmilyen lencse sem pótolhatja, de hozzásegíthetnek minket ahhoz, hogy elképzeléseinket a nekünk leginkább tetsző formában valósíthassuk meg.

Kezdetnek pár alapkérdést akarunk megválaszolni azoknak, akik még nem használtak manuális objektíveket digitális vázakon.



Hogyan használjak régi objektívet az új gépemen?

A cserélhető objektíves gépek esetében minden korszaknak és gyártónak megvan a maga csatlakozási szabványa (vagy szabványai). Ahogy manapság például a Canon termékek az EF, a Sony az E, a Nikon az F bajonettet használják, úgy korábban az M42-es csavaros szabvány volt az egyik legelterjedtebb. Sok gyártó gyártotta termékeit ezzel a csatlakozási lehetőséggel. (Az M42 csatlakozást 1949-től vezették be, sokszor pedig Pentax-csatlakozásnak /Pentax screw mount/ is nevezik, mert a Pentax terjesztette el igen széles körben.)

Az M42-es csatlakozású objektívek természetesen nem csupán a csavarmenetben hasonlítottak egymásra: optikai kimenetük is megegyezett, ami azt jelenti, hogy a vetített képet azonos távolságban produkálták. Ez a távolság (tulajdonképpen egyszerűbb a bajonett és az érzékelő/film távolságáról beszélni, vagyis szakszóval a bázistávolság, M42 esetében 45.46 mm) bár nem tökéletesen egyezik, de mégis megfelelő számtalan mai DSLR és mirrorless kamera számára is (a megfelelő konverterekkel). Átalakító gyűrűket rendelhetünk akár már 300 Ft-tól az eBayről.

Ezzel a konverterkereső oldallal könnyen megtalálhatod a gépedhez és optikádhoz szükséges konvertereket.

Az adaptálhatóság végső soron nem pusztán annak a kérdése, hogy gyártanak-e megfelelő átalakítót, hiszen szinte bármilyen kialakítású gyűrűt képesek esztergálni Kínában (és meg is teszik!). A kulcskérdés a végtelen fókusz (a bázistávolság). Az objektív (az objektívben mozgó lencsék) a kép síkjához legközelebb állítva adja a végtelen élességet.

Ha egy rendszer bázistávolsága nagyobb, mint a rá adaptált optika eredeti bázistávolsága, nem fogunk tudni egy bizonyos ponton túl fókuszálni, vagyis nem tudjuk végtelenre állítani a lencsét (nem tudjuk elég közel vinni a lencsét a kép /szenzor/ síkjához).


[X] hirdetés

Ha a váz bázistávja kisebb, mint az objektívé, akkor lesz végtelen. A probléma a digitális Nikon vázakkal pont az, hogy bázistávjuk az M42-es objektívek 45.46 mm-hez képest 46.50 mm, és ez a kis eltérés pont elég ahhoz, hogy ne legyen bárhol fókuszunk. Az eltérés persze korrigálható lencsés adapterekkel, de ezekben többnyire olyan gyenge minőségű üveget használnak, hogy az drasztikusan lerontja képminőségünket, valamint az objektív hátsó lencsetagja sokszor ütközik a konverter lencsetagjával.

A Canon rendszerein is van 1.46 mm eltérés az M42-es bázistávhoz képest, de negatív irányba, vagyis a lencse elég közel van az érzékelőhöz ahhoz, hogy adjon fókuszt mindenhol. Megpróbáltuk egy ábrán szemléltetni, miről is van szó tulajdonképpen:

Ennél az ábránál sokkal részletesebb kompatibilitási táblázatot találhatsz a konverterkeső kisokos kezdőoldalán.

A gond a Canon rendszerekkel ritka esetekben pont a negatív irányú eltérés tud lenni. Bizonyos fullframe-es típusoknál (ahol nagyobb a tükör), a tükör mozgás közben beleakadhat a hátsó lencsetagba (mivel az túlságosan benyúlhat a gépbe). 99%-ban minden EF(-S) bajonettes Canon gép képes kezelni az M42 lencséket (főleg az APS-C szenzoros gépek, ahol sokkal kisebb a tükör és bőven van hely a tüköraknában), de érdemes az alábbi linken ellenőrizni a kompatibilitást: https://www.panoramaplanet.de/comp/

Ha olyan optikába futnánk, ami mégis akad a fullframe vázak tükrével, még mindig átalakíthatjuk házilag az objektívet, hiszen a kérdéses ütközés többnyire 1 mm alatti értékeken múlik. Ezt a fajta barkácsolást szívesen végzik jelen cikk írói is, de túl messzire vezetne minket a dolog, így most csak a lehetőséget említettük meg.

Ha nem akarunk/tudunk/merünk magunk barkácsolni, mindig találhatunk olyanokat, akik dupla-tripla-négyszeres árakon árulnak átalakított optikákat bizonyos rendszerekhez. Mindenkinek a belátásra bízzuk, mennyit ér meg neki egy-egy ilyen üveg.

Szintén itt említendő, hogy a tükörütközés, főleg ha ilyen kis “benyúlás” mellett, többnyire 0,5-1 mm körüli értéken történik, vagyis igen lapos szögben éri a tükör a lencse hátulját, minimális veszéllyel jár a vázra nézve. Természetesen mindenkinek a saját felelőssége a saját felszerelése, de mi például egyetlen Helios-obit sem alakítottunk át csak emiatt (és egyébként is elhanyagolható számban használjuk ezeket a lencséket a végtelenhez közel - ha mégis, előre felcsapjuk a tükröt élőképre váltva).

A legegyszerűbb megoldás persze olyan rendszert (vázat) használni, mely nem is tartalmaz tükröt, ennek megfelelően pedig igen kicsi a bázistávolsága is, vagyis szinte bármit adaptálni lehet rá. Fullframe-ben gondolkodva ez a Sony E bajonettes megoldása, az A7 széria (vagy kisebb szenzorral más E bajonettes gép; ezek kompatibilitásáról itt olvashatsz).

Az összes rendszer képtávolságát egyébként az alábbi wiki cikkben nézhetjük meg, így biztosra mehetünk, valamint a Facebook-on a Vintage Pub csoportban kaphatunk segítséget.

Még egy dolgot érdemes megemlíteni a konvertergyűrűk kapcsán. Alapvetően minden bajonetthez kétféle gyűrű létezik M42 lencsék fogadására. Az egyiknél egy apró káva található a menet alján, a másiknál viszont semmi sem szűkíti a menetet. Ez a káva azért fontos, mert azokon a régebbi M42 objektíveken, amiken nincsen A-M blende állítás (nem lehet a blendebeállítást teljesen manuális módba tenni), az M42 menet alján található kis pöcök benyomása húzza össze a blendét a kívánt értékre. Magyarul: ha a pöcök nincs benyomva, vagyis az objektív nincs olyan vázon (konvertergyűrűn), ami benyomná a pöcököt (és nincs A-M kapcsoló az optikán), akkor hiába tekergetjük a blendeállító gyűrűt, a blende maga nem fog reagálni.

Sok Helios objektív ilyen, így nekik a kávás konvertergyűrűre van székségük. A helyzet szépsége, hogy nagy fényerejű optikáknál, ahol a hátsó lencsetag igen méretes, a kávába szorulhat a hátra mozgó tubus vége, így például a Takumar 1.4/50-es optikája nem minden kávás konvertergyűrűt szeret (erről részletesen a Takumaros cikkben olvashatsz). Arról már szót sem ejtünk, hogy a kávák mérete sem mindig egyezik (ez attól függ, hogy aznap Kínában a marógép kezelője bal vagy jobb lábbal kelt-e fel).

Mindent egybevetve azt szoktuk mondani, hogy kevés kivételtől eltekintve szinte minden optika használható modern digitális vázakon, igaz néha sok utánajárást és próbálgatást követel meg a folyamat. Kerülve a Canon-Nikon-Sony vita felszítását, általában azt mondhatjuk, hogy aki komolyan gondolja, hogy M42-es lencsékkel szeretne fotózni (és mindezt tükörreflexes géppel akarja megtenni), annak Canon EF vázakkal érdemes dolgoznia. Ha teljes kompatibilitást szeretne, akkor pedig Sony E rendszerben érdemes gondolkodnia. Ezekre jóval egyszerűbb az adaptálhatóság, és ha később az APS-C-s gépekről felfelé váltunk kategóriát, a teljes felszerelésünk (minden lencsénk és konvertergyűrűnk) alkalmas lesz fullframe-es vázakon való működésre is (a szenzorméretekről majd később). Ráadásul sok Nikon vázzal ellentétben a Sony és Canon vázaknak a fényméréssel sincsen problémája M42-es (és más manuális lencsék) esetén.

Ha teljesen biztosra akarunk menni kompatibilitás tekintetében, és nem csak M42-es, de más (esetleg távmérős) rendszerű lencséket is szeretnénk használni, a Sony A7 (és ennek változatai) a tökéletes megoldás. Bár ez nem tükrös rendszer, előnye éppen ebben áll: kapunk egy kiváló minőségű fullframe-szenzort, ami előtt nincsen tükör, így gyakorlatilag bármilyen objektív feltehető rá a megfelelő adapterrel (a bázistávolsága is igen kicsi, így tényleg minden felmegy rá). Az A7 bátran nevezhető mindenevőnek.



Chipes vagy chip nélküli átalakító?

Először beszéljünk arról, mit tud a chip a gyűrűn. Az egyszerű, AF-visszajelzésre képes chip-ek nem tesznek mást, mint "rövidre zárják" a fáziseltolásos fókuszrendszert. Másképpen szólva "becsapják" a vázat és elhitetik vele, hogy a bajonetten egy autofokuszos objektív van. Ez azért szükséges, mert így az említett fáziseltolásos fókuszrendszer működésbe lép és figyeli, hol éles a kép (magának a fáziseltolásos rendszernek a működésébe nem szeretnék belemenni, mert elég bonyolult, de akit érdekel, ebben a wiki cikkben olvashat róla a Phase detection részben). Ez a működés abban testesül meg, hogy ha éleset érzékel a rendszer valahol, azt a váz serényen jelzi nekünk (tükrös rendszereken a szokásos fókuszpont-villogással és hangjelzéssel). De mit ér mindez a gyakorlatban?

A cikk szerzőinek véleménye, hogy a chip a gyűrűn maximum problémának jó (itt most főleg az egyszerű, AF-visszajelzésre képes chipekre gondolunk). Egyrészt a chipes átalakító engedi, hogy a vázon rekeszértéket (nem valós rekeszt!) állítsunk, ezzel összezavarva a fénymérést (lásd erről kicsit lentebb a rekeszelésről szóló részt). Másrészt az olcsó kínai chipek sokszor nem érintkeznek jól, és jön az ERR01 hiba a Canon vázakon. Harmadrészt bár a chip elméletben képes visszajelezni az élesre állítást, fényerős lencséknél kis rekeszértéken a DOF olyan kicsi, hogy már régen túltekertünk az éles részen, mire a villanás/csipogás figyelmeztet minket, és megnyomjuk az exponálógombot.

Bár léteznek programozható chipek, amik élesre állításnál exponálnak, de itt megint csak az a probléma, hogy a digitális vázak késnek: jellemzően 50-500 ms körüli az expó késése (shutter lag) a parancs kiadásától számítva, vagyis ennyi idő kell, hogy a tükör felcsapódjon és az expozíció elkezdődjön. Ennyi idő alatt azt a keskeny kis DOF-ot már régen el is állítottuk, hiszen serényen tekergetjük az objektívet… Kár azon erőlködni, hogy ezek az üvegek valamiféle “fél-autofókusszal” rendelkezzenek.

A chip egyetlen előnye, hogy ha programozható, akkor beállítható rajta, hogy milyen exif-értéket továbbítson a váznak. Ez persze korlátozott, hiszen a beállított rekesz-értéket sosem fogja tudni kiolvasni az objektívből, így maximum az objektív előre rögzített nevét és gyutávját közölheti a vázzal, de azt hiszem, az ilyesmit mindenki tudja fejből is.

Bizonyos újabb digitális vázak (mint például a Canon 6D) csak harmadik generációs, vagy újabb chipeket fogadnak. Ez tovább bonyolítja a chipes adapterek kérdését. Bár 6D-t ezzel kapcsolatban nem próbáltunk, a mi megoldásunk 5DMII/50D/20D vázakon az, hogy nemes egyszerűséggel bekapcsoljuk a “shoot w/o lens” opciót, vagyis a gép figyelmen kívül hagyja, hogy érzékel-e bármilyen optikát a bajonett elektronikája, és mindenképpen exponálni fog.

Az egész chipes problémakör csak a Canon rendszereit érinti. Korszerű mirrorless rendszereken, mint pl. a Sony E bajonettes gépei, chip nélküli adapterrel is működik az összes fókuszsegéd (focus peaking, belenagyítás).



Mi a helyzet az autofokusszal?

Sokan azért idegenkednek a régebbi lencséktől, mert nem található bennük AF funkció, vagyis manuálisan kell az élességet állítanunk. Számukra említenénk pár dolgot (az eddigieken túl): egyrészt ezek az objektívek eleve manuális fókuszra lettek kialakítva, vagyis finom, könnyen használható fókuszgyűrűvel rendelkeznek, amiknek hosszú és egyenletes a fókuszútja. Másrészt minden csupán megszokás kérdése. Aki egyszer rákapott a manuális fókusz ízére és kiismerte saját manuális objektívjét, már egyáltalán nem érzi akadálynak vagy kihívásnak a kézi állítást. Emellett ahogy fentebb már írtuk, a tükrös és tükör nélküli vázak - többé-kevésbé - képesek visszajelezni, ha élesre állítottuk a témát (ezen módszerek pontossága korlátozott). Ez kezdetben nagy segítség lehet, de végső soron a szemünkre fogunk hagyatkozni, mely sokkal precizebb lesz, mint bármilyen automatikus fókuszrendszer.

Mi a megoldás az élesre állításra? A legjobb a szemünkre hagyatkozni, bár a keresőben ez sokszor nehézkes. A régi, filmes vázakon törőékes mattüveg volt, ami nagyban segítette, hogy bármilyen körülmények között éles képet kapjunk. Ez a megoldás az AF-rendszerek miatt mára eltűnt, kaptunk helyette azonban élőképes keresőt. Az élőképes kereső nagy előnye, hogy valós időben (minimális késéssel) bele tudunk nagyítani a szenzorra érkező képbe. Tízszeres nagyításnál már annyira precízen élesre tudunk állítani (akár kézből is), hogy abban kivetnivaló nem lehet.

Természetesen nem mindig van idő élőképre kapcsolni a gépet, majd komponálás után belenagyítani a téma területébe és finoman élesre állítani, de ha lehetőségünk van rá, tegyük ezt, mert ennél semmi sem lesz precízebb. Egy szónak is száz a vége: a gyakorlat nagyon sokat segít: ha az ember kitapasztalja antik lencséje működését, tudni fogja, merre és mennyit érdemes pöccintenie rajta ahhoz, hogy ami élesnek tűnik, ténylegesen az is legyen.


[X] hirdetés

Az élőképes módszer egyik speciális változata bizonyos Sony vázak (például A99 vagy A7) focus peaking képességén alapul. Ezt a lehetőséget bekapcsolva élőképen az LCD villogással és sárga/piros/fehér színnel jelöli azt a részt, ami szerinte éles. Ez a gyakorlatban a kontraszt-keresésen alapul (élőképen minden tükrös digitális rendszer kontraszt-alapú élességállítással dolgozik, szemben a fázis-alapú fókuszrendszerrel /hiszen utóbbi felcsapott tükör esetén nem kap fényt/). Egyszerűen megfogalmazva: a gép keresi azt a részt, ahol a legnagyobb a kontraszt-különbség a szomszédos pixelek között az érzékelőn, mert gyaníthatóan itt a legélesebb a kép (bővebben erről ebben a wiki cikkben, a Contrast detection részben). A focus peaking nem tesz mást, mint ezt az információt valós időben megjeleníti az élőképen, ezzel adva segítséget a manuális lencsékkel (és általában a manuális fókusszal) végzett munkában.

Ha boldog tükörnélküli Sony tulajdonosok vagytok, akkor létezik számotokra egy speciális adapter a Techart-tól, mely képes az élesség-állításra manuális lencsékkel. Erről az A7-ről szóló cikkemben olvashattok részletesebben, ide kattintva.



Mi a helyzet a rekesszel?

Mivel elektronikus kapcsolat nincsen a régi objektív és a digitális váz között, valamint ezekben az objektívekben egyébként sincsen elektromos rekeszállítási lehetőség, a váz nem tud rekeszt állítani ezeken a lencséken. Ez nem probléma, hiszen ez kivétel nélkül mindegyiken elvégezhető manuálisan.

Chipes gyűrűkön a vázon is állíthatjuk a rekesz értékét, összhangban az objektíven beállítottakkal (tapasztalataink szerint ez teljesen összezavarja a fénymérést /erről lentebb/, ezért nálunk többnyire chip nélküli adapterek vannak, vagy ha chipes is, akkor a legnagyobb rekeszértékre van állítva vele a váz), de chip nélkül is működik minden, így az Av program (rekesz-előválasztás) mód továbbra is kényelmesen használható (a gép automatikusan fog záridőt választani). Emellett természetesen a manuális mód is ugyanúgy funkcionál, ahogy az expo-eltolást is megtehetjük mindenféle akadály nélkül. (Itt kell hozzátennünk, hogy a Nikonnak sok digitális váza nem alkalmas M42-es lencsékkel történő automatikus fénymérésre, így semmilyen olyan programmód nem működik megfelelően, ami a beérkező fény mennyiségén alapulva végzi a számításokat).

Akik eddig főként digitális világban mozogtak, azoknak egy kis adalék: a tükrös rendszerekre gyártott lencsékben többnyire beugró rekeszek vannak, amik csak az expozíció idejére záródnak össze azért, hogy a fáziseltolásos AF-rendszerek a lehető legtöbb fény mellett kereshessék az éles részeket (nyitott rekesszel, vagyis több fénnyel gyorsabban dolgoznak). A gép az előzetesen beállított rekeszértékkel kompenzálja a fénymérést (előre tudja a majdani rekeszértéket, hisz azt a vázon beállítottuk), majd ennek tudatában választ záridőt, és az expozíció megtörténtekor összeugrik egy pillanatra a rekesz.

Ezzel szemben a régi objektíveken többnyire a rekesz folyamatosan a választott értéken van (nem mindig: a későbbi Pentax vagy Olympus OM rendszerek már képesek voltak a beugrasztós rekeszállításra, de ezt csak saját vázaik tudták használni, modern DSLR-eken nem működik ilyen módon a rekeszük). Természetesen a legtöbb digitális váz eleve összezárt rekesszel is képes fényt mérni, és hibátlanul exponálni.

Probléma akkor adódik, ha a chipes konverter miatt a legnagyobb elérhető rekeszértékről elállítottuk a vázat, mert ekkor a záridő megválasztását a gép egy nem létező f-értékkel kompenzálja (ami a valóságban sosem fog létezni, hiszen a manuális rekesz nem fog az expó pillanatában pozíciót változtatni). Így a kép túl lesz exponálva. Bármilyen rekeszérték is van tehát beállítva az objektíven, a vázat tapasztalataink szerint mindig a chip által engedett legnagyobb értéken kell hagyni, hogy ne matekozzon a mért fény ismeretében választott záridővel (ez a legnagyobb "kitekerhető" rekeszérték általában f/1.4 a kínai chipeken).



Tényleg 50mm az az 50mm?

Az objektíveken régen is és ma is az úgynevezett fullframe, vagyis teljes kockás (36x24mm-es filmkocka) szenzorméret szerint tüntetik fel a gyutávokat, ez azonban csalóka (sőt, a mondatom is csal, mert a gyutávnak igazából nincs köze a mögötte levő szenzor alapterületéhez). A legtöbb alap- és középkategóriás DSLR gép (pl. a Canon ####D, ###D, ##D sorozatú vázai, Sony 5###, 6### szériája, stb.) nem fullframe méretű szenzorral, hanem APS-C méretű érzékelővel van felszerelve, ez pedig jelentősen kisebb, mint a 36x24mm-es méret . Ebből következik, hogy bár ezek a régi objektívek használhatóak APS-C szenzorokon is, a gép “kivágja” a kép közepét, ezért a gyutávok is felszorzódnak, mégpedig 1,5x. (Ennek megértéséhez a tesztképen jeleztük a teljes vítetett képkört, illetve az ebben szereplő fullframe és APS-C kivágást is.)

Ez azt jelenti, hogy egy 50mm-es objektív APS-C rendszerű gépen valójában kb. 80mm-nek felel meg. Ez sokszor, sok szituációban szűknek bizonyul, és a képi világ is teljesen más, mint fullframen (főleg a széleken jelentkező torzítások és a mélységélesség más, hiszen megváltozik a tárgy és a háttér távolsága, távolabb kell állnunk a témától). Éppen a fentiek miatt tesztünk során többnyire egy fullframe (Canon 5D MII) vázat használtunk (bizonyos tesztsorozatoknál, ahol a kivágás nem számít, vagy a teszt előnyére vált, crop-os vázat, egy Canon 50D-t használtunk, de ezt minden esetben részletesen feltüntetjük).

A legelterjedtebb szenzorméretekről az alábbi ábra informál minket. Ezen látható, mekkora képet vágnak ki valójában az objektív által kirajzolt fullframe-téglalapból az egyes vázak.

Természetesen néha a crop-os 1,6x szorzó a fotós előnyére is válhat. Sok profi természetfotós azért használ crop-os gépeket, mert kapnak egy "természetes", veszteségmentes 1,6x nagyítást a teleobjektíveikhez. Nem véletlen, hogy a Canon piacra dobta a 7D vázat, mely minden ízében profi gép, mégis APS-C szenzorral van szerelve (az egyetlen egyszámjegyű Canon váz, ami nem fullframe lapkával rendelkezik).

Bár a tesztünkben szereplő 50mm-es optikáknak inkább hátrányára, mint előnyére válik a crop-faktor, antik teleobjektíveknél még hasznát vehetjük. Erre mutatunk egy érdekes példát: a képen szereplő SMC Takumar 4/300mm-es optikáját felszereltük egy 2x telekonverterrel (a váz és a lencse közé került, ez m42-es csatlakozással párezer forintért beszerezhető), így kaptunk egy 8/600-as lencsét (a telekonverter sajnos csökkenti a fényerőt). Mindezt felrakva egy crop-os vázra (50D) az 1,6x-os szorzó miatt máris van egy 8/960mm-es rendszerünk. Impozáns, nem? (A végleges f/8 érték a fényerőre vonatkozik, mert a bejutó fény mennyiségét nem érinti a crop-faktor, azonban ha a DOF-ot nézzük, valójában 12,8-nak felel meg az összeállítás.) (A digitális váz magas ISO-értéken elég jól kezeli a fenti rendszert, így használható a gyakorlatban is.)

Ha az APS-C és a fullframe szenzorméret közötti különbségek érdekelnek, ide kattintva egy egész tesztet olvashatsz a témával kapcsolatban.



Tényleg működnek ezek a több évtizedes objektívek?

A régi objektívek teljesen más gyártási eljárásokkal és más anyagokból készültek, mint a maiak. Aki egyszer fogott a kezében például Takumar vagy Biotar objektívet, pusztán a súlyáról is érezhette, hogy "ebben van anyag". Mivel elektronika általában nem található bennük, alapanyaguk pedig szinte teljes egészében üveg és fém, többnyire kifogástalanul működnek.

Természetesen sok a sérült, piszkos, használhatatlan darab, így vásárláskor érdemes alaposan kipróbálni az antik objektíveket. A lencserendszerbe került por vagy gomba később is eltávolítható (kis kézügyességgel és a megfelelő szerszámokkal akár házilag is), de vannak olyan szakemberek, akik ezt párezer forintért megteszik helyettünk.

Vintage optikák tisztításával kapcsolatban itt találsz további segítséget, valamint tudásanyagot.

További kérdés a bevonat és az üveg problémája: a felgőzölt bevonatok elválhatnak az üvegtől, bizonyos régebbi objektívek lencséi pedig hajlamosak sárgulni vagy opálosodni. A sárgulás jelensége nem probléma, mert a digitális váz fehéregyensúlya korrigálja az eltolódást (vagy utólag teszi meg ezt a Photoshop), az opálos üvegű objektívek azonban nem használhatóak.

Ugyanilyen gond a karcos front vagy hátsó lencse. Kerüljük az összekarcolódott üveget, mert bár minden eladó hangsúlyozza, hogy “ez nem érinti az alkotott kép minőségét”, ez természetesen nem igaz: lágyul, életlenedik a kép nem csak a nagy, látható karcoktól, de főleg a sűrű mikrokarcoktól (melyek akár a helytelen tisztításból is eredhetnek). Mindezektől függetlenül, általában véve lefogadjuk, hogy az M42-es lencséink még akkor is hibátlanul fognak működni, mikor a műanyag Canon objektívjeink már régen beadták a kulcsot.

Mindezekről részletesebben a 10+1 tipp régi objektív vásárláshoz cikkünkben olvashattok.



Miért vegyek ilyen régi objektívet?

A kérdésre van egy pragmatikus és egy kevésbé megfogható válasz is. A gyakorlati oldal az ár/érték arány: egy bizonyos szintig ezek az objektívek jóval olcsóbbak, mint a ma gyártott 50-es (azonos fényerejű) lencsék többsége, emellett azonban megegyező, vagy jobb képminőséget képesek produkálni, ráadásul nagyjából az árukat is tartják. Elhasználódásuk minimális és nagy számban vannak a használt piacon forgalomban. (Tisztelet a kivételeknek: itt is akadnak ritka, csillagászati árakon futó típusok.)

A dolog másik fele afféle “életérzés” vagy “alkotói stílus”: ezen optikák képi világa, háttérmosása, bokeh-ja, torzításaik igen egyediek, szakmai szempontból akár képhibának is tekinthetőek, mégis teljesen más hangulatot kölcsönöznek egy-egy képnek, mint a sokkal semlegesebb, jellegtelenebb, simább képet adó mai darabok.

Aki képes feladni az autofókusz nyújtotta kényelmet és megtanul bánni ezekkel a csodákkal, az igazán egyedi képeket alkothat a megfelelő tudás birtokában. Önmagában ugyanis az eszköz mindig csak eszköz marad, egyetlen üveg sem fog csodát művelni senkinek a szépérzékével, tehetségével vagy fotós tudásával, de megfelelő alázattal végigjárva az utat a végén különleges képekhez segíthetik a fotóst.

Mindezeken túl számolni kell azzal is, hogy a régi optikák sokkal jobb térhatással dolgoznak, mint az újak. Erről részletesen egy másik cikkünkben olvashattok.



Hol szerezzek ilyen objektívet?

Ezeket a lencséket három forrásból a legkönnyebb beszerezni: vásárolhatunk az eBay-en, magyar oldalakon (aprós oldalak, fórumok, Facebook-csoportok) vagy próbálkozhatunk bolhapiacokon és fotós börzéken. Mindhárom helyről vettünk már objektíveket és mindegyiknek megvannak a maga előnyei.

A “látatlanba”, eBay-ről való rendelést természetesen csak a tapasztaltabbaknak ajánljuk, de hihetetlenül jó vételeket lehet csinálni, ha az ember ügyesen licitál. A nyugati (nyugat-európai, amerikai), valamint japán eladókkal szinte sosincs baj, korrekt leírást adnak, ellenben például a kelet-európai (szovjet optikák esetében főleg ukrán) eladók rendszerint messze túlbecsülik portékájuk állapotát. (Ne feledjük azonban, hogy - tapasztalataink szerint - 10-15.000 forintos értékhatár felett elvámolják az EU-n kívülről érkező csomagokat, ami 6-12% vámot, 27% ÁFA-t és párezer forint vámzekelési adminisztrációs költséget is jelent.)

A hazai vásárlás előnye, hogy a magyar eladókkal könnyen lehet alkudni, hiszen a többség reális javaslat esetén az irányáraktól függetlenül érdekelt abban, hogy pénzt csináljon eladásra szánt optikájából.

Facebook-on ebbe, ebbe, ebbe, valamint ebbe a csoportba érdemes belépni, és vásárlás előtt sokat olvasni a már fent levő hirdetések és kommentek között, mert így is rengeteget tanulhatunk. További szakmai segítséget a vintage pub csoportban kaphatsz.

(Amit sajnos minden magyar apróhirdetési oldalon is megemlítenek, azt mi sem hagyhatjuk ki: legyünk óvatosak és körültekintőek, mert előfordulnak csalók. Sokszor csak a mi elővigyázatosságunkon múlik, hogy átverés áldozataivá válunk-e.)

Ha a beszerzés további fortályai is érdekelnek, egy másik írásunkban találsz még több információt.



A tesztben szereplő optikák

Kezdetnek egy átfogó táblázat a száraz és unalmas tényekkel. Ebben akad még pár hiányosság, így akinek vannak adatai az üresen maradt mezőkre, vagy hibát talált, bátran küldje el nekünk!



optika Fullframe? APS-C? gyutáv csatlakozás blende lencsék súly gyártás ár (HUF)* S/N**
                     
Canon 1.4/50 igen igen 50mm EF(-S) 1.4 - 22 7 (6) 290g 1993 kb. 70.000 94597185
Canon 1.8/50 II igen igen 50mm EF(-S) 1.8 - 22 6 (5) 190g 1990 kb. 18.000 69858354
Helios 44-2 igen igen 58mm M42 2 - 16 6 (4) 230g   kb. 4.000 72904
Helios 44-3 igen igen 58mm M42 2 - 16 6 (4) 220g   kb. 9.000 9022817
Helios 44M igen igen 58mm M42 2 - 16 6 (4) 270g   kb. 6.000 8047358
Helios 44M-4 igen igen 58mm M42 2 - 16 6 (4) 270g   kb. 7.000 883753
Helios 44M-6 igen igen 58mm M42 2 - 16 6 (4) 270g   kb. 12.000 93387738
Helios 44M-7 igen igen 58mm M42 2 - 16 6 (4) 270g   kb. 12.000 91521580
CZJ Biotar 2/58 igen*** igen 58mm M42 2 - 16 6 (4) 206g 1946 kb. 17.000 4125193
CZJ Tessar 2.8/50 igen igen 50mm M42 2.8 - 16 4 (3) 190g 1930 kb. 10.000 5165211
CZJ Pancolar 1.8/50 igen igen 50mm M42 1.8 - 22 6 (5) 225g 1960 kb. 16.000 10877450
Pentacon 1.8/50 igen igen 50mm M42 1.8 - 16 6 (4) 230g 1978 kb. 7.000 3699434
SMC Takumar 2/55 igen igen 55mm M42 2 - 16 6 (5) 200g 1974 kb. 20.000 7667566
SMC Takumar 1.4/50 igen igen 50mm M42 1.4 - 16 7 (6) 250g 1972 kb. 35.000 6399266
Porst Color Reflex 1.4/55 igen igen 55mm M42 1.4 - 16 7 (6) 320g   kb. 20.000 105217
Auto Rikenon 1.4/55 igen igen 55mm M42 1.4 - 16 7 (6) 315g 1970 kb. 25.000 319663
Olympus G.Zuiko 1.4/50 igen igen 50mm OM 1.4 - 16 7 (6) 230g 1971 kb. 38.000 348737
Auto Chinon 1.4/50 igen*** igen 50mm PK 1.4 - 22 7 (6) 245g 1970 kb. 20.000 C672508

* Az elmúlt években szerzett tapasztalatok a magyar használt fotós piacon (börzék és internetes fórumok egyaránt).

** A tesztben használt optikák sorozatszáma. Egyrészt az esetleges dátumkódok kiolvasásához, másrészt hátha egyszer ettől még sokat fognak érni.

*** Akadhat a fullframe-méretű tükrökbe működés közben.



Megpróbáltunk utánajárni a kérdéses optikák lencserendszerének is. Bár sokat szedtünk már szét közülük, itt mégiscsak az interneten talált információkra kellett hagyatkoznunk a rajzolásnál. Lefotóztuk szemből is az optikákat egyrészt az egyértelmű azonosíthatóság, másrészt a blendék elrendezése miatt. A képeken egymáshoz képest méretarányosak az objektívek. Mindegyik azonos megvilágítást kapott (hideg szórt LED-fényt), így a bátrabbak a bevonatokra is következtethetnek a színek alapján.



Canon 1.4/50

Canon EF 1.4/50 USM Canon EF 1.4/50 lens M42 elements

Canon 1.8/50 II

Canon EF 1.8/50 II Canon EF 1.8/50 II lens elements

Helios 44-2

Helios 44-2 2/58 "Zebra" M42 Helios 44-2 M42 lens elements

Helios 44-3

Helios 44-3 2/58 MC M42 Helios 44-3 2/58 M42 lens elements

Helios 44M

Helios 44M 2/58 M42 Helios 44M 2/58 M42 lens elements

Helios 44M-4

Helios 44M-4 2/58 M42 Helios 44M-4 2/58 M42 lens elements

Helios 44M-6

Helios 44M-6 2/58 MC M42 Helios 44M-6 f/58 M42 lens elements

Helios 44M-7

Helios 44M-7 2/58 MC M42 Helios 44M-7 2/58 M42 lens elements

CZJ Biotar 2/58

Carl Zeiss Jena Biotar 2/58 T M42 CZJ Biotar 2/58 M42 lens elements

CZJ Tessar 2.8/50

Carl Zeiss Jena Tessar 2.8/50 M42 Carl Zeiss Jena Tessar 2.8/50 M42 lens elements

CZJ Pancolar 1.8/50

Carl Zeiss Jena Pancolar electric 1.8/50 MC M42 Carl Zeiss Jena Pancolar 1.8/50 MC M42 lens elements

Pentacon 1.8/50

Pentacon auto 1.8/50 MC M42 Pentacon auto 1.8/50 M42 lens elements

SMC Takumar 2/55

SMC Takumar 2/55 M42 SMC Takumar 2/55 M42 lens elements

SMC Takumar 1.4/50

SMC Takumar 1.4/50 M42 SMC Takumar 1.4/50 M42 lens elements

Porst 1.4/55

Porst Color Reflex MC AUTO 1.4/55 M42 Porst Color Reflex MC Auto 1.4/55 M42 optical elements

Rikenon 1.4/55

AUTO Rikenon 1.4/55 M42 AUTO Rikenon 1.4/55 M42 lens elements

Olympus 1.4/50

Olympus G.Zuiko 1.4/50 AUTO-S OM Olympus G.Zuiko 1.4/50 OM lens elements

Chinon 1.4/50

Auto Chinon 1.4/50 MC PK Chinon 1.4/50 PK lens elements


Most pedig nézzük kicsit részletesebben az egyes gyártókat és típusokat.



Heliosok

A Heliosok a szovjet ipar csodái. Gyártásuk a második világháború után kezdődött több üzemben is, és a kezdeti érában nagyban támaszkodtak a megszállt Németroszágból, pontosabban Jena városából, a Carl Zeiss gyárból elhurcolt (háborús jóvátétként átvett) technikára és anyagokra. (A Heliosok egyik német őséről, az 1.5/75-ös Biotarról itt olvashatsz részletes tesztet.)


[X] hirdetés

A tesztben szereplő legkorábbi Helios a 44-2-es (van ennél korábbi, “sima 44” megjelöléssel futó darabunk is, de ez szinte tökéletesen megegyezik a 44-2-vel, így nem vettük be külön a játékba), mely tulajdonképpen a Biotar 2/58 másolata. A későbbi Helios-variációk konstrukciójukban sokat változtak, közös jellemzőjük maradt azonban, hogy inkább csak a kép középső harmadában élesek, a szélek felé rohamosan romlik a képminőség. Ezért cserébe azonban képesek az elragadó “swirly bokeh” (csavarodó, becsavart bokeh) hatást produkálni, mely annyira egyedivé teszi képüket. Sok fotós kizárólag emiatt tart magánál egy-egy Heliost-t. Az évtizedek folyamán gyártott változatok, mint a 44M, 44M-4, 44M-5, 6, 7 főleg optikai felbontó képességben voltak egyre jobbak és jobbak, valamint bevonatuk is sokat fejlődött (M helyett K betű is szerepelhet a típusmegjelölésben, ezek az M42-től eltérő csatlakozási szabványra - Pentax-K - utalnak). Mindezek ellenére a Heliosok szembefényben legendásan rosszul teljesítenek: hajlamosak a becsillanásra és könnyen kontrasztalanná válhatnak.

Minden negatív jellemzőjük ellenére igen népszerűek, mert az említett egyedi képi világ mellett roppant olcsóak: hála a Vörös Hadsereg ideiglenes, négy évtizedes hazai tartózkodásának, rengeteg Helios objektív forgott Magyarországon (és a többi kelet-európai szatellit-államban), így a 44-2-es változatot bolhapiacokon akár 3.000 Ft-ért megkaphatjuk, de még a legújabb 44M-7 változat is maximum 14.000 forint körül szokott tanyázni. Ha már a változatokat említettük: azokból bizony rengeteg van, mert sokszor a gyárban sem tudták, mit gyártanak, így igen érdekesen gravírozott darabokkal lehet találkozni. (Az "MC" általában minden változaton a bevonatos üveget jelöli.)

Ha nem vágyunk tökéletes minőségérzetre, érdemes próbálkozni ezekkel az üvegekkel. Robosztus, erős, nehéz kialakításúak, de sokszor kotyognak, lötyögnek. Itt kell hozzátenni, hogy míg egy Takumar-nal elképzelhetetlen egy hajszálkarcos frontlencse, a régebbi Helios-oknál “szinte kötelező” az efféle “antikolás”. Ez persze lágyítja a képet, de az amúgy sem kifogástalan élességen már nem sokat ront. Akikben még maradt kétség, hogy szükségük van egy Helios-ra, személyes tapasztalattal fogjuk meggyőzni: a cikk egyik írójának kedvenc és kötelező lencséje egy ócska, kopott, öreg 44-2-es Helios, amit 2.500 forintért szerzett egy ócskapiacon, és olyan éles képeket is tud csinálni (középen legalábbis), hogy az szinte irígylésre méltó:

Végezetül pár saját, folyamatosan frissülő album Helios objektívekkel azoknak, akik még több képre vágynak:

Helios 44-2 2/58 M42
Helios 44M-4 2/58 M42
Helios 44M-6 2/58 M42
Helios 44M-7 2/58 M42
Helios 40-2 1.5/85 M42


Carl Zeiss Jena objektívek

A Carl Zeiss Jena az egyik legnagyobb múlttal rendelkező, optikákat gyártó vállalat. Története egészen 1856-ig nyúlik vissza, mikor még tudományos felszerelésekbe (például mikroszkópokba) gyártottak üvegeket. 1888-tól, az alapító halálának évétől kezdődött meg a fotózásban használt optikák fejlesztése. Sok olyan klasszikus optikai elrendezést köszönhetünk a cég kutatómunkájának, melyeket a mai napig használnak még a legmodernebb lencsékben is. Neveik sok fotós számára ismerősek lehetnek (Tessar, Planar, Biogon, Sonnar, stb.). A második világháború után a cég kettészakadt, és a gyártás folytatódott Nyugat- és Kelet-Németországban is.

Tesztünkben három CZJ üveg is szerepel, vagyis többnyire csak kettő, mert a CZJ Biotar 2/58 M42 lencse hátsó kialakítása lehetetlenné teszi, hogy a fullframe váz tükre akadálytalanul járjon (beleakad). Bár ezt a problémát a Chinon objektívje esetében egy trükkel megoldottuk, a Biotar esetében mégsem szenvedtünk vele, egyszerűen azért, mert a Chinon könnyen átalakítható akadásmentesre, a Biotarnak viszont nem csak a hátsó üveg körüli részét, de az egész meneten túli gyűrűjét is mélyen kellene esztergálni ahhoz, hogy ne akadjon be. Természetesen a cropos vázzal készült tesztsorozatokban szerepel, hiszen ott a kisebb tükör miatt nincsen akadás, így részben összehasonlítható majd a többi üveggel (valamint néha előzetes tükörfelcsapással "ráerőszakoltuk" az 5D-re is).

A képen a róla készült szovjet változatokkal, a Helios 44-el és a Helios 44-2-vel hasonlítottuk össze és rögtön látható, mi a probléma. Tudunk azonban olyan Biotar változatokról, melyeknél már más volt a menet körüli rész kialakítása, így nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy minden Biotar 2/58 alkalmatlan fullframe vázakra.

A fenti három optika közül a CZJ Pancolar 1.8 lencsét emelném ki, mely bár az átlagosnál drágább (15-20.000 forint közötti összegeken mennek a hibátlan darabok), csodás, éles bokeh-ja van és általában véve is igen jó a képminősége. Ha valakinek nem feltétlen szempont az 1.4-es fényerő, igen hatékonyan tudja majd forgatni a Pancolar-t is.

Itt pedig egy rövid tesztalbumot lehet megnézni a Tessar lencsével (meg egy drágább 75mm-es Biotarral):

CZJ Tessar 2.8/50 M42
CZJ Biotar 1.5/75 M42


Takumar objektívek

A Takumar lencsecsalád a japán Asahi Optical üvegeit jelöli. (A gyártót sokáig Asahi vagy Honeywell Pentax, később csak Pentax néven találjuk.) Ezeket a lencséket kezdetben M42, később Pentax-K bajonettel is gyártották (utóbbiakat egyszerűen csak SMC Pentax névvel illették) és nem csak 35mm-es rendszerekre, de 6x7-es kamerákra is készültek belőlük példányok.

Minden esetben a Super a korábbi, az SMC a későbbi szériát jelöli, ahol az SMC a többszörös-bevonatos, Super-Multi-Coated rövidítése. A Super változatot 1964-től, az SMC-t 1972-től gyártották, a kettő között 1971-től volt egy S-M-C “időszak” (mikor már többszörös bevonatos volt a lencse, de a régi külsővel, végigírva a gyűrűn a Super-Multi-Coated jelöléssel kerültek forgalomba). A Super és S-M-C változatok fém fókuszgyűrűsek, az SMC verziók pedig már gumírozott fókuszgyűrűsek. A Super szériából volt 8 lencsetagos változat is (minden más 7 lencsetagot tartalmaz), de ezek többnyire a gyűjtőknek érdekesek, mert ritkák és igen drágák. Bizonyos típusaik, így az 1.4-es és 1.8-as 50mm-es darabok legendásan élesek és kiváló optikai jellemzőkkel bíró lencsék voltak, illetve a mai napig azok is.

A tesztben nem szerepeltetünk 1.4-es üvegből Super és SMC változatot is, csak az SMC játszik, mivel tapasztalataink szerint képük igen hasonló (a lencserendszer megegyezik). Ha arra vagy kíváncsi, hogy a különböző Takumarok milyenek egymáshoz képest, arról egy külön cikkben olvashatsz részletesen.

De mitől ennyire éles a Takumar? Az optikai felépítésen túl kiemelhető a nagyszerű bevonat, valamint az üvegbe került jelentős mennyiségű tórium-oxid. Nem minden változat tartalmaz tórium-oxidot, viszont amik igen, azok enyhén radioaktívak. Mielőtt eldobnánk a kezünkben levő Takumart, megnyugtatunk mindenkit: ez a sugárzás olyan csekély, hogy már maga a gépváz is leárnyékolja.

A youtube-on látható videókon előszeretettel mutatják ki ezen üvegek sugárdózisát, azt azonban ritkán teszik hozzá ki, hogy ez nem haladja meg az egészségügyi határértéket. Általában a termálvíz radioaktivitásához szokták hasonlítani a dózist, márpedig termálvízben mindenki mártózott már meg. Ha a Takumarok veszélyesek lennének, nem lehetett volna őket legyártani, eladni, és manapság sem lehetne velük kereskedni. Ezen kívül nem csak a Takumarokban van tórium-oxid, hanem számos más lencsében is, ezekről lista a Camerapedia oldalán érhető el: https://camerapedia.wikia.com/wiki/Radioactive_lenses

A Takumarok gyenge pontja a lencsék sárgásodása. Sok Super változat, de még az SMC-k is néha igen sárgásak. Ez persze csak elsőre probléma, hiszen két megoldás is adja magát: egyrészt a digitális váz (vagy később a RAW-feldolgozás) magától javítja a fehéregyensúlyt, így a képek nem lesznek sárgásak, másrészt az elszíneződés erős UV fénnyel jól tisztítható a lencsében. A teszt szerzői maguk is sok Takumart tisztítottak ezzel a módszerrel, és ha nem is 100%-os a hatékonyság, semmiképpen sem kell ódzkodnunk egy besárgult Takumartól.

A tesztben szereplő SMC Takumar 50mm f/1.4 objektív idestova másfél éve a cikk egyik szerzőjének alap objektívje, így rengeteg tapasztalat és kép gyűlt fel a hónapok során. Ahogy a teszteredményekből is érzékelhető, a Takumar 1.4/50 maga a megtestesült álom: összeszerelési minősége veri a mezőnyt, ahogy képminősége, bokeh-ja, finomsága, időtállósága is. A Takumarok igazi japán csodák. Össze sem lehet hasonlítani mondjuk egy Helios és egy Takumar fókuszának finomságát, érzékenységét. Sajnos áruk is ennek megfelelően alakul: az f/1.4 Super változata 30.000 forint felett, az f/1.4 SMC példányoké pedig nem ritkán 40.000 forint környékén jár. Hogy megéri-e kiadni ennyit egy manuális objektívre? A kérdés nekünk nem is kérdés, de mindenki eldöntheti maga.

Szerepel még a cikkben egy SMC Takumar 2/55-ös lencse is. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy optikailag ez pontos másolata az 1.8/55-ös Takumarnak, csak a rekeszük más (az 1.8-asnál kicsit tágabbra nyitható).

Az 1.4-es Takumarok részletes összehasonlításáért (benne a legendás 8 lencsetagos Super-Takumarral) kattints ide!

Folyamatosan frissülő SMC 1.4/50 album (és egy rövidebb Super 2/55 album) fotóinkkal:

SMC Takumar 50mm f/1.4 M42
Super-Takumar 55mm f/2 M42
Super-Takumar 50mm f/1.4 (8el) M42


Chinon lencsék

A Chinon tesztben szereplő objektívje ugyanabból az üvegből készült, mint a Pentax, a Canon vagy a Nikon egyidős üvegei, ennek ellenére az 1.4-es változat ára kb. 20.000 forint körül alakul, ami meglepően kedvező. Hogy tényleg az árával arányosan gyengébb-e a Chinon 1.4/50, azt a képek alapján mindenki belátásra bízzuk. Tapintása, külsejének anyaga mindenesetre nem annyira minőségi, mint a tesztben szereplő többi 1.4-es optikáé (inkább tényleg “olcsó” hatást kelt).

A Chinon bevetése előtt egy kis technikai kitérő: ez az optika Pentax-K bajonettel bír, amivel nincs is semmi gond APS-C tükrös vagy APS-C/fullframe mirrorless gépeken, mert az apró, vázba benyúló kis résznek (ami Pentax vázakon a beugró rekesz állítására szolgál) van helye a tükörnél/szenzornál. Ennél bonyolultabb a helyzet fullframe tükrös gépeken, ahol a benyúló rész sajnos keresztezi a tükör útját, így az nem tud teljesen felcsapódni, emiatt pedig a szenzorra csak részben jut el az optika által alkotott kép. Gyakorlatilag ez az objektív ff vázakon nem használható a szokásos Pentax-K - EOS átalakítóval sem.

Hogyan vettük rá mégis a tesztképekre? Egy nem túl biztonságos megoldással: a gépen a tükröt még azelőtt felcsaptuk (élőképre váltottunk), mielőtt rátettük volna az objektívet. Így a tükör felkerült, az érzékelő szabaddá vált, az objektív rácsavarása után pedig el tudtuk készíteni a tesztképeket. Mivel ez az eljárás a gyakorlatban nehezen használható (a váz pár perc tétlenség után megpróbálja visszanyitni a tükröt, ami így fennakad az obejektív benyúló nyelvecskéjén), ráadásul igen komoly a tükör károsodásának az esélye, senkinek sem javasoljuk. A Chinon megmarad az APS-C rendszerekre és a mirrorlessekre. (Illetve aki ragaszkodik hozzá, az lecsiszolhatja a benyúló részt, és így születik egy minden vázon használható objektívje. Barbárságnak tűnik, de nekünk is van egy “megcsonkított” Takumar 135mm f/2.5 PK lencsénk, amit annyira szeretünk, hogy ezzel a módszerrel tettük alkalmassá fullframe vázra.)



Olympus optikák

A tesztben szereplő Olympus G.Zuiko 1.4/50 objektívet az Olympus eredeti OM rendszeréhez, vagyis az OM bajonettes gépekhez gyártották. Ezeknek a rendszereknek a képtávja nagyobb, mint a Canon EOS vagy M42 rendszereké, de a korábban a bázistávról írottak fényében ez nem probléma: egyszerű lencse nélküli adapterrel is adnak végtelent és fullframe-es gépeken sem akadnak a tükörbe.

Az OM rendszer igen fejlett megoldás volt: a későbbi vázak (OM-2 változattól felfele) már képesek voltak maguk záridőt választani (rekeszelőválasztásos mód) és beugrasztással kezelni a blendét. Összeszerelési és anyagminőségben tapasztalataink szerint talán a tesztben szereplő 1.4/50 (és persze ennek kisebb testvérei, például az 1.8/50) értek fel a Takumarok szintjére: nagyon finom, masszív, kecses objektívek ezek. Erős fényben hajlamosabbak kicsit elkenni a fényes felületek éleit. Mind filmes, mind digitális vázakon öröm használni ezeket az optikákat, amik nem csak jó képeket csinálnak, de megjelenésük is garantáltan 5 csillagos.

Sajnos a tesztben szereplő változat ára is a Takumar 1.4-hez hasonló, sőt annál kicsit magasabb is: egy hibátlan Olympus G.Zuiko f/1.4 50mm üveg árcéduláján 35-40.000 forint is szerepelhet eBay-en. Ennek részben az is lehet az oka, hogy ebből a típusból igen sok a gombás darab. Ezek persze tisztíthatóak, de sokan nem szeretnének eleve koszos objektívet vásárolni.

Íme egy rövid tesztalbumunk a lencsével készült képeinkkel:

Olympus G.ZUIKO 50mm f/1.4 OM


Canon lencsék

Tesztünk során nem csupán régi m42-es lencsékkel dolgoztunk, hanem a Canon két széles körben elterjedt 50mm-es optikáját is folyamatosan használtuk. Ezt több okból tettük: egyrészt a Canon 1.8/50 II lencséje hihetetlenül népszerű, mivel a gyártó szándékosan igen alacsony árcédulával dobta piacra 1992-ben. A cég marketingesei nagyon ügyesen jelölték meg a piaci rést, hiszen ilyen áron, ekkora fényerővel, autofókusszal gyakorlatilag nincsen versenytársa ennek a lencsének (azóta felbukkantak a kínai Yongnuo cég még olcsóbb másolatai, melyek nem sokkal rosszabbak - ha rosszabbak egyáltalán valamivel - az eredetinél).

Miközben a cikk készült, megjelent ugyanennek az optikának az STM-motoros, halk, videózásra is jól használható változata, ezt azonban már nem volt lehetőségünk tesztelni (ennek ára is jóval magasabb, mint az eredeti "plastic fantastic" változatnak; update: az STM és a Takumarok harcát ide kattintva nézheted meg). Természetesen minden gyakorlott fotós tisztában van azzal, hogy ennek az olcsó üvegnek igen komoly korlátai vannak képminőség és fókuszrendszer (meg úgy általában összeszerelési minőség) tekintetében.

Az 1.4/50-es Canontól már többet várna az ember, hiszen ez egy fém bajonettes, megjelenésében és minőségérzetében is jóval bizalomgerjesztőbb lencse USM fókuszhajtással és igen komoly fényerővel (meg az ehhez társuló komoly árcédulával). Egy évvel az 1.8/50 II után, 1993-ban került a boltokba. Azt hihetnénk, hogy ha hajlandóak vagyunk 75.000 forint körüli összeget áldozni, máris van egy kiváló 1.4-es autofókuszos lencsénk. Csakhogy: az 1.4/50 nem L-es lencse, vagyis nem tartozik azoknak a Canon optikáknak a körébe, amiket profi objektíveknek tart a szakma. Ez nem véletlen: sok a panasz az 1.4-es fókuszrendszerére, sok a front- és back-focus-os darab, és azt is látni fogjuk a tesztben, hogy sem a képi világa, sem a képminősége egyáltalán nem nevezhető kiemelkedőnek, sőt. Talán nem véletlen, hogy használt fotós csoportokban és aprós oldalakon az utóbbi időben szépen esik az 1.4/50 ára, és néha már 60.000 forintért is hozzá lehet jutni.

A Canon következő 50mm-es lencséje már L-es jelölést kapott, ám fényereje is növekedett (1.2), így ezért az üvegért már igen nagy pénzeket kérnek el. Használtan 350.000 Ft környékén mennek, újonnan pedig $1.400 (kb. 420.000 Ft) az áruk. Ez tehát már nem az amatőr fotósok világa.

Ahogy a képen is látszik, az 1.8/50 II nem rendelkezik távolság-visszajelzéssel, ami miatt azokból a tesztsorozatokból, ahol nem konkrét teszttárgyra fókuszáltunk, hanem csak tárgytávolságot állítottunk, kimaradt.

Természetesen tudjuk, hogy bizonyos élethelyzetekben nem lehet elkerülni az AF használatát (sporteseményeken, koncerteken, stb.), így sokan "kényszerülnek" e lencsék használatára. Éppen ezért vettük bele a tesztbe a fenti két optikát. Nomeg azért, hogy összehasonlíthassuk teljesítményüket a vintage arzenál tagjaival.



... és a többiek



Rikenon

A Rikenon tesztben szereplő optikája egy "fekete ló": tapasztalataink szerint igen kevesen ismerik, ára ennek megfelelően egy 1.4-es lencséhez képest elég alacsony, mégis egészen használható képeket és élményt ad. Kialakítása robosztus (az egyik legnehezebb lencse a mezőnyben), blendeállító gyűrűjéből pedig könnyen eltávolítható a fokozat-kattanás, így videózáshoz is alkalmassá tehető. A nehéz alkatrészek miatt a fókusza finom, ám lomha is egyben. Ez a lencse is tartalmaz radioaktív alkatrészeket.

Készítettünk korábban vele egy önálló tesztalbumot, itt lehet böngészni a képeket:

AUTO RIKENON 55mm f/1.4 M42


Pentacon

Pentacon márkajelzéssel 1964-től gyártottak lencséket Drezdában, 1968-tól pedig (cégegyesítést követően) a korábban Meyer-Optik Görlitz néven futó üvegeket is Pentaconnak nevezték. 1990-re a keletnémet cég gyakorlatilag tönkrement, a privatizáció után pedig minden dolgozójuknak felmondtak. A brand neve azóta magánkézbe került, a gyártást Dél-Koreába helyezték át.

A tesztben szereplő Pentacon 1.8/50 lencséje az olcsóbb 1.8-asok közé tartozik. Kialakítása nem nevezhető túlságosan masszívnak, képminősége átlagos, ám ára ezeknek megfelelően igen alacsonyan szokott mozogni. Neve és külseje miatt néha összekeverik a CZJ Pancolar lencsével.



Porst

A Porst tesztben szereplő lencséjét a Tomioka gyártotta, és a netes tudásbázis alapján meglehetősen nagyra értékelik (a pentaxforums pontszámai szinte mind 9/10 körül mozognak, ami kiemelkedőnek mondható). És valóban, a lencse a tesztek során bizonyos helyzetekben igen jól teljesített. Külseje is igen tiszteletet parancsoló: a Rikenonnal együtt az egyik legsúlyosabb darab a mezőnyben, és nem csak grammra, de centire is igen méretes.


[X] hirdetés

Szinte "oktalanul hanyagoltnak" érezhetnénk, ha nem használtuk volna. Van ugyanis a robosztusságnak is egy árnyoldala: minél nagyobbak a forgó részek érintkezései és minél nagyobb a tehetetlen tömeg, bizony annál "lomhább" is egy objektív. Itt konkrétan a fókusszal akadt sok problémánk (mondjuk ezt úgy, hogy a kérdéses lencse fókuszrendszerét az utolsó csavarig felújítottuk és megkentük). Bár a fókuszgyűrűk belső elrendezése megegyezik egy SMC Takumar objektívével (dupla menetben forog: egy a perselynek, egy pedig a tubusnak), mégsem lehet olyan fürgén vadászni vele, mint egy kisebb lencsével. Ez persze ízlés kérdése is, de jelen teszt írói szeretik, ha nagy és kis fordulatok esetén is könnyen, akár két ujjal is egyszerűen lehet forgatni a fókuszgyűrűt.



A tesztben használt eljárásokról...

Íme néhány gondolat és tapasztalat, mely a tesztosorozatok rögzítése során keletkezett. Összesen több, mint 800 nyers képet dolgoztunk fel, az elkészített nyers fotók száma pedig még ezt is bőven meghaladta (több sorozatot kétszer is felvettünk). Minden vágatlan kép esetében feltüntettük a bal alsó sarokban, hogy milyen objektívvel, milyen vázzal, milyen ISO értékkel és milyen rekeszértékkel készült, így minden tesztfotó egyértelműen megkülönböztethető.



A képfeldolgozásról

Mielőtt a tesztképeket végignézzük, el kell mondanunk, hogy a fotók nyers formátumban (RAW) készültek, melyet egyfajta “digitális negatívként” is felfoghatunk. Semmilyen módosításon nem estek át, a lehetőségekhez képest az 1:1 vágások veszteségmentesen lettek kimentve png formátumban (ezt mindenhol jelezzük is). Természetesen nem sok értelme lenne eredeti (vágatlan), 5000 px-t is meghaladó szélességükben közzétenni a képeket (erre helyünk sem akadt), ezért minden vágatlan fotót 2048 px szélesre méreteztünk át és jpg tömörítést kaptak. Ez még mindig bőven afelett a felbontás felett van, ahol egyáltalán nézegetni szoktuk a képeket, viszont elégséges arra, hogy az érdeklődő kedvűek belenagyíthassanak és elemezhessék a kéminőséget bárhol a fotón (a fontos részekről minden esetben készült 1:1 tömörítetlen összehasonlító táblázat). Ha valahol máshogyan jártunk el, azt az adott tesztsorozatnál jelezzük.



Az abszolút képminőség a váz (szenzor) függvénye is lehet

Fontos szólnunk egy olyan jelenségről, mely a mindennapokban erősen kihathat arra, ki milyennek érzékeli egy-egy optika képminőségét. A tesztben szereplő összes optikát eredetileg fullframe-es méretre tervezték, az alkotott képet egy 36x24mm-es kockára vetítik (Leica-kocka). Amikor filmes vagy fullframe-es digitális vázakon használjuk őket, többnyire nincs is semmi probléma, ám amikor a többség felteszi őket egy APS-C méretű képérzékelővel rendelkező gépre, egészen mást tapasztal. Miért? Mert nagyságrendileg nagyjából ugyanannyi képpont van a fullframe és az APS-C szenzoron is (ez típustól, évjárattól is függ, de tekintsünk most el ettől), ám az APS-C rendszereken e képpontok jóval kisebb területre vannak összezsúfolva, az egyes képérzékelő képpontok jóval kisebbek.

Minden optikának van egy felbontó képessége, és nem biztos, hogy ez az APS-C lapka apró képpontjait is képes tökéletesen kirajzolni. Főleg a régebbi lencséknél gond ez, például a Helios sorozat 44-2-es, első tagjai aránylag gyenge felbontóképességgel rendelkeznek, míg a 44M-7 változat már bőségesen megfelelő teljesítményre képes APS-C-s gépeken is. Gyakorlati tapasztalatunk, hogy míg a 44-2 APS-C gépeken sokszor ad lágy képet, fullframe-en pengeéles (a kép közepén, de ez már a Heliosok sajátossága). Drágább, újabb üvegek, mint a tesztben szereplő Takumarok vagy az Olympus, már megfelelő felbontóképességgel rendelkeznek APS-C érzékelőkhöz is. Éppen a fentiek miatt egy adott tesztsorozatot mindig azonos rendszeren fotóztunk végig, az összehasonlíthatóság végett. (Akik kifejezetten a felbontóképességet szeretnék tesztelni, használjanak olyan gépet, ami extrém sok képpottal dolgozik, például egy Canon 5DS R-t, mely 50,6 MP-es fullframe lapkával kapható.)

Olvashatunk az interneten olyan tippeket, melyek szerint érdemes a crop-os gépeket kisebb felbontásra (8 mp) környékére átállítani, hiszen így valamilyen tekintetben “megnő a képérzékelő pontok fizikai mérete” (több érzékelő felel meg egy pontnak), ehhez mérten pedig a gyengébb felbontóképességű üvegek is képesek szépen rajzolni. Ez egy külön teszt témája lehetne, ezért méréseket ebben a kérdésben nem végeztünk, de megemlítjük az elvi lehetőséget annak, aki szeretné maga tesztelni, milyen eredményeket ér el különböző felbontásokra állított szenzorral.

Van itt még egy jelenség, melyre Török György hívta fel a figyelmet. A modern szenzorok előtt mikrolencsék vannak, mégpedig minden egyes képérzékelő pont előtt találunk ilyeneket. Ezek feladata, hogy a fényt a képérzékelő fényérzékeny pontjaiba koncentrálják. Ennek még igen kicsi méretekben is hatalmas a jelentősége, hiszen több (koncentráltabb) fénnyel minden szenzor hatékonyabban dolgozik. A részetekbe nem érdemes itt belemenni (a fent linkelt eredetiben van erről bőven szó), annyit azonban témánk szempontjából fontos kiemelni, hogy ezeket a mikrolencse-sorokat másképpen optimalizálják minden egyes vázban. Ezért van az, hogy még adott gyártón belül is teljesen eltérő teljesítményre képesek (optikai szempontból) a legjobb lencsék is.

Nincs ez másképp a manuális objektívekkel sem. Bár erre vonatkozó részletes mérésekhez sokkal több időre (és vázra) lenne szükségünk, annyit fontos kiemelni, hogy a szenzor és a lencse között az egyes mikrolencsék igen nagy mértékben befolyásolhatják a kapott képet. Magyarán: sokszor egy bizonyos antik (vagy akár új) objektív teljesen másképpen viselkedik különböző vázakon, és nem mindig a drágábbon adja a jobb képet. Ez azt is jelenti, hogy a bár e cikk egymással veti össze a kérdéses optikákat, azok teljesítménye más vázakon esetleg eltérő lehet.



Az értékelésről

A tesztsorozatokban produkált egyes teljesítményekről szerettünk volna olyan mutatókat adni, melyeket a teszt végén összeadva minden lencse kaphat egy átlagolt pontszámot. Hogy a különbségek a pontszámok között látványosabbak legyenek, minden vizsgált tulajdonság esetében a leggyengébben teljesítő lencse 1, a legjobban szereplő pedig 10 pontot kapott, a többiek pedig a két szélsőség között szórtan kaptak egész pontszámokat. Magyarán szólva az 1 pont nem 10%-ot jelent egy másik lencse 9 vagy 10 pontjához mérten!

Ahol esetleg valamilyen külön jelzett okból nem volt egy adott optikának teszteredménye egy sorozatban, ott a végső elszámolásnál az adott teszt kimaradt, átlagába ott nem került bele érték.

Hogy ki mennyire ért majd egyet a pontszámainkkal, vagy hogy egyáltalán figyelembe veszi-e őket, azt már mindenkinek a saját belátására bízzuk.



Tesztsorozatok

A tesztsorozatok elkészítése során (egyetlen említett kivételtől eltekintve) minden lencse folyamatosan manuális fókuszban volt, és minden rekeszállítás után 10x-es élőképes belenagyítással állítottuk újra élesre. Minden esetben állványról dolgoztunk, távkioldót használtunk (és az élőkép miatt előre felcsapott tükröt), így próbáltunk minden lehetséges zavaró tényezőt kiszűrni és mindig az elérhető legélesebb képet biztosítani.



Tesztlapos teszt

Kezdjük talán a "legunalmasabb" teszttel, a tesztlapos fotókkal (azért csináltunk ilyet is, hogy senki ne mondhassa, hogy nem volt). Jelen esetben nem készítettünk külön kiemelést 1:1 arányban, mivel a későbbi tesztsorozatok során még számos összehasonlítás lesz a képmező közepéről és széléről is (meg egyébként is életszerű körülményeket ígértünk). A módszer az volt, hogy a Canon 1.4-esével javasolt záridőket alkalmaztuk a többi objektívre, így a sarkok sötétedése és a hordótorzítás mellett az is látszik, hogy azonos záridőn, azonos körülmények között melyik objektív milyen valós fényerőt produkál (a tesztlap egyenletes, mesterséges, állandó megvilágítást kapott végig). A teszthez fullframe szenzort használtunk, hogy a teljes vetített képet vizsgálhassuk (5D MII, ISO100, M):



 

f/1.4

f/1.8

f/2

f/2.8

f/5.6

f/8

zársebesség

1/1600

1/1000

1/800

1/400

1/100

1/50

Canon 1.4/50

Canon 1.8/50 II

 

Helios 44-2

   

Helios 44-3

   

Helios 44M

   

Helios 44M-4

   

Helios 44M-6

   

Helios 44M-7

   

CZJ Biotar 2/58

   

CZJ Tessar 2.8/50

     

CZJ Pancolar 1.8/50

 

Pentacon 1.8/50

 

SMC Takumar 2/55

   

SMC Takumar 1.4/50

 

Porst 1.4/55

Rikenon 1.4/55

Olympus 1.4/50

 

Chinon 1.4/50

 


Minden egyes kép külön elemzése helyett pár általános tapasztalat, amit ezekből a tesztfotókból láthatunk: a Heliosok hordótorzítása a legkisebb (köszönhetően annak is, hogy 50mm "helyett" 58mm-esek). Viszont itt kiemelnénk a Helios sorozat sarkait. Miért? Mert sokan kérdezik tőlünk, hogy van-e különbség a rengeteg Helios-verzió között. A válasz az, hogy van, de ez nem feltétlenül a képminőség javulásában keresendő az újabb és újabb szériák között. A képmező közepén ugyanis mindegyik tud éles lenni, a kérdés a képek széle, itt pedig egyáltalán nincsen akkora fejlődés, mint amit sokan bele szeretnének látni egy 6-os vagy 7-es változatba. A későbbi tesztsorozatok ugyanerről fognak minket meggyőzni.

A képszélek sötétedése minden optika esetében javult a felfelé rekeszelés során, de ez valószínűleg senkinek sem okozott meglepetést. A szélek sötétedésével együtt a hordótorzítás is egyetlen kattintással és egy megfelelően választott profillal eltüntethető CameraRAW-ban (ennyi előnye van a digitális feldolgozásnak az analóggal szemben), így ezt csak azoknak érdemes alaposabban böngészni, akik filmes vázakon is szeretnék használni e lencséket.

A lencsék torzítására vonatkozóan az alábbi pontszámokat osztottuk ki (próbáltuk figyelembe venni, hogy a nagyobb gyutávok adott esetben eleve kisebb torzítással járnak):



Canon 1.4/50

 

1

Canon 1.8/50 II

 

2

Helios 44-2

 

9

Helios 44-3

 

9

Helios 44M

 

9

Helios 44M-4

 

9

Helios 44M-6

 

10

Helios 44M-7

 

10

CZJ Biotar 2/58

 

6

CZJ Tessar 2.8/50

 

10

CZJ Pancolar 1.8/50

 

8

Pentacon 1.8/50

 

7

SMC Takumar 2/55

 

9

SMC Takumar 1.4/50

 

8

Porst 1.4/55

 

9

Rikenon 1.4/55

 

7

Olympus 1.4/50

 

2

Chinon 1.4/50

 

4



A szélek sötétedésével kapcsolatban is pontoztunk, figyelembe véve azt is, hogy melyik lencse teljesítménye milyen gyorsan javult a felfelé rekeszelés során:



Canon 1.4/50

 

1

Canon 1.8/50 II

 

1

Helios 44-2

 

4

Helios 44-3

 

4

Helios 44M

 

4

Helios 44M-4

 

4

Helios 44M-6

 

4

Helios 44M-7

 

4

CZJ Biotar 2/58

 

5

CZJ Tessar 2.8/50

 

3

CZJ Pancolar 1.8/50

 

5

Pentacon 1.8/50

 

6

SMC Takumar 2/55

 

10

SMC Takumar 1.4/50

 

2

Porst 1.4/55

 

5

Rikenon 1.4/55

 

6

Olympus 1.4/50

 

7

Chinon 1.4/50

 

8



Abszolút képminőség a képmező közepén

E teszt is "kötelező darab", hiszen kit ne érdekelne, végül is milyen képet produkál a lencse a képmező számára legjobban hasznosítható középső részén? Mivel itt a képmező széle nem volt érdekes, APS-C szenzorral dolgoztunk, rekeszelőválasztásos módban (50D, ISO100, Av). A teljes APS-C képmezős tesztképek után látható és kinagyítható a valóban érdekes összehasonlítás, az 1:1 arányú, 600x600 px-es mintaképek táblázata is, valamint ugyanez csak az 1.4-es fényerejű lencsékkel is.



 

f/1.4

f/1.8

f/2

f/2.8

f/5.6

f/8

Canon 1.4/50

Canon 1.8/50 II

 

Helios 44-2

   

Helios 44-3

   

Helios 44M

   

Helios 44M-4

   

Helios 44M-6

   

Helios 44M-7

   

CZJ Biotar 2/58

   

CZJ Tessar 2.8/50

     

CZJ Pancolar 1.8/50

 

Pentacon 1.8/50

 

SMC Takumar 2/55

   

SMC Takumar 1.4/50

 

Porst 1.4/55

Rikenon 1.4/55

Olympus 1.4/50

 

Chinon 1.4/50

 


A vágatlan tesztképek után íme az 1:1 arányú kockák a képmező közepéről (kattintásra nyílik, 1:1, png):

Itt megállnánk egy sokszor felmerülő kérdés tisztázására: sokan mondják, hogy "miért vennék 1.4-es drága lencséket, mikor az f/2 is elég fényerős, és egy Heliossal fillérekből megúszom". Az ilyen felvetésekre az a válaszunk, hogy nem mindegy, hogy egy lencse milyen fényerőről indul, ugyanis felfelé rekeszeléssel minden lencse teljesítménye javul. Csakhogy: egy f/2-ről induló lencsét nem lehet feljebb rekeszelni, ha f/2-es fényerőt szeretnénk, míg egy f/1.4-es lencsének alapesetben az f/2 már a második rekeszértéke a kezdő fényerőről indulva. Természetesen az sem mindegy, hogy milyen minőségű lencséről beszélünk, hiszen egy japán üveg már kezdő fényerőn is kielégítő képet ad, egy Helios viszont bajban lehet. A fentiek szemléltetésére Helios 44-2, SMC Takumar 2/55 és 1.4/50 üvegeket hasonlítottunk össze, és nem csak a képmező közepén, hanem a középső harmadban is (minden kiemelés f/2):

A képminőségre a képmező közepén (APS-C szenzor esetében) az alábbi pontszámokat osztottuk ki (súlyozottan figyelembe véve a kezdő fényerőt, de áttekintve a rekeszeléssel javuló teljesítményt is):



Canon 1.4/50

 

6

Canon 1.8/50 II

 

5

Helios 44-2

 

1

Helios 44-3

 

3

Helios 44M

 

3

Helios 44M-4

 

3

Helios 44M-6

 

3

Helios 44M-7

 

3

CZJ Biotar 2/58

 

1

CZJ Tessar 2.8/50

 

7

CZJ Pancolar 1.8/50

 

8

Pentacon 1.8/50

 

7

SMC Takumar 2/55

 

9

SMC Takumar 1.4/50

 

10

Porst 1.4/55

 

8

Rikenon 1.4/55

 

7

Olympus 1.4/50

 

6

Chinon 1.4/50

 

7



Közeli képminőség

Ebben a tesztsorozatban a lencsék elérhető legkisebb tárgytávolsága közelébe helyeztük a céltárgyat (0,6m; a legtöbb 50mm-es optika közelpontja 0,5m körül van). A fókusz minden esetben a sárga porzón volt. A CZJ Biotar 2/58-as lencse a korábban ismertetett tükörakadási probléma miatt ebben a sorozatban nem szerepel. Íme a vágatlan képek: (5D MII, ISO100, Av):



 

f/1.4

f/1.8

f/2

f/2.8

f/5.6

Canon 1.4/50

Canon 1.8/50 II

 

Helios 44-2

   

Helios 44-3

   

Helios 44M

   

Helios 44M-4

   

Helios 44M-6

   

Helios 44M-7

   

CZJ Biotar 2/58

    - - -

CZJ Tessar 2.8/50

     

CZJ Pancolar 1.8/50

 

Pentacon 1.8/50

 

SMC Takumar 2/55

   

SMC Takumar 1.4/50

 

Porst 1.4/55

Rikenon 1.4/55

Olympus 1.4/50

 

Chinon 1.4/50

 


Itt pedig a 600x600px-es 1:1 tömörítetlen kockák a képmező közepéről, majd az 1.4-es lencsékkel külön ugyanaz (kattintásra nyílik, 1:1, png):

A közeli képminőség tesztben éppen úgy figyelembe vettük a felfelé rekeszeléssel beálló változásokat, mint az előző sorozatban, ám a legnagyobb fényerőn produkált képet súlyozottan fontosnak tekintettük:



Canon 1.4/50

 

4

Canon 1.8/50 II

 

1

Helios 44-2

 

4

Helios 44-3

 

5

Helios 44M

 

5

Helios 44M-4

 

6

Helios 44M-6

 

6

Helios 44M-7

 

6

CZJ Biotar 2/58

 

n/a

CZJ Tessar 2.8/50

 

3

CZJ Pancolar 1.8/50

 

5

Pentacon 1.8/50

 

4

SMC Takumar 2/55

 

7

SMC Takumar 1.4/50

 

10

Porst 1.4/55

 

10

Rikenon 1.4/55

 

7

Olympus 1.4/50

 

9

Chinon 1.4/50

 

6



Távoli képminőség

Ebben a tesztsorozatban 1,6 méteres tárgytávolságot választottunk (ez fullframe-en már egy jellemző portré-távolság lehet). A két Canon lencse egyedül itt volt AF-en (ez volt az első sorozatunk), és annak rendje és módja szerint az 1.4-es lencse el is vétette a fókuszt (ezt csak később vettük észre, de jól jelzi, mennyit ér sokszor az AF - statikus témánál, állványról!). A CZJ Biotar 2/58 ebben a tesztben sem szerepel a tükörakadási problémái miatt. Íme a vágatlan tesztképek (5D MII, ISO100, Av):



 

f/1.4

f/1.8

f/2

f/2.8

f/5.6

f/8

Canon 1.4/50

Canon 1.8/50 II

 

Helios 44-2

   

Helios 44-3

   

Helios 44M

   

Helios 44M-4

   

Helios 44M-6

   

Helios 44M-7

   

CZJ Biotar 2/58

    - - - -

CZJ Tessar 2.8/50

     

CZJ Pancolar 1.8/50

 

Pentacon 1.8/50

 

SMC Takumar 2/55

   

SMC Takumar 1.4/50

 

Porst 1.4/55

Rikenon 1.4/55

Olympus 1.4/50

 

Chinon 1.4/50

 


Az 1:1 kivágásoknál a 600x600-as mintákat a képmező közepéről vettük (kattintásra nyílik, 1:1, png):

A tesztsorozat eredményei alapján az alábbi pontokat osztottuk ki (figyelembe vettük, mekkora fényerőről indulnak az optikák, de bevalljuk, itt igen nehéz dolgunk volt):



Canon 1.4/50

 

n/a

Canon 1.8/50 II

 

1

Helios 44-2

 

3

Helios 44-3

 

3

Helios 44M

 

3

Helios 44M-4

 

3

Helios 44M-6

 

4

Helios 44M-7

 

4

CZJ Biotar 2/58

 

n/a

CZJ Tessar 2.8/50

 

6

CZJ Pancolar 1.8/50

 

7

Pentacon 1.8/50

 

6

SMC Takumar 2/55

 

9

SMC Takumar 1.4/50

 

8

Porst 1.4/55

 

10

Rikenon 1.4/55

 

7

Olympus 1.4/50

 

5

Chinon 1.4/50

 

6



Háttérkezelés

Ebben a tesztsorozatban arra voltunk kíváncsiak, hogyan kezelik az egyes lencsék a "végtelen hátteret". Rendre 1, 2 és 4 méteres távolságra fókuszáltunk velük, a háttér pedig 10 méteren túl volt (vagyis végtelennek vehetjük, hiszen az 50mm-es optikák 10 méter után már végtelent adnak). A Canon 1.8/50-es optikája kiesett a játékból, mivel még távolság-skála sincsen rajta (nem tudtuk beállítani manuálisan a kívánt távolságot). A Biotar a tükör-akadás miatt nem szerepel e sorozatban. Íme a vágatlan tesztképek, majd (utána képmező közepéről és sarkaiból is kivágott tömörítetlen kockák) (5D MII, ISO100, Av):



 

1m

2m

4m

Canon 1.4/50

Canon 1.8/50 II

- - -

Helios 44-2

Helios 44-3

Helios 44M

Helios 44M-4

Helios 44M-6

Helios 44M-7

CZJ Biotar 2/58

- - -

CZJ Tessar 2.8/50

CZJ Pancolar 1.8/50

Pentacon 1.8/50

SMC Takumar 2/55

SMC Takumar 1.4/50

Porst 1.4/55

Rikenon 1.4/55

Olympus 1.4/50

Chinon 1.4/50




[X] hirdetés

A tesztképek alapján ismét külön kitérünk a Helios-sorozatra. A jellegzetes swirly bokeh hatást tapasztalataink szerint 1-2 méter közötti tárgytávolságon hozza az objektív, ám azt is meg kell jegyeznünk, hogy a végtelenen túli háttértávolság nem alapkövetelmény a jelenség eléréséhez. Az alábbi fotón például az alany 2 méterre, a háttér pedig tőle még 3 méterre volt, vagyis összesen csak 5 méterre a fényképezőtől (jóval a végtelen előtt). Maga a tárgytávolság tehát sokkal meghatározóbb.

Ehhez a sorozathoz nem csak a képmező közepéről, de a sarkokból is készítettünk 1:1 arányú kivágásokat, hogy ott is látható legyen a minőségi különbség. Íme a képközepek összehasonlítása (az összes lencse és az 1.4-esek külön is) (kattintásra nyílik, 1:1, png):

Itt pedig a képszélek összehasonlítása (az összes lencse és az 1.4-esek külön is) (kattintásra nyílik, 1:1, png):

Először a képközepeken nyújtott teljesítményt pontoztuk. De mi alapján is? A kérdés jogos, hiszen itt "out-of-focus" tesztről van szó, vagyis nem volt teszttárgy. Ettől függetlenül természetesen van értelme arról beszélni, hogy hogyan kezeli egy lencse a hátteret, és elsősorban azt vizsgáltuk, hogy mennyire karakteres ez a háttérkezelés:



Canon 1.4/50

 

1

Canon 1.8/50 II

 

n/a

Helios 44-2

 

3

Helios 44-3

 

2

Helios 44M

 

2

Helios 44M-4

 

3

Helios 44M-6

 

3

Helios 44M-7

 

3

CZJ Biotar 2/58

 

3

CZJ Tessar 2.8/50

 

10

CZJ Pancolar 1.8/50

 

8

Pentacon 1.8/50

 

6

SMC Takumar 2/55

 

5

SMC Takumar 1.4/50

 

7

Porst 1.4/55

 

7

Rikenon 1.4/55

 

7

Olympus 1.4/50

 

6

Chinon 1.4/50

 

9



Ugyanígy jártunk el a képszélek pontozásánál is:



Canon 1.4/50

 

1

Canon 1.8/50 II

 

n/a

Helios 44-2

 

3

Helios 44-3

 

3

Helios 44M

 

4

Helios 44M-4

 

4

Helios 44M-6

 

4

Helios 44M-7

 

4

CZJ Biotar 2/58

 

4

CZJ Tessar 2.8/50

 

10

CZJ Pancolar 1.8/50

 

10

Pentacon 1.8/50

 

7

SMC Takumar 2/55

 

5

SMC Takumar 1.4/50

 

5

Porst 1.4/55

 

8

Rikenon 1.4/55

 

8

Olympus 1.4/50

 

6

Chinon 1.4/50

 

6



Bokeh

Jelen tesztsorozatban arra voltunk kíváncsiak, mennyire karakteres és egyedi egy-egy lencse bokeh-ja. Ez elég megosztó terület, hiszen sokan kifejezetten ódzkodnak attól, hogy a bokeh kontrasztos és éles legyen a háttérben (sokan még a bokeh fogalmán is összevesznek, a helyesírásáról nem is beszélve; nekünk a bokeh egyenlő az éles részen kívül, a háttérben található, pontszerű fényforrások megjelenítésével).

A tesztsorozatot teljes képkockára vettük fel, így crop-os gépeken természetesen a középső, 1,6-al vágott képet kell figyelembe venni. A tárgytávolság 1,5 méter volt, a képmezőt pedig 10 méteren túli (vagyis "végtelenben" levő) pontszerű fényekkel egyenletesen kitöltöttük (a fehér, elmosódott fények nem becsillanások: a led-függöny mögötti nagyobb világítótestek köszönnek így vissza).

A vágatlan képek után a képmező közepéről és sarkairól is készítettünk 1:1 kivágásos összehasonlítást, valamint egyéb kiemeléseket is tettünk. A tesztsorozatban nem szerepel a Canon 1.8/50-es objektívje, mivel nincs rajta távolság-visszajelző skála. Beletettük ellenben a több sorozatból is a tükörakadás miatt kimaradó Biotar 2/58-at, hogy Helios-másolataival összevethető legyen (nem tört össze egyetlen tükröt sem).

Az első oszlopban mindenhol a kezdő fényerő szerepel (vagyis minden objektívnél a maximális rekesznyílás), a második oszlopban pedig minden lencsét f/2.8-ig rekeszeltünk le (5D MII, ISO100, Av:

 

f/max

f/2.8

Canon 1.4/50

Canon 1.8/50 II

- -

Helios 44-2

Helios 44-3

Helios 44M

Helios 44M-4

Helios 44M-6

Helios 44M-7

CZJ Biotar 2/58

CZJ Tessar 2.8/50

->

CZJ Pancolar 1.8/50

Pentacon 1.8/50

SMC Takumar 2/55

SMC Takumar 1.4/50

Porst 1.4/55

Rikenon 1.4/55

Olympus 1.4/50

Chinon 1.4/50



Általános tapasztalat volt, hogy a legélesebb szegéllyel rendelkező bokeh-karikákat minden lencse a kezdő fényerején adja, vagyis amíg a rekesz nincs a fény útjában. Amint a blendelamellák beavatkoznak, az éles szegélyek a fénykarikák körül eltűnnek, a körök pedig a blendelamellák számának megfelelő oldalszámú sokszögekké alakulnak. Ezért nem véletlen, hogy a teszt egyetlen 2.8-as kezdő fényerejű optikája, a Tessar ezen a fényerőn a bokeh szépségében verte a mezőnyt (a többiek itt már rekesszel dolgoznak).

Készítettünk a kép közepéről és a szélekről is 1:1 veszteségmentes vágást (és külön ugyanezt csak az 1.4-es lencsékre). Közép (kattintásra nyílik, png, 1:1):

Szélek (kattintásra nyílik, png, 1:1):

Szintén jól megfigyelhető a Helios optikák különleges bokeh-kezelése: a szélek felé mintha görbülne a kép (természetesen nem görbül semmi, hiszen minden fénykarika a helyén van, csupán az alakjuk torzul, ezzel keltve optikai csalódást). A Biotar 2/58, amiről a Heliosok eredeti optikai rendszerét másolták, ugyanúgy viselkedik, mint szovjet társai. A Biotar és az egyes Helios-típusok között túl nagy különbség a swirly bokeh jelenségében nincsen, sem pedig maguknak a karikáknak a megjelenítésében. Készítettünk azért egy kiemelést csak ezekről a típusokról, középről és szélről is:

A képmező közepén halovány kis előnnyel zárnak a Biotarhoz képest a Heliosok a bokeh karakterességét illetően, de ezt leszámítva nincsen különbség. Ugyanígy nincsen különbség a torzításban sem, ami megerősíti azt a korábban tett megállapításunkat, hogy ha csak a csavarást és a bokeh-t nézzük, akkor szinte mindegy, hogy milyen Helios-típust teszünk fel a gépünkre (a különbség nem ebben keresendő az egyes szériák között).


[X] hirdetés

Ahogy a háttérkezelés esetében is a karakterességet próbáltuk vizsgálni a képminőség mellett, itt is azt néztük meg, hogy mennyire jellegzetes a bokeh-karikák kezelése. Először a képközepeken osztályoztunk:



Canon 1.4/50

 

1

Canon 1.8/50 II

  n/a

Helios 44-2

 

3

Helios 44-3

 

4

Helios 44M

 

4

Helios 44M-4

 

4

Helios 44M-6

 

4

Helios 44M-7

 

4

CZJ Biotar 2/58

 

3

CZJ Tessar 2.8/50

 

10

CZJ Pancolar 1.8/50

 

9

Pentacon 1.8/50

 

7

SMC Takumar 2/55

 

5

SMC Takumar 1.4/50

 

7

Porst 1.4/55

 

8

Rikenon 1.4/55

 

8

Olympus 1.4/50

 

1

Chinon 1.4/50

 

7



Majd pedig a képszéleken is pontoztunk. Itt már az is latba esett, ami a képközepi bokeh-kezelésnél kevésbé: mennyire szabályosak és egyenletesek a bokeh-karikák? Külön figyelembe vettük a Heliosok egyedi csavarását, bár magára a jelenségre extra pontot nem kaptak, hiszen az, hogy ez mennyire jó vagy rossz dolog, teljesen szubjektív. Íme az ítéletünk:



Canon 1.4/50

 

1

Canon 1.8/50 II

 

n/a

Helios 44-2

 

6

Helios 44-3

 

6

Helios 44M

 

7

Helios 44M-4

 

7

Helios 44M-6

 

7

Helios 44M-7

 

7

CZJ Biotar 2/58

 

7

CZJ Tessar 2.8/50

 

10

CZJ Pancolar 1.8/50

 

8

Pentacon 1.8/50

 

7

SMC Takumar 2/55

 

6

SMC Takumar 1.4/50

 

8

Porst 1.4/55

 

6

Rikenon 1.4/55

 

6

Olympus 1.4/50

 

3

Chinon 1.4/50

 

2



Becsillanások kezelése

Van-e értelme a becsillanások kezelését tesztelni? Kérdéses. Hogy miért? Mert ahány helyzet, annyi féle szög és annyi fényforrás lehetséges. Jelen tesztben a 36x24-es szenzorra vetített teljes képmezőn vizsgáltuk a becsillanást mesterséges körülmények között. A céltárgy 1m távolságban volt, mögötte a fényforrás 2m távolságban. Mivel nem volt a képmezőnek olyan speciális része, ahol minden lencse produkált volna valamilyen becsillanást, így 1:1 kiváságokat itt nem készítettünk, csak a vágatlan képekből vontuk le a tanulságot. Először is íme a fotók, amiket minden lencse legnagyobb rekesznyílásán és aztán felrekeszelve 2.8-on készítettünk el:



 

f/max

f/2.8

Canon 1.4/50

Canon 1.8/50 II

Helios 44-2

Helios 44-3

Helios 44M

Helios 44M-4

Helios 44M-6

Helios 44M-7

CZJ Biotar 2/58

CZJ Tessar 2.8/50

->

CZJ Pancolar 1.8/50

Pentacon 1.8/50

SMC Takumar 2/55

SMC Takumar 1.4/50

Porst 1.4/55

Rikenon 1.4/55

Olympus 1.4/50

Chinon 1.4/50



Ami ebben a tesztben kiderült, az leginkább az, hogy mi a különbség a szovjet és az összes többi lencse között: az összes Helios típustól függetlenül hallatlanul gyengén kezeli kezdő fényerőn a lencserendszerbe jutó erős ellenfényt. f/2-n jól látható, hogy 44-2-től 44M-7-ig bezárólag igen erős optikai hiba keletkezik a fotókon. A 44-2-es változatnál ez 2.8-ra rekeszelve sem szűnik meg, a többinél azért itt már jelentősen javul a helyzet. Jóval erősebb tehát az efféle probléma, mint bármelyik másik lencse esetében. Ráadásul az egyes verziók között nem látható egyértelmű fejlődés: a 44M-6 jobban ellenáll az efféle hibáknak, mint a 44M-7. Ez az egyik oka annak, hogy a Heliosok általában véve sokkal olcsóbbak, mint más lencsék. Persze ez nem katasztrófa: gyakorlott kezekben, kerülve az erős ellenfényt (például a napnak a képmezőbe kerülését) elkerülhető mindez. A dolognak külön érdekessége, hogy az alapul szolgáló Biotar 2/58 már f/2-n is aránylag jól ellenáll a becsillanásoknak, vagyis a szovjet másolatok e tekintetben silányabbak, mint az eredeti.

!

Ha már említettem az egyik CZJ lencsét, ejtsünk szót a másikról is: a tesztkörülmények között ezek is jellemzően szépen ellenálltak az ellenfénynek (bár a Pancolar esetében 1.8-on a képmező jelentős részét érintő hiba keletkezett). A Pancolar lencsén kisebb becsillanás keletkezett, a Takumar 2/55-ös üvegén viszont szinte egyáltalán nem volt efféle hiba kezdő fényerőn sem.

Az 1.4-es optikák közül a Canon, a Takumar és a Porst is kisebb területen jelentkező karakteres csillanásokat mutatott csak, míg a Rikenon és a Chinon nagy területen és igen élesen jelentkező fényfoltot produkált (szinte már szép, érdemes megnézni). Az Olympus lencse kezdő fényerőn kisebb, 2.8-on azonban már jelentős foltot eredményező hibával dolgozott.

Tény, hogy a modern technika a bevonatok terén fölényesen megmutatkozik, ugyanis a két Canon lencse nagyon jó eredményt produkált ebben a tesztben. (Ez nem is csoda, hiszen az utóbbi években a több lépésben felvitt, sokrétegű bevonatok, mint például a Super Spectra, rengeteget fejlődtek, és egyszerre tudják hatékonyan kezelni a becsillanásokat, a szellem-képet és még a kromatikus aberrációt is csökkentik. Az 1960-as, 70-es és 80-as évek MC lencséi ezzel nehezen veszik fel a versenyt. A kép forrása és további infók erről itt.)

Hogy a becsillanások életszerű körülmények között mennyire és hol jelentkeznek, az megint egy más kérdés. Tapasztalataink szerint minden lencsét lehet ügyesen használni, kerülve a bajos helyzeteket. Gond csak akkor van, ha "életünk képe" azért nem lesz tökéletes, mert valami szembevilágított, és a lencse ezt nehezen viselte...

Mindent egybevetve a becsillanások kezelésével kapcsolatban az alábbi pontszámokat osztottuk ki:



Canon 1.4/50

 

9

Canon 1.8/50 II

 

8

Helios 44-2

 

3

Helios 44-3

 

1

Helios 44M

 

2

Helios 44M-4

 

1

Helios 44M-6

 

2

Helios 44M-7

 

1

CZJ Biotar 2/58

 

6

CZJ Tessar 2.8/50

 

9

CZJ Pancolar 1.8/50

 

8

Pentacon 1.8/50

 

6

SMC Takumar 2/55

 

10

SMC Takumar 1.4/50

 

9

Porst 1.4/55

 

10

Rikenon 1.4/55

 

3

Olympus 1.4/50

 

5

Chinon 1.4/50

 

3



Anyagminőség, élvezeti érték



Anyagminőség, összeszerelési minőség

Az anyagminőséggel és a használt alkatrészek összeszerelésével kapcsolatban össz-pontszámokat osztottunk ki, hiszen a kettő szervesen összekapcsolódik és együttesen adja egy-egy lencse minőségérzetét, ha kézbe fogjuk. Mivel saját tapasztalataink alapján adtuk a pontokat, pár támpontot tudunk csak előljáróban rögzíteni.

Nem szeretjük a műanyagot. A Canon két lencséje (és például a Chinon üvege is) minőségérzet tekintetében messze elmarad a több évtizedes, masszív optikák mögött. Ha egy Canon 1.4 vagy 1.8 lencsét 1-2 méter magasból leejtünk, gyakorlatilag el is búcsúzhatunk tőle. Ha ugyanez történik egy fém lencsével, a becsapódás szögétől függően jó eséllyel semmi baj sem történik. Rendben, kicsit sarkítottunk: egy optikának sem tesz jót a dobálás, hiszen a kinetikus behatásoktól elmozdulhatnak a belső lencsetagok és értékelhetetlenné válhat a képminőség. Reméljük, azért mindenki értette a hasonlatot.

Arról az apróságról eredetileg meg sem akartunk emlékezni, hogy a Canon 1.8/50 II lencséje képes spontán módon, magától is szétesni. Azonban az emberi öngyulladással ellentétben az 1.8-as ön-szétesését számos fotós fórumon demonstrálták már, így nem tudunk említés nélkül elsiklani a tény mellett, hogy nem sikerül minden darabot tökéletesen intakt módon összeszerelni a gyárban.


[X] hirdetés

Az összeszerelés minőségénél nagyon gyorsan kiderülhet, melyik lencse hol készült: a japán gyártámányok ilyen tekintetben viszik a prímet, őket követik a német és más nyugati lencsék, a sor végén pedig a szovjet-orosz optikák vannak. Ez nem aranyszabály, csupán egy általánosítás, de tény, hogy többnyire igaz.

Az összeszerelés minőségétől függ több más tényező is, például az, hogy a lencserendszerbe mennyire könnyen juthat idegen anyag (por), esetleg nedvesség (mely a gombásodást segítheti elő). Éppen ezért az egyes lencséknél gyakran jelentkező "típushibákat" is igyekeztünk fejben tartani a pontozás során.

Az összeszerelés és a felhasznált anyagok minőségére az alábbi pontszámokat osztottuk ki:



Canon 1.4/50

 

2

Canon 1.8/50 II

 

1

Helios 44-2

 

1

Helios 44-3

 

1

Helios 44M

 

2

Helios 44M-4

 

2

Helios 44M-6

 

3

Helios 44M-7

 

3

CZJ Biotar 2/58

 

4

CZJ Tessar 2.8/50

 

5

CZJ Pancolar 1.8/50

 

6

Pentacon 1.8/50

 

6

SMC Takumar 2/55

 

10

SMC Takumar 1.4/50

 

10

Porst 1.4/55

 

7

Rikenon 1.4/55

 

6

Olympus 1.4/50

 

10

Chinon 1.4/50

 

4



Fókusz-mechanikák, fókuszfinomság

Jelen összehasonlításban azt összegeztük, melyik lencsével mennyire egyszerű és könnyű fókuszálni. E tényezők két dologból állnak össze számunkra: mennyire fordul könnyen és egyenletesen a fókuszgyűrű, valamint mennyire finom az ellenállása fordítás közben. Mivel itt empirikus adatgyűjtésről van szó, a pontszámok előtt csak pár megfigyelésünket írnánk le, más magyarázatot nem tudunk hozzátenni a kiosztott pontokhoz.

Egyfelől több lencsébe is volt szerencsénk szervizelés alkalmával betekinteni és világosan látszott, hogy melyiknek milyen a fókuszmechanizmusa. A jobb lencsék két menetes fókusszal rendelkeznek: egy finom, lapos emelkedésű menetben fut a persely (mely így szinte egyhelyben, emelkedés nélkül forog), erre van illesztve az a gyűrű, mely az optikai tubus meredekebb menetemelkedésű szélébe kapaszkodva mozgatja előre-hátra a lencse belsejét. E kettős kialakítás, ha nincsen kikopva, megsérülve, valamint rendesen van sikosítva, hibátlanul működik és a fókuszút teljes hosszán finoman tud futni. Ezzel a kialakítással szemben a Helios 44-2 és 44-3 lencsék esetében például csak egy menet van (a tubus menete), a persely azonban egyszerű fém-a-fémen alkatrész, mely megfelelő kenés hiányában könnyen kikopik, egyenetlenül futhat és szorulhat is.

Másfelől számít egy-egy lencse tömege is. Hiába duplamenetesen a Rikenon és a Porst optikák tesztben szereplő fókuszmechanizmusa, alkatrészeik súlyosak, nehezebben mozdulnak. Mondhatnánk úgy is: nagyobb a tehetetlenségük. A másik gond a nagyobb tömeggel, hogy könnyebben kopnak az alkatrészek, hamarabb megy tönkre a lencse mechanikája. Ez a jelenség több évtizedes optikáknál hatványozottan jelentkezik.

A Canon két AF-es lencséjénél természetesen a manuális élességállítási mód finomságát vettük figyelembe, arra kaptak pontszámot.

Tapasztalatainkat egybegyűjtve az egyes lencsék fókusz-mechanikáinak finomságára, használhatóságára az alábbi pontszámokat adtuk:



Canon 1.4/50

 

3

Canon 1.8/50 II

 

2

Helios 44-2

 

1

Helios 44-3

 

1

Helios 44M

 

2

Helios 44M-4

 

2

Helios 44M-6

 

4

Helios 44M-7

 

4

CZJ Biotar 2/58

 

5

CZJ Tessar 2.8/50

 

6

CZJ Pancolar 1.8/50

 

6

Pentacon 1.8/50

 

6

SMC Takumar 2/55

 

10

SMC Takumar 1.4/50

 

10

Porst 1.4/55

 

5

Rikenon 1.4/55

 

6

Olympus 1.4/50

 

10

Chinon 1.4/50

 

6



Összesített eredmény

Mielőtt összeadnánk és átlagolnánk a tesztsorozatok pontszámait, pár dolgot előrebocsájtunk:

Lássuk hát az eredményeket:



SMC Takumar 2/55

 

7,92

SMC Takumar 1.4/50

 

7,83

Porst 1.4/55

 

7,75

CZJ Tessar 2.8/50

 

7,42

CZJ Pancolar 1.8/50

 

7,33

Rikenon 1.4/55

 

6,5

Pentacon 1.8/50

 

6,25

Olympus 1.4/50

 

5,83

Chinon 1.4/50

 

5,67

Helios 44M-6

 

4,5

CZJ Biotar 2/58

 

4,5

Helios 44M-7

 

4,42

Helios 44M-4

 

4

Helios 44M

 

3,92

Helios 44-3

 

3,5

Helios 44-2

 

3,42

Canon 1.4/50

 

2,73

Canon 1.8/50 II

 

2,63



Az első helyen két Takumar végzett, őket szorosan követi a Porst lencséje, vagyis a dobogóra két 1.4-es lencse is feljutott. Nem sokkal lemaradva két CZJ üveg, a Tessar és a Pancolar következik, őket pedig három 1.4-es és a Pentacon követik. A Heliosok, és közöttük a Biotar foglalják el a mezőny második felét, legvégül pedig a két Canon optika zárja a sort.

Ha ma újrakezdhetnénk a tesztet, biztosan lennének még olyan optikák, amiket belevennénk. Ilyen lenne például a Revuenon 1.4-es 50-ese, a Canon 1.8/50 STM, illetve pár ritkább (pl. Konica AR, Fuji X vagy Minolta MD) csatlakozással rendelkező 50mm-es is. Ha van olyan lencse, amit a Kedves Olvasó nagyon hiányolt, ossza meg velünk kommentben, hogy legközelebb ne hagyjuk ki. Reméljük, a pontozással együtt vagy attól függetlenül sikerült valami hasznosat mutatnunk.

Mutasd meg másoknak is, hogy mit találtál:




Közösködünk?

Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.



Érdemes követni:


Elmondhatod a magadét:

Népszavazol?

Jelenleg nincsen aktív szavazás ehhez a cikkhez. Felháborító!

Ezek a típustesztek is tetszeni fognak:


Megmutatom a reumám: Schneider-Kreuznach Reomar 45mm f/2.8 adaptálás és teszt

Zoom nem csak középformátumra: SMC Pentax-A 645 80-160mm

Feljelentés ismeretlen tettes ellen: APO-Sonnar 2/135

A Nikonos Helios esete (81H ügyek)

Tetős teszt: S-M-C Takumar 6*7 4/300

Valószínűleg a legolcsóbb nagylátó GFX-re: Super Paragon 2.8/35 teszt

Házi palacsinta: Canon 40mm f/1.9 építés és teszt

Kerekecske-gombocska: Canon nFD 2.8/15 Fisheye teszt

Neked is lehet egy LOMO tripleted

A legjobb vintage zoom? Canon nFD 80-200mm f/4L teszt

In memoriam Vivitar T4

Dream Lens: Canon 50mm f/0.95 LTM (RF) szerviz és teszt

SMC Pentax 24mm f/2.8 gyorsteszt

Tourist dessert: SMC Pentax-M 2.8/40 pancake teszt

Vázsapkányi öröm: Funleader 18mm f/8 kupakobjektív teszt

Aranyközép: Super-Takumar 2.5/135 gyorsteszt

9 Pentax optika, amitől dobsz egy hátast

DKL kisokos és Schneider-Kreuznach Retina-Tele-Xenar 4/135mm teszt

Mítoszdöntögető 3.5/135mm-es teszt

A manuál jelene: Irix 45mm f/1.4 teszt

Egy jó orosz objektív: Zenitar-M 50mm f/1.7 teszt

Szupergyors középformátumú objektív házilag, fillérekből (Pentatar 1.8/120 P6)

Nyári kalandok a világ legkisebb tükörreflexes rendszerével: Pentax 110 teszt (digi/film)

Best buy? Tokina AT-X SD 80-200mm f/2.8 teszt

(Majdnem) rekorder: Soligor 135mm f/1.5 teszt

Az orosz portrészörnyeteg: Helios 40-2 1.5/85

101 tesztkép (és vélemény): Konica Hexanon 1.8/40

Tamron SP 180mm f/2.5 IF: legenda gyorsteszten

Éjjellátó napvilágon: Cyclop-M1 85mm f/1.2 gyorsteszt

Hispan 10 kedvenc objektívje

Veszélyeztetett faj: CZJ DDR Pancolar MC 80mm f/1.8 gyorsteszt

Régi adósság: Canon nFD 1.2/85L teszt

Fullframe apróság: Argus Tele-Sandmar 100mm f/4.5

Canon nFD 300mm f/2.8 L IF tisztítás és tesztképek

Carl Zeiss Planar 1.4/50 T* gyorsteszt

A keletnémetek büszkesége: CZJ Sonnar 2.8/200

Zeiss Sonnar 3.5/135 Zebra - Prémium portréoptika aprópénzért

Turista mód-ON: Vivitar Series 1 28-105mm f/2.8-3.8 gyalogteszt

Kistelés-portrés kalandok: Porst 1.8/135mm teszt

Cyclop vs. Helios 40-2

Teszten járt itt 2017 bombája: Zeiss Equatis 75mm f/0.75

Egy zoom mind felett?: Vivitar Series 1 35-85mm f/2.8 teszt

Canon FD 800mm f/5.6L - Kis tisztítás, kis teszt, hatalmas élmény

Drágaságom, ritkaságom: Biotar 75mm f/1.5 M42 teszt

Takumar, de melyik?

Távmérős esettanulmány: Jupiter 3 1.5/50

Öreg 50-es nem vén 50-es | vintage optikák tesztje

Nagyvárosi nagylátó: Fish-eye Takumar 17mm f/4 teszt



Vannak még itt további érdekességek is:


Kodacolor VR 100: fellelt tekercs új és régi képekkel

Nikon extravaganza

Szubjektív: így váltottam Sony fullframeről Fuji középformátumra

Kiszínezett történelem: Terra Nova 1910-1913 (Scott antarktiszi expedíciója)

A gép alkot, az ember pihen

Ezek a leképezési hibák rontják el a napodat

Miért emelkednek ilyen meredeken a vintage optika árak?

Hol romlott el a Facebook?

Canon érdekességek és könyvajánló, Bob Shell nyomán

Életem hátterei (TFCD fotózás)

Így tehetsz színessé régi fekete-fehér fényképeket

Évértékelő @2021

TFCD poszt generátor

Lejárt tekercs: Konica FS-1 + Hexanon 1.2/57 + VX200 film

10 kérdés, 10 válasz. 10 éves a hispan’s photoblog

Szabad-e világító sirályt fotózni?

Időutazás: 5 fotós hír 2030-ból

Ilyen volt a fotós OKJ (+all-in-one tétel)

Te is fertőzött lehetsz: támad a vintázs-kór

Így készült a forgó Parlament

A legöregebb objektív, amivel valaha fotóztam (Petzval kaland)

Hogyan készül a minibolygó (és a csőpanoráma?)

Gangvadászati kisokos

Évértékelő @2020

Hogyan állj pont szembe a Parlamenttel?

Milyen objektívvel fotózzak portrét?

Miért működnek az objektívek?

Ezért imádod a vintage objektíveket

Évértékelő @2019

Hogyan és miért válassz (egy) analóg/vintage rendszert magadnak?

Robbantott ábra kisokos

Balkán Disney

Képzelt beszélgetés egy TFCD/portré fotózás előtt, alatt és után

8 kocka egy közel 100 éves, középformátumú Zeiss Ikonnal

A szürke színei

Sony A7III: a mirrorless jelene és jövője

In memoriam Mamiya ZE

13 különleges kamera a fotózás történetéből

Miért radioaktív az objektívem?

Kezdő fotós kisokos

A 60 utolsó fotó a bontásra ítélt Olimpia Szellemhotelből

A kamu vörös karika pszichológiája

Pirosszka (ingyom-bingyom TFCD fotózás)

Viltrox EF-NEX III gyorsteszt

A boldog fotós lájk nélkül él

10 tipp régi objektív vásárláshoz

Mi a gond a modern objektívekkel?

Így ölte meg az A7 a DSLR-emet

35mm történelem

További cikkek a tudásbázisban...

Köszönetnyilvánítás

Ez a cikk nem jöhetett volna létre már-már beteges méreteket öltő gyűjtői szenvedélyem, Kupcsik Dóri folyamatos segítsége és közreműködése, Horváth Petra kemény kritikája, számtalan fotó-őrülttel folytatott hosszas beszélgetés, az Index fórum M42 topikja tagjainak segítsége, több Facebook-os fotós adok-veszek és szakmai csoport, számtalan eBay felhasználó eladó portékái, a Pecsás bolhapiac, a PayPal működése, valamint a “forint gyengülése” nélkül. Köszönjük mindenkinek a segítséget! A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak.

BIO

A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III, GFX 50S II), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorlesst és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását. 2021-ben okleveles fotográfus lett, legyen ez akár jó, akár rossz dolog.

Manuális objektívekkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.

A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...


A cikk másik szerzője több mint egy évtizede szeretett bele a fotó világába. Komolyabban 2-3 éve foglalkozik a fotózással, 2014 nyarától Canon tükrös rendszeren űzi ezt a sportot. Legszívesebben landscape-és urban fotókat készít saját örömére, 2015-ben kezdett bele munkaként a modellfotózásba. A fotózás technikai oldala helyett őt inkább a művészi irány érdekli. Szerinte a fényképezés egy varázslatos dolog, és szeretné a legeslegjobbat kihozni a képeiből, magából. A modellfotózásokon kívül ritkán dolgozik társaságban, ilyenkor inkább elvonul, gondolatait kikapcsolja, és csak a csendre, szépségre, a világ különleges pillanataira figyel.

hispan's photoblog C 2011-2024 (eredeti megjelenés: 2015. október 15., utolsó modosítás: 2020. október 15.)