A blogon megjelenő legtöbb optikának van valami értelme. Mármint valamilyen okból említésre méltó darab. Ez nem lesz másképp mai alanyunkkal, a Super-Takumar 2.5/135-ös igen szép példányával sem. Egy délután élményei következnek, amikből megtudhatod, hogy kell-e neked egy ilyen objektív, vagy sem.

Eddig még nem volt dolgom a gyorsabbik 135mm-es Takumarral, jóllehet a kistesóját, a 3.5/135-öst szeretem, és kiválóan teljesített a 3.5/135-ös optikák tesztjében is. A nagyobb változatot azonban egy kicsit drágának éreztem, így az évek alatt elkerült, pláne azután, hogy lett egy 2/135-ös nFD objektívem is.

Mindazonáltal a piac megváltozott az elmúlt években, és az igazán gyors 135-ösök ára nagyon felment. Ahhoz azonban, hogy ez a kijelentés értelmet nyerjen, előbb kontextusba helyezem neked a kistelés tartománnyal kapcsolatos meglátásaimat.

Igazán gyors (f/2 vagy gyorsabb) 135mm-es optikákból kétféle van: az élesek/kontrasztosak (tehát jók), meg azok, amik igazából gyengék nyitva (tehát nem jók). Olvashattál tesztet az 1.5/135-ös Soligorról és egy 1.8/135-ös Porsról is, ám mindkettővel az volt a baj, hogy nyitva nem voltak erősek (a Soligor persze itt inkább speciális eset, mint általános). Őket hívom “Soligor-jellegű” optikáknak, vagyis harmadik féltől származó termékeknek, amik bár papíron igen versenyképesek, azért a gyakorlat megmutatja, hogy nem vették (veszik) fel a versenyt a nevesebb cégek drágább optikáival.

Ezekkel az is a gond, hogy ha nyitva nem élesek, rekeszeled őket 2.8-3.5 környékére, ezen a távon viszont már rengeteg sokkal könnyebb és olcsóbb objektív van, ami induló fényerőn is kiváló (és igazából sokszor a kistelés távhoz bőven elég már a 3.5-ös f-érték is, ha csak hátteret akarsz mosni).

Vannak aztán ezek mellett a tényleg jó 135mm-es objektívek, például az 1.8/135 Pentax vagy a 2/135 Canon nFD. Ezek nyitva is kiváló teljesítményt adnak, ám az áruk is ennek megfelelő, és az utóbbi években meredeken emelkedik is. Ilyen optikát már csak az vesz, aki tényleg sokat használja ezt a tartományt, és megéri neki a többletköltség (vagy kell a gyűjteményébe/sorába).

És ezzel el is érkeztünk mai cikkünk lényegéhez: a Super-Takumar 2.5/135 többféle értelemben is aranyközép ebben a kérdésben, mert

• a fényereje valahol 2 és 2.8 között van (a misztikus 2.5-ös erdőben),
• a súlya sem túl nagy, teljesen kényelmes,
• a képminősége korrekt nyitva,
• és az ára sem vészes.

Ez az oka annak, hogy ezt a cikket most olvasod.

Super-Takumar 2.5/135

A legtöbben a Takumar szériával az 50/55mm-es, legendás 1.4/1.8/2 objektíveken keresztül ismerkednek meg. Bár tény, hogy építési minőség tekintetében minden Takumar kiváló, az már nem igaz, hogy más szempontból is mindegyik annyira jó volna, mint az 50-esek.

Itt van rögtön a 3.5/28mm-es esete, ami kifejezetten gyenge képminőség kérdésében, vagy az 1.8/1.9 85mm, ami szintén messze nem olyan jó, mint ahogy azt az 1.4/50-es után várnád, cserébe viszont igen drága (a 85mm-es gyutáv persze egyébként is nagyon drága).

A 2.5/135-ös jobb, mint a maga kategóriájában az 1.8/1.9 85mm, és ezt fontos már itt leszögezni. Ne számíts az 50-esek élességére, de kiválóan használható portréoptika nyitva is.

A cikkben szereplő példány a Super verzió. Ezt megelőzte az Asahi háza táján a (Pre-)Takumarok között a 3.5/135 és az első M42-es változat, a szintén 3.5/135-ös Takumar. Az Auto-Takumar sorozatban nem adtak ki új 135mm-es optikát, így a most vizsgált Super az első, ami tudott f/2.5 fényerőt (1968-71). Ezt a Supert követte a Super-Multi-Coated kivitel két változatban (egy 5 és egy 6 lencsés, előbbi 6 blendelamellával 1971-72, utóbbi 8 blendelamellával 1973-79), aztán az M42 csatlakozás elhagyásakor jött a 6 lencsés kivitelt folytató Pentax K bajonettel (SMC Pentax 2.5/135, 1975-85), és hogy a népeket megkeverjék, később kiadtak egy Takumar (Bayonet) nevű változatot is szintén 2.5/135 értékekkel (1980-88), ám ez jóval gyengébb kivitel (sokszor végletesen lehúzzák a képminőségét, pedig annyira azért nem rossz, de tényleg nem sok köze van a Takumarokhoz). Erről az egész családfáról részletesebben is olvashatsz a különleges Pentax optikákkal foglalkozó cikkemben, ha érdekel.

A Super és az S-M-C külső fizikai kialakítása azonos, csak az optikai képletben és a bevonatban térnek el. A híradások szerint az S-M-C teljesítménye csak egy hajszállal jobb, így ebből az anyagból erős általánosítást tehetsz az S-M-C kivitelre vonatkozóan is (de ha lesz nálam valaha S-M-C is, azt is tesztelem neked, ne maradj le róla).

Az először 1968-ban, tehát e sorok írásának idején immár 54 éve (!) piacra dobott objektív tömege 444 gramm, ami még bőven a kényelmes kategóriába esik, de érzed rajta, hogy igazi Takumar minőség (mert ugye ami nehéz, abban van anyag, tehát az jó). De mit tartalmaz ez a közel fél kiló?

A végtelentől 1.5 méteres közelpontig futkározó fókuszmecnanika egy élmény. Bár a 1.5 méter lehetne kevesebb, igazából az összes korabeli 135-ös ennyit tud közelpont tekintetében. A rekesze 2.5 és 22 között variálható, természetesen beugrasztós és manuális módban is, 6 lamellával. A lencserendszer 5 elemet foglal magába 4 tagban, ebből közvetlenül a front a ragasztott páros. Szerencsére a teljesen fém házazás miatt ettől nem lesz orrnehéz a drágaságunk.

A felépítésére nem lehet panaszom: rettentően megbízható szerkezet, gyakorlatilag típushibák nélkül vészeli át az évtizedeket, könnyű karbantartani. Egyetlen rejtett/ragasztott menet van csak a front optikai blokkban, amit érdemes ismerni a tisztításához, de ezen felül nem harap beléd, amikor segíteni akarsz rajta.

Létezik hozzá gyári (és igen jól kinéző) fényellenző, ez az 58mm-es filter menetbe csavarodik, és a 4/200-as Takumarhoz is ugyanezt adták ki (rá is van írva az olyan félkegyelműeknek, mint én).

Ha filmes fotózásra adom a fejemet és ha M42 optikákkal akarok dolgozni, akkor vagy a Spotmaticomat veszem elő, vagy (inkább) a PK bajonettes, de M42-re konvertálható Super ME vázamat (esetleg a Canon F-1-est). Örömmel jelentem, hogy mindhármon nagyon szépen muzsikál a 2.5/135 (beugró rekesze persze csak a Spotmaticon van, a Super ME-n és az F-1-esen MAN módban megy a blendézés), és ami még jobb, hogy brutálisan jól is néz ki mindegyiken:

Terepteszt

A tesztképek mindenhol nyitva készültek (kivéve ahol nem jelzek mást) egy Sony A7III vázon (tehát fullframe kockát látsz). A képeken minimális korrekció és portré retus van, de semmi komoly belenyúlás.

Ahogyan azt már jeleztem korábban, az optika képe átlagon felül éles és kontrasztos, már nyitva is. Ez ráadásul nem csak a képközepekre igaz, hanem a szélek felé közeledve is megállja a helyét.

Ez az objektív nem kimondottan városi köznyezetbe, turista-célokra készült, az épületek részletessége most segíteni fog nekünk.

Bár ez a tulajdonság nem a Takumar 2.5/135 sajátja, hanem minden fényerősebb 135-ösé, azért elmondom, hogy nem véletlenül a 135mm az egyik legkedveltebb portré-gyutáv. Ezzel ugyanis teljes alakostól a közeliig nagyjából minden tartományt le tudsz fedni, ráadásul szép mosást kapsz végig, vagyis a nagyobb tárgytáv jelentette élesedő háttér is megugorható probléma egészen sokáig.

Ez rávilágít arra is, hogy a legtöbb 135-ös optika miért nem jön 1,5 méteres közelpont alá: nincs különösebb jelentősége a dolognak, mert ha ennél jobban a modell arcába akarsz mászni, akkor vagy szélesebb látószögre lesz szükséged, vagy egy makróra. (Ha érdekel, mivel érdemes embert fotózni, ebben a korábbi cikkben elolvashatod.)

A Super-Takumar 2.5/135 szerintem sokunknál lesz esélyes a kedvenc kistele-portré kategóriában, mert öröm vele dolgozni. A fent már említett kellemes rajz, a kontraszt és a színek már eleve olyan nyerseket adnak, amiken minimális utómunka lesz csak szükséges.

A szembefényeket meglepően jól kezeli az optika. Ez gond szokott lenni a nagy lencseátmérőkkel dolgozó objektíveknél, a Takumar azonban az arany színű Super-bevonatával kellemes csalódást okoz, és amennyire lehet, még a kontrasztját is tartja.

A régi fényerős objektívek gyenge pontja a kromatikus aberráció szokott lenni, ami azonban itt szintén meglepetést okoz, mert messze az átlag alatt marad (nyitva is), így a szoftveres szűrése is sokkal könnyebb utólag (a képen nincs módosítva a CA).

A bokeh-karikák alkalmazkodnak a krémes háttérmosás jelentette elvárásokhoz, így nem túl karakteresek, nincsen éles szélük, cserébe szépen olvadnak a háttérbe, nem zavaróak, nem teszik kuszává a fókuszon kívüli részeket.

A tesztséta végére beteszek még pár kattintást. Itt már erősen ment le a Nap, viszont kijött a 2.5-ös fényerő előnye, nevezetesen hogy viszonylag alacsony ISO szinttel is tartható záridőket lehet összehozni, ami egy kistelés távnál már fontos lehet (plusz ha szenzorstabis a géped, az sokat dob az élményen).

Summa summarum

A Super-Takumar 2.5/135 akkor lesz a barátod, ha szeretnél a szokásos 2.8/3.5 fényerő-kategóriánál valami gyorsabbat, és olyan objektívet keresel, amivel nem kell minőségi kompromisszumokat kötnöd, de a gatyádat sem kell ráfizetned. Állapottól függően az áruk 50.000 és 100.000 forint között mozog. Sajnos a 2021-es új behozatali szabályok miatt az egyébként nagy számban Japánban fellelhető típust már nem lehet olcsósítva bejuttatni, ami megnehezíti a beszerzést, de ennek ellenére azt mondom, hogy megéri a történet, pláne ha Takumar-fanatikus vagy.

Ha vannak hasonló tapasztalataid ezzel a típussal, várunk téged a Vintage Pub csoportban, ahol megoszthatod a közösség tagjaival.

Amennyiben javításra váró objektíved van, keress bátran a blog szervizműhelyében, ahol minden ügyes-bajos dologra találunk megoldást.

Köszönöm, hogy végig bújtad velem ezt az anyagot. A kistelék kísérjenek minket utunkon!