Fontos: ez a cikk évekkel ezelőtt jelent meg először, és bár azóta minden bizonnyal frissült, tartalmazhat olyan információkat, amik mostanra elavultak.
A tükörmentes rendszerre történő átállásnak a váz technikai előnyein túl megvannak a maga rejtett boldogság-dimenziói is. Ezek között a megnövekedett kompatibilitás a leghasznosabb, mely két konkrét objektív-családdal kapcsolatban biztosan jelentkezik. Az egyik a Canon FD bajonettes tárháza, a másik pedig a távmérős, pl. L39 csatlakozású objektívek világa. Mindkét univerzum zárva marad a DSLR-ek előtt (az FD a végtelen fókusz elvesztésének kompromisszumával még csak-csak használható, de az L39 semmiképpen sem; részletes E-bajonett kompatibilitási cikkért katt ide).
"DSLR-ről szabadulva" hatalmas kíváncsisággal vetettem bele magamat első körben a távmérősök tengerébe, mégpedig nem is egy akármilyen optikával. Jelen cikket tekintsétek élménybeszámolónak és kedvcsinálónak. A témát a távmérős rendszerek rövid történetével kezdem, aztán megmutatom az eltéréseket a tükrös megoldásokhoz képest (hogy valami hasznos tartalom is legyen), ezt követően pedig részletesen kitérek arra, milyen befolyással van a lencserendszer és a szenzor távolsága a képminőségre. Alaposan szemügyre veszem a Jupiter-3 objektívet, és megérthetitek, miért létezik belőle nagyon sok verzió. Láthattok majd összehasonlítást SLR-re tervezett lencsével is, valamint számtalan tesztfotót.
Repüljünk vissza a múlt század elejére, hogy felvehessük a fotózás történetének fonalát. Az első távmérős gép a Kodak 3A volt, melyet 1916-ban mutattak be. A Leica I volt az a megoldás, mely 1925-től szélesebb körben is elterjesztette, az igazi sikereket pedig a Leica II és a Zeiss Contax I hozták 1932-ben. A Leica csavarmenetes, cserélhető optikás kivitele kapta az M39 nevet, ezt váltotta fel később a Leica-M bajonett. A 30-as évektől a Canon és a Nikon is bekapcsolódtak a távmérősök gyártásába a saját modelljeikkel.
Az 1930-as évekre a 35mm-es film terjedése miatt a kamerák - korábbi méreteikhez képest - egyre kisebbek lettek. Ebben az évtizedben már ismert volt a tükörreflexes fotózás megoldása is (maga a konstrukció 1884-re datálható), azonban még hosszú út állt előtte, mire felvehette a versenyt az ekkoriban sokkal kiforrottabb módszerrel, az optikai távolságméréssel.
Az 1960-as években megjelentek a fix lencsés, főleg a nagyközönségnek szánt távmérős gépek is, melyek árban is elérhető kategóriát jelentettek. A Szovjetunióban főleg a Leica megoldását "vették át", a Zorki, a FED és a Kiev típusokkal. A távolságmérős gépek egészen az 1970-es évekig széles körben elterjedtek voltak, ekkorra azonban az SLR megoldások kiszorították őket. Az 1990-es évektől tapasztalhatunk némi fellendülést, ekkor ugyanis több gyártó is megjelent új, a távolságmérősökre hajazó megoldásaival (melyek néha már csak kinézetükben voltak azok, tartalmukban nem).
A digitális technológia beköszöntével a távmérős rendszerek is megújultak, hiszen a film helyére kerülő szenzor új lehetőségeket nyitott. 2004-ben jelent meg az első digitális távmérős, az Epson R-D1. Ezt két évvel később követte a Leica M8. Ezek árkategóriájukat tekintve jóval magasabban helyezkedtek el, mint a konkurens, szintén új megoldásnak számító DSLR gépek. A Leica több különböző megoldással is előállt. Van olyan modelljük is, mely nem tartalmaz LCD-t, így olyan, mintha filmre fotóznánk: fogalmunk sincs, mi is került végső soron a memóriakártyára, amíg ki nem olvassuk azt számítógépen.
Mielőtt belecsapunk a dolgok közepébe, tisztázzuk az elnevezések közti különbséget, mert sokféle címkével találkozhatunk az interneten. Azért fontos ez, mert sokszor a félreérthető jelölések zavarják össze a manuális lencsék világába frissen bekapcsolódókat, pedig kár itt elveszíteni a fonalat. Viszont az tény, hogy ez lesz a cikk egyik legunalmasabb része.
A legtöbb fórumon a mai napig cserélgetik az M39, L39, LSM és LTM rövidítéseket. Az LSM (Leica Screw Mount - a Leica csavarmenetes megoldása távmérősökre) rövidítés egyenlő az LTM-el (Leica Thread-Mount), és így az M39-el is, mely a Leica saját megnevezése volt erre vonatkozóan. Ez a 39mm-es átmérő mellett 26 fordulat/inch emelkedéssel rendelkezik, 28,8 mm bázistávolsággal. A kezdeti időktől egészen az 1970-es évekig ez volt a standard a cserélhető lencsés távmérősöknél, és a mai napig gyártanak ilyen vázakat.
A szovjetek használtak ettől eltérő menetemelkedésű 39mm-es csavarmenetet, ahogy a Canon is (a kezdeti távmérőseinél). Utóbbinál 24 fordulat/inch volt a menetemelkedés.
[X] hirdetés
A történetet megbolondítja, hogy a szovjet tükrös rendszerek egy része szintén használ M39 jelzésű csatlakozást, ám ezek nem távmérős, hanem SLR optikák, ennek megfelelően 45.2 mm bázistávolsággal rendelkeznek (nekem is van egy M39-es Helios 44-esem a korai időszakból, ami "hagyományos" SLR rendszerre való optika). Ez az M39 tehát nem az az M39!
Végül maradt az L39. Ez a legtöbb híradás szerint megegyezik az M39-el, és ezt kísérletileg is alá tudom támasztani, mert az M39-es lencse felmegy az L39 - NEX feliratú adapterre, amit hacsak nem címkéztek rosszul a gyárban, ténylegesen L39. Máshol azonban olvastam már, hogy bizony van egy minimális menetemelkedési eltérés az M39 és L39 között, de ez olyan kicsi, hogy 3-4 fordulat alatt (vagyis amíg becsavarjuk a lencsét) nem okoz problémát (egész pontosan az 1mm-es menetemelkedés áll szemben a 0,977mm-es emelkedéssel, ami rövid távon gyakorlatilag azonos).
Összefoglalva tehát a hétköznapi használat során minden egyenlő mindennel, vagyis általában:
L39 ≈ M39 = LTM = LSM ≥ boldogság
Röviden fussuk át, miért lehet feltenni a távmérős lencséket tükör nélküli gépekre, és tükrösökre miért nem. A kulcskérdés itt is a bázistávolság lesz, melyről a manuális lencséket digitális vázon használó fotósoknak már írtam részletesen egy másik cikkben, itt pedig kibővül a dolog a távmérős optikákkal.
A tükrös gépek működését az alábbi két képen láthatjátok. Azért kezdem ezzel, mert többségében még ilyenekkel fotózunk (legalábbis 2016-ban még ez volt a helyzet), és ezeket általában mindenki ismeri. Ábrázoltam egy analóg és egy digitális fényképezőt is (a két rendszer között a segédtükör és a pdAF fókuszrendszer a legnagyobb különbség; akit ez külön érdekel, az A7-es cikkemben olvashat erről), melyen láthatjátok, milyen szerepe van a tükörnek a gépben.
Ez a tükör (vagy kettős tükör) a következő kép szerint felcsapódik exponáláskor, és akár analóg, akár digitális rendszerről beszélünk, utat enged az objektívből érkező fénynek a fényérzékeny felület (szenzor vagy film) felé (természetesen ugyanekkor a zár is kinyílik a fényérzékeny terület előtt).
Ez az aránylag bonyolultnak tűnő megoldás megengedi a fotósnak, hogy többé-kevésbé azt a képet lássa az optikai keresőben, ami később a fényérzékeny felületre kerül majd. Azért hasznos, mert a keresővel úgy tudunk élességet állítani, hogy az a tényleges objektív beállítása, tehát a filmre is az fog kerülni, amit megkomponáltunk. Ugyanígy érzékelhetjük a valós mélység-élességet (ha a rekesz komponálás közben is a kívánt értéken van) és képszöget is.
A távmérős rendszerek teljesen más elvet követnek, és az SLR-ekkel szemben nem található bennük tükör, mely eltérítené az objektívből érkező fény útját. Helyette van egy második, a lencsétől független út is, mely segít a fókusztávolság beállításában. E második optikai rendszerben (keresőben) nincsen mód a mélységélesség valós idejű szemlélésére (ahogy az adott lencséhez tartozó képkivágást sem látjuk), hiszen ennek a "fényútvonalnak" semmi köze az objektívhez, ami a gépen van. Emellett nem is egyezik meg tökéletesen a kereső és a lencse optikai tengelye, így nem pont azt szemléljük a keresőben, amit a filmre fog vetíteni az optika. A kereső tehát csupán arra szolgál, hogy meghatározhassuk a tárgy távolságát (különböző módszerekkel), és ezt az értéket beállíthassuk az objektíven is (fejlettebb megoldásoknál a beállítást a vázon keresztül is elvégezhetjük, de az elv változatlan). Bizonyos kisebb kiviteleknél ez a kereső nem is a vázban van, hanem külön alkatrészként csatlakozik rá.
Bár a távmérősöknek megvannak a maguk előnyei (például a tükör hiánya miatt kisebbek lehetnek a vázak, a lencsék jobban benyúlhatnak, egyszerűbb a mechanika), a korábban említett "hiányosságaik" miatt lassan kiszorultak, és helyüket egy időre a tükrös megoldások vették át.
Akiket részletesebben is érdekelnek a távmérős gépek, azok ebben a wiki cikkben olvashatnak magáról a konstrukcióról, illetve ebben az írásban pár orosz típusról.
Ami nekünk a fenti összehasonlításból érdekes, az az, hogy a távmérős rendszerek bázistávolsága igen kicsi. Jóval kisebb, mint az SLR rendszereké, ezért gyakorlatilag használhatatlanok bármilyen tükrös gépen. Az L39 rendszer bázistávolsága 28,8 mm, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy mondjuk egy Canon EF vázra felhelyezve őket (melynek bázistávolsága 44 mm) kizárólag makrózásra jók, mert teljesen eltolódik a végtelen és a közelpont is. Ekkora eltérésnél a maximális fókusztávolság pár centire csökken (hiszen a "végtelen élességet" a lencserendszer a szenzor/film síkjához legközelebb állítva adja, viszont a 44 mm-es EF bázistávolságon semmi esélye az optikának 28,8 mm közelségbe kerülni, vagyis ennyire mélyen "ülni" a vázban).
A tükörmentes digitális megoldásoknál azonban teljesen más a helyzet, és ha a fény útját, valamint a gép kialakítását szemléljük, a MILC-ek jobban hasonlítanak a távmérős gépekre, mint a tükrösökre. A képen a fény útja az A7-ben:
Jól látható, hogy a lencse ebben az esetben is közvetlenül a fényérzékeny felületre vetíti a képet. E fényérzékeny felület azonban nem film, hanem egy digitális szenzor, mely képes valamire, amire a film sosem volt: élőképen keresztül akár az LCD-re, akár az EVF-be képes a valós idejű képet vetíteni (meg elvégzi a fókuszálást is, ha AF-es lencse van a gépen). A konstrukció egyszerű és elegáns, valamint van még egy előnye: kicsi a bázistávolsága. A Sony E-mount 18 mm-es bázistávolsága miatt - mint már gyaníthattátok - képes hibátlanul kezelni a távmérős optikákat (a megfelelő konvertergyűrűvel L39, Contax/Nikon, S/Kiev).
Ha már az E-mount bőven ad helyet a különböző adaptereknek, miért ne lehetne egy kis trükk a történetben? Létezik egy olyan adaptergyűrű, mely maga is egy emelkedő menetet tartalmaz, csavarható, így a segítségével az alap távolságtól kicsit messzebb vihető a lencse. (Igaz, hogy ez NEX - Leica M átalakító, de Leica M-re feltehető egy másik, kisebb gyűrűvel az L39.)
Ezzel persze elveszik a végtelen, azonban közelebb kerül a közelpont is, így makró képességeket nyerünk. Mindent egybevetve egy ilyen adapterrel összecsukott állapotában megmarad a végtelen fókusz, kinyitva viszont jóval az 1 méteres alaptávolságon belülre kerül a közelpont. Hasznos kis okosság.
Van egy olyan dolog, ami részben a fenti okfejtésből is következik, és nagyon megkönnyíti a fotózást távmérős lencsékkel. Ezek a lencsék, valamint a lencsékhez tartozó adapterek is jóval kisebbek. A távmérős optikák eredetileg is sokkal takarékosabb kialakítással rendelkeztek, mint a tükrös társaik. A cikkben szereplő Jupiter-3-at például M42-ben csak az Industar 3.5/50-hez tudom hasonlítani, annak van hasonló "érzete", ha a kezünkbe fogjuk.
Összehasonlítva egy fényerejét és képszögét tekintve kb. azonos Takumarral szembetűnő a különbség, és bizony a súlyuk is egészen eltérő (255g és 145g).
Van itt még egy hasznos dolog: az ezekhez az apróságokhoz tartozó E-mount-os konvertergyűrű mindössze 10,8 mm vastag, mely így jóval soványabb, mint például az M42-es objektívekhez tartozó kb. 26 mm vastag gyűrű. Ez a teljes rendszer kisebb méretéhez járul hozzá.
A Jupiter-3 50mm f/1.5 optikája egy igazi kis gyöngyszem, az L39-es mezőnyben is különösen nagy népszerűségnek örvendő konstrukció. Rendszerét 7 lencse alkotja 3 csoportban, 13 lamellás rekesszel. Közelpontja 1 méter (ami összehasonlítva az M42-es 50mm-es lencsék jellemző kb. 0,5 méteres közelpontjával bizony zavaró: nem nagyon lehet vele "homlokban/állban" vágott, kifejezetten közeli portrét készíteni).
Látószöge (fullframe-en) 45 fok. A vörös kis jelölésből (Π - a cirill abc P betűje) kiindulva kapott valamilyen bevonatot is (mely normál fényben lilásra színezi a lencséket), azonban erről többet egyelőre nem tudtam kideríteni. Készültek belőle krómozott, és fekete kivitelek is (lentebb olvashatsz majd az összes változatról, ha önkínzó jellem vagy). Az eredeti, 2016-os cikkhez használt darab egy régebbi, króm kivitel (N6008499 sorozatszámmal). Az anyag 2018-as frissítésénél már egy "hibrid" fekete-ezüst darabbal fotóztam (N8300059).
Bár nem vagyok biztos a sorozatszám dátumra konvertálásában, de ha a sok orosz lencsénél is használt módszer szerint itt is az első két szám jelöli az évet, akkor több, mint valószínű, hogy az eredeti optika 1960-ban készült, tehát 2016-ban éppen 66 éves!
Rekesze f/1.5-22 között szabályozható, és bár a lencse elején tekergethetjük, nem preset-es, vagyis nem lehet előre beállítani a legkisebb kívánt állást. Emiatt, és mert a rekesz fokozatmentesen állítható, könnyű eltekerni véletlenül. A kattanásmentes, könnyű forgás persze a videósoknak külön öröm lesz.
A Jupiter-3 története és változataiSzámomra különleges története van a cikkhez eredetileg használt Jupiter-3 lencsének, ugyanis 2014-ben, mikor belekezdtem a manuális optikákkal való munkámba, sok egyéb apróság mellett szereztem egy ilyet is. Figyelmetlenségem és tájékozatlanságom (nem néztem utána az M és L39 közti különbségnek) azonban rögtön szembeütközött, mikor feltettem egy 50D-re a Jupitert, és sehol sem volt éles a kép. A saját káromon jöttem rá, hogy DSLR-re ez az apróság sosem lesz jó, így továbbadtam rajta. Szerencsére értő kezekbe került, és most, évekkel később, mikor már tudom is működtetni az A7-el, "visszabéreltem" egy kicsit Pap Gyulától. Szép dolog az élet: sosem hittem volna, hogy ezt a lencsét még valaha alkotásra fogom használni.
Essünk túl a nehezén: mennyire jó a Jupiter-3 képe? A kérdés több irányból is érdekes, és többféle választ kíván. Nézzünk először egy kis elméletet.
A Jupiter-3 igen pici, és itt most nem csak arra gondolok, hogy súlyra/méretre apró, hanem arra is, hogy távmérős kiviteléhez mért a bázistávolsága is. Bár kényelmesen elfér az A7-el együtt egy nagyobb kabátzsebben (ebbe belegondolni már-már igazi perverzió), sajnos azonban a 28,8 mm-es bázistávolságnak megvan az "ára".
A következőkben arról lesz szó, miért fontos, hogy egy optika mennyire esik távol a szenzortól. Optika alatt azonban itt kizárólag a lencserendszer, sőt igazából csak az utolsó lencsetag számít. Ebből a szempontból tehát a bázistávolság lényegtelen, hiszen az csak a csatlakozás és a szenzor távolsága és semmit se mond a hátsó lencsetag és a szenzor távolságáról. A Jupiternél a csatlakozás távolsága egyébként nagyjából megegyezik a hátsó lencsetagéval, de teleobjektíveknél például a hátsó lencse sokkal távolabb esik a bajonettnél/menetnél.Nagyon leegyszerűsítve a dolgot: minél távolabb van a lencserendszer a szenzortól, a szenzor minden része annál hasonlóbb szögben kapja az egyes képpontjaira a fénysugarakat (vagy megfordítva: minél kisebb ez a távolság, a szenzor annál különbözőbb szögekben kapja a fénysugarakat a közepétől a széle felé haladva). Minél azonosabb a szög mindenhol, annál szebb lesz a kép. (Ez igazából több dolognak is köszönhető, mindjárt rátérünk.)
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a beesési szögeknél számít a hátsó lencsetag átmérője is. Fényerős lencséknél, mint amilyen a Jupiter is, a hátsó lencsetag átmérője aránylag nagy, ez pedig növeli a szögeltérést. Ez persze csak nyitott rekeszen, nagy fényerőn igaz. Lefelé rekeszelve javul a teljesítmény, amit mindenki tapasztalhatott már, mikor nagyobb rekeszértékre állítva a lencséje élesebb képet adott (jellemzően f/9-11 környékén rajzolnak legélesebben az objektívek, bár ez is sok mindentől függhet).Sajnos a távmérősök megfizetik a fentebb boldolva megfogalmazott szabálynak az árát: a Jupiter a képszéleken igen gyengén teljesít (lásd majd lentebb a tesztképeket). Megpróbáltam egy ábrán megmutatni, mit igyekeztem az előbb nagy egyszerűsítéssel szavakba önteni:
A digitális szenzorok mikrolencséinek és AAF szűrőinek problémája
A helyzetet digitális gépeken valószínűleg tovább súlyosbítja, hogy míg a filmes korszakban a film előtt nem volt semmi más, amin a fénynek még át kellene haladnia a lencse után, addig a digitális gépeknél ott van a szenzor előtt a mikrolencsék rácsa, melyek feladata, hogy egy-egy pixelbe minél több fényt koncentráljanak. Sajnos azonban nem biztos, hogy a filmes vázra optimalizált objektív által vetített kép kibékül ezzel a "plusz alkatrésszel".
Itt van aztán az anti-aliasing vagy más néven low-pass szűrő is (hogy ez micsoda és miért kell, arról itt olvashatsz bővebben). Ez szintén a szenzor előtt foglal helyet, és a fénynek ezen is át kell haladnia. Ez a fentebb már fejtegetett beesési szög függvényében asztigmatizmust okoz, ami még jelentősebb hatás, mint a lentebb még részletezett kromatikus diszperzió, vagyis a különböző színek szórása.
[X] hirdetés
Ezekre vonatkozóan nincsenek részletes méréseim, de az tény, hogy még a digitális optikáknál sem mindegy, milyen vázra kerülnek: teljesen más képminőséget képesek produkálni különböző, de egy adott gyártótól származó szenzorokkal és szűrőkkel, hiszen optimalizálásuk nem vonatkozhat mindenre.
A beesési szög és a kromatikus aberráció összefüggése
A "széttartásnak" van egy további vetülete is: a beérkező fénysugarak szögén kívül (mely az alkotott kép tekintetében leginkább az élességet befolyásolja) a különböző hullámhosszú fénysugarak is másképpen érkeznek, vagyis színhiba keletkezhet. Ezt a jelenséget magában az objektívben is megfigyelhetjük, és kromatikus aberrációnak nevezik. A szenzor tulajdonképpen a lencse színhibáját kapja meg, és a nagyobb széttartás miatt ez távmérős optikáknál erősebben jelentkezik.
Megértéséhez ismernünk kell a fény fizikáját. Jelen helyzetben kényelmesebb, ha a fényt elektromágneses hullámokként fogjuk fel (a valóságban részecske-hullám kettőséggel írható le, hétköznapi fogalmakkal nem definiálható - viszont most nem tévedünk a kvantummechanika területére, bármennyire is szeretnék). Az elektromágneses spektrum sokkal szélesebb, mint a szemünk által látható fény, azonban nekünk csak azzal a keskeny szelettel kell foglalkoznunk, melyet a szenzor érzékelni képes. Ezen a szeleten belül - a különböző hullámhosszoknak megfelelően - vannak a különböző színek:
A különböző hullámhosszúságú fénysugarak azonban másképpen küzdik le a lencsék sorozatából álló objektívet, és útjuk során "eltolódhatnak" egymáshoz képest, ami bizonyos színek "leválását", eltérülését jelentheti az optimális útvonalról. Másképpen szólva: bizonyos színek nem a megfelelő pontban fognak találkozni a szenzorral. Ez a kromatikus aberráció jelensége.
Ha ezt megtoldjuk azzal, hogy kicsi a bázistávolság és nagy a fénysugarak érkezési szögének különbsége, akkor könnyen belátható, hogy minél nagyobb a szögkülönbség, a kromatikus aberráció is annál erősebb lesz. (Ez természetesen összefügg a vizsgált optika gyújtótávolságával is: minél nagyobb a gyújtótávolság, ez annál kevésbé probléma, ezért jellemzően nagylátóknál /50mm alatt/ jelentkezik erősebben a színszórás.)
És most lássuk a gyakorlatban, mire is képes a Jupiter.
Ezt nem tudom egyszerűbben mondani: ahhoz képest, hogy tapasztalataim alapján mit várnék egy távmérős, ráadásul orosz optikától, bőven túlteljesít. Igaz, csak a kép középső részében éles igazán, de ez gyakorlatilag a védjegye is lehetne a szovjet üvegeknek.
Ha egy lakatlan szigeten egyedül hagynának vele, nem ejtenék könnyeket, hiszen életem hátralevő részében is boldogan fotóznám ezzel a lencsével Wilson-t és a kókuszdiókat. A beteges középre szerkesztési mániámnak pedig kifejezetten jót tesz, hogy éppen ott éles, ahol szeretem.
Ezt az élességet persze elő is kell csalni. Az 1.5-ös fényerő azt jelenti, hogy a DOF itt is papírvékony. Hogy hogyan lehet mégis pontosan fókuszálni manuális optikákkal, arról ebben a cikkemben olvashattatok már, és a felsorolt megoldások természetesen itt is működnek.
Mivel mással mérhetnénk össze a Jupitert, mint egy Takumarral? Az alapoptikámnak számító SMC Takumar 1.4/50 ráadásul látószögben és fényerőben is igen közel áll hozzá, azzal a különbséggel, hogy M42-es (részletes cikket az 1.4-es Takumarokról ide kattintva olvashatsz). A rövid összehasonlítás persze kijózanító eredményt ad. A tesztképeket 3 zónából (a kép közepe, negyede és széle) vágtam ki, rendre 1.5/1.4 - 2 - 2.8 - 5.6 rekeszértékekkel (Sony A7, ISO100, lentebb a 600x600px-es tömörítetlen mintát láthatjátok).
A vállalkozó szelleműeknek itt van mind a nyolc kép, vágatlanul (Jupiter-Takumar sorrend oszloponként, rendre 1.5/1.4 - 2 - 2.8 - 5.6 rekeszértékekkel soronként):
Azt leszámítva, hogy a Takumar a képsarkokban, nyitva hajlamos sötétedni (amit itt szándékosan nem korrigáltam, de ezt a CameraRAW automatikusan megtenné), a Jupiter nem rúg labdába. Középen sem tud annyira éles és kontrasztos lenni, mint a Takumar (bár itt még elhanyagolható a különbség), a sarkokban azonban rekeszelve sem tud feljavulni. Ami ennél is érdekesebb, hogy nem csak kifejezetten a kép sarka gyenge minőségű, hanem a köztes, már bőven a kép "hasznos" részéhez tartozó zónában is elhasal.
Ne legyünk persze igazságtalanok: a Takumar a maga kategóriájában nagyhal, és képminőség tekintetében elveri a modern ötveneseket is. Ettől még nem kell elhajítanunk a Jupitert, csupán legyünk tisztában vele, mire képes, és hol képes arra.
Külön próbaképeket érdemel az ellenfény kérdése, hiszen ez a fényerős 50-es optikáknak nagy ellensége. Szinte nincsen olyan 50mm-es manuális lencse, amelyik ne vesztene kontrasztot, és ne produkálna becsillanásokat (erről részletesebben a nagy 50-es teszt vonatkozó részében láthatsz összehasonlítást), amint a Nap, vagy más erős fényforrás a látómezőbe kerül. Nincs ez másképpen a Jupiterrel sem, azzal a kitétellel, hogy régi és orosz üvegként ez hatványozottan veszélyezteti. Íme a Nap és a Jupiter csatája három felvonásban, rendre 1.5, 2.8 és 5.6 rekeszekkel:
Ezek után adjunk hálát a Canonnak, hogy feltalálta időközben az S.S.C. bevonatot. A jelenség egyébként szépen tükrözi az objektív lilás bevonatát, azonban azt gondolom, jobb elkerülni a rosszul megválasztott beállítást, mert az itt biztosan tönkreteszi a képet.
Egy fényerős lencsénél elengedhetetlen megvizsgálni, hogyan rajzolja a háttérben levő éles, pontszerű fényforrásokat. Meg egyébként is bokeh-mániás vagyok, így lehet egy lencse bármennyire szép és jó, ha a bokeh nem karakteres és szabályos (vagy nem mutat valamilyen magávalragadó sajátosságot), akkor nem lesz a szívem csücske.
Nos a Jupiter bokeh-kezelése nem nevezhető túlzottan kiemelkedőnek. A karikák széle nem különösebben éles, és a képszélek felé haladva - nyilván összefüggésben a kisebb bázistávolság miatti nagyobb széttartással - a karikák erősen sérülnek (átalakulnak "gitárpengetőkké"). A következő három tesztképet rendre 1, 2 és 4 méteres tárgytávolsággal fotóztam:
Gonosz leszek, két bokeh-király hasonló képét is megmutatom. Az első az SMC Takumar 1.4/50, a második pedig a CZJ Tessar 2.8/50, mindkettő 1 méteres tárgytávra lett állítva (és a legnagyobb rekeszükkel készültek a képek, tehát f/1,4 és f/2.8). Itt látható, hogy milyen hiányosságokkal küzd bokeh terén a Jupiter:
További éjszakai képeken is mutatom, hogyan dolgozik a Jupiter. Nem nevezném kifejezetten rossznak, de "karikázni" nem ezzel indul az ember.
A többesszám az ellenség megtévesztése a rész címében, ugyanis csak egy olyan dolog maradt, amiről még mindenképpen szólnom kell. A Jupiter is - sok más társához hasonlóan - bajban van a fényes, fehér területek éles határvonalaival. Nem tudom, ennek a képalkotási hibának mi a pontos neve, így álljon itt egy minta a jelenség dokumentálására. Nem súlyos, de számoljunk vele:
Korábban már a kelleténél többször is megemlítettem, hogy tesztalanyunk igen apró, ami egyfelől hasznos, ha a hordozhatóságot nézzük, másfelől viszont kényelmetlen is lehet. Szerencsére a legfontosabb funkció, vagyis a fókuszálás nem szenved kárt: a fókuszgyűrű elég nagy, megfelelően rovátkázott, és szépen, egyenletesen jár a teljes fókuszúton (ez nagyban köszönhető annak, hogy Pap Gyula szépen rendbe tette - erre egy 60 éves üvegnél szükség lehet, és készüljünk rá lélekben, ha a Jupiter-3 mellett döntünk).
A fentebb már említett blendeállító gyűrű a lencse elején található, és sem preset, sem kattanások nem tartoznak hozzá. A fokozatmentes állítás kényelmes, viszont könnyű véletlenül is elcsavarni a rekeszértéket, így fotózás közben én rendszeresen belepillantottam a lencsébe, s ellenőriztem, hogyan is állunk éppen lamella-ügyileg.
Mindent egybevetve az átlagos orosz optikáknál (főleg a Helios-oknál) fényévekkel jobb a minősége, valamint kényelmesebb a kezelhetősége is.
Korábban már jeleztem, hogy a lencse legkisebb fókusztávolsága alapesetben 1 méter. Ez kissé kevésnek bizonyulhat, ha fullframe vázon használjuk (nem tudjuk az arccal kitölteni a képmezőt, ha kifejezetten közeli portrét szeretnénk készíteni). Természetesen az 50mm nem klasszikus portrétáv, én pedig nem vagyok portréfotós, de a leghasznosabbnak mégis ezen a területen bizonyult a Jupiter-3. Minden kép alatt jelzem a hozzá tartozó beállításokat.
Következzenek további fotók, melyek megmutatják, mire képes a gyakorlatban ez a pici ezüstnyíl. Ami a vele való kalandozások során nagyon hiányzott, az a "makró", vagyis inkább az 1 méteren belüli tárgytávok lehetősége, de ennek hiánya az én hibám, ugyanis a fentebb említett trükkös kis adapterrel ez is megoldható lett volna. (Ne kövezzetek meg: tudom, hogy a valódi makró az 1:1 leképezésnél kezdődik, és a legtöbb objektívre csak dísznek írják rá.)
A cikk végére egy jó hír. Nos ha hiszitek, ha nem, a Jupiter-3 annyira közkedvelt lencse, hogy pár héttel ezelőtt értesülhettünk annak feltámasztásáról. A Lomography, mely egyébként a Petzval optikákat is újra gyártani kezdte, Jupiter 3+ néven kiadta a korszerűsített változatát, $650-os áron (a régi változatokat kb. 35-45.000 forintért, vagyis nagyjából $140-ért szerezhetjük be).
Ez a megoldás is manuális élesség-állítású, formái pedig talán csak egy harmatnyival letisztultabbak, mint az eredetinek, de sötétben szerintem össze is keverné őket az ember.
Legyél te is a vintage univerzum hőse! A tudásbázis anyagai ingyenesek és mindig azok is maradnak majd. Viszont a weboldalnak és minden hozzá kapcsolódó csatornának vannak fenntartási költségei. Ha szeretnéd segíteni a régi objektívek megmentését és bemutatását célzó munkámat, hozzájárulhatsz egy általad választott összeggel. Az egyszeri támogatást PayPal.me segítségével biztonságosan tudod elküldeni, vagy lehetsz folyamatos támogató is:
Köszönöm, hogy segítetted a tudás terjedését! Ha a megjegyzés rovatban megadtad a nevedet is (nem kötelező), szerepelni fogsz a hősök között: Rostás Csaba, Kováts Péter, Szász Márton, Hunyadi Áron, Tipold Gábor, Gyarmati Balázs, Tamás Éva, Zsoldos Tibor, Hajdu Máté, Horváth Kitti, Szlávik József, Tordai László, Keserű Gergő, Keresztes László Péter, Somogyi László, Rácz András, Szántó Sándor, Zubán Gergely, Erhardt Balázs, Kovács Attila, Magyar Antal, Szabó József, Máté Gyula, Boros András, Vaszkun Gábor, Erhardt Balázs, Kirner Richard, Tímea Bokodi, Káposztás Viktória, Bóka Zsuzsa, Hargitay Zoltán, Koncz Benő, Zubán Gergely, Josef Tiglezan, Gábor Balázs, Papp György, Bakos Béla, Mészáros Tamás, Kiss Péter Kálmán, Markus Holopainen, Szommer Tomi, Juhász George
Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.
A cikkben használt optikáért, valamint hasznos tanácsokért, a kész anyag átolvasásáért és építő kritikáiért köszönetet mondok Pap Gyulának. A távmérős optikák képalkotásával kapcsolatos részhez felbecsülhetetlenül hasznos segítséget és kritikát kaptam Török Györgytől, ezt köszönöm neki. A cikk elkészítése során a kamera előtt és mögött is rengeteg segítséget kaptam Kupcsik Dóritól és Hegyi Júlia Lilytől, köszönöm ezt nekik. A kész anyaggal kapcsolatos építő kritikáikért hálával tartozom Lampert Benedeknek és Tóth Gábor Szabolcsnak.
Mint minden technikai jellegű cikkemben, itt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy önmagában az eszköz mindig csak eszköz marad, egyetlen lencse vagy váz sem fog csodát művelni senkinek a szépérzékével, tehetségével vagy fotós tudásával, de megfelelő alázattal végigjárva az utat a végén különleges képekhez segíthetik a fotóst.
A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III, GFX 50S II), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorlesst és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását. 2021-ben okleveles fotográfus lett, legyen ez akár jó, akár rossz dolog.
Manuális objektívekkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.
A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...
hispan's photoblog C 2011-2024 (eredeti megjelenés: 2016. március 6., utolsó módosítás: 2018. november 22.)