hispan's photoblog
site version 10.2.3.5


Miért működnek
az objektívek?

A fény rejtett fizikája és a kvantumelmélet csodálatos világa.


2020. április 15. • frissítve: 2022. július 30. • Horváth Krisztián

Fontos: ez a cikk évekkel ezelőtt jelent meg először, és bár azóta minden bizonnyal frissült, tartalmazhat olyan információkat, amik mostanra elavultak.

Ebben a cikkben igazi intellektuális kirándulásra hívlak. Ha gondolkodtál már rajta valaha, hogy hogyan is működnek az objektívek a fizika szintjén, most megtudhatod.

Az úton a kvantumelektrodinamika és Richard Feynman fognak minket elkalauzolni. Egyiket sem azért mondom, hogy kétségbe ess. Én is hülye vagyok a fizikához, de amit itt olvashatsz, az nagyon érdekes lesz.

Richard Feynman (1918-1988) a XX. századi fizika egyik legszórakoztatóbb és legnagyobb hatású alakja volt. Nem csak a kvantumelektrodinamikai kutatásai és a híres Feynman-diagrammok által lett híres, hanem a kiváló és közérthető előadásai miatt is. Rajongott a sztriptízbárokért, a nőkért, kongadobon játszott, igazi társasági figura volt. Részt vett a Challenger-katasztrófát vizsgáló bizottságban és külön jelentést is leadott, melyben éles szemmel tárta fel az űrrepülő lezuhanásának okait. Utolsó éveiben súlyos betegséggel küzdött, ám az ágyhoz kötöttséggel járó kezelést nem vállalta. Fájdalomcsillapítókkal készült a halálra, és ezt is csupán egy kísérletként fogta fel. Legtöbb tudománynépszerűsítő munkája magyar nyelven is megjelent.

A kvantumelmélet az a fura tudomány, ami az igen kis dolgokkal (apró részecskékkel) foglalkozik, és a józan észnek látszólag teljesen ellentmondó állításai vannak. Mindent valószínűségekben mér, sosem tudható egy részecske helye és sebessége egyszerre (határozatlansági elv), minden lehetséges univerzum létezik, a macska a dobozban egyszerre lehet élő és halott és egyetlen foton is képes interferálni saját magával. Olyan hihetetlen gondolatok, hogy erre még Einstein is - aki amúgy részt vett a kvantummechanika megalapozásában - is azt mondta, hogy képtelenség. "Isten nem vet kockát", mondta.


Olvastad már a friss cikkeket a tudásbázisban?

Nos, azóta kiderült, hogy ha lenne Isten, pontosan ezt tenné. A kvantummechanika ugyanis olyannyira pontosan igazolható mérésekkel, hogy ez egyik legalaposabban tesztelt, és hibátlan elmélet. A furcsasága abban rejlik, hogy a valóság igazi természetére világít rá, aminek semmi köze mindennapi tapasztalatainkhoz. Mi már csak a sok fura történés, a sok kockadobás átlagát látjuk, de a mélyben ott van minden lehetséges esemény, mindegyik a maga valószínűsége szerint.

És ha hiszed, ha nem, az, hogy az objektíved képes fókuszálni a fényt ugyanezen alapelvek mentén történik.

A most következő sorok egyszerűsített, de reményeim szerint érthető magyarázatát adják majd egy lencse működésének. Az érthetőség kedvéért egy gyűjtőlencséről lesz szó, de a cikk végére megérted, hogy ugyanez igaz egy egész objektívre is.

Egy fontos kérdés. A fény részecskékből áll, vagy hullám?

Bár a fény valóban detektálható részecskék (fotonok) összességeként (és mi itt végig részecskeként beszélünk róla), a kvantummechanikából az is következik, hogy amíg nem figyeljük meg pontosan az adott fotont, addig hullámként viselkedik, vagyis például átmegy az optika és az összes lencse minden lehetséges útvonalán (ezeket az útvonalakat mindjárt fel is rajzoljuk). Ez az ő valószínűségi hullámfüggvénye, ami összeomlik akkor, amikor megfigyeljük (vagyis amikor "el kell döntenie", hogy a szenzorod melyik pixelébe csapódik bele ténylegesen).

Nem hiszed el? Pedig roppant egyszerű a bizonyítása: a kétréses kísérletben egyetlen foton indul egy lap felé, amin mindössze két rés van (R1, R2). Azt gondolnád, hogy el kell döntenie, melyik lyukon megy át, hiszen egyszerre két lyukon nem tud áthaladni egyetlen részecske. Nos, valójában pontosan ez történik: egyetlen foton is interferál magával, vagyis a két rés mögötti ernyőn nem két kupacnyi becsapódási nyomot látsz (egyik vagy másik résen érkezett fotonok kupaca), hanem egy hullámmintát, tipikus interferenciaképet.



Hogy az ördögbe lehetséges, hogy egyetlen részecske úgy viselkedik, mint két vízhullám, amikor találkoznak? Hogyan jöhet létre egyetlen részecske segítségével ez a mintázat?



A döbbenetes az, hogy ha detektorokat helyezünk a két réshez, tehát megfigyeljük, hogy a foton ténylegesen melyik résen halad át (rajta akarjuk csípni a turpisságon), akkor a hullámminta megszűnik, és valóban két becsapódási zóna jön csak létre a rések mögötti ernyőn. Ebben az esetben a foton valószínűségi hullámfüggvényét a megfigyeléssel már a réseknél összeomlasztjuk, és "meg kell mondania", hol van valójában. Hogy a foton honnan "tudja", mikor figyelik meg, mikor lehet hullám és mikor részecske, azt nem tudni, de valószínűleg a kérdésben magában van a hiba, hiszen a fényt (és a nagyon kicsi részecskéket) nem lehet tökéletesen leírni a hétköznapi "hullám" és "részecske" fogalmainkkal.

Említettem már, hogy mennyire furcsa a kvantummechanika világa?

Ahhoz, hogy tovább haladhassunk, tisztáznunk kell egy módszertani szabályt. Hogy egy fénysugár útját meg tudjuk határozni, vektorokat fogunk használni (ezek kicsi nyilak). Ha a fény A pontból B pontba jut, akkor ez a vektor egyetlen vonal (a valóság nem ilyen, de várjunk még egy kicsit).

Ezekben a példákban a fény részecskeként viselkedik, és ténylegesen az is: a fényt fotonoknak nevezett részecskék folyama alkotja. Kellően érzékeny berendezéssel kimutatható, hogy a fény, mint sugárzás, valóban apró fotonokból áll.

De hogyan mutatható ki egyetlen foton? Nos ha hiszed, ha nem, az emberi szem annyira érzékeny műszer, hogy akár 4-5 fotont is képes érzékelni (a normál fényben ennél sokkal-sokkal több van), laboratóriumban pedig úgynevezett fotoelektron-sokszorozót használnak, mely egyetlen foton becsapódását is észlelhető elektromos jellé alakítja. És a jel mindig egységnyi, vagyis vagy egy, vagy egynél több fotont mér, de a szám mindig egész. Nincsen 2,37 foton.

Fontos, hogy a továbbiakban egyszínű (monokróm) fényt használunk. Hogy ez miért szükséges, arra a végén kitérek.

Ha a kísérletünkbe egy tükröt helyezünk, akkor a hétköznapi tapasztalat azt mondatja velünk, hogy a beesési szög azonos a visszaverődési szöggel, tehát a foton az alábbi úton halad A kibocsájtási pontból B beérkezési pontba.

A fenti kísérlet az egyszerűség kedvéért szimmetrikus, középre pedig egy válaszfalat teszünk, hogy a fény ne juthasson közvetlenül a kibocsájtási pontból a beérkezésibe.

Ahogy később látni fogjuk, a vektoroknak közük van ahhoz, mennyire valószínű az, hogy az adott útvonalon halad a foton (a valószínűség egyenlő a nyilak hosszának négyzetével, ez a valószínűségi amplitúdó). Ennek részleteit itt nem tárgyalom, de a fizikusok ezen útvonalakat "óramutatókhoz" kötik, hiszen ahogy nemsokára látni fogjuk, a fotonok az időben legrövidebb útvonalakat "szeretik". A fizikusok e vektorok, és a belőlük kapott valószínűségek segítségével tudják azt mondani, hogy egyes pályákon nagyobb eséllyel halad a fény, mint másokon.

Ám a tükrös példa a valóságban nem így van. A kvantummechanika azt mondja, hogy a fény az összes létező utat bejárhatja. Nem számít, hogy az mennyire valószínűtlen. Oké, de merre megy valójában?

Az egyes utakhoz eltérő időtartamok tartoznak, ahogy azt ezen az ábrán is láthatod:

A foton igyekszik a legkevesebb időt igénybe vevő úton menni. Bár elméletileg a tükör széléről is visszaverődhetne (C és G pontok érintésével), látjuk, hogy ez összességében sokkal hosszabb utat jelent. Ha az elrendezés szimmetrikus, akkor azt is észrevesszük, hogy - ha minden lehetséges útvonalat összeadnánk - a két szélen levő hosszú útvonalak (C, D, F és G érintésével) kioltanák egymást valószínűségi szempontból.

Ami marad, az a tükör közepén levő, (időben) kb. azonos hosszúságú utak összessége (E pont érintésével). Vagyis a fény nagy valószínűséggel tényleg középen megy és a beesési szögek tényleg megegyeznek a kilépésivel.

Eddig tiszta sor. De mi van, ha nem szimmetrikus az elrendezés, mondjuk mert a fénynek eltérő közegekben kell mozognia? Már tudod, ez lesz a fénytörés jelensége, és mindjárt magyarázat is születik rá.

Ha a kvantummechanikát veszem alapul, és a levegőben levő A pontból a víz alatt levő B pontba haladó sugarat kell felrajzolnom, ezt kapom (itt csak pár útvonalat jelölök a tükrös példához hasonlóan, de tetszőlegesen sokat berajzolhatnék, mindegyiknek van valamekkora valószínűsége):

Mármost a fény vízben (meg levegőnél sűrűbb agyagokban) lassabban halad. Hogyan dönti el, melyik lenne a leggyorsabban bejárható út?

A probléma az úszómester és a fuldokló ember nagyon egyszerű hétköznapi példájára hasonlít: az úszómester (A) a parton, futva sokkal gyorsabb, mint a vízben, így nem egyenes vonalban halad a fuldokló (B) felé, hanem kicsit tovább fut a parton, így kevesebbet kell majd (a futáshoz képest lassabban) úsznia. Összességében így ér oda leggyorsabban a bajba jutotthoz.

A foton is ezt csinálja: a három lerajzolt útból a középsőt (D pont érintésével) fogja választani, mely bár egyenes vonalban (távolságban) nem a legrövidebb (ez C pont érintése lenne), mégis ezen a pályán tud leggyorsabban végighaladni.

Ha ezt is értjük, és látjuk, hogy két eltérő sűrűségű anyag használatával elérhető, hogy a fénysugár megváltoztassa az egyenes útját, akkor innen már csak egy lépés, hogy fókuszáljuk a fényt.

A valóságban a fény az ideálishoz (a legkevesebb időt igénylő pályához) nagyon közel eső többi útvonalat is "kipróbálja". Ennek részleteit itt nem fejtem ki, mert több kísérleti elrendezést igényelne, de tényleg így van.

Most lássuk újra a fény útját A-ból B-be. Ha ezt egy ábrán mutatom, a középső zöld útvonalakon jóval nagyobb eséllyel halad a foton, mert időben ez a legrövidebb, ahogy a távot megteheti.

A fenti ábrát úgy értsd, hogy a zöldtől egyre eltérőbb színű pályák egyre valószínűtlenebbek, tehát ezeken a foton jó eséllyel nem fog végighaladni, és így a fény nem fog fókuszálódni a B pontban.

De mi van akkor, ha az időben rövid pályákat szándékosan lassabbá teszem? Mondjuk rakok oda valamilyen sűrűbb anyagot. A praktikum kedvéért nem vizet, hanem üveget. Az üveg átjárható a fény számára, de sűrűbb, mint a levegő, ezért lassabban mozog benne.


[X] hirdetés

A segítségével az eredetileg gyorsabb (zöld), tehát esélyesebb pályákat "lassítom", egyenrangúvá teszem a korábban kevésbé esélyes pályákkal (narancs és piros). Annál hosszabb üveg szakaszt (annál vastagabb üveget) teszek a kérdéses pályára, minél esélyesebb volt eredetileg. Mi jön így létre? Természetesen egy gyűjtőlencse! Nézd csak az eredeti ábrát, a lencsével kiegészítve:

Ezen minden útnak ugyanakkora a valószínűsége, mert a foton számára a mesterséges lassítás miatt mindegyik ugyanannyi idő alatt járható be. Becsaptuk a fényt!

A gyűjtőlencse tehát nem tesz mást a fénnyel, mint drasztikusan megnöveli annak esélyét, hogy a különböző útvonalakon haladó fénysugarak egyetlen pontban találkozzanak. Ha pedig egy pontban találkoznak, az éles képet jelent a filmen/szenzoron.

Ha sok különféle lencsét pakolsz egymás után, mindegyik rajtuk keresztül haladó fénysugár összes vektorát összeadhatod, tehát végső soron az egész optika egyetlen lencseként viselkedik. (Valójában azért áll sok lencsetagból a rendszer, hogy ne csak a kép közepén, hanem a szélein is optimális legyen minden optikai mutató.)

A helyzetet bonyolítja az, hogy a különböző hullámhosszúságú, tehát eltérő színű fénysugarak másképpen küzdik le az akadályokat (lencséket), ezért mire kilépnek a rendszerből, már nem egy helyen fókuszálódnak. Ez a kromatikus aberráció jelensége, ami olyan sok fejtörést okoz az optikagyártóknak. Speciális geometriájú lencsetagokkal igyekeznek csökkenteni.

!

Most magyaráztad meg az optikád működését a kvantumelektrodinamika segítségével. Mindez az elmélet, azonban ha egy objektív tervezésével és gyártásával járó gyakorlati problémák (leképezési hibák) is érdekelnek, ide kattintva olvashatsz róluk egy részletes cikket.

A cikkben természetesen rengeteg az egyszerűsítés és a módszertani elnagyolás, de egyikünk sem fizikus. Ha ez az egész jobban is érdekel, utánaolvashatsz Richard Feynman QED - A megszilárdult fény című könyvében.

Mutasd meg másoknak is, hogy mit találtál:




Közösködünk?

Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.



Érdemes követni:


Vannak még itt további érdekességek is:


Kodacolor VR 100: fellelt tekercs új és régi képekkel

Nikon extravaganza

Szubjektív: így váltottam Sony fullframeről Fuji középformátumra

Kiszínezett történelem: Terra Nova 1910-1913 (Scott antarktiszi expedíciója)

A gép alkot, az ember pihen

Ezek a leképezési hibák rontják el a napodat

Miért emelkednek ilyen meredeken a vintage optika árak?

Hol romlott el a Facebook?

Canon érdekességek és könyvajánló, Bob Shell nyomán

Életem hátterei (TFCD fotózás)

Így tehetsz színessé régi fekete-fehér fényképeket

Évértékelő @2021

TFCD poszt generátor

Lejárt tekercs: Konica FS-1 + Hexanon 1.2/57 + VX200 film

10 kérdés, 10 válasz. 10 éves a hispan’s photoblog

Szabad-e világító sirályt fotózni?

Időutazás: 5 fotós hír 2030-ból

Ilyen volt a fotós OKJ (+all-in-one tétel)

Te is fertőzött lehetsz: támad a vintázs-kór

Így készült a forgó Parlament

A legöregebb objektív, amivel valaha fotóztam (Petzval kaland)

Hogyan készül a minibolygó (és a csőpanoráma?)

Gangvadászati kisokos

Évértékelő @2020

Hogyan állj pont szembe a Parlamenttel?

Milyen objektívvel fotózzak portrét?

Miért működnek az objektívek?

Ezért imádod a vintage objektíveket

Évértékelő @2019

Hogyan és miért válassz (egy) analóg/vintage rendszert magadnak?

Robbantott ábra kisokos

Balkán Disney

Képzelt beszélgetés egy TFCD/portré fotózás előtt, alatt és után

8 kocka egy közel 100 éves, középformátumú Zeiss Ikonnal

A szürke színei

Sony A7III: a mirrorless jelene és jövője

In memoriam Mamiya ZE

13 különleges kamera a fotózás történetéből

Miért radioaktív az objektívem?

Kezdő fotós kisokos

A 60 utolsó fotó a bontásra ítélt Olimpia Szellemhotelből

A kamu vörös karika pszichológiája

Pirosszka (ingyom-bingyom TFCD fotózás)

Viltrox EF-NEX III gyorsteszt

A boldog fotós lájk nélkül él

10 tipp régi objektív vásárláshoz

Mi a gond a modern objektívekkel?

Így ölte meg az A7 a DSLR-emet

35mm történelem

További cikkek a tudásbázisban...

A cikk összeállításában és véleményezésében köszönöm Pap Gyula, Papp Dóra, Tóth Gábor Szabolcs, Benedek Lampertés Kóró Anna segítségét. A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak. A borítókép forrása.

BIO

A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III, GFX 50S II), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorlesst és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását. 2021-ben okleveles fotográfus lett, legyen ez akár jó, akár rossz dolog.

Manuális objektívekkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.

A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...

hispan's photoblog C 2011-2024 (eredeti megjelenés: 2020. április 15., utolsó módosítás: 2022. július 30.)