hispan's photoblog
              tudásbázis
              vintage pub
              műhely
              frissességek

    hispan's photoblog   |   műhely   |   feliratkozás

h

hispan's photoblog

F

Meopta Stigmar XX 1.5/100
adaptálás és teszt

Megcsiklandozzuk a szenzor auráját, avagy bajonettel túl, de záron még innen ér véget az átalakított csehszlovák szörnyeteg hátulja.


2022. április 5. • Horváth Krisztián

Befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy a Meopta Stigmar 1.5/100 röntgenoptika valójában egy Biotar-R másolata, illetve nagyon kicsi bázistávolsága miatt lehetetlen átalakítani még mirrorlessre is. A blog eddigi legmacerásabb adaptálására, illetve tesztre is invitállak, hogy kiderüljön, mi is az igazság ezzel a - mérőszámai alapján - kiváló fullframe portréoptikával kapcsolatban.

Volt már itt a blogon pár érdekes vetítő adaptálás (sőt, még röntgenoptikát is építettem át), amikről a következő dobozból majd informálódhatsz, de ilyen, mint a mai építés, még biztosan nem esett meg.

De mi az a vetítőzés? Tulajdonképpen nem más, mint régi vagy új vetítőgépek (diavetítők, filmvetítők) objektívjeit digitális gépekre adaptáljuk, ellátjuk őket a fókuszáláshoz szükséges mechanikával, és reméljük a legjobbakat.
Mielőtt belevágunk a dologba, az előző részek tartalmából: a "vetítőzés" lassan öt éve kezdődött nálam, az első átépített objektív egy 16KP 1.2/50-es volt, mely a keresztségben a Pöcsi nevet kapta. Őt követte a kistestvére, Töcsi, vagyis a 16KP 1.2/35. A dolgok ezt követően még komolyabbra fordultak, és érkezett Meometar, vagyis a Meopta Meostigmat 1/50-es átépítése. Később konszolidáltabb vizekre eveztünk, és műhely- valamint tesztpadra került a Pentacon AV 2.8/80-as, majd annak két nagyobb tesója, az AV 2.8/100 és az AV 2.8/150-es is. Bubis vonalon maradva itt van nekünk a Triplet 5M, avagy az "oroszok trioplanja" és a középformátumot is rajzoló Edar 2.8/100 triplet. A nehézfiúk közül a 35KP 140mm f/1.8 és az OKP (35KP) 1-100-1 1.8/100 képviselteti magát, az extrém megoldások sorából pedig itt van a Delft Rayxar 50mm f/0.75-ös és a Meopta Stigmar 1.5/100-as röntgenobjektívje. Ha igazán penge rajzolatú portrévetítőre vágysz, érdemes megnézned a Leitz Colorplan 90mm f/2.5 vagy a Leitz Hektor 85mm f/2.5 adaptálásáról szóló cikket is, orosz földről pedig a LOMO PO501-1 2/100-as optikát javaslom. Különleges darab a hazai gyártmányú MOM Budapest 1.7/35 és a MOM Budapest 1.5/50 Kinga, ezekről is találhatsz egy-egy anyagot. Utóbbira képben nagyon hasonlít, de valódi kuriózum a Zeiss Kipronar 1.4/50. A vetítőknek elég speciális képalkotási tulajdonságaik vannak, ezek utómunkázásáról ide kattintva olvashatsz egy cikket.

A mostani projekt egyediségét az adja, hogy a Stigmar egy gyárilag fullframe képkockára tervezett, de mindössze 10mm bázistávval rendelkező objektív, ami azt jelenti, hogy nagy lencsetagokkal és kis szenzortávolsággal kell dolgozni. Mindennek megisszuk majd a levét az adaptálós részben. Előbb azonban nézzünk pár infót a Stigmarról.


Olvastad már a friss cikkeket a tudásbázisban?



Meopta Stigmar XX 1.5/100 infók

A kedves eBay-es hirdető a hirdetése címsorába szerényen beletette a “Biotar-X copy" kifejezést a termék valódi neve mellé, ez keltette fel a figyelmemet. Persze tőlünk keletre ma már minden “petzval”, “swirly bokeh” és “limited edition ultra rare”, szóval a különböző “copy” megnevezésekkel vigyázni kell, de az tény, hogy ha az ember azt olvassa egy hirdetésben, hogy Biotar, arra azért odafigyel.

Igazság szerint az R-Biotarokról alig találtam érdemi infókat. A neten a legtöbb helyen egy bizonyos legendás, 8 kilós f/0.73 körüli 100mm-es optikáról esik szó, aminek egyébként van több fényerő/gyutáv változata is, és 1 millió forint körüli áron lehet is őket kapni eBayen. Az R-Biotarral van fent a neten pár próbakép, de ezek mindegyike makró, tehát sejthető, hogy a maximális tárgytávolsága még kis bázistáv esetén is csak pár-tíz centiméter lehet (szakszerűen átépített példányt nem is találtam sehol).

Ezen a ponton teljesen nyilvánvaló, hogy ha van egy R-Biotarod, akkor hozd el hozzám megépíteni, mert számításaim szerint egy GFX-re fel lehetne tenni. De ez csak zárójeles megjegyzés, és kellene hozzá az a bizonyos GFX is, meg sok mérés.

Az R Biotarok optikai képletéről nem találtam megbízható infót, csak ezt a két rajzot (a második szinte biztosan a 0.73/100 képlete, az első kérdéses, hogy micsoda):

Az viszont tény, hogy a Meopta lencséi nem ilyenek. 1-2-2-1 elosztásban van benne két ragasztott lencsepáros, aminél a hátsó blokkban a ragasztott tömbhöz közvetlenül hozzáér az utolsó lencsetag is (később erről még lesz szó). Sajnos rajzot nem találtam róluk, és még az allphotolenses.com adatbázisában is csak az 1.1/75 változatról van pár infómorzsa.

Tudva levő persze, hogy a Meopta sok és igen kiváló nagy fényerejű objektívet gyártott vetítőgépekhez (például a legendás 1/50-es Meostigmatot már adaptáltam is Sonyra pár éve), azonban ezek egy jelentős része fizikai korlátok miatt nem használható fotózásra. Különösen igaz ez a röntgenobjektívek esetében. Ezeket nem a látható fény tartományára tervezték, így általában a bevonatuk is hiányos (vagy nincs), illetve nagyon-nagyon közel kell kerülniük a filmsíkhoz ahhoz, hogy a végtelenben is éles képet adjanak. Cserébe általában nagyon fényerősek és keveset tudni róluk.


[X] hirdetés

Én többnyire olyan fényerős optikákra vadászok a vetítők között, amik viszonylag nagy gyújtótávolsággal rendelkeznek, és a lehető legnagyobb képkört lefedik, így került a radarra a Stigmar is, amit hosszú hónapokig árult sikertelenül a tulajdonosa, mivel egyébként nagyjából használhatatlan bármire is. Készségesen válaszolt a kérdéseimre (például a gyújtótávolságot és a hátsó átmérőt illetően), és válaszaiból már sejteni lehetett, hogy ez nem lesz majd egyszerű menet.



A Stigmar 1.5/100 adaptálása

Bevallom őszintén, hogy ez volt az eddigi legtöbb munkaórát igénybe vevő adaptálásom, részben azért, mert nem rendelkeztem elég előzetes adattal a projekthez, másrészt pedig mert számtalan nehézség merült fel közben. A jó hír, hogy ezektől te már megkímélheted magadat, ha valaha hasonlóba fogsz, a rossz (vagy talán inkább tanulságos) viszont az, hogy itt az eredeti folyamatot fogom neked megmutatni, mintegy ok-okozati valóságában és teljességében. Ez a passió nem 12 stációból fog állni, annyi szent.

Voltak szempontjaim, mielőtt nekiálltam a munkának. Az egyik az volt, hogy ha lehet, az eredeti lencserendszert adaptáljam, abban ne kelljen módosításokat végeznem (visszautalnék ismét a Rayxar projektre, ahol végső soron nem az eredeti optikai képlettel valósult meg a kész objektív). A másik szempontom az volt, hogy az optika tudjon végtelenig fókuszálni, vagyis nem akartam félmegoldással előállni, ahogy oly sokszor történik az máshol a nagyon kis bázistávolságú optikák esetén.

Az eladóval való levelezéseim során két dolog derült ki. Az egyik, hogy saccra kb. 10mm a bázistávolság (jóval kisebb, mint a Sony E bajonett - szenzor távolsága, ami 18mm, a másik meg az, hogy az optika hátulja bizony szélesebb, mint egy sima M42 menet (jellemzően egy Sony E - M42 slim adapterből kezdek építkezni, mint bajonett). E két ok közül már az egyik is elég lett volna ahhoz, hogy ezt a projektet elengedjem, de a félelmetesen magas árat sikerült végül egy kevésbé félelmetesen magasra lealkudni, én pedig megrendeltem az optikát. 2 perccel a fizetés után már pánik uralkodott rajtam, hogy ez lesz életem legdrágább papírnehezéke (de nem baj, mert arról is írtam volna valami nem vicces cikket).

Amint kézhez kaptam az optikát, kiderült, hogy a fenti két adat valóban helyes: az ablak felől falhoz tartós módszerrel megállapítottam, hogy valóban kb. 10mm a bázistáv, és ami még rosszabb: az optika hátulja tényleg nem fér bele az E bajonettbe:

Ebből az is következett, hogy azt sem tudtam megállapítani egész pontosan, hogy ha nem lenne ott a hátsó lencsetag tokozása, és ha a lencsetag tudna még kicsit hátrébb jönni, és ha a Télapó létezne, akkor vajon adna-e végtelent az optika. A kérdés azért releváns, mert a Sony E fullframe masinák házában a tényleges bajonetten túl még van hely és két akadály: a külső, műanyag tokozás és a belső, fém tokozás, ami mögött már a zár van:

Az világos volt, hogy nem fogom a gépet szétszedni és a műanyag tokozást kivenni, de az feltűnt, hogy van egy kb. 37mm átmérőjű, kör alakú mélyedés a külső tokozásban, és arra tippeltem, hogy a Stigmar hátsó üvege is ekkora lehet. Úgy saccoltam, hogy ha idáig be tudom engedi az optika hátulját, az már bőven fog végtelent adni:

Mindez persze egészen addig csak tipp volt, amíg a hátsó tokozást át nem alakítottam. Ehhez az optikát előbb szét kell tekerni a felénél, amit egy kis biztosító csavar kioldásával kézzel is meg lehet tenni:

A hátsó blokkban összesen csak egy lencsetrió és annak leszorító gyűrűje van, ezt tehát gyerekjáték szétszedni.

Fontos: bár ez a hátsó lencsecsoport egy ragasztott hármasnak tűnik, valójában 2+1 lencse, aminél a külső lencsét csak a fényzáró festése “tapasztja” a másik kettőhöz. Ez nagyon sokáig nem derült ki számomra sem, és csak véletlenül, egy komolyabb erőhatás után esett szét (szerencsére nem a földre), szóval mielőtt itt tovább lépsz, ellenőrizd, hogy a lencsehármasod egyben van-e, és ha nem, akkor a szélüket ragaszd össze.

Ahogy már említettem, az adaptálás kezdete mindig valamilyen Sony E adapter (jellemzően egy slim, 1mm vastag M42-NEX alkatrész), ebbe pedig egy 42mm-65mm step up ringet tekertem (később majd meglátod, miért). A step up ring belső átmérője kicsit még kisebb is, mint az adapteré, 39mm:

Ezen kell tehát átférnie a hátsó lencsecsoportnak, túl a bajonetten. De vajon képes rá? A jó hír az, hogy igen: a hátsó lencseblokk legvége 37mm, a java pedig 38mm széles, vagyis mintha ide teremtették volna.

Nem volt más hátra, mint a tokozás hátulját levágni. Teljesen precíz méréssel nem rendelkeztem, hiszen nem voltak pontos adataim, csak annyit tudtam, hogy 3-5mm túlnyúlást hagyni kell azért a vágás felett, hogy legyen mibe ragasztani a lencséket:

A vágás után egy tiszta felület keletkezik, ezt később majd lefestjük, most nem kell vele foglalkozni. A lencseblokkot ebbe nem tudod csak úgy beragasztani, hiszen a levágott rész hátulja tartott hátul, elöl viszont a leszorító gyűrű. Ezt a gyűrűt vissza kell tekerni a helyére, és hogy ne tudjon elmászni semerre, kívülről kapott egy csavaros rögzítést is:

Ha ebbe a vágott tokozásba beteszed a lencséket, máris ki tudod próbálni, hogy a rá helyezett bajonett + konverter alkatrészen az üvegek kellő mértékben hátra tudnak jönni, de a tokozás szépen megakad:

Rögzítéshez immár nem szemből, hanem hátulról helyeztem be a lencseblokkot, és az üveg széleit epoxyval bekenve az tökéletesen (és mint később látni fogod, sajnos atombiztosan) a helyére is passzolt, majd megszáradt. Ezzel eljutottunk oda, hogy az optikát összerakva a gép elé tudtam fogni, és elégedetten várhattam, hogy elérem vele a végtelent:

Na persze… Még így, a tokozásig nyúló hátsó lencsével is csak kb. 2 méter volt a fókusztáv! Tragédia, döbbenet, nemzeti gyász. Ennek így semmi értelme, 2 méter kevés, a fényképezőbe jobban már nem lehet besüllyeszteni az egészet. Vissza az elejére.

Aludtam rá egyet, és arra jutottam, hogy fel kell adni az eredeti elvárásaimból egy keveset. Az eredeti lencserendszer elve sérült, de nem úgy, hogy blokkot fordítottam (bár ezt is kipróbáltam: a hátsó lencsecsoport megfordítása katasztrofális eredménnyel járt a képminőségre - milyen meglepő).


[X] hirdetés

Észrevettem, hogy ha a hátsó részt nem csavarom bele teljesen az első részbe (vagyis ha növelem az első és a hátsó lencseblokk közötti távolságot), akkor tovább romlik a közelpont (de nem romlik drasztikusan a képminőség), ebből kiindulva pedig arra jutottam, hogy ha közelíteném őket, az optika távolabb adná a végtelent, tehát lenne esély az adaptálásra.

Igen ám, de ehhez az kellett, hogy a hátsó alkatrészt beljebb tudjam csavarni, amihez a menete alatti ütköző peremet le kellett szedni. Ez meg is történt, itt már a levágott, feketére festett menet alatti részt és a visszafestett fényzárást látod:

Ám ismét tragédia: még ha a menet végéig tekertem is a hátsó részt, és szinte már “beesett” az elsőbe, még akkor sem volt végtelen, ergo valahol kellett még egy kis helyet nyernem. Nagyon szuper, hogy az előbb olyan precízen beragasztottam a hátsó lencsecsoportot, mert most változatos eljárásokkal ki kellett imádkoznom a fémből (anélkül, hogy eltörtem volna), majd az eredeti alkatrészből hátul tovább vágva újra próbálkozni.

Ez meg is történt, végül még kb. 5mm-t nyertem, természetesen az eredeti rögzítő gyűrűt is ennyivel “feljebb” kellett új pozícióban, új fúrással és csavarral rögzíteni. De a lényeg: elértem a végtelent a bajonetten kb. 2-3 milliméterrel túlnyúló lencsecsoporttal. Innentől már csak mechanikai kérdés az egész.

Az persze nyilvánvaló, hogy nem a fényképező belseje fogja megállítani a lencserendszert közeledése közben, ezért a hátsó bajonett-rész és az optika hátsó tokozásának széle közé (ami már nem fér át a lyukon) egy akkora alátétet gyártottam, amivel még elment végtelenig az optika, de a fényképező egyetlen alkatrészéhez sem ért semmi. Fő a biztonság:

Ezen a ponton igazából nincs is már másra szükség, csak egy 82mm-es fém fényellenzőre, egy 25-55mm-es M65-M65 helikoidra és egy távtartó alkatrészre a mechanika és a már kész hátsó rész közé (ezt majd egy 62mm-es fém napellenzőből alakítjuk ki.

Van egy furcsa egybeesés: a Stigmar házának eleje éppen belefér egy 82mm-es fém fényellenzőbe, annak meg van egy standard 82mm-es menet a végén, rögzítéshez.

Éppen ezért a 100mm-es LOMO optika adaptálásánál már alkalmazott trükköt itt tovább finomítva ismét felhasználtam.

A helikoid tetején van három csavar, ezeket csavard ki, és keress ugyanolyan, de hosszabb csavarokat, meg ha kell, alátéteket. Ezek után végy egy 72-82mm step up ringet és csiszold le az alsó, 72mm-es menetét:

Fúrj a step-upra három lyukat pontosan oda, ahol a helikoid három felső menete van, majd a hosszabb csavarokkal egyszerűen szereld fel a helikoidra a step-upot. Így máris van a helikoid tetején egy atombiztos 82mm-es meneted. (Én a por- és nedvességvédelem miatt a kettő közé csavarozás előtt egy vékony epoxy réteget is felvittem.)

Ezen a ponton igazából már csak a fókuszmechanikául szolgáló helikoid és a hátsó rész közé vágandó távtartó méretét kell kiszámolnod, amit úgy kapsz meg, ha összeállítod az alkatrészeket fejjel lefelé:

És megméred a hiányzó részt, majd egy 62mm-es fém napellenzőt a kívánt méretűre vágsz vissza:

Természetesen a bajonett + adapter menete alul 65mm, a közdarab alsó menete 62mm, utóbbinak felül a vágás miatt már nincs is menete, és amúgy sem illene bele a 67mm-es végébe pontosan a helikoid 65mm-es menete. Sajnos ezek egymással nem kompatibilis menetrendszerek, de azt a kevés helyet, ami köztük van, epoxyval tökéletesen kitöltheted, sőt, itt még 3-3 rögzítőcsavart is befúrtam oldalról (rendeltem egy csomó mini fúrófejet dremelhez, most azokkal szórakozok folyton, mindenbe is csavart fúrok).

Mármost ezen a ponton így is összerakhatnánk az optikát, hiszen eleget szenvedtünk, megérdemelnénk a pihenést. De tovább rugózott az agyam: jelenleg ez egy kis mértékben buherált lencserendszer, ami így nem ad gyári rajzolatot, meg még nehéz is, hogy szegény helikoid tekeréssze ide-oda. A végtelent már elértem ezzel az elrendezéssel, de tudjuk, hogy csökken a fókusztáv, ha a lencserendszer eleje és hátulja távolodik.

Heuréka-pillanat: akkor mi lenne, ha a hátsó lencseblokk rögzítve maradna a leghátsó pozíciójában, és csak az első blokkot közelítené-távolítaná a helikoid? Így két legyet ütünk egy csapásra: először is ha távolodik a front blokk, közeledünk az eredeti optikai konstrukcióhoz, tehát az eredeti rajzolathoz, másrészt a front blokk könnyebb, mint az egész eredeti házazás, így kényelmesebb is fókuszálni vele! Tiszta haszon!


[X] hirdetés

Plusz bónusz infó: kb. 3-5 méteren áll vissza a mozgó front a hátsó blokkhoz képest vett eredeti távolságára, így egy tipikus portré-távon gyakorlatilag a gyári rajzolattal dolgozhatunk (azzal együtt, hogy meglesz a végtelen is, ha kell).

Ahhoz, hogy ezt a (most már elárulom: végső) módosítást elvégezzük, és megszülessen a blog első floating focus element vetítő-röntgen optikája, nem kell mást tenni, mint a hátsó részről meg az elsőről is eltávolítani azok csatlakozó menetét:

Miután ez megvan, már szabadon egymásba hatolhatnak, nekünk pedig most ez a lényeg. A fenti képen egyébként már a 82mm-es napellenzőbe rögzítve láthatod a front blokkot. Mint jeleztem, rákaptam a fúrásra, így három helyett rögtön kilenc csavart kapott, hogy ki ne essen véletlen.

A hátsó bajonett-alkatrészünkre rögzítettem a ragasztásos-fúrásos módszerrel a 62mm-es ellenzőből készült távtartót:

A hátsó optikai blokkunkhoz csináltam egy kis távtartót egy Nikon objektívsapkából alulra, majd pontosan beállítva azt epoxyval rögzítettem a bajonett-alkatrészhez:

A front blokkból a fúrások idejére kivettem a lencséket (a képen a rácsavart, átalakított helikoiddal):

Látható, hogy az optika eredeti házának átalakított első és hátsó fele - ha pontosan dolgoztál - szépen egymásba tud csúszni fókuszálás közben:

Innentől gyakorlatilag már csak annyi a dolgod, hogy a távtartót is rögzíted az epoxy-csavar űber kombóval a helikoid aljához, majd a front blokkba visszateszed a lencséket. Technikailag készen van az optika, használható:

Természetesen az eleje így még nem szép és nem is praktikus (nincsen rajta standard menet szűrőknek vagy kupakoknak), így a 82mm-es fém napellenző 86mm-es front menetébe egy 86-82mm step down gyűrűt csavarva egyszerűen kap az optika még egy 82mm-es napellenzőt (vagy ismételve a műveletet akár kettőt is - a 100mm-es gyutáv megengedi):

Ez így már nem csak egy könnyen fókuszálható, végtelentől 80 centi közelpontig működő, porzárt, masszív, teljesen fém házas konstrukció, hanem szép is, és egészen biztosan teljesen egyedülálló a világon:

Az optika bármikor kettébe csavarható a helikoidra rögzített 82mm-es menetből kicsavarva a front blokkot, így könnyen karbantartható. A két menet közé azért fúrtam egy biztosító csavart (mondtam már, hogy mostanában fúrok?).

Ezek után már az sem érdekelt volna, ha csapnivaló az optika képe, mert annyit szenvedtem vele és (számomra legalábbis) annyira egyedi lett az adaptálási megoldás, de alig vártam, hogy kipróbálhassam a terepen is.



Tereptesztek

A teszt során az összes kép fullframe szenzorra lett rögzítve (A7III, crop csak pár helyen és csak minimálisan van). A portrékon látható retus, de mutatom majd egy-egy képnél a nyerset is, hogy meglepődhess.

Első körben az érdekelt, hogy mennyit változik az eredeti gyújtótávolság a lencseblokkok distanciájának macerálásával, ezért feltettem egy 85-ös és egy 135-ös obit is a gépre. Értelemszerűen a Stigmarnak valahova a kettő közé kellett esnie, ha jól dolgoztam. (A válasz: igen.)

Összesen három portréfotózásra vittem el az optikát három eltérő helyszínre és időjárási viszony közé, illetve ezek után mutatok még pár vegyes képet is.

Zsuzsi sorozatánál ideálisak voltak a feltételek: szórt fény, 10 fok és szép színharmónia.

Ahogyan az sejthető volt, a Stigmar képi világa nagyon egyedi. Ez több dolognak köszönhető, de főképpen annak, hogy fényereje ellenére nem bokehzásra tervezték, ezért a röntgenoptikákhoz hasonló, teljesen egyedi dolgot művel a háttérrel.


[X] hirdetés

A rajzolat a reméltekkel egyetemben 2 és 5 méter között a legjobb, 8-10 méteren már nem tökéletes, viszont cserébe 2 méter alatt is nagyon szépen dolgozik. Eléri a végtelent, így elvben bárhová fókuszálhatunk vele.

A közelpont kb. 80 centiméter, vagyis lehet vele a földön fetrengve virágokat is fotózni, illetve E bajonettes makro közgyűrűkkel tetszőlegesen tovább is csökkenthető ez a távolság. A hóvirág kb. a 80 centis közelponton készült.

A rajzolatra leginkább azt tudnám mondani, hogy egy korabeli soft focus optikára hasonlít, azaz éles (leginkább persze csak középen), de ül egyfajta alap fátyol vagy elmosás a képeken, amit itt ne rossz értelemben vegyél. Ahogy a képeken is láthatod, az optika képe tiszta, de álomszerű hatást kelt.

Ennek előcsalogatásához persze kell megfelelő háttér is, aminek formavilága és fényelése megengedi, hogy dolgozni lehessen vele. Az erdő örök irodalmi és fotós toposz.

Orsi sorozatán nem csak a hátteret, de az előteret is meg lehet szemlélni, ennek renderelése is igen egyedi.

A soft focus ideálissá teszi egyedi hangulatú portrék megalkotására, mindamellett persze teljesen eltér napjaink optikáinak steril, lapos és unalmas képétől, mely a valóság tökéletes visszaadására törekszik. A Stigmar képe más, és vagy tudsz ezzel élni, vagy nem.

!

Kromatikus aberráció természetesen van, és a buherált lencserendszer miatt ez a szélek felé haladva nem is kevés, de ott, ahol az optika rajza egyébként is éles és szép (a középső területen) bőven kezelhető (sokkal jobb, mint vártam).

Ellenfények hatására persze rosszabbul reagál, mint egy kifejezetten fotózásra gyártott régi vagy új fényerős optika, de ez megint olyan, amin nem csodálkozni kell, hanem együtt élni vele.

Bár a színek kezelésével nincsen gond (nem színez semmilyen irányba), jól áll neki a fekete-fehér is, ami másképp emeli ki a háttérkezelését.

Lenita sorozatát kifejezetten ff-ben képzelem el:

A vignettálás a sarkok csücskeiben erős, aminek köze van a hátsó lencseblokk szenzorhoz való extrém közelségéhez is.

A fókuszálás egyébként könnyen megy az FFE (floating focus element) megoldásnak hála, mert a lehető legkisebb tömeget mozgatja a helikoid. Az objektív enyhén orrnehéz, de kényelmesen tartható kézből is. Építés utáni teljes súlya kereken 1000 gramm (hiába, mégiscsak fém és üveg).

Mozgó objektumokat sem lehetetlen vele elkapni, de tény, hogy a manuális fókuszálás ilyen gyutáv + fényerő kombináción igényel némi gyakorlatot.



Summa summarum

Beszéljünk először a piszkos anyagiakról. Az optika ára, ha felbukkan ritkán eBay-en, kb. 300-500 dollár, azaz nagyjából 100.000-150.000 forint, ami nem kevés. Az alkatrészek ára a projekthez kb. 25.000 forint. A rá fordított munkaóra értékét nehéz megbecsülni, de az biztos, hogy összességében költséges mulatság, hogy legyen egy adaptált darabod.

Azt is fontos látnod, hogy ez nem feltétlenül kezdőknek való vintage optika, azaz a használatához nem árt, ha már rutinos vagy a manuális fókusz és a fényerős optikák kezelésében. Az erős és különleges háttérmosás ára a vékony DOF, azaz pontosan kell "céloznod", hogy az legyen éles, amit szeretnél.

Ha mindezekkel tisztában vagy és vállalod a járulékos költségeket, akkor azonban lehet egy igazán egyedi optikád, ami fullframe Sony E bajonettes gépeken hibátlanul működik, fényerős, különleges a képi világa és olyan jellegű soft-focus képet ad, ami nagy hiány az új objektívek piacán.

Ha tudok segíteni az 1.5/100 XX Stigmar átépítésében, írj egy üzenetet a szerelőműhelynek, és egyeztetjük a részleteket.

Ha további kérdésed maradt, bátran írj nekem, illetve a Vintage Pub csoportban is szeretettel várunk.

A fény és a röntgen legyen veletek!

Mutasd meg másoknak is, hogy mit találtál:




Közösködünk?

Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.



Érdemes követni:


További vetítőoptikás őrületek:


Meopta Stigmar XX 1.5/100 adaptálás és teszt

A tornasor közepe: LOMO 2/100 építés és teszt

Német örvény: Zeiss Kipronar 1.4/50 adaptálás és teszt

Középformátumú triplet: Edar 2.8/100 adaptálás és teszt

Magyar csavar: MOM Budapest KINGA 1.5/50 adaptálás és teszt

Hazai vonatkozás: MOM Budapest 1.7/35 vetítő építés és teszt

Leitz Hektor 85mm f/2.5 adaptálás és teszt

Leitz Colorplan 90mm f/2.5 adaptálás és teszt

Gyöngyszem keletről: OKP 1-100-1 1.8/100 vetítőoptika adaptálás és teszt

Átlát a szitán: Rayxar 0.75/50 röntgenoptika adaptálás és teszt

Az orosz Trioplan: Triplet-5M 2.8/100 építés és teszt

Az óriásvetítő: 35KP 140mm f/1.8 építés és teszt

Bubicsászár: Pentacon AV 2.8/150 építés és teszt

2in1 portré&makró vetítőobjektív körfénnyel: Pentacon AV 2.8/100 építés + teszt

Filléres buborékgyáros házilag: Pentacon AV 2.8/80 építése Canon EF-re

Okos megoldás kis szenzorra: KP16 1.2/35 „Töcsi” vetítőoptika (átalakítás + teszt)

Nehézsúlyú vetítőobjektív: Meometar 50mm f/1 E-mount

Vetítőoptika képalkotás pro-kontra

Vetítőoptikából valódi objektív (RO-109-1A)

További cikkek a tudásbázisban...

A mindig lelkes modell szerepét köszönöm Zsuzsinak, Orsinak és Lenitának. A kész anyag áttekintésében nyújtott segítséget és a hasznos kritikákat köszönöm Kóró Annának, Benedek Lampertnek és Tóth Gábor Szabolcsnak. A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak.

BIO

A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorlesst és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását. 2021-ben okleveles fotográfus lett, legyen ez akár jó, akár rossz dolog.

Manuális objektívekkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.

A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...

hispan's photoblog C 2011-2022 (eredeti megjelenés: 2022. április 5., utolsó módosítás: 2022. április 5.)