hispan's photoblog
site version 10.2.3.5


Nyári kalandok a világ legkisebb tükörreflexes rendszerével:
Pentax 110 teszt (digi/film)

Régen okozott akkora örömöt a fotózás, mint amekkorát a Pentax 110-essel átéltem. Fogunk lőni 110-es kisfilmre és kipróbáljuk a világ legkisebb cserélhető optikáit digitális vázon is.


2020. augusztus 1. • Horváth Krisztián

Nagy kegy a sorstól, hogy a mai napig gyártanak 110-es filmeket, ugyanis ezek az apró tekercsek rengeteg mókát rejtenek. Főleg ha egy olyan rendszerrel használjuk őket, ami nem csak a világ legkisebb cserélhető objektíves gépét és a hozzá való optikákat tartalmazza, de mindezt tükörreflexes, TTL automata kialakítással is kombinálja.

Ennek a cikknek egyetlen kérdés az apropója, ami viszont elég tipikus tud lenni: nyáron elindulsz a Balatonra pár napra, és összesen csak egy hátizsáknyi cuccot viszel magaddal. Szeretnél fotózni, de a digitális masinádat félted: ellophatják a vonaton, nem mered bevinni a vízbe, és amúgy sem akarsz hazaérkezés után macerálni a képek kidolgozásával. Persze megteheted, hogy a mobiloddal készítesz fotókat, de ha drága a készülék, megint csak jön a probléma, hogy félted a homokban meg a vízben. Mit tesz ilyenkor egy vintage bolond?

Például körülnéz a piacon, hogy milyen olyan filmes rendszereket talál, amikbe olcsó az alapanyag és a gép sem jelentős költség. Választhat például régi orosz masinákat (mondjuk egy Smenát, amiről szintén lesz még szó), vagy ráakad a Pentax 110-es rendszerre, ami nem csak az egyik legkisebb kamera, amit még értelme van használni, de automata is, így tényleg csak a kattintás öröme marad a tihanyi naplementében.


Olvastad már a friss cikkeket a tudásbázisban?

A nyári projektek keretén belül végre nem csak érdekességként mutogatom nektek ezt az apró gépet (és rendszert), hanem megnézzük a történetét, illetve azt is, hogyan muzsikálnak az objektívjei digitális gépeken. Sok-sok furcsaság és meglepetés mellett remélhetőleg valóban hasznos infókkal is tudok nektek szolgálni.

Kezdjük az egészet azzal, hogy mi is ez a 110-es film, és miért jött létre?



Pár szót a 110-es filmről

A 35mm-es kisfilmet majdnem mindannyian ismerjük, ebben biztos vagyok. Az eredetileg rá fotózott képkocka, a 36*24mm-es “Leica kocka” a ma is használt fullframe alapterülete. A teljes filmtekercs a 24mm-es “hasznos magasságához” alul és felül csatlakozó kétszer 5,5mm-es perforált részekkel adja ki a 35mm-es tekercsszélességet (ezért nevezik 35mm-es filmnek).

Maga a 35mm-es szélesség eleve predesztinálja, hogy mekkorák lesznek azok a legkisebb masinák, amiket építeni lehet ehhez a filmformátumhoz. A 35mm-es filmre teljes (fullframe) képkockát fotózó egyik legkisebb (cserélhető objektíves) fényképező például a Pentax ME Super.

Erről a vázról sokat hallhattatok már a blogon, hiszen ha M42/PK optikákkal akartok fotózni, nincs is ennél jobb választás. Kicsi, könnyű, félautomatát és manuális módokat is tud, 1/2000 a maximális zársebessége, egyszóval olyasmit hordoz magában, amit csak nála sokkal komolyabb kisfilmes gépek szoktak tudni.

Ha már a kis méretek felé megyünk, teljes képkockát fotózó vonalon itt van még nekünk a Minox 35 EL, ez azonban már nem cserélhető objektíves. Róla részletesebben a 13 különleges kamerát felsorakoztató cikkemben olvashattatok már.

Természetesen megtehetjük, hogy valamennyivel tovább csökkentjük a 35mm-es filmet használó gépek méretét, ha azok nem 36*24mm-es kockákat fotóznak, hanem fele akkorákat. Ezeket a gépeket nevezzük half-frame masináknak. Ezekből sokan sokfélét gyártottak, az egyik ilyen a pofonegyszerű orosz Chaika a maga kis 2.8/28-as Industar-69 optikájával.

Ennél a kamera méretnél kisebbet azonban már a nyersanyag tulajdonságai miatt nem lehet készíteni. Ezen a ponton lép be a sztoriba a 110-es kisfilm.

Ez már annyira apró, hogy a befűzését sem bízták a megalkotói a véletlenre: teljesen zárt kazettában mozog a matéria a tekercs elhasználása közben egyik oldalról a másikra, mindig csak az éppen aktuális kockát hagyva szabadon. Ha végeztünk a 24 kockával, itt nem kell visszatekerni a filmet, hiszen az elexponált része is fénytől védett helyen van. De erről majd részletesebben a gyakorlati részben írok.

A 110-es filmet (vagy ahogy manapság lomos körökben hívják: pocket film) a Kodak vezette be 1972-ben. Ezt a korábbi, 126-os film utódjának szánták. A rá fotózott kocka összesen 17*13mm-es. Összehasonlításképpen a fullframe ugye 36*24mm, az átlagos APS-C szenzorméret 23,6*15,6mm, az MFT rendszerek pedig 17,3*13mm-es szenzorral dolgoznak.

Vagyis ha a fullframe crop faktora 1, akkor az APS-C kb. 1,5x crop faktorral, a MFT szenzor pedig kb. 2x crop faktorral dolgozik (ennyivel szorozzuk az optikák gyújtótávolságát praktikus okokból, de te már olvastad egy korábbi anyagomat, és pontosan tudod, hogy ez csak részigazság, hiszen nem a gyújtótávolság változik a crop-faktorral, hanem az érzékelt képszög). A 110-es film crop faktora tehát több mint 2x a fullframehez képest, így az optikákon megadott gyutávot is így kezeljük. De erről később.

A 110-es filmen 24 képkocka fér el, a film továbbításáról pedig az Auto 110-es kamerákban egy apró fogaskerék gondoskodik (ami a filmkazetta fogaskerekébe csatlakozik). A tekercsen minden kocka között van egy perforáció is (registration hole).


[X] hirdetés

A filmkazettákról még egy dolgot kell tudnod: az egyik végükön van egy műanyag pöcök, amit bizonyos kamerák (például a ma is tesztelt Pentax Auto 110-es) érzékelnek, és ebből tudják megállapítani a behelyezett film érzékenységét (ISO értékét).

A pocket film további fontos jellemzője, hogy a fényérzékeny film egyik oldala valójában egy papír tekercs (mint például a 120-as rollfilmnél is), erre pedig ráírták, hol tart éppen a tekercs. Ezt az információt a 110-es filmet használó gépek egy apró ablakon át teszik láthatóvá a hátoldalukon.

A kialakítás további előnye, hogy nagyon gyorsan, egyszerűen és biztonságosan lehet filmet cserélni. Még ha véletlenül a tekercs közepén nyitjuk is ki a fényképezőt, akkor is csak az éppen betekert kocka megy tönkre, vagyis egy kocka feláldozásával igazából filmet is lehet cserélgetni a vázban (de ki tenne ilyet).

A formátum bevezetése után nagyon hamar igen népszerű lett, hiszen könnyen használható volt és igazán apró, egyedi kialakítású fényképezők tervezését tette lehetővé. A “turistabarát” megoldásról még azt is állították, hogy a tömegek körében ez simán leválthatja az akkorra már igazán népszerűvé vált 35mm-es filmtekercset (ez végül nem történt meg).

A 110-es filmeket a régi nagyok közül a Fujifilm gyártotta legtovább (2009-ig), majd 2011-től a Lomography vette újra szárnyai alá, és a mai napig innen a legegyszerűbb beszerezni friss alapanyagot. A mai cikkben is az ő filmjeik, nevezetesen a fekete-fehér (Orca) és a színes (Tiger) szerepelnek majd.

A 110-es filmnél az előny egyben a hátrány is: a kis negatív miatt problémás volt nagyobb képek nagyítása, illetve maga az alapanyag is sokszor zajos és életlen. Ez utóbbi abból fakad, hogy a tároló kazetta műanyag kialakítása néha nem elég precíz, a film nem teljesen sík, így hiába a pontos fókuszálás, nincsen meg a megfelelő képsík. Ez nem a professzionális felhasználás területe, így egy viszonylag szűk réteg játékszere maradt.

Most már mindent tudsz a 110-es filmről, lássuk a masinát!



A Pentax 110 sztori

Sokféle kamera készült a 110-es szabványhoz, ezek között voltak okosabbak és butábbak, az 1978-ban bemutatott Auto 110 azonban az egyik legkiforrottabb megoldás volt ebben a mezőnyben.

Kinézetre a 110-est használó sok másik kamerától abban tér el, hogy ez ténylegesen fényképezőnek néz ki. Ennek oka nem más, mint hogy belülről is nagyon hasonló egy nála nagyobb géphez: valódi SLR, vagyis tükörreflexes megoldás.

Az optika által beküldött képet egy tükör küldi fel a törőékes mattüvegre, majd az egy pentaprizmában forog kicsit, és máris láthatjuk a keresőben a tükrözésmentes látványt! Mivel mindig az aktuálisan felhelyezett optika által ténylegesen érzékelt képszöget látjuk, a rendszerre könnyű volt 18mm-estől 70mm-esig objektíveket készíteni.

Mindezt tetőzi még a középre súlyozott TTL fénymérés, ami a through-the-lens rövidítése, és azt jelenti, hogy a gép az automatán állított záridőt a ténylegesen az objektíven keresztül érkező fénymennyiségből számolja ki (nincs külső fénymérő). Ráadásul a 110-es esetében elemes rendszer van (CdS érzékelő, két darab LR44-es gombelemmel megy), nem pedig szelénes, így a hosszú évtizedek alatt is igen pontos marad.

Az egyetlen hátránya az elemes, teljesen automata fénymérésnek, hogy elem nélkül a gép egyáltalán nem tud helyes expozíciókat csinálni (meg helyteleneket se).

Azt mondanom sem kell, hogy a fentebb már részletezett nagyon kicsi, 35mm-es filmet használó kamerákhoz képest is rettentően apró az Auto 110-es. Az alapoptikája az öt cserélhető objektív közül a legkisebb, egy 24mm-es f/2.8-as szerzet, ami durván egy 50-60mm-es alapobjektívnek felelne meg fullframen.

Természetesen itt ragadom meg az alkalmat, hogy egy P6-os középformátumú váz mellett is megmutassam a pici gépet. Stílusosabb lenne persze egy Pentax 67 középformátum mellett, mert akkor lehetne kép 110-es, 35mm-es meg középformátumú Pentax gépekről is, de most ez jutott:

A rendszerhez készült még 18mm-es “nagylátó” (illetve ennek egy pan focus változata is fix fókusszal), 50mm-es portréoptika, 70mm-es “kistele” és a világ legkisebb zoom-ja is, egy 20-40mm-es darab. Ezek mindegyike fix f/2.8-as fényerővel bír, és nincs is bennük fényrekesz, csak fókuszmechanika.

És hogy mennyire kicsik az objektívek meg az egész rendszer, arról talán ez a fotó tud még szemléletesebben tanúskodni:

A sor fix fényerejének oka, hogy a rekeszmechanika a kamerában kapott helyet. Ez a megoldás további méretcsökkentést tett lehetővé. Ezt még azzal is megfejeli a konstrukció, hogy a zár maga a tükör. Az SLR kialakítás miatt a tükör előtt lévő blendenyílásnak folyamatosan nyitva kell lennie, hogy a keresőn keresztül lehessen nézni és az elég fényes is legyen. Mivel a tükör-zár kombináció teljesen fényzáró, az aktuálisan betekert filmkocka biztonságban van az expozíció pillanatáig. Magyarul több alkatrészt is “összevontak” funkciók tekintetében. Egyszerű és nagyszerű!

A legkisebb zársebesség és rekesznyílás 1/750 és f/13,5, a legnagyobb pedig 1 másodperc és f/2.8. Ez önmagában meglepően nagy mozgásteret ad a kamera számára. Majd látni fogjátok a terepteszteken, hogy a verőfényes napsütés a 200-as filmmel sem okoz gondot (inkább a sötétben kezdődnek a bajok).

Ahogy itt minden nagyon apró, úgy természetesen a bajonett is az: a két füllel kapaszkodó megoldás mindössze 22mm átmérőjű, a rendszer bázistávolsága pedig 27mm. Az optika leoldó a bajonettől jobbra van, és az egyetlen kezelőszerv az elsütő gombon kívül a kamerán.

Az apró méretből fakad, hogy a filmtovábbító kart kétszer kell felhúzni egy kocka léptetéséhez. Ezt el sem lehet rontani, mivel a szerkezetben van duplaexpó-védelem, vagyis ha nem továbbítottuk az elexponált kockát, akkor az elsütő gomb nyomogatása nem vált ki semmilyen hatást (a fénymérésen kívül).

Az exponáló gomb félig lenyomva aktiválja a fénymérést, ami mindössze egy zöld és egy narancssárga leden keresztül jelez vissza, hogy rendben lesz-e a felvétel, vagy valami gond van (kevés vagy sok a fény). Semmilyen más beleszólásunk vagy manuális állítási lehetőségünk nincsen.

A felvétel elkészítésén túl azért akad még egy dolgunk: fókuszálni kell. A kis műanyag objektívek a kiváló minőségű üvegek mellett szuper mechanikát is tartalmaznak, így meglepően precízen lehet élesre állítani a törőékes mattüvegen keresztül látható képet. Digitális szenzoron is megmutatom majd, milyen szép a rajzolat.

Az éles felvételek elkészítését természetesen az is segíti, hogy a legkisebb rekeszérték f/2.8, a hatalmas crop-faktor miatt pedig a DOF igen széles, vagyis nagy az éles tartomány. Ez a rendszer nem a háttérmosás szerelmeseinek készült, de azért hozok majd vele portréfotókat is.

Az optikák szűrőmenete értelem szerűen igen apró (a legkisebb mindössze 25,5mm-es), de a japán gyártó mindegyikhez biztosított különböző előtéteket. Ezeket néha külön is meg lehet szerezni az eBay-en.

Az 1985-ig gyártott rendszer az eredeti Auto 110 vázon kívül később rendelkezett még egy “Super” kivitellel is. Ez méretében és formájában is megegyezett az eredeti vázzal, azonban számos fejlesztést tartalmazott (például egy felhúzással egy egész kockát léptetett, kifinomultabb lett a mattüveg, 10 másodperces, leddel visszajelzett önkioldója volt illetve a bal kéz felé eső gomb nyomva tartás +1,5 EV expokompenzációra adott lehetőséget az automata fénymérés mellett).

Hogy milyen piacot céloztak pontosan, azt sejteni sem lehet, de kiadták a Safari verziót is. Ebből sokat gyártottak, hivatalos kivitel, de hogy ki fotózott ezzel oroszlánokat, az rejtély.

Találtam eBay-en egy igazán különleges "skeleton", azaz átlátszó változatot is. Valószínűleg ez demonstrációs vagy szemléltető célokat szolgált, az árát pedig jobb, ha meg sem nézitek.

Kétségkívül ez volt a legkifinomultabb 110-es filmet használó megoldás, hiszen a vázhoz vakut, sőt még windert (automatikus, elektromos filmtovábbítót) is lehetett csatlakoztatni.

Mindjárt rátérünk arra, hogyan tudod értelmesen használni a Pentax Auto 110 apró optikát digitális vázon, előbb azonban jöjjön a filmes szekció és a gyakorlati/használati tapasztalatok.



Az eredeti pentax Auto 110 bevetésen

Irány a magyar tenger! Hogy mit fogunk csinálni? Nyaralunk, és szórakozunk! Nem agyalunk feleslegesen a fotózáson. És pontosan ez itt a lényeg.

Mert mit csinálunk mostanában még pihenés közben is? Buzeráljuk a méregdrága digitális gépünk legszélsőségesebb beállításait, megpróbálunk vaksötétben szenzorstabival 1/100-at lőni és visszarántani 5 fényértéket, majd elbüszkélkedni, hogy erre is képes a szenzor, aztán meg nézegetjük a félmilliós optikák sarokban vett tűéles képét (vagy éppen a régi obi hiperszuper és egyedi háttércsavarását), egyszóval: techbuziskodunk.

Ahelyett, hogy a kreatív és szórakoztató dolgokra figyelnénk.

Ez az, amit a Pentax 110 visszaad. Ez az, amit - nekem legalábbis - az analóg úgy általában visszaad. Ez az, ami miatt mostanában sokat lövök filmre. A film bizonyos szempontból egyszerűsít. Kevesebb variálási lehetőséget ad, így tudsz koncentrálni a komponálásra, de ami még fontosabb: tudsz figyelni arra, mi van a kamerád előtt.

A Pentax Auto 110 váza ebben biztosan világbajnok: összesen egyetlen dolgod van: fókuszálni. Egy gombot tudsz csak megnyomni, ez az expógomb, és kész. A keresőben van egy zöld meg egy narancs LED: ha zöld, a körülmények megfelelőek a gépnek (szélsőértékeken belül vannak), ha narancs, akkor valami nem stimmel (túl kevés vagy túl sok a fény). Ennyi az egész. Fókuszálsz és lősz.

Mivel duplaexpó-védelem van benne, így amikor ellőtted az aktuális filmkockát, el is rakhatod a gépet. Nincs on/off kapcsoló, a következő kocka betekeréséig a gép nem fog csinálni semmit. Komolyan néha az egészben a legidőigényesebb levenni a kupakot az obiról.

Az egész masina erre az egyszerűségre van felépítve. Még a mérete is ezt támogatja. A 24mm-es alapoptikával (de még a kicsit nagyobb 18mm-es nagylátóval is) simán zsebrevágod, vagy fűzöl rá egy zsinórt vagy egy karabinert és a gatyádra akasztod. Bármikor előkapod és készítesz vele egy képet. Nincs súlya, nincs késés a “bekapcsolásnál" (mivel nincs is rajta ki/be kapcsolási lehetőség), nincs vele macera.

Ez teljesen más élmény, mint egy bonyolultan konfigurálható és állítható digitális gép. Természetesen ennek megfelelően nagyon limitáltak is a lehetőségei, mégis ez adja a dolog szépségét. És hidd el nekem: velem együtt erre manapság nagyon sok fotózást szerető embernek szüksége lenne.

Ezt az albumot egy tekercs színes 200-as Lomo Tiger filmre lőttem Tihanyban és környékén, mindet a 18mm-es, legszélesebb optikával:

Íme pár fotó a standard 24mm-es objektívvel is. Ez fér el legkönnyebben a zsebedben a géppel együtt:

Ezeket a képeket pedig már a fővárosban, az 50-es "portréobival" csináltam fekete-fehér Lomo Orca ISO100 alapanyagra:

Az 50-es optika egyébként a maga fix 2.8-as fényerejével is teljesen korrekt háttérmosást produkál. Sokkal rosszabbra számítottam, de ha eltalálod a fókuszt, akkor a nagy DOF miatt az arc minden részlete tökéletesen kijön.

Íme még pár kép a 18mm-es "nagylátóval", ami fullframen egy kb. 34-40mm-es optika képszögének felel meg. Nem véletlen, hogy ezt használtam legtöbbet, hiszen ennek van "kényelmes" látószöge változatos témákhoz.

És végül, de nem utolsó sorban a világ legkisebb zoom optikája, a 20-40mm bevetésen:

A filmes blokk végére egy hívás közben elszakadt képkocka érkezik. Ez Murphy, ezt a képet vártam a legjobban az egész tekercs alatt (Az Árpád hídról készült a Margit-szigetnél, szóval véletlenül sem drón):

Biztosan észrevetted, hogy sok képnél dől a horizont. Ez nem művészi eszköz, hanem felhívja a figyelmet egy fontos dologra: ilyen apró gépet ilyen (egyébként meglepően fényes) keresővel használva bizony sokszor a mérete miatt nehéz vízszintesen tartani. Egyszerűen nem érzed, hogy rendben van-e a horizont.

Összességében az érdekes ezekben a képekben a hangulatok és az elkészítés mulatságos módja mellett az, hogy valójában itt a film minősége limitálja az egész produktumot (ahogy azt korábban írtam is). Vagyis ha igazából látni akarod, mit tud egy-egy 110-es optika, görgess tovább, és digitális gépre is feltesszük őket!



A Pentax 110-es rendszer optikái digitális vázon

Most jön a cikk második vicces része. Azt már kitárgyaltuk, hogy az apró objektívek milyen kis alapterületre vetítik a képüket, így felmerül a kérdés, van-e bármi értelme feltenni őket digitális gépekre? Természetesen van!

Egyrészt bár igen kicsi a bázistávolság, a mirrorless gépek simán adaptálhatóvá teszik a 110-es obikat, másrészt például a M4/3 szenzorokat teljesen kirajzolják, így viccen kívül komoly alternatívát jelentenek, ha fontos a méret és a súly.

Mielőtt tovább megyünk és típusonként is megnézzük őket, lássuk, melyik optika mekkora lefedettséggel bír. A tesztsor egy fullframe géppel készült, jelölve a képkockán az APS-C és a M4/3 méreteket is (sorban 18mm, 24mm, 50mm, 70mm, 20-40mm @20mm és 20-40mm @40mm):

Jól láthatod, hogy az 50mm-es optika, illetve a 20-40mm a 40mm-es végén bár némi vignettálással, de szinte lefedi a fullframet. Az APS-C szenzort gyakorlatilag az összes teljesen kirajzolja, így értelem szerűen a M4/3 szenzorokkal is kiválóan elboldogulnak. Éppen ezért M4/3 gépekre az összes 110-es optika szuper alternatíva, de az 50-es akár még fullframen is jó (lásd részletesen később).

Oké, de hogyan adaptáljam őket? Hát adapterekkel! Íme a lista a népszerűbb rendszerek P110 adaptereihez:

Ezek pedig azok a rendszerek, amikre papíron felrakhatóak 110-es objektívek, de adaptert még nem találtam hozzájuk:

A legtöbb adapter egyszerű alumínium, mivel az optikáknak alig van súlya. Bár némely rendszernél a váz bázistávolsága nagyobb, mint a Pentax 110 eredetije, ettől függetlenül a P110 bajonett kis átmérője miatt némi süllyesztéssel lehetséges teljes értékű adaptert csinálni.

És most vegyük sorra az objektíveket külön is!



Pentax 110 18mm f/2.8

Kezdjük a játékot a nagylátó optikával, a 18mm-es darabbal. Mivel rekesz egyikben sincs, így azt a képminőséget kapjuk majd mindenhol, amit az üvegek nyitva produkálnak.

Oké, ez tényleg meglepő, de ehhez szokj hozzá: ezek a többnyire műanyag házas (a 18, 24 és 50mm műanyag, a 70 és 20-40 fém) optikák kiváló minőségű japán üvegeket rejtenek és nagyon élesek! A sorozatban igazából az összes fixnek szuper éles és kontrasztos a képe.

A 18mm-re visszatérve: sok értelme nincs is a tömegéről beszélni (egyiknél sem), a közelpont viszont fontos, jelen esetben 0.25 méter. Ez azt jelenti, hogy végtelentől a nagyon közeli objektumokig mindent élesre tudsz állítani.



Pentax 110 24mm f/2.8

Következő versenyzőnk a 24mm-es alapoptika, méretre a legkisebb. Egy igazi 110-es ezzel nyomja az ipart.

Csodás rajzolat és meglepően nagy vetített képkör! A közelpontja 0.35 méter, így itt is egészen a dolgok aurájába lehet mászni. A kiváló kontraszt annak is köszönhető, hogy a lencserendszer átmérője igen kicsi, ezért kevés a flare, így még fényellenzőket is alig találsz ezekhez az optikákhoz.



Pentax 110 50mm f/2.8

Az 50-es objektív talán az egyik legmeglepőbb a sorban. Komolyan mondom, el tudod vinni fullframe gépen is portrézni!

Persze nagyon erősen vignettál, de a rajzolat itt is egészen elképesztő. A közelpontja ennek már jóval nagyobb, 0.9 méter, de portréra még ez is tökéletes. (A szemről készült közelit közgyűrűvel csináltam.)



Pentax 110 70mm f/2.8

A 70mm-es optikát a teszthez kaptam kölcsön, mert az évek alatt ilyen nem esett be a szekrényembe.

A rajzolata ennek is csodás, a szűkebb kivágáshoz pedig itt már kisebb vetített képkör és 1.5m közelpont tartozik.



Pentax 110 20-40mm f/2.8

Végül jöjjön a 20-40-es zoom, ami igazán bumszlinak tűnik a 110-es vázon, de annál apróbbnak bármilyen digitális gépen!

!

Azt hihetnéd, hogy ez az optika kiváltja kb. a 18, a 24 és az 50mm-es fixeket is a sorban, hiszen a fényerő úgyis mindig 2.8. Sajnos azonban ez nem igaz: a zoomnak ára van: ez az objektív nem csak sokkal nagyobb a rendszer három említett fixéhez képest, de a 20-as végén a képminősége sem olyan jó, és a 40-es végén sem tökéletes. A tesztképeken mindig előbb a 20-as, aztán a 40-es vége látható páronként:

Ezen kívül a közelpontja is állandó, 0.7 méter, vagyis jóval nagyobb, mint például a 18mm-es vagy a 24mm-es fixnek.

Ne érts félre, a 110-es filmre ez a minőség tökéletes és nem is rossz, de kalandozásaink során mégis a zoomot használtam legkevesebbet.

Ami itt teszt szintjén nem szerepel: a 18mm-es optikának létezett pan-focus változata, ami 1.75 métertől végtelenig éles, így még fókuszálni sem kell (nem is lehet) vele. Ez aztán az igazi mész-lősz turistaoptika.

A Soligor csinált a rendszerhez 1.7x telekonvertert is, bár erősen kétséges, hogy az 50-es vagy 70-es optikákat ezen a formátumon mi értelme felszorozni. Talán abból indultak ki, hogy a 70-esnél egyáltalán nem gyártottak hosszabb objektíveket. Ez a telekonverterrel 120mm, ami fullframes gépen kb. egy 240mm-es teleobjektív képszögének felelne meg.



Summa summarum

Ha a cikk elején megjelölt feladatra keresel gépet, vagyis egy icipici, viszonylag kis értékű filmes masinára vágysz, ami mindig veled lehet, akkor a Pentax 110 a te rendszered. Cukiságát megfejeli azzal is, hogy rettentő okos és egyszerű: SLR, valódi képet látsz a keresőben, automata, duplaexpó-védelme van, viszonylag sokféle optikát rátehetsz, és nyersanyagot is könnyű bele szerezni.

Hátránya a rendszernek (ha lehet ilyet mondani) a nyersanyag mérete és az ebből következő limitált minőség. Emellett az utóbbi időben (más hasznos analóg megoldásokhoz hasonlóan) megemelkedett az ára is. Auto 110-es kamerát a 24mm-es alapoptikával együtt 15-25.000 forint között szerezhetsz (ez még nem is vészes és nyaralni már pont elég). A 18mm-es nagylátó ára 20-30.000 forint, az 50mm-es optika ára 15-20.000, a 70mm-es kistele ára 30-45.000 forint, a 20-40mm-es zoom ára pedig 30-60.000 forint is lehet. A legkevésbé se tévesszen meg tehát a méret, ezek kiváló képminőségű objektívek egy mai napig használt és működő filmes rendszerre, illetve akár digitális gépekre is.

Ha M4/3 géppel fotózol, akkor számodra különösen érdekesek lesznek ezek az apró és könnyű optikák, mert a teljes szenzort lefedik, de ahogy fentebb láthattad, akár nagyobb érzékelőkkel is elboldogulnak, ki-ki a saját képességei szerint.

Ha maradt még kérdésed, írd meg bátran a blog facebook-oldalán vagy instán.

Mutasd meg másoknak is, hogy mit találtál:




Közösködünk?

Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.



Érdemes követni:


Ezek a típustesztek is tetszeni fognak:


Megmutatom a reumám: Schneider-Kreuznach Reomar 45mm f/2.8 adaptálás és teszt

Zoom nem csak középformátumra: SMC Pentax-A 645 80-160mm

Feljelentés ismeretlen tettes ellen: APO-Sonnar 2/135

A Nikonos Helios esete (81H ügyek)

Tetős teszt: S-M-C Takumar 6*7 4/300

Valószínűleg a legolcsóbb nagylátó GFX-re: Super Paragon 2.8/35 teszt

Házi palacsinta: Canon 40mm f/1.9 építés és teszt

Kerekecske-gombocska: Canon nFD 2.8/15 Fisheye teszt

Neked is lehet egy LOMO tripleted

A legjobb vintage zoom? Canon nFD 80-200mm f/4L teszt

In memoriam Vivitar T4

Dream Lens: Canon 50mm f/0.95 LTM (RF) szerviz és teszt

SMC Pentax 24mm f/2.8 gyorsteszt

Tourist dessert: SMC Pentax-M 2.8/40 pancake teszt

Vázsapkányi öröm: Funleader 18mm f/8 kupakobjektív teszt

Aranyközép: Super-Takumar 2.5/135 gyorsteszt

9 Pentax optika, amitől dobsz egy hátast

DKL kisokos és Schneider-Kreuznach Retina-Tele-Xenar 4/135mm teszt

Mítoszdöntögető 3.5/135mm-es teszt

A manuál jelene: Irix 45mm f/1.4 teszt

Egy jó orosz objektív: Zenitar-M 50mm f/1.7 teszt

Szupergyors középformátumú objektív házilag, fillérekből (Pentatar 1.8/120 P6)

Nyári kalandok a világ legkisebb tükörreflexes rendszerével: Pentax 110 teszt (digi/film)

Best buy? Tokina AT-X SD 80-200mm f/2.8 teszt

(Majdnem) rekorder: Soligor 135mm f/1.5 teszt

Az orosz portrészörnyeteg: Helios 40-2 1.5/85

101 tesztkép (és vélemény): Konica Hexanon 1.8/40

Tamron SP 180mm f/2.5 IF: legenda gyorsteszten

Éjjellátó napvilágon: Cyclop-M1 85mm f/1.2 gyorsteszt

Hispan 10 kedvenc objektívje

Veszélyeztetett faj: CZJ DDR Pancolar MC 80mm f/1.8 gyorsteszt

Régi adósság: Canon nFD 1.2/85L teszt

Fullframe apróság: Argus Tele-Sandmar 100mm f/4.5

Canon nFD 300mm f/2.8 L IF tisztítás és tesztképek

Carl Zeiss Planar 1.4/50 T* gyorsteszt

A keletnémetek büszkesége: CZJ Sonnar 2.8/200

Zeiss Sonnar 3.5/135 Zebra - Prémium portréoptika aprópénzért

Turista mód-ON: Vivitar Series 1 28-105mm f/2.8-3.8 gyalogteszt

Kistelés-portrés kalandok: Porst 1.8/135mm teszt

Cyclop vs. Helios 40-2

Teszten járt itt 2017 bombája: Zeiss Equatis 75mm f/0.75

Egy zoom mind felett?: Vivitar Series 1 35-85mm f/2.8 teszt

Canon FD 800mm f/5.6L - Kis tisztítás, kis teszt, hatalmas élmény

Drágaságom, ritkaságom: Biotar 75mm f/1.5 M42 teszt

Takumar, de melyik?

Távmérős esettanulmány: Jupiter 3 1.5/50

Öreg 50-es nem vén 50-es | vintage optikák tesztje

Nagyvárosi nagylátó: Fish-eye Takumar 17mm f/4 teszt

További cikkek a tudásbázisban...

A cikk összeállításában és véleményezésében köszönöm Pap Gyula segítségét, aki nélkül ez az anyag biztosan nem jött volna létre. Ő oltotta belém a 110-es rendszer iránti lelkesedést és az első információkat. Szintén köszönöm Tóth Gábor Szabolcs és Benedek Lampert hasznos kritikáit. Az őrületbe hajló lelkesedésem hasznos gondolatokká formálásában köszönöm a türelmet és segítséget Hegyi Júlia Lilynek és Urbán Balázsnak. A képek elkészítésében köszönöm Balog Brigitta, Megyeri Brigitta, Samu Anna és Kovács Kata segítségét. A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak.

BIO

A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III, GFX 50S II), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorlesst és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását. 2021-ben okleveles fotográfus lett, legyen ez akár jó, akár rossz dolog.

Manuális objektívekkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.

A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...

hispan's photoblog C 2011-2024 (eredeti megjelenés: 2020. augusztus 1., utolsó módosítás: 2020. augusztus 1.)