Fontos: ez a cikk évekkel ezelőtt jelent meg először, és bár azóta minden bizonnyal frissült, tartalmazhat olyan információkat, amik mostanra elavultak.
Haladó vintage tartalom: amikor nem csak egy-egy régi objektívre vadászol, de elkezdesz filmre is fotózni, és felmerül benned az igény, hogy hasonló csatlakozású legyen minden régi optikád, akkor nekilátsz majd te is sorra venni a számba vehető megoldásokat. Beavatlak abba, hogy az én utam miért vezetett a Canon FD rendszerhez. (Szülési)fájdalmak, (öröm)könnyek és (kipu)fogók következnek!
Amikor fotósként először kapcsolatba kerülsz a régi optikák világával, az többnyire egy-egy ajándékba kapott, örökölt, vagy ismerősnél/neten látott, aztán megszerzett objektívvel kezdődik. Az esetek többségében hamar kibontakozik a szerelem, elkezdesz utánanézni a témának, egyre jobban megkedveled a régi optikák képi világát, és ahogy nő a tudásod és a tapasztalatod, beszerzel pár olyan típust, amikben kedved leled. Később néhány optikát eladsz és újak érkeznek. (Aztán már nincs elég hely a lakásban, de ne szaladjunk ennyire előre…)
Tapasztalataim szerint a legtöbb hobbifotós 2-6 vintage objektívet tart a szekrényben, amiket használ is. Ma már teljesen mindegy, hogy ezeknek milyen a csatlakozása, hiszen mirrorless rendszerekre fel tudsz adapterezni bármit, a nagy gyártók pedig mind elindították kisebb és nagyobb szenzoros digitális tükör nélküli megoldásaikat. Ez tehát a Kánaán a hobbifotósok számára, afféle visszatérés a fotótörténet paradicsomába.
Ám sokan túllépnek ezen a szinten is, és természetes igényük támad “valódi” képek készítésére, vagyis a digitális képalkotás terén szerzett tapasztalataikat filmen is próbára akarják tenni. Már nem elég a konzerv-paradicsomszósz, megjelenik az igény az ízlés szerint oreganóval ellátott házi pizzaalap előállítására.
Ebben semmi sem gátolja meg a bátor konyhatündéreket, hiszen ahogy a vintage optikák piaca és kínálata az utóbbi években újra felvirágzott, úgy a régi fényképezők felújítása és használata is a figyelem középpontjába került. A felszerelések ára emelkedni kezdett, az analóg éra pedig részben feltámadni látszik. Jó példa erre, hogy a filmgyártó Kodak újra meg újra árat kényszerül emelni a növekvő kereslet miatt, valamint komplett mozgalmak meg vállalkozások (például a Camerarescue vagy ez a blog is) jönnek létre, hogy a régi világ kincseit működő állapotban mentsék át a jelenbe és a jövőbe. Ha bele akarsz kóstolni ebbe, csak keress rá instán a #buyfilmnotmegapixels vagy az #analogisnotdead hashtagekre.
Ha van a Kánaánnak négyzete (vagy inkább köbe), akkor ez pláne az. Mindenféle vegyszert és tudást magad is megszerezhetsz az analóg képeid előhívásához, de számtalan helyen leadhatod kidolgozni és scannelni a tekercseidet, ha magad nem akarsz ezzel bajlódni. Csoda, hogy egyre többen fedezik fel újra a 35mm-es kisfilm 36 kockájának varázsát, vagy adott esetben a még nagyobb formátumok elbűvölő világát?
Viszont most nem (csak) azért vagyunk itt, hogy a filmre fotózás szépségeiről meggyőzzelek.
Oké, hogy van egy csomó régi optikám, amiket korlátlanul tudok használni a digitális gépemen, de ha már beleszerettem az analóg fotózásba, milyen analóg rendszer válasszak?
A kérdés fő oka az, hogy míg a mirrorless digitális gépek számára mindegy a régi optikák csatlakozása, addig a régi, főleg SLR megoldások nem keresztkompatibilisek, vagyis a kedvenc 85mm-es FD optikád nem tudod feltenni a kedvenc M42 csatlakozású Spotmatic vázadra, viszont az 50mm-es objektíved meg egy Minolta Rokkor 1.4/58, ami megint nem kompatibilis az előző kettővel. Ez már viszont baj.
Ez hamar reális problémává tud válni, és katalizálhatod is egy kicsit a folyamatot, ha elolvasod például a 10 kedvenc objektívemről szóló cikket.
Itt kezdesz el gondolkodni azon, hogy milyen analóg rendszert lenne érdemes építened, és ehhez már társul két további szempont is.
A kérdésre persze ezer féle válasz létezik, és nem is biztos, hogy a számodra legjobb megoldás kisfilmes vagy cserélhető objektíves. Hatalmas a divatja a 6*6 vagy 6*7-es Pentacon 6 vagy Pentax 67 vázaknak, ahogy a point-and-shoot kompaktoknak is. A legnagyobb kínálat és kereslet persze - különböző okokból - a 35mm-es filmmel üzemelő SLR rendszerekre van.
Ez elsősorban azért van így, mert ezek egyrészt elérhető árú, könnyen kezelhető méretű optikákat használnak, másodsorban pedig kiválóan érzik magukat fullframe és APS-C szenzorokon, vagyis jól illeszkednek a digitális hobbifotósok kameráihoz.
Ilyenkor az ember elkezdi felhajtani a régi katalógusok PDF változatait, és a saját maga által ismert vagy próbált optikákat kiegészíti a sorban található, potenciálisan érdekes objektívekkel. Elkezd ezeknek utánaolvasni a neten, és máris azt látja, hogy este 8-kor ült le a géphez, de hajnali 4-kor még mindig az Olympus cég történetét és az OM rendszer leírásait bújja. Megesik az ilyen, nem vagy egyedül.
Ha a fenti két kérdésre kezd körvonalazódni a válaszod, belépnek további faktorok is a játékba.
Egyáltalán beszerezhetőek-e emberi áron a hozzá való optikák és kamerák? Ez fontos szempont lehet még egy nem kifejezetten árérzékeny vásárlónak is, hiszen egy-egy analóg széria ritkább, különlegesebb objektívjei csillagászati árakon mozoghatnak, és ha te éppen beleszerettél az 1.4/24mm-es Canon nFD optikába, akkor gyakorlatilag lelkileg tönkre is fogsz menni.
Én, aki vagyok, Besenyő KHH István, vagyis Besenyő Kiemelem Hogy Hülyeség István, kiemelem és nyomatékosítom, hogy a márkahűség alapvetően hülyeség (még akkor is, ha éppen arról olvasol most, hogy hogyan válassz ki egy gyártót). A márkahűség ugyanis a gyártók fegyvere ellened: érzelmi síkra tereli a racionális, pénztárcádat érintő döntéseket, és a hosszadalmas elemzések végén is mindig csak arra jutsz, hogy “basszus, nekem akkor is annyira tetszenek a Zenit vázak, hiába vacakok…”.
Hidd el nekem ezeket. Marketinges vagyok, munkánk során pedig a büdzsé javát általában arra fordítjuk, hogy irreális érzelmi reakciókat (lehetőleg kötődést, szeretetet és büszkeséget) váltson ki belőled egy-egy termék vagy márka, mert az ember érzelmi lény és döntéseinek túlnyomó részét érzelmi alapon hozza meg. “Édesapám is Zenittel fotózott, rólam is ezzel csinálták az első képet, mégiscsak szovjet gyártmány, kelet-európai, itt meg együtt szenved(t)ünk az imperialistákkal szemben…” Ezek érzelmi érvek, és sokszor erősebbek, mint a tények. Erre épül az összes socanikon háború és minden más.
Ha már megvan egy adott rendszerből pár drágább, ritkább, vagy szívednek kedves elem, hajlamos vagy belecsúszni abba is, hogy összegyűjtsd az összeset. Meg az összesnek az összes változatát, de lehetőleg minden sorozatszámmal, import meg export változatokkal, eredeti dobozokkal, stb.-stb. Végül is az lenne a legjobb, ha a valaha gyártott összes példány nálam lenne! Egyszer én is belecsúsztam ebbe, amikor Takumar sort akartam építeni, de szerencsére idejében kigyógyultam.
Annak tehát számtalan racionális és kevésbé racionális oka lehet, hogy leteszed a voksod egy kompánia/csatlakozás mellett.
Maradjunk most az első kettőnél: szeretnél filmre fotózni, ehhez egy (vagy egy rendszerbe tartozó) vázat (vagy vázakat) akarsz használni, és az arra való hasznos optikákat szeretnéd összegyűjteni.
[X] hirdetés
Ennek az igénynek az oka általában az, hogy filmes géppel egészen másképpen dolgozol, mint digitálissal. Ha egyszer be van fűzve a film, azt el “kell” lőni, nem szerencsés hetekig-hónapokig a gépben hagyni (bár nem is lehetetlen), így igaz, hogy a rendszereden tudod cserélgetni az optikákat, praktikussági okokból mégis jobb, ha nem kell három féle gépet, meg bennük a film ISO-ját és egyebeket fejben tartanod.
A filmes oldal mellett természetesen fontos szempont lehet, hogy ha nem akarsz ezer féle adaptert rendelni a digitális gépedhez. Ebben az esetben az azonos "végek" miatt ezt a kérdést is hatékonyabban megúszhatod.
Amikor én elkezdtem analóggal is dolgozni, ugyanúgy volt a kezemben filléres Zenit váz, mint a kicsit drágább Spotmaticok. Mindenbe filmet fűztem és kezdődött az őrület, ami évekig tartott.
Tartsd észben, hogy ez egy személyes példa, egyéni szempontok mentén. A cikk további részének nem feladata a Canon FD-t dicsőíteni vagy más megoldások elé emelni, csupán egy esettanulmány. Ugyanúgy meg lehetett volna írni Nikonnal, Pentaxxal vagy bármi mással is.
Ha a Canon FD történetéről, a csatlakozásról magáról szeretnél többet megtudni, az 1.2/85L cikkem elejében szép számmal találsz erről információkat, ide kattintva.Az egész dolog akkor kezdődött, amikor belépett az életembe a Canon nFD 1.2/85L optika, ami meghatározó lett nálam portré kérdésében. Volt tehát egy olyan objektívem, aminek az alkalmazása kikerülhetetlen volt a hobbim/munkám során.
Pár hónap digitális gépen történő használat után kíváncsiságból szereztem is hozzá egy filmes Canon AE-1 Program vázat, ami messze a legismertebb Canon FD filmes váz, ám hamar rájöttem, hogy borzasztó szerkezet. Nem tud ugyanis AV módban funkcionálni, márpedig én 99%-ban abban fotózok. Pár tekercs film után ment is a levesbe.
Komolyan mondom, hogy az igen kezdetleges, manuális móddal nem is rendelkező AV-1 gépet sokkal jobban szerettem! Ez úgy dolgozott, ahogy én szoktam: a rekeszt fix 1.2-re állítom, számoljon hozzá záridőt a gép, és kész. Én csak a modellel/tekintettel foglalkozok, úgyis az a lényeg.
Nagyon szerettem az AV-1-est, bár ekkor még nem volt más komolyabb FD optikám.
Talán az nFD 2.8/200-as volt a második olyan objektív, ami méltó társa lehetett a 85-ösnek. Nagyon imádtam, és ezzel a mai napig így vagyok. A szokásos manuális 200-asok után nem csak a fényereje, de a pehely súlya és az ehhez társuló IF (internal focus / lebegő lencsetagos) fókuszállítása volt igazán meggyőző. Brenizerhez kiválóan lehetett használni, és az ára sem volt rettenetes (akkoriban még).
A 85mm-est és a 200mm-est a sorban később a 2.8/300L követte, viszont ezzel (méretei és szűkebb felhasználási területe miatt) kevesebbet lőttem filmre. Ennek ellenére akkora élmény volt a 300-asok között mai napig etalonnak számító objektívvel dolgozni, hogy gyorsan cikket is írtam belőle neked.
A 300mm-es óriásnak természetesen megkérik az árát, de jó hír, hogy a fenti képen is látható módon létezik belőle f/4 verzió ("sima" és L-es kivitelben is), és arra is érdemes vadászni.
A 85mm-es megszerzéséhez hasonló, meghatározó pillanat volt, mikor számtalan más 135mm-es optika (pl. a Porst 1.8/135 vagy a Zeiss Sonnar 3.5/135) kipróbálása után végre hozzájutottam egy Canon nFD 2/135-öshöz is. Ez a típus kis híján maradt le az L-es karikáról (van némi kromatikus aberrációja, ami nem fért bele a szigorú kritériumokba), emellett viszont piszok éles és könnyű, így az igazán fényerős 135-ösök mezőnyében méltán van kiváló híre.
A 135mm-es nFD változatból létezik 2.8 és 3.5 fényerejű kivitel is, amik szerencsére árban jóval kedvezőbbek, mint az f/2-es. Cikket csak azért nem olvashattál még ezekről, mert ritkán használok 135mm-t portrézni.
Ekkorra tehát már volt pár komoly FD optika a polcomon, de még távolról sem éreztem, hogy ez lenne a kedvenc filmes rendszerem. Nem volt ugyanis olyan FD csatlakozású SLR kamerám, amibe beleszerelmesedtem volna.
Aztán valaki ajánlotta nekem az AL-1 QF vázat, mint technikai kuriózum, hiszen ebben volt elsőként a Canonnál fáziseltoláson alapuló fókuszsegéd (QF = QuickFocus). Szereztem is egyet, és bár erre is azt mondták, hogy annyira belépő masina, hogy vétek rátenni az 1.2/85L objektívet, én teljesen beleszerettem. Az élesség-visszajelzése megdöbbentően pontos, ezt több tekercs ellőt film tanúsítja. A mai napig nagyon szeretek vele dolgozni, megvan a winderrel felturbózott, eredeti szemkagylóval kiegészített váz.
Talán akkor vált kedvencemmé az FD széria, amikor a számomra igen sokáig problémás “kicsi és könnyű, fényerős, szép rajzú 35mm-es kérdést” az nFD 2/35 optika oldotta meg. Addig az 1.4-es, modern Samyang 35mm MF optikával “kezeltem” ezt a gyutávot, amit bár szerettem, súlya, gyatra mechanikája és fizikai méretei miatt sosem volt kényelmes darab. Próbáltam a Takumar 2/35-ösét is, de nyitva nem gyakorolt rám nagy benyomást a képe.
Bár mostanában ennek a típusnak is elszabadult az ára, létezik belőle olcsóbb, 2.8/35-ös verzió is, aminek szintén szép a képe, és jóval kedvezőbb az árcédulája.
Volt tehát négy olyan FD objektív a polcomon, amiktől semmi pénzért sem váltam volna meg. Ezek nagyjából lefedték a 35-85-135-300 spektrumot (a 300-as gyári kétszerezővel 5.6/600mm-en is szépen ment). De mi tette fel a pontot az i-re?
Vicces módon az adaptálhatóság. Mármint most kivételesen nem az FD optikák adaptálhatósága, hanem az, hogy a vázmélységekből adódóan a Canon FD gépekre simán adapterezhetőek M42 optikák. Van ugyanis pár olyan - szintén kedvenc - üvegem, amik M42 véggel rendelkeznek. Ilyen természetesen az 1.4/50-es SMC Takumar vagy az 1.5/85-ös Helios 40-2 és a 3.5/135-ös Zeiss Sonnar.
Az M42 optikák automatikus rekeszbeugrasztását nem kezelik az FD vázak, de manuális módban az automata fénymérés és a QuickFocus is ugyanúgy megy, így gyakorlatilag hibátlanul használható a két rendszer együtt.
Jól látod, hogy 50mm-es optika az FD rendszeren belül valahogy nem lett kedvenc (az nFD 1.4/50-esek bár piszok élesek, de a háttérkezelés kérdésében nekem a Takumar és a Planar jobban bejönnek). Igaz, hogy ma már alig használok portréra 50mm-t, de az valahogy mégis olyan “alapvető”, minden hátizsákba kell egy jó mindenes 50-es. A polcomon nyilván az 1.4/50-es Planar a top optika ilyen szempontból (ha épp nem a Takumart akarom használni), és - nem fogod elhinni - ennek Contax/Yashica C/Y bajonettje is kiválóan adapterezhető FD vázakra! Bevallom, ezt még én sem gondoltam, csak akkor jöttem rá, amikor utánanéztem.
A fenti kérdés azért foglalkoztatott annyira, mert az 1.4-es 50-es FD optikákon kívül próbáltam az 1.2/55 S.S.C. verziót, a sima nFD 1.2/50-est, meg persze az 1.4-esek chrome nose változatait, de egyik sem győzött meg a Takumar/Planar ellenében (bár ez talán nálam is inkább csak érzelmi alapú volt).
Sosem találkoztam azonban az nFD 1.2/50L-el. Ezzel az optikával úgy voltam, hogy olyan drágán adják (kb. negyed misi), hogy annyiért én az életben soha nem fogom megvenni. A sors azonban úgy hozta, hogy egy karcos hátsó lencsetaggal rendelkező példányt jóval kedvezőbb áron elhozhattam, így pár napnyi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ilyen alkalmat illik kihasználni.
Hogy mit gondolok róla? Annyit nem ér, amennyiért a hibátlan példányokat adják. De tény, hogy kiváló optika, soha 1.2-es fényerővel semmit se láttam még 50/55mm-en, ami ütötte volna. Kicsi és könnyű, nagyon jól használható. Viszont nem ér fel az utánozhatatlan nFD 1.2/85L tesóhoz, és emiatt továbbra is azt mondom neked, hogy ha csak a felének a feléért nem dobják utánad, ne vedd meg. Tökéletesen elég lesz rendszeren belül egy penge éles 1.4/50 nFD is, vagy egy adaptált 1.4/50 Takumar.
Adós vagyok neked a felsorolásból a zoom-okkal. Ez azért van, mert egyrészt a fixeket preferálom, másrészt nem volt sok dolgom az FD sor zoom optikáival. Próbáltam a 35-70-es olcsó KIT-et, de ettől ne várj sokat, illetve járt nálam a 35-105-ös is, ami már egy komolyabb optika. Egyikbe sem szerettem bele. Kíváncsi leszek egyszer a 20-35mm f/3.5L-re és a 80-200mm f/4L verzióra, illetve ölni tudnék egy 50-300mm f/4.5L darabért. Ez utóbbi három L-es, vörös karikás optika, így az átlagos vintage zoom-oknál komolyabb teljesítményt remélhet tőlük az ember, de az árukat is megkérik, így véletlenül nem nagyon esnek be az ember polcára.
Imádom viszont a Vivitar Series 1 objektívjeit, és szerencsére a nagy kedvencemet, a 28-105mm f/2.8-3.8-ast gyártották FD bajonettel, így nem is kérdés, hogy ez lett az FD rendszerem egyik zoom-ja. A kicsit nagyobb testvére, a rengeteg kivitelben létező 70-210mm f/2.8-4 csak nemrég érkezett meg a gyűjteménybe, de gyutávban nagyon jó kiegészítője kisebb öccsének.
Az már csak hab a tortán, hogy a Vivitar két említett optikája is vörös karikás designban készült, így bár semmi közük a Canon L (Luxury) minősítéséhez, vizuálisan nagyon szépen illenek a sorba.
Itt érdemes még beszúrnom, hogy a Tamron-féle Adaptall2 optikák is mind adapterezhetőek gyárilag az FD rendszerre, ráadásul az Adaptall2-FD végek elég gyakoriak és nem is túl drágák, így ha bármilyen Adaptall2 optikád van (például a legendás SP 2.5/180), az kifogástalanul működik FD rendszeren.
Ekkor már az egész FD gyűjtemény története sajnos a tragikus és elkerülhetetlen vég felé száguldott. Matuska Szilveszter már aláaknázta a Biatorbágyi viaduktot, a szilárd hajtóanyagú rakétáknak már megsérült a tömítése a startpadon a Challenger mellett, Borkai Zsolt már felszívta az első csíkot és a szombat esti “egysör” nevezetű 12 korsós kollekció első 4 példánya is fel volt már hajtva valamelyik pesti romkocsma mélyén az egyszeri egyetemista által. Itt már minden készen állt, az események kulminációja csak idő kérdése volt.
Az emlegetett tetőpont pedig szerintem minden FD rendszerbe beleszerető, azt gyűjteni kezdő földlakó életében egy régi vagy New F-1 váz beszerzése.
[X] hirdetés
Az F-1 egyáltalán nem volt a legjobb váz a saját korában (a Nikon korabeli legendás gépei többet tudtak), nehéz is és piszok drága is, ráadásul a T jelölésű (T50, T60, T70, T80, T90), sokkal modernebb FD vázak több kivitelben is követték. Mégis kell. Az FD széria státusszimbóluma. Eljön a pillanat, amikor úgy érzed, hogy az L-es üvegeid megérdemlik végre a kényeztetést, hogy a 8000 forintos főétel mellé ma este végre valami normális bort iszol, hogy a szalonból kigurított Octaviára most tényleg 0km-es téli gumikat raksz, hogy ma nem tejes zsömlébe csomagolod a pickszalámit, hanem megveszed a teljes kiőrlésű bio paleo keto fitness rozsos bucit. Ugye, megvan ez az érzés?
Szóval többedik körre és többek kitartó segítségével sikerült egy működő, csodálatos Canon New F-1 vázat szereznem. Csak hogy legyen miheztartásod a végett, hogy a miheztartást általában a végett nevű dologhoz képest értelmezzük, egy ilyen gép alapfelszereltségen kb. 100.000 forintot kóstál, ha szépen működik. Hát normális vagyok én, az egyszeri hobbi analóg fotós mintapéldányának a hobbi amatőr változata, aki évi 10-20 tekercs filmnél többet még látni se lát, hogy ennyit költ egy ilyen gépre? Nem, hát persze, hogy nem. Hát tud ez a gép (papíron) többet, mint az AL-1-esem? (Mellesleg tud, de nem annyival.) Hát kellett ez nekünk? Meg mi az, hogy kettő? Kettő FD váz egy polcon? Féltékeny lesz az AL-1-es, aztán megint elkezdi a jelölőpisiket az ágy alá, és oda a szobatisztasága!
Lényeg a lényegben, hogy lett a családban egy F-1-es, és maximum addig a pillanatig bántam a beszerzését, amíg az első ellőtt tekercs, hívott filmet vissza nem kaptam. Akkor azt éreztem, hogy jó döntést hoztam.
Ha nem akarsz annyi pénzt kiadni egy igazán klasszikus FD vázra, ajánlom figyelmedbe a sorozat másik kedvelt szimbólumát, a szintén utánozhatatlan stílussal rendelkező FTb vázat, ami használati élményre, finom mechanikája miatt igen hasonló az F-1-eshez.
Ezen a ponton figyeld meg, hogy az ember mindig racionalizálja a hülye cselekedeteit. Muszáj, hogy úgy érezzük, hogy amit tettünk, azt végül is mégiscsak jól tettük, ugyanis ha ez nem így lenne, úgynevezett kognitív disszonancia lépne fel (az értékrendünk, az elhatározásunk és a cselekedeteink mindig összhangban kell hogy legyenek, hogy jól tudjunk aludni - akár azon az áron is, hogy folyamatosan hazudunk magunknak). Ez a másik dolog, amiből a marketingesek szépen megélnek.
Foglaljuk össze egy kicsit a dolgokat, mert kezd hosszúra nyúlni ez a rövidre tervezett esettanulmány.
A vintage-betegséged egy bizonyos pontján hogyan kezdesz el egyetlen rendszerben gondolkodni, vagy ahhoz vonzódni?
Paradox dolog az egész: éppen a márkafüggetlenség jegyében tudod a vintage fiatalságodat a legszebben megélni, aztán megöregszel és állampártot alapít… akarom mondani, elkezdesz preferálni egy bizonyos rendszert?
Az előnyök persze kézzel foghatóak:
Egy bizonyos rendszer választása persze mindig kompromisszumos. Néha egy adott gyutávon levő, a rendszerbe tartozó optika vagy optikák nem lesznek a kedvenceid (mint nekem az FD 50-esek). Néha az is megesik, hogy adott gyutávon nincs is teljesen versenyképes optika (nekem pl. nagyon fáj, hogy az FD rendszerben a leggyorsabb 35mm-es is csak f/2, nincs sem 1.8, sem 1.4 kivitel, pedig a Nikonnál például létezett korabeli ilyen). Lehet, hogy a választott rendszer vázai bár kiválóak, rendelkeznek típushibákkal (pl. az Canon AL-1 vázak elemfedőinek eltörése).
Összességében tehát mindig fogsz az előnyök mellett némi lemondással is szembesülni. Soha nem léteztek tökéletes megoldások, minden gyártónak voltak előnyei, kiemelkedően jó termékei, illetve hibái és hiányosságai is.
Örülök, hogy velem tartottál ebben az eszmefuttatásban és beszámolóban. Remélem, hogy tudtam neked segíteni, ha te is a vintage világ következő szintjén vagy, és éppen rendszerben kezdesz gondolkodni.
Ha vannak ilyen irányú tapasztalataid, vagy megosztanád a közösséggel az élményeidet, a Vintage Pubban szeretettel várunk!
Legyél te is a vintage univerzum hőse! A tudásbázis anyagai ingyenesek és mindig azok is maradnak majd. Viszont a weboldalnak és minden hozzá kapcsolódó csatornának vannak fenntartási költségei. Ha szeretnéd segíteni a régi objektívek megmentését és bemutatását célzó munkámat, hozzájárulhatsz egy általad választott összeggel. Az egyszeri támogatást PayPal.me segítségével biztonságosan tudod elküldeni, vagy lehetsz folyamatos támogató is:
Köszönöm, hogy segítetted a tudás terjedését! Ha a megjegyzés rovatban megadtad a nevedet is (nem kötelező), szerepelni fogsz a hősök között: Rostás Csaba, Kováts Péter, Szász Márton, Hunyadi Áron, Tipold Gábor, Gyarmati Balázs, Tamás Éva, Zsoldos Tibor, Hajdu Máté, Horváth Kitti, Szlávik József, Tordai László, Keserű Gergő, Keresztes László Péter, Somogyi László, Rácz András, Szántó Sándor, Zubán Gergely, Erhardt Balázs, Kovács Attila, Magyar Antal, Szabó József, Máté Gyula, Boros András, Vaszkun Gábor, Erhardt Balázs, Kirner Richard, Tímea Bokodi, Káposztás Viktória, Bóka Zsuzsa, Hargitay Zoltán, Koncz Benő, Zubán Gergely, Josef Tiglezan, Gábor Balázs, Papp György, Bakos Béla, Mészáros Tamás, Kiss Péter Kálmán, Markus Holopainen, Szommer Tomi, Juhász George
Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.
A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak. Az F-1-es váz beszerzésében köszönöm Róka Zoltán segítségét. A folyamatos szakmai tippeket köszönöm Pap Gyulának. A kész anyag előzetes áttekintését és az építő kritikákat köszönöm Tóth Gábor Szabolcsnak.
A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III, GFX 50S II), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorlesst és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását. 2021-ben okleveles fotográfus lett, legyen ez akár jó, akár rossz dolog.
Manuális objektívekkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.
A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...
hispan's photoblog C 2011-2024 (eredeti megjelenés: 2019. december 22., utolsó módosítás: 2022. január 31.)