Leitz/Leica tudásanyagok

korai történet a világháborúig / 1850-1914

A Leitz cég története egészen 1850-ig (egyes források szerint 1849-ig) nyúlik vissza, gyökerei pedig a Karl Kellner által a németországi Wetzlarban alapított Optikai Műveknél keresendőek. Kezdetben teleszkópokat és mikroszkópokat gyártottak. 1855-ben az alapító Kellner elhunyt, így üzlettársa, Friedrich Christian Belthle folytatta a cég vezetését, immár Kellner és Belthle Optikai Művek néven. A cég mai nevét arról az Ernst Leitz mérnökről kapta, akit 1865-ban vettek fel a vállalathoz, majd 1866-ban már üzlettárs is volt. Leitz 1968-ben (mindössze 26 évesen), Belthle halála után vette át a vezetést, ekkortól hivatalos a névváltás is (Optischen Institut von Ernst Leitz).

A történelmi gyökereknek a véráztatta európai történelembe hatoló mélységét jelzi, hogy a vállalat az első háborús krízisét nem az első vagy a második világháború alatt élte, hanem még az 1870-es években, a francia-porosz háború idején. A nehézségek ellenére a mikroszkópok piacának bővülése a cég prosperálását is elhozta. A kézi munkafolyamatokról átálltak a sorozatgyártásra, így a volumen is nagyban növekedett, ezzel pedig iparági standardokat is teremtettek.

A századfordulós években a cég portfóliója álló- és mozgókép-vetítőkkel, távcsövekkel és az optika területének számos termékével bővült. Ezzel párhuzamosan 1892-ben New Yorkban értékesítési irodát nyitottak, így a tengerentúli terjeszkedés előtt is megnyílt az út. 1910-re a kapacitás évi 9.000 mikroszkópra és 950 munkavállalóra bővült. A korszakban úttörő módon bevezették a 8 órás munkaidőt és a dolgozók egészségbiztosítását is.

Leitz a fényképezőgépek piacára is be akart lépni, így 1911-ben felkérte Oskar Barnacket, hogy tervezzen korszerű, hordozható képrögzítő eszközt. Egyesek szerint az első prototípusokat 35mm-es mozifilmek tesztexpozícióihoz akarták csupán használni, a felhasznált filmformátum azonban már ekkora biztosnak látszott. A későbbi kamerákon megjelenő D.R.P. rövidítés is erre vonatkozhat, ez ugyanis a Deutsches Reichspatent, a német szabadalmak neve (itt a 384071 számú /Rollfilmkamera/, 1923). Dr. Max Berek 1912-ben csatlakozott a céghez és megtervezte az első fényképezőkhöz szánt Leitz lencsét, egy 50mm-es anastigmat konstrukciót. Ennek kiváló képminőséget kellett produkálnia, hiszen a korszak formátumaihoz képest a 36*24-es negatív kicsinek számított, a koncepció viszont a "kis negatívból nagy kép nagyítása" volt, amihez első osztályú negatív kellett. Barnack kipróbált egy Zeiss Tessart, a korszak Tessarjai azonban csak 24*18mm-es képméretre voltak optimalizálva. Ugyanez volt a gondja a Leitz Mikro-Summar 1:4,5/42mm optikával is. Ezért kellett megterveznie a Cooke-tripleten alapuló 3.5/50-es objektívet 5 lencsével 3 tagban (érdekesség, hogy az utolsó tag duplán ragasztott hármas). Ezt nevezték el Elmaxnak. 1913-ban tehát összeállt a kép, és már létezett a 35mm-es kamerájuk prototípusa, ami UR-Leica Prototype néven futott.

első világháború és utána / 1914 - 1939

Az első világháború a kényszerű háborús termelés korszakát hozta el, ez pedig a harcok lezárultával igen válságos helyzetben sodorta a céget. Ráadásul 1920-ban korszakváltás is következett: Ernst Leitz elhunyt és céget fia, Ernst Leitz II vette át. 1923-ban Barnacknak sikerült meggyőznie főnökét, hogy egy 31 gépből álló szériát gyártsanak le és adják ki tesztelésre fotósok körében. 1924-ben részben a kitörési lehetőségek keresésétől is fűtve megszületett a döntés: gyártásba kerültek a korábban kifejlesztett első Leica kamerák. A név a Lei(tz) Ca(mera) szavak játékából született, az első példányok pedig 1925-től voltak megvásárolhatóak (ebben az évben, a lipcsei tavaszi vásáron mutatkoztak be). A siker felülmúlta a várakozásokat.

1925-ben az eredeti Elmaxot továbbfejlesztették, így jött létre az Elmar elnevezés. Utóbbinak a hátsó tagjában már nem hármas ragasztott elem volt, csak dupla. A tervező Berek professzornak két kutyája is volt. Egyikőjüket Rexnek, a másikat Hektornak hívták, így róluk kapta a nevét számos későbbi Leitz fejlesztésű optika (például a blogon is adaptált és tesztelt 2.5/85-ös Hektor, vagy a Summarexek).

1930-ban az első Leica gépeket cserélhető objektíves példányok követték, valamint a cég újabb névváltása, ezúttal Ernst Leitz GmbH-ra. Az optika-cseréhez bevezették a 39mm-es csavarmenetet, amit azóta is csak LTM-nek (Leica Thread Mount) neveznek (részletesen a távmérős csatlakozások elnevezéseiről ebben a cikkben olvashatsz). Megjelent az 50mm-es alapoptika mellett a 35mm-es és 135mm-es változat is, valamint a 30-as évek közepén piacra került az azóta is legendás, mindössze 3000 példányban gyártott Thambar 90mm f/2.2 soft focus portréobjektív is.

A Leica I-et 1932-től a Leica II követte, ami már kapott távolságmérőt is, így a viewfinder kezdetleges rangefinder lett (a kereső és a távolságmérő itt még külön ablakban voltak). 1932-től az LTM kialakítás bázistávolságát 28,8mm-es standardban határozták meg (a Leica C és Leica Standard modellek már így jelentek meg). A Leica III volt az utolsó, mely Barnack halála előtt, teljesen az ő felügyeletével jelent meg, ezt a változatot aztán egészen 1957-ig, a IIIg kivitelig tökéletesítette a gyártó.

Azt nem kell ecsetelni, hogy a Leica milyen erős branddé vált a 35mm-es fényképezők piacán (talán mondhatjuk azt is, hogy a legpatinásabb a mai napig), azt azonban érdemes megemlíteni, hogy a tervező Barnack döntött úgy, hogy a 2:3 képarány a legmegfelelőbb, emiatt alakult ki aztán a 36*24mm-es filmkocka méret, vagyis ekkor született a fullframe (amit a fentiek miatt hívnak azóta is Leica kockának).

második világháború és utána / 1939 -

Az 1930-as és 1940-es években Leitz és lánya, Dr. Elsie Kuehn-Leitz, akik mindketten protestáns keresztények voltak, több száz zsidó alkalmazottnak és családtagjaiknak biztosítottak munkát és menekülési lehetőséget Németországból, így megmentve őket a holokauszt borzalmaitól. A második világháború alatt a hadi termelésből a Leitz sem maradhatott ki, ennek munkaerő-fedezetét részben külföldről (Ukrajnából, a Benelux államokból és Franciaországból) behurcolt kényszermunkások adták. Max Berek, a cég korábban már említett mérnöke megtagadta a nácikkal való együttműködést, ezért elvették professzori címét (1946-ban kapja majd vissza).

A háború után a polgári termelés újraindulhatott, a cég működésében pedig Ernst Leitz II három fia (Ludwig, Ernst és Günther) is részt vett, akik apjuk 1956-os halála után közösen vették át a vállalat vezetését. Bár a Leica III tökéletesített verziói folyamatosan jelentek meg, 1954-ben bemutatták a Leica M3-at is, ami egyben bevezette a Leica M bajonettet az L39 csavarmenet leváltására (az L39 megfelelő adapterrel kompatibilis az LM bajonettre). Az M3 komoly előrelépés volt, mert a keresőt és távmérőt egyetlen ablakban egyesítette, középen a jól ismert kettős képpel, kiegészítve parallaxis-kompenzációval. Megújult a zár is, immár gumírozott anyaggal. Az M3 később folyamatosan fejlődött, az MP és MA változatokban például a hozzá kapcsolódó 28, 35, 50, 75, 90 és 135mm-es objektíveket felhelyezéskor automatikusan felismerte.

1945 után a korábbi DRP rövidítés DBP-re változott a kamerákon, ami már a Deutsches Bundespatent (Szövetségi Német Szabadalom) rövidítése. Volt is ok a védelemre, ugyanis a Leica sikerei miatt számos gyártó tekintette azt "követendő példának", ki kisebb mértékben (például a Leotax, a Nicca és a korai Canon modellek Japánban, a Kardon az USA-ban, a Reid Angliában), ki nagyobban (például a FED és a Zorki a Szovjetunióban).

1952-ben Günter Leitz megalapította az Ernst Leitz Kanadát (sokszor hivatkoznak rá ELCAN néven) Midlandben, Ontario államban. E lépésben kulcsszerepe volt Walter Mandlernek is, aki vezető mérnökként Németországban kezdett dolgozni a Leitznek, majd Kanadában folytatta munkáját és legalább 45 Leica lencse tervezése fűződik a nevéhez. Ő volt az, aki az optikai képletek számítógéppel történő tervezését is meghonosította a cégnél. Később a kanadai vállalat története elágazott, jelenleg egy amerikai védelmi beszállító cég, a Raythen tulajdona és egyaránt teljesít civil és katonai megrendeléseket is.

1964-ben a Leica is bekapcsolódott az SLR lázba, kezdve a Leicaflexxel, majd annak SL és SL2 változatával, később pedig az R sorozattal. Ezek mind az új R bajonettet, illetve annak fejlesztett változatait használták. Együttműködtek a japán Minoltával is, ez eredményezte a Leica CL távmérős gépet és a Minolta XE tükörreflexes modellt. Utóbbi lett a technikai alapja a Leica R3 váznak is, az együttműködés pedig az R7-ig folyt (az R8 már teljesen Leica tervezés és gyártás). Az R9 már digitális hátfallal is felszerelhető volt. A rendszer örök hátránya maradt, hogy nem terveztek és készítettek hozzá autofókuszos optikákat, illetve nem nyitottak az automatikus módok felé. Az R széria hivatalosan 2009. március 25.-én szűnt meg.

A távmérős és tükörreflexes rendszerek "közötti" érdekes megoldás volt a Leica Visoflex System, ami a távmérős (L39 és LM egyaránt) gépekre felszerelhető kiegészítő volt, tulajdonképpen egy SLR "előtét" tükörrel és mattüveggel, saját objektívekkel. Ezzel éppen a távolságmérős gépek hátrányait akarták kiküszöbölni, elsősorban a nagyobb gyújtótávolságú LTM optikák pontatlan élességállítását. A rendszert több, fejlesztett változaton át 1984-ig gyártották 65, 180, 200, 280, 400, 560, és 800mm optikákkal (amik egyébként - adapter útján - kompatibilisek voltak az R bajonettes SLR vázakkal is), illetve bizonyos LTM objektívek eltávolítható lencseblokkjai is kompatibilisek voltak az LVS rendszerrel.

A Leica sikerrel vette a digitális átállást is, számtalan digitális távmérős és kompakt modelljük jelent már meg, kezdve a sort a Digilux sorozattal. Ezek között vannak kifejezetten érdekes darabok, például a Bayer-filter nélküli, monokróm képeket készítő Q2 vagy M10. Történeti érdekesség, hogy a digitális szenzorok fejlődésével a korábban SLR-nagyhatalomnak számító gyártók is visszatértek a tükör nélküli konstrukciókhoz, így tulajdonképpen a távmérős gépeket idézik meg, amiket a Leica egész idő alatt gyártott és fejlesztett.

napjaink

Ami a cégtörténet utolsó szakaszát illeti, az már kicsit kaotikusabb: 1972-ben Wild Heerbrugg előbb a Leitz 25%-át vásárolta meg, majd 1986-ban az Ernst Leitz GmbH és a Wild Heerbrugg AG egyesült, így született meg a Wild Leitz AG. Ugyanebben az évben a Leitz neve hivatalosan is Leica (LEITz Camera) lett, a gyár pedig Wetzlarból a közeli Solms városába költözött. 1990-ben a Wild Leitz Holding AG összeolvadt a Cambridge Instrument Companyval, és a Wild Leitz AG-ból Leica Heerbrugg AG lett. 1996-ban a Leica fényképezőgép üzletág kivált az anyacégből Leica Camera néven, és állami tulajdonba került. 1998-ban a Leica csoport Leica Microsystemsre és Leica Geosystemsre vált szét. 2012. október 1.-én a Leica Camera AG-t kivezették a frankfurti tőzsdéről, miután a Lisa Germany Holding GmbH megszerezte a fennmaradó kisebbségi részvényeket, így a társaság magántulajdonba került. 2013. november 26.-án a Leica Camera AG bejelentette, hogy megvásárolta a zürichi Sinar Photography AG-t, egy svájci kameragyártót. 2014 májusában a cég befejezte új gyárának építését a Leitz Park 1-ben Wetzlar új ipari részén, és visszaköltözött abba a városba, ahol egykor működni kezdett.

A cikkek között olyanok is szerepelhetnek, melyek nem kifejezetten a gyártóhoz kapcsolódnak, de tartalmaznak tőle származó eszközöket, vagy más kapcsolatban állnak vele.