Tripletekből járt már egy pár a blogon, amint arról a következő doboz is tájékoztat, de ekkora még soha. Igaz ez gyújtótávolság, lencseátmérő és szenzorlefedettség szempontjából is, ugyanis ma egy GFX-re is alkalmas, csodás rajzú 200mm-es Leitz Wetzlar tripletet változtatunk kényelmesen használható manuális optikává.

Ez az optika abból a korszakból származik, amikor még igazán elragadó volt az objektívek külseje - még akkor is, ha azok "csak" vetítőgépekben üzemeltek. Ez a 200mm-es triplet egy Leitz Pradovitban teljesített szolgálatot, és csodás állapotban élte túl az évtizedeket. Az átépítés során fogjuk majd használni a vetítő darabjait is, így a végeredmény nem csak egy optika átmentése lesz.

A blogon járt eddigi legnagyobb vetítőről az alábbi infókat érdemes tudni:

Gravírozásán mindössze annyi szerepel, hogy Leitz Wetzlar Germany 200mm, tehát fényerő nem derül ki. Ezt egyébként kb. f/4-re saccolom a későbbi tesztek alapján, ami viszont a 200mm-es gyutávval meg egy nagyobb szenzorral összefésülve brutálisan szép buborékokat fog nekünk adni.

Apropó nagyobb szenzor: az objektív gazdájaként szolgáló vetítő masina eredetileg 6*6-os diákat vetített, így nem is kérdés, hogy a 44*33mm-es GFX szenzort is lefedi. GFX-en egy 3.5/160mm-es fullframe ekvivalens képet fog adni (ez persze csak számszerű közelítés).

Maga az optikai blokk mindössze három lencséből áll, a szokásos triplet elrendezésben. Ez adja a konstrukció szépségét és gyengeségeit is, ugyanis a csodás bokeh mellé a tripleteknél általános, gyengébb rajzolatot és kisebb kontrasztot kapjuk. Hogy melyikből mennyit, azt majd a tesztben mutatom.

Az objektív háza egy kb. 62mm átmérőjű, polírozott alumínium cső, ami elölről és hátulról bontható, ha tisztítani kellene. Mivel egy korai 200mm-es optikáról beszélünk, ezért a hátsó tag és a film/szenzor távolsága itt ténylegesen 20cm (ekkora távolságban ad végtelent), ami kicsit komplikálja az építést, de egyben kihívássá is teszi. Kanyarodjunk is rá a barkácssztrádára…

Wetzlar 200mm triplet építés

Mivel az egész történet egy jelentős szenzor-optika távolságból indul (szó szerint meg képletesen is), ezért szükségünk lesz egy jókora távtartó elemre, ami többé-kevésbé 20 centis hosszúságával részben-egészben megfelel az agytekervényeinkben alakot öltő építési víziónak. Itt jönnek képbe a vetítőgép egyéb alkatrészei, különösen azok, amik az optikai blokkot eredetileg is tartották. Nevezetesen erről a három német ipari csodáról van szó:

Hogy eredetileg milyen elrendezésben és feladattal dolgoztak, azt most hanyagold el. A lényeg, hogy szedd szét őket és minden biztosító csavart és egyéb gyűrűt vegyél ki belőlük. A képen levő egyes cső öleli majd a kettest, amik ketten így ölelik a hármast, a negyedik pedig hoppon marad, de hátul talál feladatot, ami helyzettől függően legalább annyi izgalmat rejteget majd a számára.

A mérésektől szokás szerint megkíméllek, meg a konkrét darabod építésénél úgyis el kell majd végezned a saját számításaidat, hiszen lehetnek verziók közötti eltérések, de a lényeg, hogy az optikai blokkot valami olyasmire kell felszerelnünk, ami képes azt precízen előre-hátra mozgatni, vagyis kelleni fog neki egy fókuszmechanika. Ez jelen esetben egy M65-M65 25-55mm helicoid lesz, amit újonnan és könnyen be tudsz szerezni eBayről.

Az építés megkíván továbbá egy rögzítőgyűrűt, ami a helikoid M65 anya menete és az optika között teremt kapcsolatot. Normál esetben itt csak ragasztást használnék, de a menetes-távtartós megoldásnak (aminek lelke egy M65x1 - 62,5mm gyűrű lesz) itt egyéb fontos feladatai is lesznek, amire később még visszatérünk ❶, ❷, ❸ és ❹ jelzéssel. A mechanikát az optikai blokkhoz ezzel a szorítógyűrűvel az alábbiak szerint igen egyszerűen rögzítheted ❶:

A szabályozható szorítógyűrű (amiben a három oldalsó imbuszfejű csavarral előre-hátra pozícionálhatod az optikai blokkot) segítségével például igen pontosan és könnyen beállíthatod majd utólag is a végtelen helyzetét ❷. Összeszerelve a három alkatrészt az ezüst henger kb. 2 centi mélyen süllyed majd a helikoidba, ahol erre bőven van helye:

A spéci gyűrűnk harmadik feladata az összetartás és a precíz finomhangolás lehetősége mellett az, hogy oldalról három furatot készíve rá a fent már jelzett egyes és kettes alumínium hengert is rögzíthetjük az optika köré ❸ úgy, hogy azok védjék. A két üres gyűrűt egymásba csúsztatva epoxyval vagy csavarokkal is egymáshoz erősíthetjük, majd az összeállított párost az M65x1 - 62,5mm adaptergyűrűre helyezve, annak alsó pereméig csúsztatva, oldalról három csavar befúrásával rögzíthetjük:

A front kapott tőlem egy 72mm-es step up gyűrűt is, ami az optika elejére rögzítve (szintén csavarok és/vagy epoxy) standard szűrő és ellenző menetet ad a kész szerkezetnek (bizonyos képeken láthatsz is majd rajta egy 72mm-es ellenzőt).

Ezzel meg is volnánk, térjünk vissza az elrendezés problémájához: a 20cm-es szenzor-optikai blokk távolságot egy GFX - M65x1 adapterrel, a korábban már mutatott hosszú alumínium csődarabbal és a fókuszmechanikának választott helikoiddal fogjuk áthidalni. Ebben a konkrét esetben az alu csőből kb. 1cm-t kellett levágnom, majd a hátsó részét kívülről úgy elkeskenyíteni, hogy az éppen beleférjen a GFX talpba (itt a fény- és nedvességszigetelést egy epoxy réteg adja, a tartást pedig három, oldalról befúrt csavar), a cső felső végét pedig belülről esztergálni kicsit, mégpedig úgy, hogy az M65 menetes helikoid alsó vége beleférjen. Utóbbiak találkozásánál szintén epoxy adja a szigetelést, és három oldalsó csavar a tartást.

A hosszú távtartó elem megold egy másik problémát is, nevezetesen hogy az igen hosszú objektívünk nagyon orrnehéz lenne, ha a fényképezőhöz közel kerülne a helikoid, így azonban nagyon jól balanszolt és kényelmesen fogható, csavarható konstrukciót kapunk.

A hosszú alu csőre felkerültek a szokásos logók, és ezzel gyakorlatilag készen is van az objektívünk.

Az optikai blokk és a fókuszhelikoid találkozása menetes, könnyen szétszerelhető volta pedig itt kapja negyedik fontos feladatát ❹: mivel az egész objektív könnyen félbe csavarható, változtatható a bázistávolság. De miért jó ez?

A válasz egyszerű: a fenti konfigurációban, ahol az optikai blokk helyzete úgy van beállítva, mint egy hagyományos teleoptika, azaz végtelentől valamekkora közelpontig tud fókuszálni, ez a “valamekkora” érték - az optikai képlet miatt - 2 méter. Ez egy 200mm-es objektívnél egyáltalán nem lenne kétségbeejtő, azonban itt egy tripletről van szó, ahol minél kisebb a tárgytávolság, annál nagyobb a háttérmosás, azaz a szappanbuborékok mérete is a háttérben. És ha már építünk, miért ne adjuk meg ennek a lehetőségét?

Az optikai blokkot az M65 anyás menetről lecsavarva egyszerűen iktathatunk be M65-M65 távtartó darabokat, vagy macro tube gyanánt használhatunk egyszerűen csak további M65-M65 helikoidokat is:

Az egész folyamat reverzibilis: bármikor visszakaphatjuk a végtelenig fókuszáló optikánkat, és mindeközben addig csökkenthető a közelpont, ameddig a leképezési arány csak megengedi (azaz a leképezési törvények értelmében a még éppen beállítható tárgytávolság nem csökken a szenzor - frontlencse távolság alá). A teszt részben mutatok majd makrót is.

Végső lépésben már csak pár belső, fúrási és vágási felületet kell matt feketére festeni, hogy mindennemű felesleges flareket és kontrasztot rontó tükröződéseket minimalizáljunk, és mehetünk is tesztelni az objektívet!

Wetzlar 200mm triplet terepteszt

Kicsit rémisztgettelek vele, hogy egy három független lencséből álló triplet optikai séma képe nem lehet tökéletes, és ez itt is igaz lesz, arra azonban felkészítelek, hogy ez az egyik legszebb rajzú triplet, amivel valaha dolgoztam.

A tesztképeket GFX 50S II vázon vettem fel, crop nincsen (vagy csak minimálisan) a fotókon, a képszerkesztés pedig csak a dinamikát és a színeket érintette, a hátteret és a rajzolatot nem. Mindez azért is fontos, mert jól jelzi, hogy a nagy felbontású szenzorral is egész derekasan megbirkózik (kb. ugyanekkora a valós pixelméret egy 33 megapixeles fullframe szenzoron, tehát ami ez alatt van felbontásban, azzal nem lesz nagy gondja).

Apropó rajzolat: nos, az csodás. Panaszom alig lehet, és nem csak az élességre, hanem a vignettálásra se, utóbbi ugyanis gyakorlatilag alig van, köszönhetően annak, hogy a lencserendszer akár 6*6-ot is kirajzolna, ami jóval nagyobb, mint a 44*33-as GFX.

Az egyetlen olyan dolog, amivel szembe kell nézned a mindennapi használat során, a gyenge kontraszt. Nagyon széles lencsetagokról van szó, ezért a szerkesztésnél néha sok utólagos kontrasztot kell adni a képeknek, ami nem akkora kihívás, de megesik, hogy a nyersek ijesztően kontraszttalannak tűnnek.

A másik probléma szintén a triplet sémából következik: direkt ellenfényekre elég rosszul reagál az optika, ezért is érdemes egy további ellenzőt tekerni a rendszer elejére felszerelt 72mm-es menetbe (a 200mm-es gyutávhoz tartozó, GFX-en a szokásosnál kicsit nagyobb látószög is kiválóan elbírja, nem vignettál).

A feketeleves után a szórakoztató rész: a nagyobb szenzoron durván fullframe 3.5/160-nak megfelelő objektívvel csodásan lehet portrézni...

...és a háttér sem mindennapi: ennél szabályosabb és élesebb körvonalú bokeh-karikákat nem nagyon fog adni semmilyen több tagos és/vagy modernebb optikai konstrukció:

Említettem, hogy a kb. 2 méteres közelpont csökkenthető, ekkor pedig egy macro-tele objektívet kapunk. Extrém kicsi (1 méteres vagy az alatti) tárgytávoknál pedig olyan hatalmasra nőnek a bokeh-karikák, hogy az első ránézésre már-már photoshopnak tűnik az agyunk számára. Az első fotón a robot magassága ülve kb. 13 centi lehet, a tárgytávolság kb. 1.5 méter. A második képen az ólomkatona magassága kb. 3,5 cm, a tárgytávolság 1 méter (mindkettő vágatlan GFX). Nagyjából eddig van értelme rajzolat szempontjából lejönni (a robot még teljesen oké, az ólomkatonánál már vannak gondok).

Hozzáteszem, hogy itt a háttérben levő fényforrások távolsága mindössze 6 méter, tehát a karikák még ennél is lehetnének nagyobbak. Szóval aki szeret a fűben fetrengve a vízcseppek okozta természetes bokehra vadászni, annak ez álom lehet.

A viszonylag nagyobb és jó fogású optika kényelmes használatot tesz lehetővé (súlya összesen nincsen fél kiló - a nagy része ugyanis üres/levegő), de igaz az is, hogy a nagyobb gyutáv/kisebb DOF miatt a manuális fókusz nem egyszerű, ezért ha eddig nem sokat manuáloztál, akkor ne egy 200mm-es vetítővel kezdd. Viszont ha már megy a móka, akkor bármit el lehet vele kapni, akár hiperaktív kutyákat is.

A végére szokás szerint egy zsák tesztkép és móka:

Summa summarum

Vetítőzni eleve spéci dolog, hát még egy 200mm-es csővel, pláne ha triplet, plusz még GFX is, szóval a Leitz Wetzlar óriása nem lesz mindennapos darab a fotós talikon és börzéken. Ennek ellenére ha kezed ügyébe akad egy, akkor érdemes lehet adaptálni, mert a tripletek között összességében nagyon szép a rajza.

Információim szerint létezik neki 250mm-es testvére is, szóval ha úgy esik, ennél még nagyobb kivitel is készíthető belőle (nyitva tartom a szememet).

Ha maradt kérdésed a típussal kapcsolatban, esetleg vele készült képeket mutatnál, várunk szeretettel a Vintage Pub virtuális kocsmájában.

Adaptálással, szereléssel kapcsolatban fordulj hozzám bátran a szerelőműhelyben.

A fény és a karikák legyenek veletek!