Ahogy a képek rögzítésének, úgy azok kivetítésének technológiája is folyamatosan fejlődik. Hol vannak már a magic lantern masinák a maguk gyertyáival, vagy a slide projectorok a rengeteg hőt árasztó hagyományos fényforrásaikkal? Itt a DLP technológia, ami azonban annyira különleges, hogy a hozzá gyártott objektívek is egészen furcsán viselkednek. Hogy ez nekünk jó-e vagy rossz, ha fotózásra akarunk használni egy ilyen optikai blokkot, ma kiderül.

De először tisztázzuk,
mi is az a DLP projektor technológia

Bár az erős fényforrás és az optikai blokk között elsuhanó képkockák (filmszalag) technológiája a mai napig létezik és velünk él (ilyen egy IMAX mozi is), a digitális megoldások ezt a világot is átformálják. Ennek egyik újhullámos szereplője a DLP technológia. A rövidítés feloldása Digital Light Processing, és mindjárt kiderül, miért olyan fontos mérföldkő a kőbaltától a guminőig vezető technológiatörténeti gyermekvasúton.

A DLP lelke egy DMD, vagyis Digital Micromirror Device chip. Imádom az angol kultúrát, mert mindenre van rövidítésük. A magyar nyelvben lehetne például a sajtos-tejfölös lángos egyszerűen csak STF, a viceházmester meg VHM, máris gyorsabb lenne a rendelés a balatoni büfékben. A fotózásban használhatnánk az OKDJ (olcsó kínai, de jó), illetve az O1G (objektív 1g /egy egység földi nehézségi gyorsulás/ helyzetekhez) kifejezéseket is.

A DMD chip egy nagyon érdekes teremtménye az emberi technológiának: felületén rengeteg apró tükör van, amik kvázi pixelekként működnek, és rendkívül gyors mozgásra képesek. Olyan gyorsra, hogy másodperceként akár több ezerszer is tudnak billenni. Pozíciójuk változtatása közben vagy irányítanak fényt a kép kivetítését végző lencsébe, vagy nem (sötét vagy világos “pixel”, illetve ezek közötti fokozatok szinte végtelen sokasága). Magyarul a (kivetített) fénybe kerülő információ (kép) immár nem egy analóg egységből (filmkocka) kerül a fénysugárba, hanem egy digitálisból. A DLP persze nem az első ebben a sorban, hiszen az elvet már korábban is alkalmazták, a DMD chipnek azonban nagyon sok előnye van.

Szín úgy kerül a képre, hogy színkereket vagy több chipes RGB megoldást építenek a vetítőgépbe. Emellett persze vannak még további tükrök és kondenzációs lencsék is a képletben, a végeredmény pedig hallatlanul bonyolultnak tűnik:

Az így létrehozott kép kiemelkedően éles és kontrasztos, nagyon nagy a frissítési rátája (nem mosódik el) és maga a technológia is tartós, mert nem tartalmaz olyan öregedő elemeket, mint például a folyadékkristály. DLP gépeket ipari felhasználásban és mozikban is szép számmal találhatsz, ha beengednek és keresel. A DMD chipek felületének csodáit erős nagyításban érdemes tanulmányoznod:

Minket most nem is kifejezetten a kép létrehozása érdekel, hanem az, hogy az ilyen gépekbe szánt objektívek egyrészt nagy felbontás kezelésére alkalmas üvegből készülnek, másrészt a látható fény tartományában dolgoznak, így ennek megfelelő bevonatokkal vannak ellátva, harmadrészt meg a DMD chipek felülete sima, vagyis sík kép kezelésére is alkalmasak, így sík szenzorra is tudnak majd dolgozni.

Mindezek a jellemzők, amik a DLP optikákat érintik, azért fontosak, mert ha “ellentétes” irányba akarjuk őket használni, azaz nem kivetíteni fognak képet, hanem befelé fognak fényt irányítani szenzorunkra, akkor olyan hullámhossz-tartománnyal érdemes dolgozniuk, amit az emberi szem vagy a fényképező szenzora is lát.

Mitől olyan furcsák a DLP optikák?

Van itt persze még egy kis trükk: a DLP gépekbe szánt optikáknak telecentrikusaknak kell lenniük, hiszen minden, a DMD chipről kilépő fénysugárnak pontosan merőlegesen kell érkeznie az optikai blokkra. Ugyanez a követelmény klasszikus mozigépes optikák esetén egyszerűen nem áll fenn, illetve általában véve klasszikus objektíveknél a kilépő fénysugarak egyre kisebb szögben érik a képsíkot, ahogy távolodunk az optikai tengelytől.

A DLP gépekben dolgozó optikák nem ilyenek: minden mikrotükör 90 fokban küldi a fénysugarat az objektívre, így azok erre vannak beállítva. Ez akár előny is lehet nekünk, hiszen visszafelé ugyanez történik: ha fotózásra használunk egy DLP objektívet, akkor az elméletben a szenzorra minden fénysugarat merőlegesen küld, ezért a képminőség nem romlik a képmező széle felé. Hogy ez igaz lesz-e egy 100 megapixeles high-end szenzoron is, az nemsokára kiderül!

Ennek persze lesz egy másik furcsa következménye is: a vetített képkör nagyjából pontosan akkora, mint a hátsó lencsetag átmérője, hiszen nincsen "szórása" vagy "fénykúpja" a vetített képnek (hanem "hengeres"). Ebből rögtön meg is tippelhető, hogy a szenzorlefedettség nem lesz sem GFX, sem fullframe, de erre még visszatérünk.

A cikkben szereplő fura alakú optika egy külföldi csomaghoz hozzácsapott “ajándékként” került hozzám, és sokáig azt sem tudtam, hogy kiféle-miféle szerzet, mivel semmilyen írásos információ nem volt rajta.

Mivel ez egy vetítőobjektív, így sem fényrekesz, sem fókuszmechanika, sem pedig standard kamera csatlakozás nem tartozik hozzá. Utóbbi kettőre feltétlenül szükségünk lesz, ha fotózásra akarjuk használni.

A “kézzel a gép elé tartós” módszerrel sikerült megállapítanom, hogy bázistávolsága elég kicsi (bőven a tükörreflexes, kb. 45mm-es tartomány alatt van, valahol 35mm körül), ezért (D)SLR gépekre nem lehet majd adaptálni, MILC-ekre viszont igen. A képkör valóban elég kicsi, itt az elmélet kiadja a gyakorlatot.

A fenti adatok megállapítása után már nagyjából lehet körvonalazni, hogy milyen alkatrészekkel tudjuk majd megépíteni és fényképezőre tenni az objektívet. Annak ellenére, hogy a GFX, azaz 44x33 mm-es középformátumú szenzort nem fedi le képpel, GFX bajonettes kivitelt fogok építeni, mert a GFX 100S II gépem 100 megapixeles szenzorába kényelmesen lehet majd croppolni, ha szükséges, a GFX bajonett pedig elég széles ahhoz, hogy 65mm átmérőjű alkatrészekkel dolgozzak rá.

A 65mm-es átmérő azért lesz kényelmes, mert

• egy GFX - M65 adapterrel,
• némi M65-ös közgyűrű darabbal,
• egy M65-M65 apás-anyás fókuszhelikoiddal
• és egy M65 - 62.5mm szorítógyűrűvel

pillanatok alatt működő, precízen tesztelhető konstrukciót tudunk összerakni.

Kicsit azért részletezek: a cikkben szereplő vetítő hatalmas frontlencséje és hátrafelé szűkülő háza elárulja, hogy nagyon orrnehéz az optikai blokk, ezért a fókuszmechanikát próbálom minél inkább előre hozni, hogy használat közben kényelmes legyen a fogás és ne érje aránytalan terhelés a manuális fókuszmechanikát. Ez hosszú évek használati és szerviztapasztalata, és még akkor is ügyelek erre, ha csak egy prototípust állítok össze, mint jelen esetben is.

A fókuszhelikoid és az optikai blokk közé egy M65 - 62.5mm gyűrű kerül, ami 62.5mm átmérőjű tubusok befogásához használható (valójában a DLP projektor háza csak 61mm átmérőjű, de ilyen szorítógyűrűt nem találtam), és kifejezetten az olyan bolondoknak találták ki, mint amilyen én is vagyok. A megfelelő és precíz bázistávolságot majd e gyűrűben való igazítással lehet beállítani, vagyis éppen annyira kell majd a vetítő optikai blokkjának közel kerülnie a szenzorhoz, hogy a fókuszmechanika összecsavart állapota mellett tudjon fókuszálni a végtelen messze (praktikusan 10-20 méteren túli) objektumokra is, illetve ahogy a fókuszmechanika szétnyílik, vagyis az optikai blokk távolodik a szenzortól, fokozatosan az egyre közelebbiekre. A közelpont tehát végső soron attól függ, hogy a fókuszmechanika mennyire tudja eltávolítani az optikai blokkot, de mivel ez utóbbi ebben az esetben viszonylag nagy látószöggel rendelkezik, nincsen szükség extrém kicsi közelpontra. Az optika egyébként e tekintetben is furán fog viselkedni, erre is visszatérünk.

Gyakorlati tapasztalatok

Mire számíthatsz, ha hajlandó vagy ezt a méretes és súlyos adaptált optikai blokkot cipelni? Lássuk sorban. A vetített képkör nagysága várakozásainknak megfelelően nem valami nagy: az MFT (M4/3) képkört éppen hogy lefedi (igazából mikronégyharmados képeken is lenne icipici saroksötétedés), de a nagyobb formátumokról nem is álmodhat. Még az APS-C lefedettség sincsen meg, fullframen és GFX-en pedig a teljes vetített képkör lászik, így nem egyszerűek csak a sarkok sötétek, hanem a képszélek is.

Ezzel együtt az optika látószöge igen nagy, saccra valahol 16mm környékén vagy alatta lehet. Persze ezzel nagyobb formátumokon nem megyünk sokra, mert a szenzorunk nincsen lefedve képpel, ugyanakkor MFT-n ez még akár egy igen érdekes nagylátó is lehet.

Igaz ez már csak azért is, mert ahogy egy telecentrikus felépítésű és viselkedésű optikától várható, a rajzolat igen jó, a képszélek felé is. A képkör legeslegszélén persze itt is van egy elkenődő átmeneti zóna, de ez igen keskeny. A vetített képkör területének nagyobb részén a rajzolat kiváló (a tesztképek egy 100 megapixeles szenzoron készültek, aminek nagyon nagy a pixelsűrűsége, így ez pláne elismerést érdemel).

Ugyanígy a kontraszt és a színvisszaadás is korszerű objektíveket idéző, mondhatnám: kompromisszummentes.

A fókuszálás azonban igazi kihívás, mert nagyon kis fókuszmechanika-mozgástartományon is nagyon nagy távolságtartományt állítunk, azaz nagyon precízen kell élesre állítani. Ez még akkor is igaz, ha egyébként a mélységéletlenség igen kicsi. Szóval a kiváló rajzolat eléréséhez pontos távolságállítás szükséges.

Ugyanakkor a kis mozgással nagy tartományt bejáró optikai blokknak megvan az az érdekes tulajdonsága is, hogy közelpontja szinte korlátok nélkül állítható. Mit jelent ez a gyakorlatban? Bár a közelpontot nem a frontlencsétől, hanem a szenzortól mérik, így minden optika közelpontjának van egy gyakorlati minimuma (a frontlencse és a szenzor/filmsík távolsága), ez nem akadályozza az elméletet: ha fotós tanulmányaid során végigszenvedted a leképezési alapeseteket, akkor tudod, hogy tárgyoldalon az élesre állítható távolság akár kisebb is lehet, mint a szenzor-frontlencse távolság, azaz a "közelpont" akár az optikai rendszeren belülre is kerülhet.

Ezért van az, hogy ha eléggé sok közgyűrűt raksz egy egyébként is jó leképezési aránnyal (1:1 vagy alatta) rendelkező makróoptika és a fényképeződ közé, akkor akár a frontlencsén levő koszt is lefotózhatod, magával az optikával. Ez történik a DLP blokkunk esetében is: a következő kép, amin egy apró levelet láthatsz, fényképezése pillanatában a frontlencsén pihent!

Ha nem hiszed, akkor ezt, és a cikk többi részét akár videóban is megnézheted TikiTokin, Facibucin, Jutbobon és Instantgrammon.

@hispansphotoblog Van-e értelme DLP vetítő optikai blokkal fotózni? Egyáltalán mi az a DLP és miért viselkedik furán a DMD chip miatt? Lesz még több hárombetűs rövidítés is? Ki tudja? #hispansphotoblog #photography ♬ original sound - hispan

További tesztképekkel is elkápráztatlak:

Summa summarum

Kötve hiszem, hogy mostanra nagy kedvet kaptál egy DLP optikai blokk adaptálásához és használatához, de azért vagyok én, hogy kipróbáljak helyetted mindenféle hülyeségeket.

Ennek az adaptációnak azért mégis lehet két gyakorlati értelme. Az egyik az, hogy ha vonaltartó nagylátószögű optikát szeretnél, ami közben cirkulárisan viselkedik (azaz a teljes vetített képkört látod), akkor ez a megoldás képes ezt hozni akár fullframe, akár GFX szenzoron is. A másik pedig a M4/3-os szenzorral szerelt képekre történő adaptálás, hiszen ezeken 98%-os szenzorlefedettséggel nyerhetsz egy kiváló rajzolatú és nagyon szép képi világú széleslátó, vonaltartó objektívet (persze ha hajlandó vagy cipelni).

Ha van egy ilyen optikád, de technikai problémád akadt vele vagy adaptáltatni szeretnéd, támadj meg a szerelőműhelyben.

Ha tapasztalataidat vagy képeidet osztanád meg velünk, vár a Vintage Pub virtuális kocsmájának lelkes közössége.

A fény és az első ránézésre értelmetlen projektek legyenek veletek!