Az AT-X SD széria a Tokina professzionális vonala volt, és a manuális optikák világában az utolsó generációba tartozott. A 100-300-ast 1985 és 1995 között gyártották (gondolj csak bele: a legutolsó példányok is 30 évesek már!), váltótípusa pedig már az AF IF (autofocus internal focus) kivitel volt.
Ezt az anyagot úgy raktam össze, hogy ugrálni fogunk a technikai paraméterek és a képminőség bemutatása között annak érdekében, hogy a legérdekesebb részekkel kezdhessem. A végére így is minden bele fog férni, amire kíváncsi vagy.
Az első és legfontosabb dolog, ami miatt szemet szúrt nekem ez az objektív, és már jó ideje követem a roncsokat, az átfogása. A 80-200-hoz képest kicsit hosszabb zoomtartományon üzemel és messzebb is lát, ugyanakkor a 2.8-as fényerőt 4-re cseréli. Ez érthető kompromisszum, ugyanis a mérete és a súlya is igen moderált marad. Mindössze 1.250 gramm, ami a teljes egészében fém és üveg felépítéséhez képest nem sok, illetve vázon sem kényelmetlen. Városi kóborlásokhoz jellemzően az 80-200mm f/4L Canon nFD optikát használom, ennek a 80-as vége azonban sokszor még túl nagy látószög, a 200-as meg kevés.
De ennél tovább megyek, ugyanis ha már képszög, akkor itt valami sokkal fontosabb dolog is van a háttérben, amiért sokan fogják imádni ezt az optikát: bár gyárilag csak fullframe szenzorlefedettségű, teljesen egyedülálló módon tartományának minden részén teljes egészében lefedi a középformátumú GFX szenzort is! Pezsgőbontás.
A “lefedi” kis pontosítása: az eredetileg tervezettnél nagyobb képkör szélei felé persze nem biztos, hogy olyan lesz a képminőség, mint amilyen a fullframe képkör széle felé lenne. Ez elsősorban nem is a rajzolatot, inkább a vignettálást szokta érinteni, és itt is tapasztalhatod, hogy erős saroksötétedést látsz. Személy szerint én úgy vagyok vele, ahogy a GFX-es közösségekben a többség: amíg szoftveresen korrigálható az erősebb sötétedés, addig lehet használni a “lefedi” kifejezést.
Az erősebb saroksötétedés nagyobb szenzoron főleg homogén háttereknél zavaró. A fenti képpároson láthatod az eredeti és a korrigált sötétedést, és az anyagban szereplő tesztképek közül többön is ez a módosítás lett elvégezve feldolgozás során. A sötétedés nagyjából konstans a teljes tartományon, aminek az optika felépítéséhez van köze: a hátsó blokkja a bajonetthez képest fix, az nem közlekedik zoomoláskor. A pontos beállításokat is mutatom (CameraRAW).
De miért olyan nagy dolog ez a GFX szenzorfedés? Azért, mert a GFX-képes gyári optikák bizony elég drágák, így az ember megragadja azokat az alkalmakat, amikor kisebb rendszerekre gyártott objektíveket is fel tud adapterezni 44*33-as szenzorra, croppolás nélkül. De az, hogy egy 100-300-as zoom a teljes tartományán kiszolgálja ezt a szenzort, igazi luxus!
Mivel a nagyobb szenzorral nagyobb képszögek is járnak, ezért ha fullframe ekvivalensre akarod visszaszámolni ennek az objektívnek a képét, akkor GFX-en egy kb. 80-240mm f/3.5 fullframe objektív képi világát tapasztalod. (A gyutáv valójában persze sosem változik, csak a képszög megadására szokták használni - tévesen.)
Egy dolog a rajzolt képkör nagysága és egy másik a képminőség. Essünk is túl ezen a részén a dolognak. A tesztsorozat teljes egészét - a tűzijátékos képek kivételével - egy GFX 50S II Fujifilm vázon vettem fel, ahol az 50 megapixeles szenzor pixelsűrűsége egy 33 megapixeles fullframe szenzor pixelsűrűségének felel meg. Ezt kell felbontania az objektívnek. (A tűzijátékos képeknél már a 100S II vázat használtam, ott a 100 megapixeles pixelsűrűség egy 66 megapixeles fullframe szenzor pixelsűrűségének felel meg.)
De milyen optikai képlettel rendelkezik ehhez a feladathoz az eszköz? Nos, ha hiszed, ha nem, nem sikerült róla metszeti ábrát találnom a neten. Csak a későbbi példányokról van optikai séma, de azok már más elrendezésűek az AF miatt. Írtam a Tokinának, akik azt válaszolták, hogy mivel ez az objektív a Tokina legacy része, ezért csak az oldalunkon elérhető infókat használjam, magyarul: nekik sincsen rajzuk. Metszeti ábra egyedül egy régi katalógusban szerepelt, de ez meg nincsen meg nagyobb felbontásban, így nem tudom belőle átrajzolni. A kérdéses katalógus oldalt mindenesetre beszúrom ide, hátha van egy ilyened és tudsz segíteni:
Visszatérve a kézzelfogható dolgok világába: a tesztépeken rendre 100, 135 és 300mm-es gyutávokon vizsgáltam az optikát 4, 5.6 és 8 rekeszértékeken. (Azért nem a 100-200-300 felosztást választottam, mert a 135 nálam gyakoribb gyutáv, a 200 meg pont az optika 300-as vége miatt nem érdekes annyira - szóval itt a gyakorlat szülte a teszteket.)
Nézzük először a kilenc tesztképet vágatlanul, ahol a teljes GFX képkockát mutatom, aztán kivágást a képmező közepéből és sarkából. Felhívom rá a figyelmedet, hogy ezek a GFX képsarkok, nem a fullframek, ezért ha fullframe vagy kisebb szenzoron használod az objektívet, akkor még ennél is jobb teljesítményt tapasztalsz majd:
f/4
f/5.6
f/8
Képközép teljesítmény f/4-5.6-8-on (100/135/300):
Képsarok (GFX) teljesítmény f/4-5.6-8-on (100/135/300):
Amit érdemes ebből leszűrni: ha csak a képközepeket nézzük, érdemes nyitott rekeszről egyet szűkíteni 5.6-ra, mert ez igen nagy javulást eredményez a rajzban. f/4-en sem siralmas, de 5.6-on középen határozottan jobb. Igazából ha a képsarkokat is szemügyre vesszük, akkor is elég többnyire 5.6-ig rekeszelni egy komoly rajzolatbeli ugráshoz, 8-on pedig már a GFX képsarkok is patikák!
Azt hiszem, nem túlzást azt írni, hogy a képminőséggel sok gond nincsen: a teljes képmezőn igen szép a rajzolat, és ha nagyon kell a fényerő, akkor még f/4-en is élhető. A tesztképeket (a tűzijátékosakat kivéve) végig f/4-en lőttem. Itt választ kapunk arra is, hogy a 80-200-as f/4L Canon nFD-hez képest mi a minőségi kompromisszum: az már f/4-en is penge rajzot ad, ugyanakkor mérlegelendő, hogy árban kétszer-háromszor annyiba kerül, és nem is fedi le a GFX szenzort. Ez mindig egy valamit valamiért játék.
Ha már elidőztünk a rekesznél: többféle csatlakozással is gyártották ezt az optikát, az enyém jelen esetben Nikon F-es. Mindegyik véggel tudja a beugrasztásos rekeszmódot régi filmes gépeken, adapterrel digitálison pedig manuálisan, a rekeszgyűrű tekerésével záródnak a rekeszlamellák, amikből 7 darabot kapunk.
De milyen az optika használata? Ez egy egykezes tolózoom, vagyis az objektív házán található hosszú gumírozott rész mozog előre-hátra, amikor zoomolsz, illetve tekeredik jobbra-balra, amikor fókuszálsz. Mérnöki mestermű az ötlet.
Honnan ismersz fel egy jól tervezett tolózoomot? Onnan, hogy a zoomtartomány szűkebb végét a kezelőszervet a bajonetthez közelebb állítva éred el. Miért? Mert ilyenkor a súlypont a váz felé módosul, így könnyebb kitartani a kisebb képszöghöz szükséges rövidebb záridőket. Lehet, hogy egy digitális gépen, aminek akár ISO12800 is lehet a még használható érzékenységi képessége, így nagyon rövid záridőket is ki tudsz belőle sajtolni, ez nem tűnik fontosnak, de a filmes korszakban a teléknél ez roppant hangsúlyos szempont volt.
Bár külön szervizperceket most nem hoztam a típussal kapcsolatban (pedig mentett darabról van szó, ráadásul egy mechanikailag hibás meg egy üveghibás darab szerelemgyereke lett a mai tesztpéldány), azt tudnod kell, hogy egy ilyen mechanikát elképesztően nehéz jól megépíteni. De miért? Azért, mert ha túl könnyen csúszkál előre-hátra, akkor nagyon nehéz egyszerre precízen fókuszálni és tartani vele a beállított képszöget is. Másfelől ha nehezen mozog, akkor kényelmetlen használni.
A Tokina mérnökei mesteri szintre fejlesztették a tolózoom mechanikákat, mert ezzel az objektívvel (ha rendesen karban van tartva), álom dolgozni. Minden ellenállás tökéletes, és annyira júl van súlyozva a mechanika belső felépítése, hogy a tubus nem közlekedik magától akkor sem, ha az optika fejjel lefelé vagy felfelé néz.
És ha már a fókusz kérdése, jöjjön a második hatalmas meglepetés az optikával kapcsolatban: parfokálisan viselkedik! Hogy mi? Igen, szinte parfokális, ebben is nagyon hasonlít a 80-200-as testvérére.
Amikor azt mondom, hogy egy zoom optika parfokális, az azt jelenti, hogy átzoomolás, vagyis a gyújtótávolság változtatása közben is tartja a beállított fókuszt. Ez egyáltalán nem magától értetődő dolog, és a legtöbb zoom optika (még a legmodernebbek sem) nem parfokális. Persze egy AF-es optikánál ezt kevésbé veszed észre, mert a gép exponálás előtt folyton keresi az élest, a régi manuális zoomoknál ugyanakkor ez fontos dolog volt, mert átzoomolás után így nem muszáj újra keresni a helyes fókuszt.
Ezeken a tesztsorokon csak a gyutávot változtattam 100-135-300 vonalon, és az eredetileg beállított fókuszt az optika végig tartotta.
Ez videósoknak lehet roppant érdekes, mert videózás közben szinte csak parfokális zoomokkal lehet dolgozni, hiszen a kivágás változtatása közben nincsen mód újra meg újra keresni az éles részt.
Az objektív frontja 77mm-es standard szűrőket és fényellenzőket fogad. A teszt során én is végig egy 77mm-es hosszú fém napellenzőt hagytam rajta, ami természetesen védi is a frontlencsét.
De nem csak fizikailag, hanem a kósza fénysugaraktól is. Utóbbiakkal szemben az optika kivételesen nagy ellenállást mutat, ugyanis még erőszakkal is nehéz flareket csinálni benne, vagy komolyabb kontrasztvesztést elérni. A képek nyitott rekesszel rendre 100, 135 és 300mm:
Ez az egyik fő oka annak, hogy az objektív képe nem csak szép rajzolatú, de kontrasztos is a teljes tartományon. Igen szép a színreprezentáció is, így a bevonatok kérdésében a Tokinának nem volt oka szégyenkezni a korszak többi gyártójához képest.
De mi a helyzet a kromatikus aberrációval? A 2.8/80-200-as nagytestvérnek ez volt a legkomolyabb achilles-sarka. Vajon a 100-300 jobb ebben a kérdésben? Sokkal! Az az igazság, hogy a tesztek során komolyan vadásznom kellett valamilyen CA-ra. Talán itt a szökőkutas sorozaton látszik is némi, de összességében ezen használat közben kár aggódni, mert igen kedvező értékeket mutat, amik szoftveresen aztán könnyen szűrhetőek lennének:
Hogy legyen szó gyengeségekről is, az objektívnek van egy igen idegesítő hátulütője, ez pedig a 2 méteres közelpont. Ennek vélhetően két oka is van: az egyik, hogy minden optika tervezése során a legjobban korrigált képet végtelen fókusznál adja, és ahogy közeledik a közelpont felé, romlik a teljesítménye. Erre találták ki a mérnökök a CFC, azaz close focus correction mechanikákat, amikor az egyes lencsecsoportok eltérő mértékben mozognak egymáshoz képest. Bár ezzel a Tokina is számolt, vannak fizikai korlátai a megoldásnak.
A másik, hogy a kisebb közelponthoz hosszabb úton közlekedő fókuszmechanika szükséges, ami több helyet igényel, így végül nagyobb és nehezebb objektívet eredményez. Ezért születhetett meg a 100-300 esetében a 2 méteres közelpont kompromisszuma. Ez 300mm-en még teljesen elfogadható, de 100-on sajnos elég karcsúnak érzi az ember sok esetben.
Itt jegyezzük meg, hogy a háttér kezelése igen szép, krémes, így ha portréra szeretnéd használni, akkor nagyon letisztult, modern optikákat idéző képi világot kapsz.
A szerkezet fókuszhelikoidja a front blokkban van, vagyis ez még nem IF (internal focus - belső fókuszállítás) kivitel. A teljes front forog fókuszáláskor (180 fokot jár be a fókuszgyűrű közelponttól végtelenig), ami miatt két további korlátot is ki kell emelnem. Egyrészt az optika enyhén orrnehéz (ez alig zavaró), másrészt mivel a front filter is elforog, így forgásra érzékeny filterekkel (pl. polárszűrőkkel) bajos lehet a használata.
A súlypont kérdéséhez még annyit tennék hozzá, hogy az optikának van saját állványtalpa, ami plusz pont. Levenni ugyan nem lehet róla, de cserébe 360 fokban szabadon forog benne az objektív, így akkor is nagyon egyszerű orientációt állítani vele, ha állványon van.
Jöjjön egy pár tűzijátékos kép is, amiken már a GFX 100S II vázzal használtam az objektívet. Ezeken a fotókon f/4 és f/16 között váltogattam a rekeszt az éppen beállított 3-10 másodperces záridőknek megfelelően:
És a végére a vegyesfelvágott, azaz a maradék tesztképek:
Summa summarum
Speciálisak a szempontjaim, mert ezt a tesztet kifejezetten a 100-300-as Tokina optika GFX szenzorlefedettsége miatt írtam neked. Ha GFX-el dolgozol, akkor nem is kérdés, hogy potom pénzért (állapottól függően 30-60.000 forint között) be kell szerezned egy ilyen objektívet, hiszen egy 5.6-os rekesztől penge rajzolatú 80-260mm-nek megfelelő zoomot kapsz a középformátumú Fujidra, ami minimum pofátlanság.
Persze akkor is érdekelt lehetsz a kérdésben, ha gyári formátumára, fullframere teszed, vagy APS-C szenzoros gépen nyersz vele egy 150-450mm fullframe ekvivalens zoomot. A kompromisszum a 2 méteres közelpont, az elforgó front és persze az f/4-en nem kifogástalan rajz.
hispan's photoblog
te
mi
én
A