Szerintem még nem is volt a blogon cikk francia optikáról, pedig az Angénieux csinált ezt-azt az elmúlt számtalan évtizedben, ami említésre méltó. Ebből a sokból ma mutatok nektek egy gyöngyszemet, a 2.3/180 APO objektívet, mely pusztán már a számadatai alapján is megérdemel pár szót.
De előbb pár szót a cégről!Kérlek ne nézzétek meg, mennyibe kerül cikkünk tesztalanya. Sokba, nagyon sokba (a végén majd visszatérünk erre), és nekem sem a birtokomban van, hanem az oldal egyik lelkes követője küldte karbantartásra.
Az volt a gondja, hogy egyrészt koszos volt, másrészt a szerkezete úszott az olajban, harmadrészt a mechanika egyik fontos vezető csavarja nem akart kijönni a helyéről (így előbbi kettő sem volt orvosolható). Nekem való feladat.
Közepébe csapunk a típus bemutatásának, mert a vázolt hibáin keresztül sok dologra fény derül. Az első az, hogy ez egy dupla IF rendszerű, igen precíz szerkezet, vagyis két lebegő lencseblokk is van benne, a második és az utolsó. Mindkettő mozog fókuszálás közben, és ráadásul eltérő mértékben (erre utal a nevében a DEM jelölés /differential element movement/), ezért egy ilyen masina bontásakor elengedhetetlen, hogy nagyon pontosan összejelöljük a gyári állásokat, különben kezdődik a rémálom. Az a helyzet ugyanis, hogy bár van a helyes bázistávolságot beállító alátét gyűrű benne, ám az pusztán azért kerül bele, hogy a helyesen összeállított lencserendszer végtelenje koccra essen. Ha magában a lencserendszerben nem a helyes pozícióban vannak egymáshoz képest az elemek, akkor sehogyan sem fog értékelhető rajzolatot adni.
A 2.3/180-as Angenieux 8 lencsét 6 tagban tömörítő képlete tartalmaz összesen egy ED (extra low dispersion, azaz extra kis szórású) lencsét, illetve egy apokromatikus párost is (innen az APO jelölés), ez pedig segít majd nekünk minimalizálni a színhibákat, vagyis a kromatikus aberrációt (erre a tereptesztnél visszatérünk).
A gyártó saját bevallása szerint multi layer coatingot, azaz többrétegű bevonatot használt minden lencse minden felületén, összesen több mint 56 rétegben. Ennek köszönhetően 99,8%-os a fényátengedés a rendszeren keresztül. Ebből valamennyit az évtizedek alatt elpusztított a gombasav és annak tisztítása, de mindenképpen nagyon korszerű bevonatokról van szó.
[X] hirdetés
Az optika szerkezete vélhetően azért úszott a kenőanyagban, mert valaki már megpróbálta megkenni a fókuszmechanikát, de szétszedni nem merte vagy tudta a belső blokkot, így maradt a hozzáférhető részek nyakon öntése kenőanyaggal. Bad idea. Ahhoz, hogy ettől megszabadítsam az obit, atomjaira kellett szedni és elmosni mindenét. Ebben akadályozott egy megmozdíthatatlan csavar, amire új szerszámhelyet kellett vágni, aztán már csak órák szenvedése, és kész is volt a csoda. Némi átlagos bevonati hibától eltekintve szinte gyári állapotba került.
Az 1985 körül tervezett, 1986-tól árusított objektív egyébként érdekes keverék: belül igen precíz fém mechanikát rejt, kívülről viszont nagyrészt műanyag, nem vésett, hanem festett jelölésekkel. Ha kézbe veszed, elsőre nem biztos, hogy érzed, mit is tartasz magad előtt. Furcsa hibridje ez a 80-as évek világának, ahol a műanyag mind nagyobb szerephez jutott a prémium optikák világában is.
A széles, gumírozott fókuszgyűrű és a kihúzható napellenző is műanyag. A legkisebb fókusztáv 1.8 méter, ami ezen a gyutávon kényelmes és elég. A tesztpéldány Nikon F bajonettes, nyuszifüllel. Gyártották az optikát ezen kívül még Canon FD, Contax/Yashica C/Y, Leica R, Minolta SR, Olympus OM és Pentax K bajonettel is. Találhatunk EF bajonettes példányokat is, de ezek vélhetően már utólagos konverzió eredményei.
Mindegyiknél manuális a fókusz és a rekesz is, ami az időtállóság szempontjából nagyon fontos (ez sosem fog tönkremenni).
Hogy a műanyaggal mi lesz 40-60 év múlva, azt nem tudom, de ennek az objektívnek az esetében - képminősége és ára miatt - felsejlett bennem a gondolat, hogy a külső pár műanyag burkolati elemet érdemes lehet lemérni és fémből újragyártani. Ilyenre még nem láttam példát, de ha sor kerülne rá valaha a blogon, akkor feltétlenül beszámolok róla. Ahhoz, hogy ne maradj le róla, érdemes például feliratkozni:
A meglehetősen szemrevaló induló fényerő és nagy gyutáv ellenére az objektív “mindössze” 995 gramm. A teszthez használt GFX vázzal együtt közelít a 2 kilóhoz, de jó a fogása és az ergonómiája, így egyáltalán nem kényelmetlen. A rekeszelésről 9 lamella gondoskodik f/22-es legkisebb állásig. Fullframe képkocka vetítésére tervezték, de ahogy majd láthatod, megbirkózik ennél nagyobbal is.
A terepteszt során igazából három fő dologra voltam kíváncsi, ezek a rajzolat, a vignettálás és a kromatikus aberráció, de ezeken túl is meg fogunk nézni pár dolgot.
Az összes tesztkép GFX 50S II vázon készült és nagyrészt vágatlanok, így a 36*24-es fullframenél nagyobb, 44*33-as szenzoron láthatjátok az optika teljesítményét. Természetesen nem erre tervezték, ezért a vizsgált faktorok közül legalább egy kakukktojás lesz. A fotókon csak színek és görbék vannak szerkesztve, más képi jellemzőkhöz (és hibákhoz) szándékosan nem nyúltam, hogy életszerű körülmények között láthasd őket.
Ami a képi világot illeti, az a negatív, 0.8-as crop faktorral számolva egy kb. 2/150-es fullframe objektívnek felel meg, de ez csak egy erős közelítés (a gyutáv a valóságban pedig sosem változik, csak az érzékelt képszög).
Az első kérdés mindig a rajzolat. Engem ez elsősorban nyitott fényrekesz esetén érdekel, hiszen ennek az objektívnek az az egyik különlegessége, hogy páratlanul gyors induló fényerőt kínál. A jellemzően 2.8-as mezőnyben a 2.3-as f-érték kétharmad lépéssel gyorsabb az átlagnál, aminek már van látható eredménye a háttérmosásban, és így az előtér-háttér-tárgy szeparációban is. Utóbbi egyébként - nem véletlenül - parádés:
A háttér mosása teljes alakos képeknél is igen erős, a bokeh kezelése igen finom. A karikák megjelennek, de nem bántóan élesek és nincsen saját körvonaluk, így a hatás inkább a krémeshez áll közelebb, ami nagyon smooth portré élményt eredményez.
A téma szeparálásának persze nem egyetlen módja a mélységéletlenséggel való játék (én sokszor megkapom, hogy már szinte sok a mosás, de így szeretem), viszont egy ilyen objektívnél nagyon kényelmes, hogy még jelentős, 5-6 méteres tárgytávon is annyira képes krémessé tenni a hátteret, hogy fel sem tűnnek a benne rejtőző turisták:
Tök jó, hogy elkezdtem beszélni a rajzolatról, aztán valami teljesen mást mutogatok. Visszatérve tehát: tuti, hogy ebben a kérdésben minden idők top10 180mm-es vintage optikájába belefér az Angenieux, és nem csak középen! Mindezt annak ellenére, hogy az átlaghoz képest jóval nagyobb induló fényerőről beszélünk, ami mindig kompromisszumos. Ezzel együtt is gyönyörűen használható 2.3-on, ráadásul a fókuszmechanika beállítása annyira precíz (illetve szervizelés után jól konfigurálható), hogy a végtelen állás koccra állítható. A tesztképek 2.3 - 4 - 8 rekeszértékkel készültek:
Középen portréra a 2.3-as rajzolat is szuper, 4-re szuper, 8-ra kiváló:
És most jön a meglepetés, a sarkok. Azt megszokhattuk már, hogy fényerős objektívek a sarkok felé jobban maszatolnak nyitva, és típustól függően javulnak rekeszelve. Nem úgy az Angenieux! Egészen elképesztő, a képközepekhez fogható eredményt produkál a sarkokban is (ne feledd: ezek már a fullframe képmezőn túl részek, tehát pláne parádés), és hasonlóan javul a képközepekhez 4-en és 8-on:
Lehet szépen választani, hogy a szemöldök vagy a szivárványhártya legyen-e éles, ami egyszerre áldás és átok is.
Azt is számold hozzá a dologhoz, hogy ez egy 50 megapixeles középformátumú szenzor, ami egy kb. 33 megapixeles fullframe érzékelő pixelméretének felel meg (vagyis kb. ennyire képes felbontani egy Sony A7IV szenzorát is). Azt, hogy melyik szenzornak mennyire lesz barátja az objektív, persze nem csak a pixelméret, hanem a szenzor típusa (BSI-CMOS vagy stacked-CMOS) és a szenzor előtt használt szűrő- és mikroprizma-réteg típusa és vastagsága is befolyásolja (Fuji gépek esetén ez jellemzően vékonyabb, így jobban szeretik a régi optikák, de ez csak egy általános szabály: nekem Sonyval sem volt gondom soha).
[X] hirdetés
A nagy fényerő igen vékony DOF-ot eredményez, ami még nagyobb tárgytávolságok esetén is kihívássá teheti az élesre állítást. Erre nagyon kell figyelni, mert sokszor még a digitális vázak élkiemelését is becsapja a dolog. A folyamatot nagymértékben segíti, hogy a fókuszgyűrű felülete nagy és gumírozott, illetve helyes kenés esetén éppen annyira könnyű, hogy még ne forogjon el véletlenül (az ég áldja az internal focus rendszereket, ahol nem akadály a mozgatott tömeg, mert az igen kicsi).
Két példa arra, milyen könnyű mellélőni ilyen kondíciók mellett:
A kakukktojás-kérdés, amit az imént bedobtam a közösbe, a vignettálás. Mivel nagyobb képmezőt használunk, mint amire eredetileg tervezték az optikát, természetszerűen erősebb lesz a sarkok sötétedése.
A legtöbb fullframe optika kirajzolja a GFX szenzort is (sokat végignéztem a GFX-es cikkemben), és ezek közül a 2.3/180-as APO Angenieux sem kivétel. Terminus technicus beiktatása következik: ha a fullframe sarok a legsarok, akkor ahhoz képest a GFX sarka legyen a legeslegsarok. Szóval, a legesleg-sarkokban már azért erős a sötétedés, ami főleg homogén háttéren jön ki, de azért így is szépen korrigálható és bőven használható. Ugyanez a kérdés fullframe szenzoron sima pirospontot érdemel, ott egészen kedvező.
Azt is érdemes észben tartani, hogy már f/4-re rekeszelve is drasztikusan javul a saroksötétedés, így ha kifejezetten ennek korrigálása a cél már a nyerseken, és nem szempont a mélységéletlenség, akkor érdemes kicsit szűkíteni a fényrekeszt.
Elérkeztünk a harmadik vizsgált faktorhoz is, ez pedig a kromatikus aberráció. Minél nagyobb egy optika fényereje, a színi hiba is jellemzően annál erősebb, itt pedig bizony elég combos a 2.3-as rekeszérték. Ennek korrigálására alkották meg az apokromatikus lencsetagokat, amiket általában APO-val jelölnek. APO vedd meg nekem a várost... Ezek jellemzően két, különböző anyagú lencsetagból összeragasztással jönnek létre. A különböző hullámhosszúságú (színű) fénysugarakat, amik eltérő mértékben képesek leküzdeni a lencserendszer jelentette akadályt, és ezért elválnak egymástól, az APO-tagok igyekeznek újra “összefogni” és egy helyre fókuszálni.
A tesztelt Angenieux optikának van kromatikus aberrációja, de számomra meglepően kicsi! Igazából úgy kellett a képek között vadásznom olyanokat, amiken egyáltalán említhető mértékben látszik. Több évtizedes technológia és nagy fényerő, ennyit tudtak kihozni a dologból, összességében kiváló eredmény. Ha zavar, digitálisan persze kiválóan szűrhető ez a kevéske utómunka során.
Említettem már az 1.8 méteres közelpontot, ez portrézás során bőségesen elég, de ha MILC-ed van és helikoidos adapterre teszed az objektívet, ez még tovább is csökkenthető.
Hogy az optika igen kontrasztos jó fényviszonyok között, az az eddigi tesztképekből is kiderülhetett, azonban van még tovább is: ellenfényes környezetben is tartja a kontrasztot, viszont elfelejt flarelni és becsillanni. Nem vicc, addig erőszakoskodtam vele, hogy a nap már konkrétan a képmezőben volt, és nézd meg, hogy nem hajlandó taknyolni:
Szóval ez az az objektív, ahol - normál fényviszonyok között készült képek esetén - a szerkesztésnél a contrast meg dehaze csúszkákhoz teljesen felesleges hozzányúlni.
A teszt végére a szokásos "maradék" képek. Élmény volt elkattintani mindegyiket, de ez nem is meglepő: ez tipikusan az az optika, amivel végig vigyorogva dolgozik az ember.
Elérkeztünk a fájó végkifejlethez. Mostanra megérett benned a gondolat, hogy kell neked egy ilyen objektív. Igen ám, de... Az ára 2024 őszén nagyjából 1 millió forint körül tanyázik (elég nagy szórással), plusz mínusz vám, áfa meg ilyenek. Ez fájdalmas.
Nem teszem fel a kérdést, hogy megéri-e, hiszen az ötös összefüggés értelmében (optika ára = képminőség * hype * adaptálhatóság * ritkaság * különlegesség) itt a képminőség, a könnyű adaptálhatóság meg az induló fényerő miatt a különlegesség is erősen összeszorzódnak. Eladó példányok mindig akadnak eBayen. A dilemma nem az, hogy megéri-e egy ilyen optikát beszerezni, hiszen befektetésnek tuti jó, és ha még használod is közben, az élmény is hatalmas, hanem az, hogy ennél jóval olcsóbban egy szintén kiváló Tamron SP 180mm f/2.5 IF 200.000 forint körül, vagy egy Carl Zeiss Sonnar T* 180mm f/2.8 C/Y 100.000 forint magasságában nem bölcsebb döntés-e. A kérdésre valószínűleg nincsen egzakt válasz.
Ha van egy ilyen objektíved, de technikai problémád akadt vele, támadj meg a szerelőműhelyben.
Ha tapasztalataidat vagy képeidet osztanád meg velünk, vár a Vintage Pub virtuális kocsmájának lelkes közössége.
A fény és az Angenieux legyenek veletek!
Legyél te is a vintage univerzum hőse! A tudásbázis anyagai ingyenesek és mindig azok is maradnak majd. Viszont a weboldalnak és minden hozzá kapcsolódó csatornának vannak fenntartási költségei. Ha szeretnéd segíteni a régi objektívek megmentését és bemutatását célzó munkámat, hozzájárulhatsz egy általad választott összeggel. Az egyszeri támogatást PayPal.me segítségével biztonságosan tudod elküldeni, vagy lehetsz folyamatos támogató is:
Köszönöm, hogy segítetted a tudás terjedését! Ha a megjegyzés rovatban megadtad a nevedet is (nem kötelező), szerepelni fogsz a hősök között: Rostás Csaba, Kováts Péter, Szász Márton, Hunyadi Áron, Tipold Gábor, Gyarmati Balázs, Tamás Éva, Zsoldos Tibor, Hajdu Máté, Horváth Kitti, Szlávik József, Tordai László, Keserű Gergő, Keresztes László Péter, Somogyi László, Rácz András, Szántó Sándor, Zubán Gergely, Erhardt Balázs, Kovács Attila, Magyar Antal, Szabó József, Máté Gyula, Boros András, Vaszkun Gábor, Erhardt Balázs, Kirner Richard, Tímea Bokodi, Káposztás Viktória, Bóka Zsuzsa, Hargitay Zoltán, Koncz Benő, Zubán Gergely, Josef Tiglezan, Gábor Balázs, Papp György, Bakos Béla, Mészáros Tamás, Kiss Péter Kálmán, Markus Holopainen, Szommer Tomi, Juhász George
Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.
A kép cikkanyagának összeállításában és véleményezésében köszönöm a kitartó segítséget Livinek, Katinak és Tóth Gábor Szabolcsnak. A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak.
A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III, GFX 50S II), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorlesst és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását. 2021-ben okleveles fotográfus lett, legyen ez akár jó, akár rossz dolog.
Manuális objektívekkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.
A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...
hispan's photoblog C 2011-2024 (eredeti megjelenés: 2024. október 10., utolsó módosítás: 2024. október 10.)