Létezik egy speciális típusa az objektíveknek, mely talán a legjobban megosztja a fotósokat, egy részüket a rajongói, másik felüket a homlokráncolós táborba tömörítve. Ez a típus a halszem-objektív. Számomra mindig is kedves volt a megoldás, hiszen képi világa egyedi, így számtalan olyan ötlet kivitelezésére ad lehetőséget, amit hagyományos objektívekkel nem készíthetünk el.

Mi is az a halszem-objektív? Tulajdonképpen egy ultranagylátó optikáról beszélünk, melyből hiányoznak a torzítás-mentesítő lencsetagok, így a valóságban párhuzamos, egyenes vonalak a halszemek képein durva gömbtorzításon mennek keresztül, és a középponttól (középtengelyektől) távolodva egyre jobban meghajlanak. Ez az a hatás, ami miatt sok fotós eleve nem is használ ilyen üvegeket, mások viszont imádják. Ultra-nagy látószög alatt itt valóban szédületes befogást értünk: kb. 180°-os látószögükkel az emberi szemet is meghaladó teljesítményre képesek (az emberi szem kb. 160°-ot lát be - természetesen ennek jelentős része a perifériás látás mezejébe esik). A halszem optikáknak alapvetően két fajtája létezik: az egyik az úgynevezett cirkuláris, ami - nevéből kitalálható módon - kör alakú képet rajzol, 180°-os látószöggel. A másik a diagonális (fullframe) halszem, amely a hagyományos filmes filmkocka egészére képes képet vetíteni, vagyis átlósan adja ki a 180°-ot (vagy többet). A diagonális rendszer ennél fogva több, mint 180°-ot lát (de általában csak ennyit rajzol az érzékelőre). Extrém esetekben a halszemek szó szerint "saját maguk háta mögé" is belátnak, ahogyan erre például a Nikon legendás 6mm-es optikája is képes.

Egy próbát mindenkinek megér a halszem

Mikor 2014 elején beszereztem a Samyang 8mm-es halszemét, magam sem gondoltam, hogy ennyire sokat fogom használni. Szélsőséges megoldás révén kicsit a makrókhoz hasonlít ez a típus: megvan a maga helye, de alapvetően csak annak a pár feladatnak az ellátásra alkalmas, amire kitalálták. Mégis rengeteg izgalmas ötletet tudtam vele kivitelezni. A Samyang kiváló tulajdonságai mellett sajnos nem rajzolja ki teljesen a fullframe szenzorokat (igaz, cserébe 167°-os halszemként működik APS-C szenzorokon), így fullframere váltás alkalmával kénytelen voltam megválni tőle, és valami olyan után nézni, ami 36x24-es képkockán is diagonális halszemként funkcionál.

Természetesen ma is sok gyártó készít halszemeket, általában elég borsos árakon. Mivel azonban szeretem a régi, antik lencséket, és szeretem azt is, ha az eszköz, amivel dolgozom, nem csak jó képeket csinál, de maga is szépen néz ki, kis keresgélés után beleszerettem a Takumar halszem-csodájába.

BIO

Pár szót a japán térhajlító mesterről: a Fish-eye Takumar 17mm f/4 optika M42-es csavarmenettel rendelkezik. A legtöbb digitális vázra egy egyszerű konvertergyűrű segítségével adaptálható. A legelső generációt, mely még nem volt SMC (többszörös) bevonatos, 1967-től kezdték gyártani (majd 1971-től az SMC verziót). Tömege 228 gramm, fényereje f/4-től indul és f/22-ig szabályozható.

Közelpontja 20 cm körül van, az osztása szerint már két métertől végtelent ad (a gyakorlatban ez 1-1,5 méter körül van). Ami különlegessé teszi még a halszemek között is, az a beépített, az optikán belül állítható UV - sárga - narancs szűrő (UV, Y2, O2). A legtöbb halszemre frontlencséjük domborulata miatt nem lehet szűrőt csavarozni, ebben a típusban azonban legalább az UV-szűrés biztosított (a másik két szín fekete-fehér képek készítésekor például az ég kiégése ellen tud nagyon hasznos lenni). És most adózzunk pár elismerő pillantással ennek a mérnöki műremeknek:

A Takumar gyakorlatilag 100%-ban fémből és üvegből készült, ennek megfelelően kellő gondoskodás mellett örök darab. Valódi ékszerként veszi az ember a kezébe. Hosszas kutakodás után arra jutottam, hogy ebben az optikában még nem használtak tórium-oxidot, így sok más Takumarhoz képest elvileg nem sárgásodnak a lencsék az évtizedek során. Mivel nem lehet olyan egyszerűen "átnézni" a lencserendszerén, mint mondjuk egy portréobjektívnél, a tesztképeken próbáltam felfedezni némi "melegedést", de nem találtam különösebb elváltozást (ha lett volna, akkor sem lenne gond: az ilyesfajta sárgásódásból következő színkép-változást vagy a gépváz maga korrigálja a fehéregyensúlynál, vagy nyers képek esetében mi tehetjük meg az utómunka során, vagy UV-fénnyel tisztítva az optikát magát az elszíneződést csökkentjük).

Élességállítás

Korábbi Samyang-omhoz nem csak számszerű tulajdonságai miatt hasonlít tesztalanyunk. Halszemet használva az ember kénytelen hozzászokni bizonyos jelenségekhez és módszerekhez, amik a "hagyományos" optikák esetében fel sem merülnek. Az egyik ilyen a fókuszálás: sem a keresőben, sem az élőképen nem lehet "ránézésre" élesre állítani, hiszen annyira részletgazdag a kép, hogy nem látjuk, hol is éles az valójában. Persze ez a gyakorlatban nem is jelent gondot: kb. 1,5 méter után már "minden éles".

Nem véletlenül vállalkoztam bátran egy manuális halszemre: a Samyang lencséjében sem volt autofókusz, és végső soron soha nem is kellett. Az előbbi fellengzős kijelentést persze pontosítanom kell: nem arról van szó, hogy a lencsét "végtelen állásba" tekerve kell használni, hiszen a végtelen élességen túl minden optika tekerhető még egy kicsit. Itt inkább a megszokás és a gyakorlat segít: ki az ütközésig, aztán egy leheletnyit vissza (illetve a Takumar esetében a leheletnyinél kicsit több kellett, de ezt betudom annak, hogy az M42 - EOS konvertergyűrűk vastagsága is eltérő lehet minimális mértékben, így mindenkinek magának érdemes kitapasztalnia, hol is van az éles valójában).

A digitális vázakon megvan az az előnyünk, hogy állványról való fotózás esetében (vagyis ha tényleg mozdulatlan a gép) az élőképes keresőbe belenagyítva tökéletesen pontosan lehet fókuszálni.

Képminőség és filterek

Ugyanilyen hasonlóság a két halszem között a torzításból eredő képminőség-romlás. Mindkét optika kb. egy fényerősségről startol (f/3.5 a Samyang és f/4 a Takumar), de egyik sem képes túl jó minőségű képet adni ezen az értéken. Főleg a széleken katasztrofális a helyzet legnagyobb rekesznyílásnál. Ennek demonstrálására látható az alábbi sorozat a Takumar különböző rekeszértékein, a kép közepéről és széléről vágva, meglepő eredményekkel. (Nyers képek, ISO100, állványról, 1:1 méretarány.)

A Samyangtól eltérően a Takumar középen már 5,6-os rekeszen is éles képet ad, sőt: gyakorlatilag itt adja a legélesebb képet! Ez mindenképpen meglepő tapasztalat volt. Az 5,6 - 11 közötti tartományban már a torzításhoz képest is elfogadható a képminőség. Sajnos a széleken nem történik meg a csoda 5,6-os rekeszértéknél. A kép sarkain és szélein csak 8 - 16 közötti rekeszértékeken igazán szép a kép. Ilyen értékekkel való fotózáshoz természetesen sok helyzetben már állványra van szükség (de mint tudjuk, amikor csak lehet, egyébként is állványról kell(ene) fotózni), viszont az is tény, hogy ISO1600-as értéknél akár kézből is kényelmesen használható elegendő fény esetén. (A teljes tesztfotók letöltése: f/4, f/5,6, f/8, f/11, f/16, f/22)

Kipróbáltam a három beépített filtert is (jobban mondva az UV filter mindig él, hiszen az az "üres" állapotnak megfelelő, színezésmentes állás). Korábban azt olvastam, hogy a sárga és narancs filtereknek főleg fekete-fehér filmre való fényképezéskor volt jelentőségük (tán az ég kiégésének csökkentése végett), de erről nem tudok részletesebben nyilatkozni. A sárga szűrő egyébként érdekes, zöldes színűre változtatta a képet. Három tesztfotót csatoltam, hogyan is néz ki a három szűrő hatása a képeken:

Becsillanások, külső fényforrások

Minden halszem esetében állandó probléma a becsillanások kezelése. Minél nagyobb egy optika látószöge, annál valószínűbb, hogy bele fog esni egy olyan fényforrás a képbe, aminek fénye kéretlenül cikázik a lencsék között és nem kívánatos nyomot hagy a szenzoron. Ez a legtöbb üvegen egyszerű napellenző felhelyezésével és/vagy különböző szűrőkkel elkerülhető. Egy olyan eszköz esetén viszont, ahol a látószög 180° környékén alakul, lehetetlen bármiféle napellenzőt használni, vagy elkerülni a Nap vagy egyéb mesterséges fényforrások képbe kerülését.

Jobb esetben a becsillanások kezelhetőek utólag Photoshopban, rosszabb esetben örökre a kép részét képezik majd. Nem tudtam objektív tesztet kitalálni ennek szemléltetésére, így az alábbi képen szándékosan egy erős fényforrás került a kép alsó szélére (szimulálva a helyzetet, mikor megpróbáljuk az ilyesmit elkerülni, de nem sikerül). Az eredmény lentebb látható: sajnos a fénypászma végigverődött minden lencsén és lentről felfelé, a középponton áthaladó tengely mentén jelentős nyomokat hagyott.

Mindemellett a becsillanáshoz az is hozzátartozik, hogy a többi tesztképen egyáltalán nem merültek fel ilyen problémák, így amíg az idő borús (vagy nem látszik a Nap a képben), valamint kerülni tudjuk az erős fényforrásokat, nincsen gond (lásd például a másik két esti képet lejjebb). Azt is biztosra veszem, hogy az SMC verziós halszem Takumar jobban teljesítene ebben a tekintetben.

Kontraszt és kromatikus aberrációk

A városi teszt általános tanulságai közül is megemlítenék párat. Nem csak a Takumarra, de minden nagylátószögű objektívre igaz, hogy különféle fényességű részek fognak a képbe esni. Minél nagyobb a látószög, annál valószínűbb, hogy fotónkon nagyok lesznek a dinamika-különbségek. A tesztfotók feldolgozásakor általános tapasztalat volt, hogy a shadows&highlights csúszka közlekedett a legtöbbet, hogy a kiégés illetve bebukás határán levő világos és sötét részeket megmentsem. Pár képet eleve +/- 2 fényérték eltolással készítettem a HDR reményében, de végső soron az összeállításba nem került HDR fotó (a feldolgozás során minden esetben nagyobb volt a minőségvesztés, mintha egy képből dolgoztam volna).

Nagy fényességű részek esetén (például a metrós képeknél a neon-égősoroknál) bár nem égett ki a kép, az objektív hajlamos volt kis mértékben kontrasztot veszíteni. A jelenség nem súlyos és kellő utómunkával korrigálható. Ezt a jelenséget a bevonatolás hiányának tulajdonítom.

Ugyanilyen, a nagy látószöggel többnyire együtt jelentkező probléma a széleken felbukkanó kromatikus aberráció. A fény különböző hullámhosszai másképpen képesek legyőzni a lencserendszer jelentette akadályt, így nagyobb fénytörés esetén a színkép hajlamos szétválni, és a lila és zöld fény "leszakadni". Ennek következménye a széleken levő vonalak mellett megjelenő lila és zöld szellemvonalak kísérete lehet. Tény, hogy a Takumar-nál is jelentkezik ez a nem kívánatos hatás, viszont az is tény, hogy ez az utómunka során gyakorlatilag teljesen eltüntethető. Némely tesztképen szándékosan rajta hagytam, másokon egyáltalán nem látszik (pedig eredetileg ott volt).

Kezelhetőség

Ami az objektív kezelhetőségét illeti, egy fontos dolgot mindenképpen ki kell emelnem: szemben a Samyang-gal, melynek hatalmas frontlencséje a szerény napellenző ellenére is bátran meredezett a karcolni képes akadályokkal teli nagyvilágba, a Takumar front eleme sokkal kisebb és maga az objektív is sokkal kevésbé "emelkedik ki" a gép vonalából, így jóval nagyobb biztonságérzettel cikáztam vele a városban. Emellett (bár a cikk elején látható fotókról lemaradt) van neki fém kupakja is, mely könnyen felhelyezhető, de hatásosan védi menet közben. (Azért vigyázzunk a kupakra is: egy eredeti frontsapka egy ilyen obi esetében nem 200 forint lesz...)

A szűrők gyűrűjét és a rekeszértéket állító gyűrűt nehéz lesz véletlenül eltekernünk, ellenben a fókuszgyűrű hajlamos minden apró érintésre elindulni valamerre, így minden exponálás előtt érdemes megnézni, hogy a bűvös, éles értéken van-e. Antik lencsék esetében persze mindig felmerül a kérdés, hogy csak az én példányom fókuszgyűrűje jár ilyen könnyen, vagy mindegyiké? Erre a kérdésre jelenleg nincsen válaszom.

Az M42-es csavarmenetes objektívekkel kapcsolatban általában igaz, hogy felhelyezésük a gépre (bajonettes társaikhoz képest) körülményesebb. El kell találni a csavarmenet elejét és néhány fordítással a helyére kell csavarni az eszközt. Mindeközben gyakran eltekerjük a fókuszt és a rekeszt is. A megoldás persze egyszerű: "bajonettesíteni" kell az M42-es obikat, vagyis mindegyikre kell csavarni egy konvertergyűrűt. Amikor M42-es optikákkal indulok fotózni, mindegyiknek van EOS gyűrű, így a cserélgetés éppen olyan gyors és kényelmes, mintha bármilyen más Canon bajonettes eszközt használnék.

Tesztfotók

Következzen 15 tesztkép, hogy a gyakorlatban is lássuk, mit lehet kihozni a lencséből:

Ár

Végezetük illik szót ejteni az eszköz áráról. Míg például f/1.4-es vagy f/1.8-as 50mm-es Takumarból aránylag sokat gyártottak, az eszköz ritkasága nem veri fel jobban az amúgy sem alacsony árat. Nem így a 17mm-es halszem esetében, melyből jóval kevesebbet adtak el, ennek megfelelően sokkal kevesebb is van forgalomban a használt piacokon. Magyarországon gyakorlatilag alig fordul elő eladó darab, így nekem is külföldön kellett felkutatnom egyet. Jellemzően 120.000 és 140.000 forintos ár között mozognak (a "minta állapotú" darabok ára elérheti a 240.000 forintot is), plusz a szállítás (és a vámok meg az ÁFA, ha az EU-n kívülről rendelünk).

Hogy ez sok vagy kevés, azt döntse el mindenki maga. Tekintettel arra, hogy például a Samyang 8mm-ese 100.000 forint környékén jár (bár ez csak APS-C gépekre jó), a Sigma 8mm f/3.5 obija 250.000 környékén, a Sigma 15mm f/2.8 EX DG 200.000 magasságában, a Canon 15mm-es halszeme 200.000 körül volt utoljára a polcokon, a Canon EF 8-15mm f/4L 380.000 körül kapható, nem tűnik drágának, főleg ha a tesztben szereplő képminőséggel és jellemzőkkel elégedettek vagyunk. Itt kell hozzátenni azt is, hogy ennek az optikának az ára idővel már csak felfelé fog menni, hiszen egyre kevesebb lesz az eladó, hibátlan darab. Bár egy ilyen üveget igazi élvezet használni, sokan csak a gyűjteményükbe, vagy befektetési/spekulációs céllal vásárolják.