Ha az ember előtt felsejlik a vintage optikák univerzumának mérete, okkal tölti el a szívét a boldogság, viszont felfedezni sokszor már nem is olyan egyszerű ezt a számtalan évtizedet felölelő világot. Ebben segítenek az olyan összefoglaló könyvek, mint amilyet ebben a cikkben is ajánlok.

Tavaly olvashattál egy cikket 9 különleges Pentax optikáról, amiknek a létezését nem is gyanítottad volna. Az írás Danilo Checci Asahi Pentax and Pentax SLR 35mm Cameras 1952-1989 című könyvén alapult, amit (többek között) a könyvtárban is ajánlottam neked. Bár Checci könyve jóval alaposabb Pentax témában, mint amilyen Bob Shell munkája a Canont illetően, mégis érdemes utóbbit is forgatni.

Lássunk pár dolgot, amiről talán hallottál már, talán nem, de mindenképpen nagyon érdekesek! Itt jelzem, hogy a cikkben szereplő információknak csak egy része származik Shell könyvéből (igyekeztem minden témát az 1994-es megjelenése óta felbukkant információkkal kiegészíteni), a cikk végén pedig kitérek majd a kötet pár fájdalmas hiányosságára is.

Canon gépek Nikon optikákkal?

Igen! Olyan sokszor dörgölik ezt a Nikonos kollégák a Canonos kollégák orra alá, hogy csak na. De hogy is volt ez? A Canon cég történetének kezdetén, az 1930-as évektől elsősorban abban volt érdekelt, hogy hazai (japán) gyártású, a külföldi (főleg német, Leica és Contax) távmérős gépekkel azonos színvonalú masinákat állítson elő, amiket a kispénzű szigetországi piac is meg tud fizetni. Ezen kiváló mérnökök dolgoztak, és bár sok évnek kellett eltelnie, amíg a Canon, mint márka és fogalom kikristályosodott és valóban egyedi lett, a kezdeti szakaszban is komoly eredményeik voltak.

Ezek a fejlesztések történetünk hajnalán főleg a vázakat érintették. Így történhetett meg, hogy a Canon távmérős gépekre először egy Kasyapa nevű objektív került 3.5/50 paraméterekkel, ám azt ma már sajnos senki sem tudja, hogy ezeket pontosan ki és hol gyártotta (biztosan nem a Canon, mert ekkor még nem volt optika gyártásuk). Szinte hihetetlen, hogy egy olyan neves cég, mint a Canon, nem rendelkezik egy ilyen fontos ipartörténeti adattal, pedig így van. (A nevet egyébként valószínűleg a Canon adta az optikának, mivel - ahogy azt lentebb látni fogod - a Kwanonhoz hasonlóan a Kasyapa szó is a buddhizmusból származik: Mahakasyapa volt Buddha egyik tanítványa).

A Kasyapa optikákat hamarosan váltották a Nikon által készített 3.5/50-es alapobjektívek, melyek mellett már ekkor megjelentek a Canon saját készítésű objektívjei, ekkor még Serenar név alatt. Az illesztés sem volt egységes: a Nikkor objektívek J bajonettel kerültek felszerelésre (ezek sajnos változatról változatra sem voltak teljesen keresztkompatibilisek), a többi pedig szabványos 39mm-es LTM csavarmenettel.

A Nikon optikákat (és a hozzájuk használt, a fenti képen is látható bonyolult és drága J bajonettes megoldást) viszonylag hamar kivezették a kínálatból, így kb. 1946-tól a Canon vázak már csak Serenar optikákkal jelentek meg. A Serenarokat később egyszerűen átnevezték Canonra. A Serenar családban egyébként van pár igen ritka és érdekes optika, a könyv egyik képén például szerepel egy 1.5/85-ös darab, amiből sehol sem leltem eladó példányt.

Kwanon, you can!

Vajon honnan ered a Canon cég neve? Egy japán kifejezés? Az angol can (képes, tud) szóból kreált játék? Egyik sem.

A Canon kifejezés a korábbi cégnévből, a Kwanonból származik, amit az egyik cégalapító, Goro Yoshida a buddhista hitvilágból Kwannon, az irgalom és könyörületesség istenének nevéből képzett. A Kwanon nevet 1935-ben alakították át az egyszerűbben hangzó, kiejthető és megjegyezhető Canonra, amikor komolyabb amerikai értékesítésre szánták el magukat. A lépés tehát elsősorban marketinges célokat szolgált. Egy ideig a vállalat termékeit Canon Camera Inc. névvel gravírozták, majd áttértek a sima Canon jelölésre.

A tüköri nélküli tükrös ötlet,
ami visszatérő szellem

Ha elég sokat foglalkoztál analóg FD rendszerekkel, talán hallottál már a Canon Pellix vázairól. Ezek 1965-ben jelentek meg (sima és később, 1966-ban QL - Quick Load filmbefűzős kivitelben, ezüst és fekete színben) és az FD bajonett elődjét, az FL csatlakozást használták. Vintage optika gyűjtőként főleg a híres Canon FL 1.2/58 optika kapcsán jöhetett veled szembe, erre az igen gyors optikára ugyanis éppen a Pellix rendszer kifejlesztése miatt volt szükség (és kész öröm szervizelni).

A Pellix lényege, hogy bár külsőre tükörreflexes megoldásnak tűnik, tükör helyett itt egy 45 fokban fixen rögzített féláteresztő egység van (pellice mirror), mely az expozíció pillanatában sem mozdul ki a helyéből. A fény egy részét folyamatosan a keresőbe, másik részét pedig a filmsíkra küldi (33/66 arányban). Mivel értelemszerűen a tényleges expozíció pillanatában így kevesebb a nyersanyagot érő fény mennyisége (és mindig sötétebb a kereső is), nagyobb fényerejű optikákra van szükség azonos záridőkhöz (ezért is jött létre az említett 1.2/58-as objektív).

A Pellix TTL fényméréssel rendelkezett, a CdS egység pedig a pellice tükör mögött helyezkedett el, és exponáláskor mechanikusan került el a fény útjából.

Annak érdekében, hogy a keresőn keresztül ne érje fényszennyezés a filmet az expozíció alatt (ne feledd: ebben az elrendezésben szabad útja van a keresőn át érkező fénynek exponálás alatt is), a keresőben is van egy pici zár, amit mechanikusan lehetett becsukni.

De miért jó a Pellix, ha sötétebb a kereső és kevesebb fényt kap a film? Nos azért, mert a tükörmechanika teljesen hiányzik, így minimális a shutter lag, azaz az exponáló gomb lenyomása és a felvétel tényleges elkészülte közötti idő. Ez sportfotózásnál például nagyon fontos tud lenni, hiszen századmásodpercekről beszélünk. Emellett az egyszerűbb mechanikai szerkezet tartósabb, kevesebb zajjal és rázkódással jár és nincsen blackout sem (folyamatos a keresőkép exponálás alatt is).

A Pellix fix tükre megengedte, hogy bizonyos objektívek hátsó lencsetagja közelebb jöjjön a filmsíkhoz. Kereskedelmi forgalomba egyetlen olyan optika került, ami ezt kihasználta, ez volt az FL-P 38mm 1:2.8 (ahol az FL utáni P jelöli, hogy ez csak a Pellixel kompatibilis). Igen ritka és emiatt drága darab. (Természetesen mirrorless gépeken sima FD adapterrel gond nélkül használható, ha esetleg hozzád vágnának egyet éjjel a nyugati téri aluljáróban.)

A hosszabb záridők mellett a Pellix hátránya volt persze, hogy a koszosodó tükör ténylegesen rontotta az elkészült képek minőségét (sajnos a nem koszos tükör is rontott az optikák rajzolatán), és szinte lehetetlen volt roncsolás nélkül tisztítani. Mivel itt nem védte hagyományos tükör a zárat nyugalmi állapotban, az 1.2-es és 1.4-es optikáknál lehetséges volt, hogy az erős napfény lyukat égessen egy klasszikus tervezésű redőnyzárba. Utóbbi problémát (mely korábban hasonló okokból megannyi távmérős gép zárját veszélyeztette) fém zárral igyekeztek kivédeni, melytől azonban valamivel hangosabb (a gyakorlatban kb. ugyanolyan hangos, mint egy kortárs, hagyományos SLR) lett a gép.

A Pellixnek a 60-as években nem akadt folytatása, és úgy tűnt, hogy el is tűnik a kisfilmes megoldások süllyesztőjében. A nagyközönségnek árult pellice mirror rendszerű kamera nem jelent meg többé az FD szériában, csak az 1972-es és 1984-es olimpiai játékokra készültek speciálisan átalakított F-1 és New F-1 vázak kizárólag profi fotósok részére (a minimális shutter lag miatt). Ezeket nem jelölték külön a vázon, viszont Canon F-1 High Speed Camera néven találod őket. Mivel kulcskérdés volt a minimális késés, a blackout nélküli kereső és a gyors sorozatfelvétel, ezeket a kamerákat csak motoros filmtovábbítással együtt építették (az eredeti pellice F-1 korának leggyorsabb kamerája volt 9 kép/másodperccel), és nincs is rajtuk kézi filmtovábbító kar.

A Canon még egyszer, ráadásul az EOS rendszer keretén belül feltámasztotta a pellice mirror ötletét az EOS 630 egyik módosított vázában, az EOS RT-ben. Összesen csak 25.000 darab készült belőle 1989 és 1992 között. Érdekes belegondolni, hogy a jelenlegi EF bajonettes, autofókuszos objektívjeidet simán használhatod egy ilyen pellice mirror alapötletű, EF bajonettes vázon, ha éppen ez az ötleted támad egyik reggel a zuhany alatt.

Ez volt az első autofókuszos pellice mirror kamera, amit pár évvel később az EOS 1N RS követett. Shutter lagja mindössze 8 mikroszekundum, amit egyébként - vicces módon - vissza lehetett állítani 40 mikroszekundumra is (ennyit tudott egy FD F-1 váz is), ha valakit "zavart" a gyorsasága.

A probléma az EOS RT-vel nem csak az volt, hogy a féláteresztő rétege rontotta az optikák rajzolatát, hanem hogy a 10 kép/másodperces gyors sorozatfelvételi képességét nem sokkal később a Canon hagyományos, tükrös csúcsgépei is elérték, így alig maradt kereskedelmi előnye. Utódja ezért nem is lett az EOS szériában. Technológiai örökösei a pellice mirror elvnek a digitális fotózás korszakában a Sony A bajonettes SLT kamerái, melyek kvázi-DSLR-ek, fényáteresztő réteggel (már ezek sincsenek gyártásban).

Canonflex R, Canon FL, FD, nFD?

Bár látszólag könnyű elveszni a Canon EOS rendszere által bevezetett EF bajonett előtti Canon csatlakozók világában, valójában (adaptálhatóság és használhatóság szempontjából) rettenetesen egyszerű a helyzet.

A fókuszálás és a végtelen kérdéskörét nézve azt mondhatjuk, hogy minden Canonflex R, Canon FL, FD és nFD optika használható minden Canonflex, illetve Canon FL, FD és nFD bajonettes vázon. Tökéletesen illeszkedni fognak és lehet velük fókuszálni bárhova az optika gyári értékein belül.

Ezen megoldások mindegyike azonos fizikai kialakítással illeszkedik a Canon SLR vázaihoz (breech lock, illetve elforgó tubus az nFD esetében), azonban a rekeszkezelés már teljesen más, és nem is teljesen keresztkompatibilis.

Időben visszafelé fogunk haladni. A legújabb FD/nFD megoldások két pöcökkel rendelkeznek: egyik adja vissza a beállított rekesz értékét a váznak (manuális, félautomata és automata fénymérési módokhoz), a másik pedig az exponálás pillanatában a rekesz tényleges beugrasztásáért felel.

A korábbi FL optikákon ezzel szemben csak egy pöcök van, a beugrasztásért felelős, de ezen optikák nem jelzik vissza a beállított rekeszértéket a váznak (akkoriban még nem voltak olyan fénymérési megoldások a vázban, amikhez ez kellett volna). Ez az egy pöcök azonban megegyezik az FD/nFD optikák beugrasztó pöckével, így működik a rekeszbeugrasztás későbbi FD vázakon is. Bizonyos korai FD optikákon emellett a beugrasztó pöcök fixálható (az optika folyamatosan rekeszel, kvázi M módban van), hogy beugrasztó mechanika nélküli, korábbi analóg vázakon is lehessen velük rekeszt állítani.

Az FL-t megelőző Canonflex R rendszer ismét más tészta, mert két pöcökkel rendelkezik (visszajelezte a rekeszértéket és az expozíció pillanatában ugrott be a rekesz), de ez más fizikai elrendezés, mint az FL vagy FD/nFD optikák hátulja, így bár nem akad bele semmibe FL vagy FD/nFD vázakon, funkcionálisan nem fog működni (az R bajonettes optikákat Canomatic névvel keresd).

Speciális csatlakozások

Voltak még Canon EX jelölésű optikák is, ezekkel azonban vigyázz, mert az 1968 és 76 között gyártásban levő Canon EX-EE rendszerhez tartoztak. Ezekben a Canon egy kísérleti megoldása látható központi zárra, amit végül mégis elvetettek a hagyományos zárak kedvéért, ám ez a kis tervezési kitérő lenyomatot hagyott a dizájnban, és az EX jelölésű objektívek valójában csak a teljes optikai rendszerek front blokkjait jelentik, ez a rész cserélhető. Így a 3.5/35, 1.9/50, 3.5/95 és 3.5/125mm-es Canon EX "objektívek" valójában csak fél optikák, és önmagukban használhatatlanok.

Elvben az EX optikához készíthető adapter, ami tartalmazza az eredetileg a gépekben levő hátsó lencseblokkot is, mégpedig a korábban másik cikkemben részletezett Contaflex-NEX adapter mintájára. Ha ez valaha elkészül, biztosan értesülni fogsz majd róla.

Canon OM? Igen, ilyen is van, bár a Canon OM jelölésű optikáknak (mint például az 1.9/50-es darab) semmi közük az Olympus OM rendszeréhez és az OM bajonettes manuális optikákhoz, ahogy a Canon fent jelzett bajonettjeihez sem (cserébe standard Exakta/EXA csatlakozósak). OM jelöléssel a Mamiya számára készítettek optikákat (ekkoriban, azaz az 1960-as évek elején a Canon többségi tulajdonosa volt a Mamiyanak), mert a kisfilmes világban a Canon neve jobban csengett. Így láthatsz Mamiya vázakat Canon OM jelölésű optikákkal:

Készülök nektek egy Canon FD adapter cikkel is, amiben megnézünk pár olcsóbb és drágább FD adaptert, és kiderül majd, hogy melyik mit tud az áráért. Ha nem akarsz róla lemaradni, iratkozz fel:

FD optikák EF bajonetten?

Ma úgy tartja az általános vélekedés, hogy nem érdemes FD optikákat használni EF vázakon, mivel az adaptálás csak lencsés adapterrel oldható meg, ami alapvetően rontja minden FD (vagy Canonflex R vagy Canon FL) optika képminőségét. És ez teljes mértékben igaz is.

Olyannyira, hogy a Canon is csak lencsés adapterrel tudta megoldani ezt a problémát. Mégsem hallottál gyári Canon FD - EF adapterről, és ennek jó oka van.

Amikor a cég 1987 márciusában bevezette az EOS rendszert és vele az EF bajonettet, teljesen elhagyták a váz és az optika mechanikus kapcsolatát és lecserélték azt elektronikusra, így szóba sem jöhetett az FD optikák EF kompatibilitása (nem csak a rekeszvezérlés fizikai kialakítása miatt, hanem mert az EOS rendszer bázistávolsága is nagyobb volt: 44mm a 42mm-el szemben).

A Canon azonban tudta jól, hogy a profiknál igen drága FD bajonettes csúcstelék pihennek, és azt is tudta, hogy minél több pénzt kell a rendszerváltásba invesztálni, annál nehezebben mozdulnak majd a márkahű fotósok is. Éppen ezért bár kereskedelmi forgalomba sosem hozta (hogy ne lehessen a szélesebb tömegeknek is FD optikákat használni az új EOS vázakon), a gyártó készített egy FD-EOS konvertert, mely kizárólag bizonyos nagy teleobjektívekkel működött, és csak belső terjesztésen keresztül lehetett elérni.

Éppen ezért ma ez az eszköz igen ritka és drága (illetve a legtöbb FD optikához nincs is optimalizálva, csak telékhez, valamint kialakítása miatt - az optikába lógó első lencsetag - csak az alábbi objektívekre helyezhető fel: nFD 1.8/200L, nFD 2.8/200L, nFD 2.8/300L, nFD 4/300, nFD 4/300L, nFD 2.8/400L, nFD 4.5/400, nFD 4.5/400L, nFD 4.5/500L, nFD 4.5/600L, nFD 5.6/800L, nFD 4.5/50-300L, nFD 4.5/85-300, nFD 5.6/150-600L, illetve a tükrös 8/500-as nFD egy legalább 5mm-es közgyűrűvel, a végtelen fókusz elvesztésével).

A mirrorless rendszerek térnyerésével és a Canonnak az EF kivezetésével, valamint az RF bevezetésével kapcsolatos döntése nyomán ez az átalakító ma már tényleg csak technikatörténeti érdekesség, haszna a jövőben nem lesz.

A komolyzene és a Canon

Ha hiszed, ha nem, bizonyos Canon vázak igen muzikálisak. Az 1992-ben az EOS rendszer keretein belül megjelent 1000N és 1000FN gépek az időzített felvételkészítést (visszaszámlálást) nem csak pittyegéssel tudták kommunikálni, hanem lehetett választani Bach, Beethoven és Vivaldi egy-egy híres szólama közül is. Vajon hány családi csoportkép készült emiatt meglepődött arckifejezésekkel?

A fajok közti erotika nem új dolog

Bár azt gondolhatnád, hogy a vintage optikák más rendszerekre való felhelyezése legújabb kori úri huncutság, a Canon már az FD rendszer fénykorában is gyártott különböző rendeszeradaptereket. Megtehette ezt, hiszen a Canon FL/FD rendszer bázistávolsága mindössze 42mm, tehát ennél minden nagyobb bázistávolsággal rendelkező rendszer objektívjei jó eséllyel adaptálhatóak rá. De miket is tett elérhetővé a Canon gyári adapterekkel?

Ha szeretnél beszerezni korabeli rendszeradaptereket, akkor választhatsz M42-FD (P jelölés), F-FD (MC-N vagy N jelölés), EXA-FD (E jelölés) és L39-FD (A jelöléssel, csak makróhoz).

Mivel a Canonnak nem kevés távmérős öröksége van standard L39 csavarmenetes csatlakozással, csináltak FD-L39 adaptert (B jelölés), amivel R/FL/FD optikákat lehet feltenni L39 csatlakozású távmérős vázakkal. Természetesen lesz végtelen fókuszunk, ám a keresőképen nem lesz élesség-visszajelzés (coupling), így csak távolságbecsléssel vagy zónás fókusszal lehet dolgozni.

Némi hiányosság

Bár Bob Shell évtizedekig szervizelt Canon vázakat, így számos kérdésben első kézből származó információi vannak, a kötetben maradtak hibák és hiányosságok. Bármilyen alapos is például a vázak történetét végigkísérő fejezet, a Canon F-A gép (orvosi felhasználásra volt kifejlesztve) például kimaradt, ami jelzi, hogy a szerző főleg azzal foglalkozott, amivel dolga is akadt munkája során.

A vintage világ kalandorai számára nem is annyira hiba, inkább csak fájó, hogy a kötet nem optika-szemléletű, azaz az objektívekről szóló rész töredéke csupán a vázak történetét feldolgozó szekciónak, és nem is foglalkozik tételesen az egyes típusokkal, csak áttekintést ad a gyártási generációkról.

Mintegy kárpótlásul azonban, a kötet végén van egy prototípusokról szóló rész, amiben roppant izgalmas dolgok szerepelnek. Ilyen például a Canon 1963-ban a Photokinán bemutatott kísérleti váza, mely már képes volt autofókuszra. Jóllehet a technológia adott volt, valójában csak 15 évvel később, a Konica C35AF-ben jelent meg, tömeges elterjedéséhez pedig még többet kellett várni. Szintén érdekes technikai kitérő azoknak a nyomtatott áramköri demóknak a fotója, amiken a később mikrochip-méretűre zsugorított technológiák tesztverzióit lehet látni kamerákhoz kötve, asztalnyi nagyságú méretben. És végül: ha nem láttál még középformátumú Canon kamerát, itt megnézheted, hogyan nézett volna ki, ha valaha piacra kerül.

Köszönöm, hogy velem tartottál. Ha van olyan köteted, ami szerinted illene a könyvtárba, oszd meg velem bátran!