John Wade Retro Cameras című gazdagon illusztrált könyve arra ihletett, hogy készítsek nektek egy összeállítást a fotózás történetének néhány kiemelkedő kamerájáról. Mindegyik különleges valamilyen értelemben, így azoknak is izgalmas olvasmány lehet ez, akiket eddig egyáltalán nem érdekelt a filmes fotózás vagy a vintage őrület.

Természetesen Wade könyvét szerzői jog védi, így sem a képanyag, sem a szöveg nem onnan származik, csupán ötleteket szolgáltatott. E cikktől függetlenül is ajánlom neked, hogy ha tudod, szerezd be a könyvet, mert lehetetlen olvasmány lesz.

Időrendi sorrendben fogunk haladni, de a választott kamerák mindegyike más és más miatt lesz különleges és kiemelt figyelmet érdemlő. Csapjunk bele!

Ihagee Exakta

Miért érdekes? Mert ez volt a világ első nagy tömegben gyártott SLR, vagyis tükörreflexes fényképezőgépe.

Jóllehet az 1930-as években már cseppet sem volt új dolog a fotózás, egészen addig nem voltak széles körben elterjedt tükörreflexes megoldások. Bár léteztek tükröt használó kiegészítők más rendszerű gépekhez, az Exakta volt az első könnyen és egyszerűen használható SLR. Manapság ezek léte alapvetőnek tűnik, valójában azonban egy bonyolult mechanikai rendszer áll mögöttük. Az SLR-ek felbukkanását megelőző időszakban a fotósok nem láthatták az objektív által ténylegesen közvetített képet komponálás közben, hiszen nem volt tükör az optika mögött, ami egy keresőbe továbbította volna azt (kivéve persze bizonyos esetekben a síkfilm helyére csúsztatott mattüveggel, de ez nem volt a mai értelemben vett "élőkép").

A 127-es rollfilmre fotózó Exakta VP ezért valódi technikai forradalmat jelentett. Szép éppenséggel nem volt, de nem is emiatt szerették.

Az Ihagee által gyártott masina neve (VP) az általa használt nyersanyagból jött (a 127-es filmet Vest Pocketnek is nevezték). Kezdettől rendszerként gondoltak rá, vagyis nem csak cserélhető optikákat gyártottak hozzá, de egy egész sor más kiegészítőt is.

Az SLR-ek, majd pedig digitális utódaik, a DSLR-ek a XX. század második felében és a XXI. század elején meghatározták a fotózás világát, a technológia fejlődése azonban szép lassan kivezeti őket, hiszen a modern szenzorok és elektronikus kijelzők világában már nincsen szükség a tükörre, mint fizikai alkatrészre.

Mamiya Magazine 35

Miért különleges? Mert megoldotta a 35mm-es kisfilm fotózás közbeni cserélhetőségének kérdését.

A filmmel a digitális rendszerekhez képest az a legnagyobb probléma, hogy ha egyszer befűztünk egy tekercset a fényképezőbe, akkor azt többnyire nem is tudjuk kivenni a gépből addig, míg végig nem lőttük az egészet. Ilyen módon az ISO fix, vagyis nem állítható a változó fényviszonyokhoz. Ezzel a gonddal mindenki találkozott már, aki ellőtt 1-2 tekercs filmet.

A Mamiya Magazine 35 távmérős rendszere ezt a problémát oldotta meg úgy, hogy a tekercset nem magába a gépbe fűzzük be, hanem egy olyan tároló egységbe, mely egyben eltávolítható a gépről. Persze léteztek már korábban is olyan vázak, amik egyik orsóról egy másik (fénytől védett) orsóba tekerték a filmet (így kb. 2 kocka veszteség árán ki lehetett őket szedni a gépből, majd később újra befűzni őket), de ezek távolról sem voltak olyan egyszerűek, mint a Magazine 35.

A Mamiya megoldása kifejezetten praktikus lehet akkor, ha úgy döntünk, hogy turista énünket filmmel teljesítjük ki, és választott célpontunkat reggeltől estig fotózzuk. A Mamiya magazinjaiba különböző érzékenységű filmeket fűzhetünk, és ezeket cserélgethetjük menet közben.

A gép sajnos nem túl olcsó, eBay-en 80.000 forint környékétől indul az ára.

Diax Ia

Miért érdekes? Mert megoldotta a tükörmentes analóg gépek egyik legnagyobb problémáját: az aktuálisan feltett optikához tartozó látószög kérdését.

Vagy legalábbis megpróbálta. Az alapprobléma az ezekkel az un. viewfinder vagy rangefinder masinákkal, hogy a felhelyezett optika képét nem közvetlenül látjuk a keresőben (nincs mögötte tükör, ami komponálás közben eltérítené az optika által érzékelt képet). Ez - többek között - azt a kérdést is felveti, hogy mekkora is éppen a látószögünk? Ha nincs gyakorlatunk, akkor fogalmunk sincsen, mit is lát éppen a kamera.

A Diax gépe úgy oldja meg a látószög kérdését, hogy három keresőablakot is kínál egyszerre. Ezeket 45-50, 35 és 90mm-es jelzésekkel jelöli. Attól függően, hogy milyen gyutávú optika van éppen a gépen, választhatunk, melyikbe kukucskálunk, és mindháromban más látószög fogad bennünket.

Egyszerű, de nagyszerű megoldási javaslat a kérdésre. Plusz - hogy ne keverjük össze, melyikbe is pillantunk éppen, a 35mm-es ablakocska kék színezést kapott, a 90mm-es meg sárgát. Usabilityből jár a 3/3 pont.

eBay-en egészen baráti áron hozzá is juthatunk egy ilyen különlegességhez, ha ez minden vágyunk.

Mecaflex

Miért érdekes? Mert ez az egyetlen olyan 35mm-es filmre fotózó gép, ami 24x24mm-es négyzet alakú képeket exponál.

Ha már szóba került a dolog: egy 35mm-es filmtekercse, melynek a teljes magassága a perforációkkal 35mm (innen a neve) a legtöbb gép 36mm hosszú és 24mm magas képeket exponál. Vannak úgynevezett half-frame gépek, amik 18x24mm-es, vagyis a fullframe kockához képest fele akkora képeket exponálnak a tekercsre (ezekből értelem szerűen kétszer annyi fér egy tekercsre, mint a teljes képkockákból).

Van ugyan pár sztereó kamera, amik szintén 24x24-es négyzetekkel dolgoznak, de a Mecaflex az egyetlen olyan, ami ezt egyszerűen, egyetlen lencsével teszi.

A Heinz Kilfitt által tervezett gépet 1953-tól gyártották eredetileg Németországban, később pedig Franciaországban. Külön érdekessége, hogy teljes felső fedelét fel kell nyitni fényképezéskor, ez rejti ugyanis nem csak a keresőt, de a beállításokat lehetővé tevő tárcsákat is. A keresőt egyszerre használhatjuk felülről való betekintésre és szemmagasságban is.

Bár cserélhető objektíves, a ritka bajonettre mindössze három optika ismert széles körben: a 3.5/40-es Kilar, a 3.5/40-es Macro-Kilar és a 4/105-ös Tele-Kilar. Sokszor problémás az illesztés, ha egy német és egy francia gyártású alkatrész találkozik.

A presetes blendeállítás kombinációja a beugró rekesszel itt még gyerekcipőben járt, ezért elég bonyolult: az optikán állítjuk a kívánt blendét, de csak a gép mechanikájának felhúzása után, egy pöcköt beakasztva, ami megakadályozza, hogy a kitekert rekeszérték meg is valósuljon az optikán exponálás előtt. A fénykép készítésekor ez a kis pöcök eltűnik az útból, és engedi beugrani a blendét a választott értékre.

Ha ezzel a masinával dolgozunk, kisfilmes nyersanyaggal kaphatjuk meg a nagyobb, közép- és nagyformátumú gépek 1:1 oldalarányú életérzését (például az elterjedt 6x6-ost). Az más kérdés, hogy a kis darabszáma miatt az ára a kifejezetten magas kategóriába esik eBay-en.

Voigtländer Bessamatic

Miért érdekes? Itt nem is annyira az 1959-ben megjelent cserélhető objektíves gépváz az igazi kuriózum, hanem mert az ehhez tartozó, 10 objektívből álló szettben volt megtalálható az első zoom optika, a 36-82mm-es f/2.8-as Zoomar. Újszülött, és máris fix fényerős!

A váz közel 1 kg-ot nyom, korában is igazán nagy SLR-nek számított. 35mm-es filmet eszik. Nem redőnyzáras, hanem központi záras, vagyis a zár egy (az apertúrához hasonló elven záródó és nyíló) kör alakú lyuk lamellákkal, az optika és a tükör között (tehát nem a tükör mögött). Szelénes fénymérés segítségével a záridő beállítása is könnyű. Bár nem félautomata, de az alá- és fölé-exponálást jelzi a Bessamatic.

A gyártó mindig híres volt érdekes és precíz technikai megoldásairól, így nem csoda, ha az egyébként 35mm-től 350mm-ig terjedő optikai sorban piacra dobták a Zoomart.

A rendszer által használt DKL bajonett érdekessége, hogy a rekeszértéket a vázon állítjuk, nem az optikán. A mechanikus kapcsolat nem csak a választott rekesznyílást állítja be az objektíven, de két kis piros nyelvvel folyamatosan jelzi magán az optika házán, hogy mettől meddig terjed a DOF. Igazán szemet gyönyörködtető műszaki megoldás.

A DKL csatlakozáshoz bonyolultsága ellenére többféle modern adapter is létezik, így a Zoomart használhatjuk akár EF, Nikon F vagy NEX rendszereken is. Az optika beszerzése nem követel csillagászati összegeket, már 60.000 forint környékétől találunk eladó darabokat az eBay-en.

Mamiya C3

Miért különleges? Mert bár TLR (twin-lens reflex) rendszerű gép, mégis cserélhető objektíves - mégpedig mindkét objektívjét egyszerre cseréled!

A TLR (magyarul tüköraknás) kamerák előlapján két objektívet látsz, általában egymás felett. A felső küldi fel a képet a keresőbe (ezt látod komponálás közben), az alsó pedig majd a tényleges filmre fényképezést fogja végezni.

Mivel két objektívről van szó, ezeknél a gépeknél általában ezek fixek, nem cserélhetőek. Nem így azonban a C3-asnál!

Igazából erre a mutatványra összes C típusjelzésű Mamiya TLR gép képes. A két optika egymáshoz van rögzítve, egy külső keret kioldásával és fixálásával lehet a kameráról levenni, illetve oda feltenni az őket tartalmazó lapot.

Mivel ez középformátumú gép, így a standard alapoptika a 80mm-es verzió (fullframe-en ez felel meg kb. az 50mm-nek), de van hozzá 65mm-es nagylátó, illetve 105mm-es portré és 180mm-es tele optika is.

Szintén érdekes megoldás egy átlagos fényképezőhöz képest, hogy itt nem az objektíveket tekered (bár van olyan TLR is), hanem az egész előlap mozog előre-hátra, ennek kezelőszerve pedig a fényképező oldalán levő nagy tárcsa.

Nem csak az optikák, de a hátlapja is cserélhető, így a 120-as rollfilm helyett síkfilmre is fotózhatunk vele. Ha a 120-as filmet választjuk, a gép automatikusan figyel arra, hogy két expozíció között továbbtekerjük a filmet (vagyis nem lesz véletlenül dupla expónk).

eBay-en elég változó árkategóriákban lehet hozzájutni ehhez a különleges TLR-hez.

Canon Pellix

Miért érdekes? Mert a Canon Pellix volt az első olyan kamera a világon, ami félig áteresztő tükröt használt. Ezáltal az SLR kifejezés nem is teljesen helytálló rá, hiszen fotózáskor maga a tükör meg sem mozdul.

A klasszikus, 100%-ban foncsorozott tükrökkel szemben az itt használt változat csak a fény 70%-át engedi a filmre, a maradék 30% megy a keresőbe. Exponáláskor sem változik ez az arány, ezáltal minimális a gép rázkódása (csak a zár mozog, illetve a fénymérő ugrik el a fény útjából). A fénymérés TTL rendszerű, egy kadmium-szulfidos egység foglal helyet a tükör mögött, így közvetlenül azt a fényt méri, ami a filmre jut.

A konstrukciónak sajnos hátrányai is vannak: a kereső igen sötét (hiszen a teljes fénymennyiségnek csak a harmada jut bele), a rekeszállítást pedig csak folyamatos manuális móddal engedi (nincs beugrasztás, az optikák presetesek - ez még nem az FD, csak az FL csatlakozás időszaka a Canonnál). Mivel a filmre eleve kevesebb fény jut, a gyártó kiadta a géphez az f/1.2/58-as és f/1.4/50-es FL optikáját, hogy záridőben versenyképes maradjon a masina.

Ez a fajta “static reflex mirror” kialakítás a Sony A széria SLT (single-lens translucent) félig áteresztő tükrös gépeiben köszön vissza a digitális érában.

Pellix vázakat pár-tízezer forintért szerezhetünk az eBay-en, és az 1.2/58mm-es optika sem olyan drága, mint más 1.2-es objektívek általában.

Hasselblad 500

Miért érdekes? A Hasselblad 500-as nem csak azért különleges, mert az egyik legjobb középformátumú kamera, hanem mert ezt a típust vitték a Holdra is az amerikai asztronauták. Sőt, bár súlyuk miatt a legtöbbet ott is hagyták, egyet visszahoztak a Földre!

A Hasselblad 500C-t eredetileg 1957-ben kezdték gyártani, konstrukcióját tekintve pedig teljesen eltért elődei mechanikai megoldásaitól. A cég célja egy sokkal jobb és megbízhatóbb kamera előállítása volt, mint a megelőző 1600F és 1000F változatok.

Az új géphez a Zeiss készítette az optikákat, ezek mindegyikének része volt az újratervezett központi zár is. A standard objektív a 2.8/80-as Planar volt, de lehetett vásárolni Sonnar és Distagon típusokat is. Mivel a teljes rendszer moduláris volt, a gép hátuljára különböző filmek kezelésére alkalmas falak kerülhettek. A gép eredetileg 120-as filmre fotózott, ebből létezett 12 kocka ellövésére alkalmas 6x6-os és 16 kockás 6x4.5 verzió is. Később már volt automata magazin is hozzá (1970), aztán pedig 70mm-es, 135-ös és 220-as, valamint Polaroidos hátfal is.

A hold-missziókhoz éppen a megbízhatósága miatt választották végül ezt a típust. Természetesen az űrbéli körülményekhez alaposan át kellett alakítani, hogy a különböző kozmikus sugárzásoktól és a finom holdi portól meg tudják védeni az érzékeny filmet.

Összesen 6 sikeres holdra szállás során több ilyen kamerát is használtak. Mivel a visszatéréskor az űrhajón minden gramm számított, a kamerák helyett a Föld felé kőzetmintákat hoztak haza. Éppen ezért legalább 12 méregdrága Hasselblad 500 hever égi kísérőnk felszínén. Mindössze egy, az Apollo-15 misszió során használt darab érkezett haza 1971-ben, ez 910.000 dollárért cserélt gazdát legutóbb.

Ha legközelebb valamelyik konteós ismerősöd kétségbe vonja, hogy járt ember a Holdon, nyugodtan mondd meg neki, hogy az ott hagyott holdjárók és számtalan más kacat mellett néhány értékes kamera is szolgáltat tárgyi bizonyítékokat a leszállás ténye mellett.

Zenith 80

Miért érdekes? Mert az oroszok Hasselblad-másolatában számít a sorrend! Mindjárt elmondom, mit jelent ez.

Az 1970-ben megjelent, 120-as filmre 6x6-os méretben 12 kockát fotózó orosz középformátumú gépben nem is lenne semmi különleges, hiszen nem ez az első olyan orosz megoldás, amit valamelyik nyugati gyártóról másoltak.

A Zenith 80-nál azonban komoly gondot okozhat, ha nem a megfelelő sorrendben végezzük a lépéseket az exponálás előtt. A legtöbb, ebben az időben gyártott fényképező már elég hülye-biztos volt: ha valamit nem tettél meg fényképezés előtt, akkor általában az exponálás nem is volt lehetséges: nem mozdult a zár vagy a tükör. A legrosszabb dolog, ami történhetett, az volt, hogy alul- vagy túlexponáltál, esetleg eltépte a mechanika a filmet.

A Zenith 80 ennél sokkal szabadabb kezet ad neked a szerencsétlenkedésben, ugyanis a zársebességet még azelőtt kell beállítani, mielőtt a következő üres kockát a helyére tekerted (máskülönben az egész mechanika beakad). Ha ezt az apróságot nem szúrod el, akkor egyébként teljesen jól működik minden: a presetes rekeszértéket az expozíció pillanatában ugrasztja be a váz, felmegy a tükör és lefut a zár.

From Russia, with love. A hozzá való standard 2.8/80-as Industar optikával már 90.000 forintért is lehet kapni eBay-en. Létezik hozzá 65mm-es és 300mm-es objektív is.

Minox 35 EL

Miért különleges? Mert ez a világ legkisebb, 35mm-es filmre fullframe képeket fényképező masinája.

Sok helyen leírtam már, hogy a világ legkisebb 35mm-es fullframe gépe a Pentax Super ME (egyik kedvenc analóg vázam), de úgy tűnik, hogy tévedtem. A mondat úgy lenne helyes, hogy a Super ME a legkisebb cserélhető objektíves fullframe gép.

A Minox 35 EL ugyanis szintén 35mm-es nyersanyagra dolgozik, szintén fullframe méretben (de az optikája fix).

A gép elején levő műanyag fedlap rejti a 2.8-as fényerejű 35mm gyutávú optikát, ezt kinyitva tudunk fotózni. Mivel összehajtott állapotban az objektív is beljebb csúszik a gépbe, valóban kényelmesen elfér egy kisebb zsebben is. Igazi kis kémkamera. Av módban dolgozik, de a záridőt manuálisan akár 30mp-esre is állíthatjuk, sőt, mérete ellenére vaku is csatlakoztatható hozzá.

A gép energiaforrása egy icipici 4LR43 elem, amit a frontról nyíló tartóba lehet behelyezni.

A kis Minoxból könnyen szerezhetünk egyet, az eBay-en ugyanis számtalan eladó példány van fent, nagyon baráti árakon. Már csak filmet kell bele fűzni, és mehet is a lövöldözés (lentebb olvashatsz erről is)!

Polaroid SX 70

Miért érdekes? Nem csak a sonar autofocus rendszere miatt, de ez volt az első instant SLR-rendszerű kamera is, illetve az első autofókuszos SLR megoldás. Nem gondoltad volna, igaz?

Az exponáló gomb megnyomásakor a lencse fölé telepített sonar egységből az emberi fül számára nem érzékelhető hanghullámok indulnak el, melyek a céltárgyról visszaverődnek. Az oda-vissza út idejéből a kamera aránylag pontosan képes megbecsülni, milyen távolságra kell fókuszálnia.

A rendszer teljesen automata: a becsült távolság-érték fényében be is állítja a fókuszt, így sok dolog már nem is marad a tényleges fényképezésen kívül. Ha mégis változtatni szeretnénk az alapértékeken, akkor lehetőség van expokorrekciót és manuális fókuszt is használni.

Mivel a Polaroid gépek használat után összecsukhatóak, a megoldás csak ránézésre egyszerű: az SLR rendszer összesen 3 tükröt tartalmaz, amik nagyon precíz mechanikával vannak összekapcsolva, és a fény tényleges útját csak akkor alakítják ki a gép belsejében, ha az ki van nyitva és exponálásra vár.

SX 70 jelzéssel más kialakítású és tudású Polaroid modellek is születtek. Az instant képalkotási eljárás sokáig a gyártó privilégiuma volt hála a társalapító-feltaláló Edwin H. Landnak. Napjainkban a digitális fotómegosztás ellenére a technika legalább olyan népszerű, mint az 1970-es években volt: a Fuji Instax kamerái bár más módon, de szintén pár perc alatt elkészülő fotókat kínálnak, és az eredeti Polaroid gépekbe is lehet még nyersanyagot kapni.

Tasco Bino/Cam 8000

Miért különleges? Mert ez egy kamera és egy távcső egyben! Micsoda Bond-életérzés!

Kihagyhatatlan apróság ez a nem mindennapi fényképező, melyen 3 tubust is láthatsz. A két szélső a távcső egy-egy része, a középső pedig a fényképező mechanizmus objektívje.

A Tasco aprósága 110-es filmre fotóz (ez jóval kisebb, mint a szokásos 35mm-es kisfilm), a hozzá tartozó alap optika pedig 100mm-es, látószöge megegyezik a távcső-rész látószögével. Emellett tehetsz még rá 75mm-es és 150mm-es optika is.

A kamera-rész teljesen manuális, kétféle választható zársebességgel és 5.6 - 22 közötti rekeszértékekkel. Az egész szerkezet tényleg kémkedéshez és a paparazziknak lehet a legjobb, hiszen a távcső használata közben, egyetlen gomb megnyomásával lehet exponálni vele.

Ha szeretnél egy ilyen különlegességet, akkor több változatát is fellelheted eBayen, egészen szélsőséges árcédulákkal.

Leica M3 Classic Camera Collection

Miért különleges? Mert ez a kamera egy eredeti Leica M3-as kicsinyített mása, ami apró Minox filmre fotóz.

Elismerem, ez nem vintage, de filmre fotóz és igazán egyedi. A Minox dobta piacra 1999-ben, és egy eredeti Leica M3 másolata, csak piciben. A Minox film kazettája miatt hátul kicsit púposabb, mint a mintául használt M3, de ezt és a méretét leszámítva megszólalásig hasonlít eredetijére.

A filmet itt is egy karral hajtjuk előre, más kezelőszerv azonban nincsen. A fókusz, a rekesz és a záridő is mind fixek, így valós körülmények között nem könnyű vele megfelelő expozíciót készíteni. Ettől függetlenül a képek minősége állítólag nem rossz. Minox filmet a mai napig tudunk szerezni az interneten.

Ha nagyon vágyunk rá, pár-tízezer forintért szerezhetünk egy mini Leicát az eBay-en. Ez még mindig jóval olcsóbb, mint egy eredeti M3, nem igaz?

Mi ebből a tanulság?

Szinte mindegy, hogy milyen felszerelésed is van éppen, mert 100% az esélye, hogy az legtöbb paraméterében jobb, mint amit az idők során bárki használhatott. És mégis sokan igen híresek lettek a képeikkel, ezért aztán nincs több panaszkodás, hogy "csak 20 megapixel meg 14 fényérték van a szenzoromban"...