Nagyon izgatott vagyok, hogy egy újabb orosz vetítőoptikából készült objektív születését és tesztjét mutathatom meg nektek, mert ez a darab messze kiemelkedik a kontraszttalan és maszatos átlag mostanában felkorbácsolt, tajtékzó tengeréből. Hajónk vitorlái a legjobb szeleket fogták ki ehhez az úthoz, a fedélzeten pedig a csodálatos Eszter is segít majd nekünk, hogy megmutathassam, hogy harap élesben az igencsak fényerős OКП-1-100-1.

Jelen cikkben szokásos módon a teljesség igényével megmutatom neked, miként alakíthatod át tükrös vagy bármilyen más rendszerre (akár Nikonra is) ezt az objektívet, illetve hogy mire lesz ehhez a munkához szükséged. Ezt követi egy életszagú terepteszt sok-sok fotóval, végül csinálunk egy számvetést is és megnézzük, mennyi az annyi, ha az OKP 1.8/100-assal akarsz fotózni. Kalandra fel!

Mit tudunk az OKP-1-100-1 optikáról?

Elsősorban azt, hogy mind a 120mm-es, mind pedig a 140mm-es, azonos “rendszerű” testvérei jártak már a blogon. A 120-assal készült pár képet ide kattintva nézheted meg, az 1.8/140-esről pedig egy igen részletes cikkben itt olvashatsz. Bár előbbi két optika 35KP jelöléssel fut, a bázistávolságuk és a fizikai kialakításuk is megegyezik, valamint a neten is hivatkoznak az OKP-ra, mint “35KP”-ra, ezért erős a gyanúm, hogy ezeket ugyanazokban a vetítőkben használhatták (egyes verziói konkrétan 35KP gravírozással közlekednek a világban).

Beszerzése nem nehéz, az eBay-en mindig van egy pár eladó darab, legtöbbször még azzal a luxussal is megspékelve, hogy "dobozos, új" példányokról van szó:

Mindegyik fenti optika orosz LOMO gyártmány, a feliraton a név, a sorozatszám, a fényerő és a gyutáv megjelölése mellett egy apró kis CCCP-s és egy másik logo szerepel.

AZ MFlenses.com fórumán a 100mm-esnek van topicja, ahol láthattok pár szokásos virágos tesztfotót is vele. A lens-club.ru oldalán szerepel pár további információ, például hogy 52mm a bázistávolsága, 60mm a front és 45mm a hátsó lencsetag átmérője, az optikai felbontóképessége (középen) 100/55 vonalpár/mm, a teljes tömege 772 gramm, a teljes hossza 100mm (és hibásan az, hogy csak APS-C érzékelőt fed le a képe). A tesztképek alapján mindenhol bíztató következtetéseket vonhatunk le a későbbi teljesítményére vonatkozóan (és egy kis spoiler is jöhet: valóban felfedezetlen gyöngyszemről van szó).

Az optikai képlet nincsen túlbonyolítva: 6 lencsénk van 4 tagban, a középső kettő-kettő ragasztott. Viszonylag kevés tehát a porgyűjtő felület. Az én példányom is szinte gyári állapotban van, egyetlen porszem sem volt benne, mikor hozzám került. Blendemechanika természetesen nincsen a típusban.

Az átépítés során majd részletesen kitérek a fizikai jellemzőkre, de annyit elöljáróban érdemes hozzátenni, hogy a nagyobb (120, 140) testvéreihez képest ez egy viszonylag könnyű darab, így érdemes az ergonómiába és a használhatóságba sokat fektetni.

Az optika adaptálása

Az objektív átalakítása nagyon hasonló lesz a 140mm-es nagytesóhoz (több szempontból is), pár plusz csavarral és egyszerűsített/finomított folyamattal.

Amikor arról írok neked, hogy egy vetítőoptikát átalakítottam használható objektívvé, nem egyszerűen arról van szó, hogy valahogyan tudod majd használni a gépeden. Az a lényeg, hogy jól, biztonságosan, de ami talán még fontosabb: lehetőleg kényelmesen is tudj vele dolgozni. Az olyan viszonylag nagy tömegű (értsd: jóval nehezebb, mint egy átlagos 100mm-es objektív), orrnehéz optikáknál, mint amilyen a 35KP 1.8/140 és a mai alany 1.8/100-as is, kulcsfontosságú, hogy ha a súlypont már nem is lesz jobb, legalább a mozgató fókuszmechanika kerüljön minél előrébb, így téve egyszerűbbé a használatot és csökkentve az aszimmetrikus kopást.

Ezért van az, hogy nem egyszerűen csak beleállítom és beleragasztom majd az objektívet a fókuszmechanikába, hanem amennyire csak lehet, utóbbit előre helyezem.

De mi fog kelleni pontosan a művelethez?

Először is egy OKP 1-100-1 vetítőoptika, egy 25-55mm-es M65-M65 helikoid, egy 67mm-es menetbe csavarható univerzális fém napellenző, egy M42-M67 átalakítógyűrű, a saját fényképeződhöz való M42 adapter (most Canon EF-re fogunk dolgozni, de ez lehet bármi más is), illetve a végén egy sima M42 közgyűrűsor egy darabja is.

Furcsa módon kezdjük most elölről a sztorit: mielőtt adaptálnánk, vessünk egy pillantást az optika elejére: a menet, amiben a front üveget lefogó gyűrű van, nem standard, kb. 70mm átmérőjű, tehát ebbe nem tudnánk felcsavarni semmilyen fényellenzőt. Márpedig az kelleni fog, hiszen a vetítőoptikák híresen rosszul kezelik a becsillanásokat.

A legegyszerűbb lenne, ha ezt a menetet egy átalakítóval konvertálnánk valamilyen standard méretre, de ilyen átalakító nem létezik. Ezért a Rayxar röntgenoptikánál már bevált megoldással élve a nameplate gyűrűt hívjuk segítségül (ami itt nem nameplate, mert nem erre gravírozták az optika nevét, de ettől most tekintsünk el).

Ezt a gyűrűt 3 apró csavar fogja oldalról, amiket csavarozzunk ki bátran, majd menetkihajtóval szedjük ki a nameplatet. Ha ez megvan, csiszoljuk meg kicsit a gyűrű tetejét, majd vegyünk egy 67-72, vagy jelen esetben 67-77mm-es átalakító gyűrűt. Ezek igen olcsóak eBayen, és standard méretűek, tehát simán csavarhatunk rájuk 72 vagy 77mm-es ellenzőket vagy szűrőket. Csiszoljuk meg az átalakító gyűrű alját is, majd ragasszuk össze epoxyval a nameplattel. Ügyeljünk rá, hogy pontosan centeresek legyenek.

Ha megszáradt a ragasztás, máris kész az optika eleje, tudjuk majd szűrőzni, vagy ellenzőt csavarni rá. Viszont ha már úgyis kicsavartuk, jöhet a következő lépés.

Az optika teljes lencsesorát azok távtartóival együtt hátulról előre ki tudjuk venni. Fordítsuk óvatosan a fejére az objektívet, a többit pedig majd elvégzi a gravitáció. Miért van erre szükség?

Egyrészt ha porosak az üvegek, azokat mindenképpen ki kell majd pucolni, így ez a lépés hasznos lehet. Másrészt mivel össze kell majd szerelnünk a mechanikával az optika házát, jobb, ha addig az üveg biztonságos távolságban van. Idegesítő hiba lenne munka közben a szerszámokkal megkarcolni. Elég lesz nekünk az üres tubus is.

Ha az üveg tagokat tisztítanod nem kell, egyszerűen tedd őket félre és takard le egy pohárral, hogy ne porosodjanak be. Visszarakni ugyanilyen könnyű lesz őket fejre fordítva, alulról felfelé.

A következő képen mutatom, hogy milyen, ha a fókuszáláshoz használt helikoid az optika talpánál, és milyen, ha az elejéhez közelebb van elhelyezve. Konstrukciós szempontból persze az előbbi lenne egyszerűbb, de ez nagyban rontaná a felhasználói élményt. Másfelől az előre bukó súly a fókuszmechanikát is feleslegesen terhelné.

Annak azonban, hogy az optika háza átférjen a fókuszmechanikán, van egy akadálya: a 25-55-ös mechanika bár M65 fiú-lány végekkel rendelkezik, a hátsó végén összeszűkül kicsit, éppen annyira, hogy azon az optika fém háza nem fér át.

A 140mm-es tesó esetében ezt úgy oldottuk meg, hogy az optika vaskos fém testéből leesztergáltunk körben 1mm-t. Ez persze macerás, mert precíz, nagy teljesítményű eszterga kell hozzá, és nem akartam megint ezzel zaklatni Szabit.

Kitaláltam inkább, hogy a 62-es fém napellenző helyett használhatnánk 67mm-est is (előbbi szélesebb vége kb. 67mm, utóbbié kb. 72mm). Ez azért jó, mert így a távtartónak használt napellenző nem a helikoid M65 menet alját, hanem magát a helikoid alsó részét fogja kívülről (a 65mm-es fiú és a 67mm-es lány menet közti távolságot epoxyval hidaltam át a 140-es esetében, de itt most erre sem lesz szükség). Vagyis nem az optika házát karcsúsítjuk, csak a helikoid hátsó, szűkülő részét flexeljük le, így:

Utóbbi egy 2 perces művelet, amihez érdemes lemaszkolni a helikoidot, hogy a munka során keletkező fémpor ne menjen bele. Ha megszabadultunk a fókuszmechanikánk szűk keresztmetszetétől, máris akadálytalanul közlekedik át rajta az objektív háza.

Az persze igaz, hogy a 67-es napellenző kívülről jövő ölelése elvesz 5mm-t a helikoid hasznos fókuszútjából, de még így is marad 30mm, ami tapasztalataim szerint tökéletesen elég egy 100mm-es optika számára, normál fókuszúthoz. Cserébe pár csepp epoxival tudjuk rögzíteni az ellenzőben a mechanikát. Az ellenző alján ezen a ponton már fel van csavarva az M42-M67 átalakító, és az M42-EF konverter.

Ideje gépre tenni és belőni a pontos bázistávolságot.

Eddig a helyes távolságról azért nem esett szó, mert sejtettem a 140mm-es nagytesó után, hogy kb. hova kell majd esnie, illetve a Pentacon AV80-as és AV100-as cikkekben is részletesen leírtam egy módszert, amivel ez kimérhető.

A mérés maga egyszerű: felteszem a kész mechanikát az adapterre (visszatekerve a helikoidot addig, ameddig csak lehet), majd addig mozgatom a csőben az optikát, ameddig meg nem találom, hol ad a végtelenbe fókuszálva is éles képet. Ennél közelebb hozni a szenzorhoz az üveget nincs értelme, innen távolodva lehet majd viszont kisebb tárgytávokra fókuszálni.

Normál esetben, ha meglenne ez a távolság, egyszerűen ebben a pozícióban ragasztanám be a mechanikába az optikát, de itt jön a sokadik csavar!

Netes forrásokból tudom, hogy ez az objektív nem csak fullframe, de nagyobb szenzort is kirajzol. Mi van akkor, ha egyszer lesz egy középformátumú digitális Fujifilm vázam, vagy akár egy középformátumú analóg masinám? Ha most ezt az optikát beállítom a szokásos módszerrel valamelyik fullframe rendszerre, középformátumon nem fogom tudni használni.

Ennek a dilemmának a feloldására trükkhöz folyamodok: nem egyszerűen az optikát teszem messzebb a mechanikában, hanem a mechanika is messzebb kerül (abban pedig az optika olyannyira hátra, amennyire csak lehet). Így a hátsó lencsetag a 67mm-es ellenzőmenettel egy vonalba kerül.

Ez azért fontos, mert a jelen rendszeren (Canon EF) szükséges távolságot simán egy M42 közgyűrűsor megfelelő vastagságú darabjával állítom be (ami az M42-EF konverter és az M42-M67 adapter közé kerül). Szükség esetén tehát le tudom csavarni az M42-M67 gyűrűről a teljes mechanikai blokkot az optikával együtt, és építhetek neki egy másik, akár középformátumú csatlakozást is, új bázistávolsággal. Mindezt úgy, hogy a fókuszálás megmarad, tehát az optika és az elvégzett munka univerzálissá válik.

Az igazság az, hogy az 1-100-1 saját eredeti bázistávolsága kb. 52mm, vagyis minden olyan gépen is működik majd végtelen fókusszal, aminek ezzel egyenlő vagy ennél kisebb a bázistávolsága. A cél egy Pentax 6*7 masinára feltenni (ha lesz egyszer ilyenem), aminek bár nagyobb a bázistávja (88mm), így a végtelen fókuszom nem lesz meg, de portrézni talán még jó lehet.

De most kanyarodjunk vissza a realitásokhoz: ha az EF-M42 adapterre felcsavartad a 9mm vastag M42 makró közgyűrűsor-darabot, azt meg az M42-M67 átalakítóval a 67mm-es ellenzőre, amit már korábban a 25-55mm-es helikoidra rögzítettél, készen is van a mechanikád!

Ebbe kell beleragasztani az optikát, aminek a háza kicsit keskenyebb, mint a helikoid belseje. Hogy pontosan középre kerüljön benne, addig tekerd körbe pár réteg szigetelőszalaggal, amíg az átmérő meg nem egyezik a helikoid belsejével.

A szigetelőszalag csak a centerezésben segít, a valódi rögzítést és teherviselést végül itt is epoxy adja majd. Kend be a szalagozott rész körüli területet az optika házán alul és felül is, majd engedd a mechanikába, egész az aljáig. Ha ez kész, óvatosan fordítsd fejre a szerkezetet a száradás idejére, nehogy az epoxy lefelé folyva tönkretegye a helikoidot.

A fókuszsík biztosan stimmelni fog, hiszen száradás előtt az optika koppanásig, vagyis a mechanika "aljáig", az M42-M67 átalakítóig süllyedt és arra ült fel. Hogy ezen a ponton miért került fel a lassan szokásos kék festés a mechanika oldalára, arról fogalmam sincsen.

Ezzel tulajdonképpen készen is vagy az objektívvel, már csak a 77mm-es napellenzőt kell rácsavarnod az elejére.

Csak a rend kedvéért hozok egy családi portrét is: az 1.8/140mm-es, azonos technológiával adaptált nagytesójával együtt igazán szépen mutatnak, nem?

Menjünk végre játszani!

Teljesítmény és tesztképek

Az ergonómiáról azért nem írok most külön részben, mert azt már az építési szekcióban is jeleztem, hogy ez egy igen kezesre összerakható objektív. A fókuszgyűrű viszonylag elöl helyezkedik el, így nem csak a fogása kényelmes, de az ujjaidnak is van hely bőven mind a vázon, mind pedig az objektíven. A fókuszgyűrű a helikoidok lehetőségeihez képest szépen és könnyen jár, így a munka az objektívvel maradéktalan élvezet.

A szemnek kellemes élményről Eszti segít majd gondoskodni, aki a szúnyogok és a zivatarveszély ellenére nyakába vette velem a Margit-szigetet. Az alábbi tesztképek ezen az egy alkalmon készültek. Előre is exkuzálom magam a kis alapzaj miatt: egy korábbi projekt okán az ISO érték auton marad a gépben, ami valamiért végig 1600-at jelentett neki (teljesen indokolatlanul, mert 100-1600 volt a megengedett játéktér).

De lássuk a lényeget! A rajzolatra az átlagos vetítős teljesítményhez képest biztosan nem lesz panasz. Oké, ez még így sem egy L-es optika vagy egy Zeiss, de bőségesen megállja a helyét a mezőnyben.

A másik nagyon jó dolog a rajzolattal kapcsolatban, hogy nem csak középen éles (sok kisebb formátumra gyártott vetítővel ellentétben), így bátran komponálhatunk a képmező változatos részeire, nincs megkötve a kezünk.

A szép rajz mellé plasztikus térkezelés is társul: jól lehet a modellt vagy tárgyat 3D-ben elhelyezni, nincsen "kilapított" kép meg "flat background" érzésed, mint a legtöbb modern optikánál.

Ehhez társul az igencsak kellemes bokeh-élmény. Itt álljunk meg egy pillanatra: a jó bokeh nagyon relatív: valaki a rommá csavart hátteret szereti éles karikákkal, valaki meg a krémesre mosottat. Mindkettőnek megvan a helye a palettán, de csak kevés régi vetítő tud megmaradni valami egészséges félúton. Az 1-100-1 ilyen: bár képes karikázni (és a karikák főleg helios-szerű, a széleken pengetőre laposodó mintát mutatnak), összességében a háttérmosás - ha nincs a látómezőben bokeh-képző erő - szép krémes:

Ha már bokeh és fények, nem mehetünk el az optika egyik legjobb tulajdonsága mellett: annak ellenére, hogy orosz és hogy vetítő, nagyon jól kezeli az ellenfényeket! A becsillanások szépek, karakteresek, a flare még szembe Napnál sem önti el a képmezőt, és pláne nem teszi kontraszttalanná. Egyszóval újabb terület, ahol az objektív komponálási szabadságot és lehetőségeket ad a kezünkbe idegeskedés helyett:

Nem nagy matek, hogy a legerősebb háttérmosás kisebb tárgytávokon jelentkezik (a közelpont a gondos tervezésnek hála... fenéket, csak szerencsém volt, hogy végül kb. 35 centi lett a minimális fókusztáv, szóval igen baráti érték), és a 100mm-es gyutáv bizony alkalmassá is teszi az 1-100-1-est arra, hogy közeli portrékat készítsünk vele:

Gyutávjából és fényerejéből fakadóan egyébként nem csak a közeli, de a félalakos, sőt teljes alakos portréknál is erős a háttérmosás. Teljes alakos képekhez persze előnyösebb mondjuk a 135mm, de ezzel is megoldható a feladat (fullframe szenzorra értve vedd a fentieket).

Két dolgot érdemes még megemlíteni, mindkettő pozitív. Az első a kromatikus aberráció. Természetesen ez egy itt is fellépő és tapasztalható jelenség, azonban a leváló sáv jóval keskenyebb, mint ahogyan az általában a vetítőknél tapasztalható. Ezt a képet igyekeztem a CA szempontjából legrosszabb körülmények között felvenni, és szándékosan nem is kapott az utómunkában erre vonatkozó korrekciót:

Összességében tehát a CA nagyon pozitívan alakul, főleg a fényerőhöz és a gyutávhoz képest.

A másik, ami szintén az optika pluszpontjának írható fel, az a saroksötétedés mértéke. Mivel 35mm-es film vetítésére tervezték, és mivel ennél fogva a teljes képköre ennél azért nagyobb, a sarkok sötétedése alig tapasztalható jelenség. Különösebben ezzel az utómunkánál nem kell majd foglalkozni.

A színvisszaadás természetesen nyomába sem ér egy kifejezetten fényképezéshez gyártott objektívnek, pláne nem egy kiemelkedően színhelyes T*-os Zeissnek. Bár van egy markáns, az orosz optikákra annyira jellemző sárgás bevonat az üvegeken (ami sokat segít a kontraszt javításában), a színek hajlamosak sárgás-zöldes árnyalatokba hajlani. Aki hozzám hasonlóan szeret utólag a színekkel szöszölni, annak ez kevésbé fontos, de tudj róla.

Végül három tesztkép, amiket nem tudtam betenni az előző kategóriákhoz, ezért nevezzük bónusznak:

Summa summarum

Számoljunk kicsit. OKP 1-100-1 vetítőt szerencsétől függően 10.000 - 45.000 forint közötti összegeken csíphetsz meg eBay-en. Az átépítés anyagköltsége a fentebb jelzett alkatrészekkel együtt - a munkaórát és az energiát nem számolva - kb. 15.000 forint, tehát a vetítő beszerzési árától függően nagyjából 25.000 - 60.000 forint közötti összegért lehet egy működő 1.8/100-as optikád.

Ez ahhoz képest, hogy önmagában igen fényerős, jó rajzú, kb. bármilyen kisformátumú digitális gépre adaptálható dologról van szó, nem vészes, így erősen ajánlom, hogy ha szembejön veled egy 1-100-1-es, akkor feltétlenül vadászd le.

A pozitívumait fentebb már részleteztem (kényelmesen használhatóra építhető, viszonylag könnyen adaptálható, fullframe, jó a rajza, kevésbé aberrál és sötétedik a széle, nagyon jól bírja az ellenfényt, elég kontrasztos, szép a háttérkezelése), negatívumként pedig talán csak a rekesz hiányát és a 700 gramm (átépítve 800 felett) körüli súlyát mondhatom, de igazából ez sem nevezhető vészesnek.

Ha van egy ilyen optikád, de nem akarsz az átépítésével bajlódni, a szerelőműhelyben megtalálsz, szívesen segítek!

Köszönöm, hogy velem tartottál. Remélem, hogy ismét kaptál pár ötletet és talán újabb képekkel vagy optikával gazdagodik majd a repertoárod.