Amikor évekkel ezelőtt megszereztem a "nagy Heliosomat", mintha a fogamat húzták volna az ára miatt. És bevallom, nehezen is szoktunk össze. Ma már azonban semmi pénzért sem válnék meg tőle. Most megosztom veled is a 40-2 tapasztalataimat. Haladó vintage tartalom következik!

Két okból is örökké átkozni fogom azt a csodálatos 2015-ös őszi napot, amikor a következő kép készült: egyrészt ekkor találkoztam először Urbán Balázzsal, amit azóta a májam sínylett meg, másrészt ekkor próbáltam ki először az ő Helios 40-2-es optikáját, ami meg a pénztárcámnak okozott maradandó károsodást. Ha tovább olvasol, neked sem ígérhetek semmi bíztatót.

Az persze mindenképpen jó előjel hogy ilyen régóta adós vagyok neked ezzel a cikkel. Ahogy az nFD 1.2/85L teszt is évekig készült, úgy ez is, ennek oka pedig az, hogy folyamatosan használom az objektívet, és sosem éreztem eléggé késznek az anyagot. Most azonban vége a kotlásnak, megszületett a bokeh-tojás, benne a típus történetével, használhatóságával és számtalan tesztképpel fűszerezett tapasztalataimmal.

Történet, változatok és specifikáció

A Helios 40-2 (vagy ahogy a KGST piacra szánt darabok nameplatején szerepel: Гелиос) ugyanúgy, ahogy sok másik világháború után gyártott orosz optika, hadizsákmány, szebb szóval rekvirálás vagy háborús jóvátétel eredménye volt (a megszálló orosz csapatok vitték haza külföldről a terveit és a kezdeti alapanyagait). A 40-es Helios alapja a korábban már részletes cikkben tárgyalt német Biotar 1.5/75-ös volt, amit az első igazán gyors (fényerős) portréobjektívként tartanak számon.

Ha megnézed a kettő optikai képletét, te is hamar fel fogod fedezni a hasonlóságot a 4 csoportba rendezett 6 lencsében:

Külsőben (szerencsére vagy sajnos) mind a pre-war, mind pedig az after-war Biotaroktól eltért a Helios, ahogy mechanika tekintetében is (erről később még lesz szó):

A "nagy Helios" gyártása hivatalosan 1955-ben kezdődött a KMZ gyárában, és azóta számtalan változatban bukkant fel. Az első a sima 40-es kivitel ezüst színben, M39 menettel érkezett az ilyen csatlakozással rendelkező Zenit SLR-ekhez (ez itt az orosz M39-et jelenti, vagyis nem a távmérős L39-re kell gondolni, hanem a korai, tükrös vázakra szánt illesztésre).

Ezt követte a 40-2 változat, mely már M42 csavarmenettel a végén kápráztatta el az igényes orosz célközönséget. Ezeknél az optikáknál a szériaszám első két jegye a gyártási évet jelöli, így minden példány kora könnyen megállapítható. Ennek ellenére nem találtam pontos infót arra vonatkozóan, hogy mikortól gyártják a 40-2-es kivitelt. Egyes cikkek szerint minden M39 változat ezüst, minden M42 kivitel pedig fekete. Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom (de valószínűleg igaz).

A nagyon korai változatok esetében lehet látni 00 kezdetű szériaszámot, de ez természetesen nem az 1900-as gyártási évet jelenti. Ezeken a darabokon sokszor előfordul még piros П (P) karakter is, ami a bevonatra utal.

A bevonatoknál egyébként is érdemes megemlíteni, hogy a régi ezüst kivitelek között jellemzően kékes és lilás megoldásokat látunk, a későbbi, fekete példányoknál pedig már arany színű a coating.

Manapság vásárolhatsz akár szó szerint új Helios 40-2-eseket is, ugyanis orosz barátaink 2012-ben új és a régivel megegyező házazással is, de már nem csak M42, hanem Pentax-K, Nikon F és Canon EF bajonettel is gyártásba vették a típust.

Ezek az eredetivel 100%-ban megegyező technológiát használnak mind az üvegek, mind pedig a mechanika tekintetében (egyedül az állítható állványgyűrűt spórolták le az új kivitelről). A tesztek szerint optikailag is pontosan arra képesek, amire idősebb testvéreik.

Éppen ezért problémás, hogy a vintage darabokkal egy árban mozognak, mert bár ugyanannyit fizetsz a régi és az új kivitelért is, teljesítményben nincs köztük különbség, a vintage darabok azonban értéknövelő befektetések, míg az utángyártott példányok olyanok, mint az új kocsik: a következő 30 évben csak buksz rajtuk.

Egyedül a Nikonosoknak volt jó hír az újragyártás (ők az M42 verziót nem tudták végtelen fókusszal együtt használni), azonban a tükrös Nikon F gépeken a DSLR technológia hiányosságai miatt igen nehéz használni ezeket az optikákat, de erről a tesztnél még részletesen lesz szó.

Létezik a típusnak egy úgynevezett “olcsósított” kivitele, a katonai éjjellátókhoz gyártott Cyclop. Ez nagyjából fele áron mozog, mint a Helios 40 és 40-2 optikák, azonban három komoly hiányossága is van.

Egyrészt a fókuszmechanikája jóval olcsóbb, egyszerűbb és nehezebben kezelhető, mint a kifejezetten fotózásra gyártott Helios 40-eseké (gyakorlatilag egy ütköző csavarokkal végpontozott helikoid).

Másrészt nincsen benne rekesz, ami bár - mint majd látni fogod, ennél a típusnál - a legkevésbé fájdalmas hiányosság, ennek ellenére mégis adódhatnak olyan helyzetek, amikor le kellene rekeszelni az optikát.

Harmadrészt a képminősége az amúgy sem acélos Helios-rajzolatnál is gyengébb. Ez viszont már komoly gond, és teljesen meg is kérdőjelezi a tételt, miszerint a Cyclop jó alternatívája lenne a Helios 40-es és 40-2-es optikáknak.

A Cyclop és a Helios összehasonlításáról egy teljesen önálló és részletes tesztcikkben is olvashatsz ide kattintva.

Azt hiszem, kevés olyan optikai konstrukció van, amiről elmondható lenne, hogy gyakorlatilag változatlan formában gyártják immár nyolc évtizede, így itt egy néma főhajtással mindenképpen adózzunk, mielőtt tovább haladunk. Hát mi ez, ha nem tömény vintage életérzés? (És várjuk repesve a 100. szülinapos, centenáriumi különkiadásokat a 2050-es években.)

Kezelhetőség, építési minőség és belsőségek

A Helios 40-2 annyira oroszos, hogy kevés ennél oroszosabb megoldás létezik a fotózás világában.

Egyfelől nehéz. Nagyon nehéz. A teljes tömege 800 grammnál is több, ami adapterekkel, ellenzővel már kacsingat az 1 kiló felé. Ilyen súlyos optikák jobb esetben a fényerős 200-asok szoktak lenni, de még azok sem mindig, így 85mm-en ez az adat igen lehangolónak számít. És hidd el, a terepen is érezni fogod: akár egy méretes DSLR-re teszed a Heliost, akár egy kisebb MILC-re, orrnehéz lesz a szerkezet, és azt sem felejted majd el soha, hogy éppen a kezedben van.

A másik nagy problémája a külső kialakítás. Két nagyobb gyűrűt látsz az oldalán, és azt hihetnéd, hogy az elejéhez közelebb levő, szélesebb, nagyobb a fókuszállítás, de nem! Sajnos a hátuljához közelebb eső, kisebb, keskenyebb gyűrűvel lehet fókuszálni, ami a legkevésbé sem ergonomikus, ráadásul a legtöbb esetben a fókuszgyűrű amúgy sem forog finoman.

A nehéz fókusz oka az, hogy ugyanolyan perselyes-menetes kialakítással készültek a 40-esek, mint a korai, kisebb 44-es és 44-2-es Heliosok. Az 58mm-es kistesónál sem szerencsés, de kisebb súlyából adódóan még kezelhető megoldásnál nem két menet felel az optikai blokk mozgatásáért, hanem egy menet (helikoid), és egy fém-a-fémen perselyes szekció, ami olyan, mint egy csapágy, csapágygolyók nélkül.

Ez hajlamos kikopni, főleg mert az optika vízszintes helyzetben teljesen aszimmetrikus terhelést ró e mechanikai elemre. Erre találtam ki egy eljárást, amivel csapágyazhatod a Heliosodat, de ezt itt nem fejtem ki külön, mert ide kattintva részletes építési útmutatóval együtt írtam már neked erről.

A típus fókuszmechanikájánál tehát kritikus fontosságú, hogy “hány kilométert tettek már eddig bele”, illetve rendszeresen kenték-e az alkatrészeket. Sajnos a legtöbb, kiváló állapotúnak hirdetett ukrán/orosz darab is erősen kopott fókuszmechanikával érkezik meg boldog vásárlójához.

Visszatérve egy gondolat erejéig a rekeszhez: ez klasszikus presetes állítású, vagyis van egy nagyobb erőkifejtéssel elforgatható felső gyűrű is, ami szabályozza, hogy f/1.5 és f/22 között mi a minimális rekesznyílás.

A gyakorlatban a Heliosnál a presetes blendeállítás azt jelenti, hogy a preset értékét 1.5-re állítod, vagyis nem is tudod az objektív rekeszgyűrűjét elforgatni. Ennek oka a teszt során még részletezett képi világ, ami igazából csak nyitott rekesznél valósul meg, így van ugyanis értelme használni az objektívet.

Videósoknak jó hír, hogy ha a preset skála f/22-re van állítva, vagyis maximálisan lerekeszelhető az optika, akkor a rekeszgyűrű akadálytalanul jár, kattanások nélkül (persze ember legyen a talpán, aki egy ilyen optikával videót csinál).

Magukat a csodálatos kialakítású blendelamellákat, amikből 10 darabot kapunk, megmutatom, bár ritkán fogod látni őket. Azt is elárulom, hogy kialakításuk miatt f/4 körül kissé rojtos szélű, kövér csillag alakú (de sajnos ezen a rekeszértéken már nem túl nagy) bokeh “karikákat” adnak.

Ha szerencséd van, megkapod az objektívhez járó három színszűrőt is, amiknek igazából csak filmes fotózásnál van jelentősége. A 67mm-es szűrőmenetbe érdemes ezek helyett inkább egy hosszabb kivitelű, utángyártott fém fényellenzőt csavarni, hogy az maximális védelmet nyújtson a kósza fénysugarak ellen.

Említettem, hogy van az optika eredeti kiviteleihez állványgyűrű is, amit egy plusz biztosító karika tart a helyén. A gyűrű 360 fokban körbeforgatható, így bármilyen orientációval állványra lehet tenni az optikát. A végéhez közeli elhelyezés segít benne, hogy fényképezővel együtt a tömegközéppont alá kerüljön a támasztás. (Ha a gyűrűre nincs szükséged, a biztosító karika, és azt azt fogó három csavar eltávolítása után leszedheted az objektívről.)

Említést érdemel talán még a 0,8 méteres közelpont, ami alá ezzel az optikával sem portrénál, sem más esetben felesleges is lenne lemenni.

Egy fontos gondolatot hozzátennék az eredeti, M42 csatlakozós kivitelekhez, főleg azoknak, akik szeretnek filmre fotózni. Sokan szenvednek ezzel az objektívvel filmtépő mechanikás, kicsi és sötét keresővel rendelkező Zenit vázakon. Pedig az M42 csatlakozás előnye, hogy azt megfelelő konverterrel például kiváló Pentax K (PK) vagy Canon FD csatlakozós vázakra is fel lehet tenni (a Canon AL-1 QF vázban a QuickFocus élesség-visszajelzés is hibátlanul üzemel ezzel az optikával).

Teljesítmény és képminőség

Ideje a lényegre térnünk: milyen képe van a nagy Heliosnak? A válasz az, hogy egyszerre lélegzetelálló és kiábrándítóan pocsék.

Ha csak a gépi méréseket nézzük a neten, máris szembeötlő, hogy nyitva mindössze 36/17 vonalpár/mm a közép/sarok felbontási mutatója, amit a legtöbb orosz vetítőoptika is bőven meghalad (de még a kistesó 58mm-es 44-es kivitelek is 41/20 értékkel bírnak).

Ez azt jelenti, hogy még ideális körülmények között is nehéz vele éles képet csinálni, akár egy 24 megapixeles, átlagos fullframe szenzoron is. Értelemszerűen a 40+ megapixeles fullframe szenzorokat még nehezebben rajzolja ki, a kisebb pixelekkel rendelkező APS-C vagy m4/3 szenzorokat pedig már csak igen bajosan (ennek összefüggéseiről a szenzorméretes cikkemben részletesebben is olvashatsz).

És ha már volt szó az ideális körülményekről: mivel a legtöbb orosz optikához hasonlóan a bevonat nem képvisel nagy minőséget, szembefényeknél hajlamos az általános kontrasztvesztésen túl aurásodni is, tehát tényleg nehéz olyan körülményeket teremteni, ahol ki tudjuk belőle hozni a maximumát. (És még mindig csak a kép közepéről beszélünk, mert a képsarkok ehhez képest szó szerint katasztrofálisak.)

Persze gondolhatunk rekeszelésre, és valóban f/2-re összehúzva máris jelentősen javul a képminőség, csakhogy a jellegzetes, és pillanatokon belül részletezett csodálatos swirly bokeht főleg nyitva adja ki, így vétek rekeszelni.

Ha mindez nem lenne elég, azt is hozzá kell tennem, hogy hatalmas a gyártási szórás a 40-esek között. Ez általános orosz optika betegség, és sokszor egy-egy szérián belül jelentősebb az eltérés két példány között, mint a két széria között általában (jó példa erre, hogy az egyik legélesebb 58mm-es Heliosom a legrégebbi, ezüst színű, M39-es sima 44-es, ami felveszi a versenyt a legfiatalabb, 44M-7-essel).

Azt szokták mondani, hogy a legélesebb Helios 40-2-esek a 83-84-es években gyártott fekete változatok. Ezt annyiban tudom alátámasztani, hogy eddig az összes nálam járt fekete verzió élesebb volt, mint a régebbi ezüst kivitelek, illetve a két legélesebb példány is, amit próbáltam, egy 1983-as és egy 1984-es volt. Ez persze szubjektív, és a tapasztalataim szám szerint 12 példányra vonatkoznak csupán.

Az élességen túl természetesen komoly gondok vannak a kromatikus aberrációval is, amit legnagyobb jóindulattal is nyitott rekeszen borzasztónak tudnék nevezni. Értelem szerűen szembefénynél, éles és fényes felületek határán a legjelentősebb, amit bár szoftveresen lehet szűrni az utómunka során, a nyomát mindenképpen a képen hagyja.

A rossz kontrasztról már szóltam korábban, így annak nem is szentelek külön elmarasztaló mondatokat. Ugyanígy kár lenne említeni a saroksötétedést, ami nyilvánvalóan jelentős, összességében azonban abszolút kívánatos is, ugyanis erősen rásegít a swirly effektre és az általa amúgy is kiemelt képközépre (portrénál arcra).

Eddig a fekete leves, és most jöjjön a szerelem!

Ha megnézed a Pentaxforums összesítő oldalát, az élességre, az aberrációkra és a kezelhetőségre is messze átlag alatt, 5-6 körüli pontszámot kap az optika, ezzel szemben viszont a bokeh kategóriában 10/10 értékkel fut. Nincs még egy ilyen üveg a világon!

Hát mit művel ez az optika a háttérrel, kérem szépen? Megcsavarja! Beveszi a szájába és addig csűri, amíg egy feketelyuk örvényjelensége is összeszégyenli magát menten az univerzum bármely pontján bármikor! Nem egyszerűen megelőzi a klasszikus bokeht, de körbeautózza! Külső íven! Éles kanyarban, a célegyenes után! Nem simán csak rendereli, egyenesen teremti a hátteret! Olyan formákat álmodik bele, amiket egy normális optika hat kiló varázsgombával és egy liter kubai rummal sem képes soha megteremteni!

Igazából nagyjából az összes tesztkép innentől a háttérről fog szólni, és ez nem véletlen, ugyanis a swirly bokeh és az egyedi render olyan kettősével állunk szemben, ami a 85mm-re jutó 1.5-ös, igen komoly fényerővel megspékelve semmivel sem utánozható.

Helios 40 vs. 44 miniteszt

Itt megállnék egy mini tesztre, mert sokan mondják, hogy elég nekik a jóval olcsóbb 44-es kivitel is (2/58mm), azzal is lehet csavarni a hátteret. Lehet, de a különbség azonos kivágáson (témakitöltésen) eget rengető!

A példát kétfelé bontom, előbb jöjjön az életnagyságú fej, hogy magának a háttérmosásnak az erősségét láthasd (2/58mm vs. 1.5/85mm)

A fenti két képnél azért ugyanakkora a két fej, mert közelebb mentem az 58mm-essel, hogy a képmező ugyanakkora részét foglalja el a téma. Ez életszerű, ha 85mm helyett 58mm-el portrézol. A mosás erősségének különbsége még engem is meglepett. (A terminátor feje meg azért grimaszol ilyen Jim Carreysen, mert előtte véletlen kiesett az ablakon.)

Értelemszerűen minél távolabb lennék a témától (például mert félalakos portrét akarnék lőni a robot hiperötvözet anyagú mellkasáról), annál jobban kijönne ez a különbség, hiszen a növekvő tárgytávolsággal együtt az 58mm-es Helios háttere egyre gyorsabban élesedne be, míg a 85mm-es még ott is kényelmesen erős háttérmosást adna (ahogy azt látni is fogod a tesztképek között nemsokára).

És most mutatok valami durvábbat: ha nem megyek odébb a két kép készítése közben, és mindkét optikán azonos, 1 méter a beállított tárgytávolság, akkor máris megérted, hogy a nagyobb gyújtótávolság és fényerő nyújtotta előny egészen pontosan mennyivel méretesebb szeretetgömböket is eredményez (2/58mm vs. 1.5/85mm):

A fenti két jelenség az életben is szemléltetve, elsőnek ismét az azonos nagyságú témakitöltés, Helios 44M-7 2/58 vs. Helios 40-2 1.5/85:

És az azonos (tárgy)távolságon vett háttérmosás/bokeh, valamint persze a kivágás változása:

A 85mm-es Helios kiütéssel győz, ha a háttér mosása/csavarása és a bokeh a lényeg.

Nem csak a csavarás, de a mosás erőssége, illetve ezek együttes tánca teszi a 85mm-es nagytestvért az igazi portréoptikává (meg általában is szerencsésebb 85mm-en portrézni). A titok a csavarós háttérben van...

The real swirly bokeh

A swirly, vagyis örvény bokehról megemlítenék egy fontos gondolatot. Sokan keverik össze manapság ezt a jelenséget azzal, amikor a háttérben rajzolt bokeh-karikák az optikai felépítés miatt a sarkok felé ovális alakot vesznek fel. Ettől körkörös hatás keletkezik, ez azonban önmagában még nem swirly bokeh. Nézd meg, ezt csinálja az nFD 1.2/85L optikám is, pedig az aztán igazán messze esik az orosz örvénymesterektől (első kép). Mellette egy igazi swirly bokeh a Heliossal:

Az igazi swirly bokehhoz szükség van arra a bizonyos 3D, vagy más néven pop hatásra, amikor a képsík kisebb-nagyobb mértékű torzulása miatt úgy érzed, hogy a kép közepét valami “hátulról tompán nyomja kifelé”, mintha meg akarna születni az alien.

Ezt a legjobban - a fenti képekhez hasonlóan - azonos távolságban levő fényforrások out of focus fényképezésével tudod szemléltetni. Itt tenném hozzá a nyilvánvalóan látható bokehkarika-minőséget is: a karikák széle határozott, egyenletes és éles vonalat ad, tehát nem csak pacákat kapunk majd.

Mondanom sem kell, hogy az ünnapi időszakot a gyerekeknél is jobban tudja élvezni a nagy Helios, hiszen ilyenkor lépten-nyomon bokeh-alkalmas LED sorok vannak mindenfelé a városban (vigyázz a gép záridejével, hangold össze a LED-ek frekvenciájával, hogy ne kapj sötét sávokat a háttérben).

Említettem a speciálisan renderelt hátteret. Sokaknak ez a fajta részletgazdagság, amit olajfestményesnek is szoktak nevezni, egy portré hátterének esetében már sok. Itt szó sincsen krémes mosásról. Itt minden karcos és kaotikus, és főleg akkor, ha fényforrások nem jelennek meg a háttérben, csak mondjuk a növényzetet kuszálja össze-vissza.

Ha a fényviszonyok megengedik, és nincs semmi kontrasztos a háttérben, akkor természetesen ezzel az optikával is tudunk krémest sütni, de nem lesz olyan a karamell a tetején, mint mondjuk a japán obiknál.

Az extrém képalkotási hibáknak hála az erős, szúró fényekkel akár ilyen jellegű alakzatokat is rajzolhatunk magunknak, de megértem, ha ez már kívül esik azon, ami még ízlésesnek vagy átlagosnak számít, még vintage körökben is:

Meséltem, hogy bár igen nehezen viseli az optika a képmezőbe kerülő ellenfényeket, és jelentős ilyenkor a kontrasztvesztés is, ennek ellenére nem lehetetlen, sőt egészen sokszor lehetséges jó képeket csinálni ilyen körülmények között. Itt is lehet fegyverként használni nem csak a flareket, de a lencserendszerben bolyongó kósza fénysugarak másodlagos becsillanásait is, mint képi elemeket.

Természetesen az utómunka során ilyen esetekben a dehaze és a contrast csúszkákat jelentősen meg kell tolni és az így sötétté váló képrészek visszabányászásához nem árt egy jó szenzor is, hogy legyen a feketékben tartalék.

Ha már az összes aberrációt és az ezek adta lehetőségeket végigvettük, ideje azért azt is megmutatni, hogy igenis lehet éles, tiszta képeket készíteni az optikával (nyitva is). Jöjjön erre pár példa, ugyanúgy mindegyik f/1.5 értékkel, mint az összes eddigi:

Igen, az igaz, hogy még az optikához saját magához mérten is jónak számító nyersanyagnál is elkél az élesség utólagos ráhúzása, de erre az egyébként is gyenge felbontóképesség miatt is szükség lenne.

És az is igaz, hogy sokkal könnyebb élességet állítani élőképen (akár MILC, akár DSLR gépre teszed), mert a kis DOF miatt egy leheletnyi tévesztés is pont ott eredményez életlen képet, ahol amúgy is küzdeni kell az éles rajzért. Ez rengeteg gyakorlást igényel, és a focus peaking nem igazán segít, helyette a belenagyításos fókuszálás a nyerő.

Az optika összes eddig felsorolt sajátosságából három fontos dolog következik:

Mivel a kép igazán csak középen használható, és ott is komoly megkötésekkel, ezért elsősorban középre szerkesztett közeli vagy fél alakos portréknál remekel az objektív. Minden más kompozíció vagy a szélek felé romló képminőség, vagy az örvény által középre erőszakolt tekintet miatt az esetek többségében kudarcra van ítélve.

Mivel igen speciális a háttérkezelése, a legjobban két helyen érzi magát. Az egyik az erdő, ahol vagy a lombkoronán átszűrődő fényt tudja csavarós háttérré konvertálni, vagy a növényzetből tud kusza, utánozhatatlan textúrát alkotni. A másik hely a városi fénykavalkád és az ünnepi szezon, ahol a mesterséges fények adta környezetből kovácsol örvénylő fotonlefolyót.

Szokás szerint maradt még egy kalapnyi vegyes tesztképem az elmúlt évekből, élvezzétek ezeket továbbhaladás előtt:

A nagy Heliosomnak van folyamatosan frissülő galériája is, melyet ide kattintva érhetsz el. Ez totál up-to-date.

Ha a fentiekkel együtt tudsz élni, van esélyetek egy viharos románcra. Illetve még egy dolog fog kelleni ehhez…

Summa summarum

Ez az egy dolog pedig a pénztárcád.

Elég nehéz átlagárat belőni az eredeti, nem utángyártott, vintage példányokra, mert vásárokon néha 60.000 forintért is felbukkannak, netes adok-veszek csoportokban már jellemzően 90-110.000 forint között van az áruk, eBay-en pedig a főleg Ukrajnában vagy Oroszországban található, eladó példányok a 100-120.000 forint feletti árcédulára a súly miatt még jelentős szállítási költséget és az esetek többségében minimum egy 27%-os ÁFA terhet kapnak. Mindezekre számolj rá bátra még egy általános karbantartást-tisztítást is, ha használatba akarod venni az objektívet.

Röviden és tömören: ez egy drága vintage játékszer.

Ér ennyit? Nem tudok erre válaszolni. Egyéni. Szubjektív. Hiába objektív, nem objektív. Nekem igen. Utólag nem bántam meg a befektetést. De sokan nem tudnak vele megbarátkozni, még többen nem tudják kihasználni, a legtöbben pedig egyszerűen nem tudják használni a 40-es Helios képességeit. Ez nem csoda. Én is sokszor hívom “effektobinak”, afféle réteg-eszköznek, amivel pár speciális dolog megvalósítható, de sok más általános feladatra meg teljesen alkalmatlan.

Mindenesetre ha bizalmat szavaztál neki, feltétlenül oszd meg a vele készült csodákat a Vintage Pub csoportban, ahol szakértő szemek várják őket.

Ha szervizeléssel, javítással, a típussal kapcsolatos más problémád akadt, bátran kopogtass be a szerelőműhelybe.