hispan's photoblog
site version 10.2.3.5


FULLFRAME vs. APS-C


Mekkora szenzor kell nekem?


2015. november 2. • frissítve: 2020. október 15. • Horváth Krisztián

Fontos: ez a cikk évekkel ezelőtt jelent meg először, és bár azóta minden bizonnyal frissült, tartalmazhat olyan információkat, amik mostanra elavultak.

Az utóbbi években számos fotóstárssal beszélgettem technikai kérdésekről, és azt tapasztaltam, hogy sokakat foglalkoztat a szenzorméretek problémája, illetve az ehhez kapcsolódó felszerelések kérdése. Az átfogó 50mm-es tesztünk után világossá vált számomra, hogy érdemes egy rövidebb (értsd: rettenetesen hosszú) írást szentelni ennek a témának, mert bár a gyakorlottak értik a különbségeket szenzor és szenzor között, az újdonsült géptulajdonosok sokszor nem tudják, mit tartanak a kezükben.

Arra törekedtem, hogy a különböző méretű érzékelőket több szempontból is összehasonlítsam, valamint illusztráljam is a különbségeket (életszerű tapasztalatokkal). Így te is könnyen eldöntheted, hogy milyen alapterületű szenzorra is van szükséged.

A vizsgálat módszere

A teszthez két különböző méretű szenzort (két vázat) használunk majd, egészen pontosan egy fullframe (FF) és egy APS-C méretű lapkát (Canon EOS 5D MII, Canon EOS 50D). Ahogy azt lentebb még részletesen tárgyalom, ezeken kívül is számtalan szenzorméret létezik, ám úgy gondolom, hogy pusztán az eltérő méretekből eredő különbségek szemléltetésével is hasznos megállapításokat lehet tenni. Ezen kívül pedig ez a két méret a legelterjedtebb érzékelőméretek közé tartozik, és erős rokonságot mutat a Nikon és a Sony hasonló felosztásával (DX-FX).

Természetesen a két használt váz nem esik egy kategóriába, ám a cikk során látni fogjuk, hogy ennek igazából most nincsen jelentősége, hiszen a tesztképeken főleg a képi világ eltéréseire akartam koncentrálni, nem pedig - a szenzortól is függő - képminőségre. (Emellett aki ismeri a Canon-termékek "családfáját", tudja, hogy ez a két váz igen sok hasonlóságot is mutat. Részletes összehasonlítás ide kattintva érthető el a dpreview oldalán.)

Ahány váz, annyi szokás...

Kezdetnek megpróbáljuk áttekinteni a manapság is létező szenzorokat és bevezetlek a dolgok hátterébe. Ígérem, hogy nem fogunk elveszni a technikai részletekben.

Mi az a FullFrame?

Manapság ahány gyártó, annyi szenzorméret, meg ezek variációi léteznek. Ha csak a tükrös vagy távmérős rendszerekre gondolunk, és figyelmen kívül hagyjuk, hogy régen is voltak kis-, közép-, és nagyformátumú optikai rendszerek, akkor azt mondhatjuk, hogy a digitális éra kezdetéig a legtöbb fotózni szerető amatőr a 35mm-es (kisformátumú) gépekhez juthatott hozzá elsősorban. A 35mm itt most nem egy objektív gyutávjára vonatkozik, hanem a filmtekercs méretére (pontosabban a szélességére: 24mm a "hasznos" terület magassága, plusz 5,5mm mindkét oldalon a lyukakkal perforált, filmtovábbításhoz szükséges szélek, összesen tehát 35mm). Ilyen 35mm-es filmet mindenki látott már.

Számunkra nem is annyira a nyersanyag, hanem a filmtekercsre exponált kép mérete az érdekes. A 35mm-es fényképezőkben egy 36x24mm méretű téglalapon keresztül érkezhet a fény a fényérzékeny anyagra, mely rögzíti a látott képet. Ezt a 36x24mm-es kockát nevezik fullframe-nek, vagy más néven Leica-kockának.

Érdekességként tovább árnyalhatjuk a képet: az, hogy egy gépbe 35mm-es film került, nem feltétlenül jelentette azt, hogy arra 36x24mm-es képeket exponált. A Mometta 24x32mm-es, a Canon Demi vagy a szovjet Smena 24x18mm-t (utóbbi kettőt ezért half-frame-nek, vagyis felezőgépnek is nevezik), a filmes Olympus Pen pedig szintén 24x18mm-t fényképezett a filmre, portré (vagyis álló) módban.

Amikor a digitális fotózás elkezdte bontogatni szárnyait, még nem komplett digitális gépeket építettek, hanem olyan kiegészítőket készítettek hagyományos tükörreflexes gépekhez, melyek a film helyére a digitális lapkát illesztették (vagyis a gép nagy része, beleértve a zárat, a tükröt, a keresőt és minden mást, változatlan maradt). Az első ilyen gépek tehát valamiféle hibridek voltak analóg és elektronikus alkatrészekkel.


Olvastad már a friss cikkeket a tudásbázisban?

A Kodak DCS rendszere volt az első, kereskedelmi fogalomban is kapható ilyen megoldás Nikon és Canon vázakhoz. 1991-ben indult hódító útjára, és egy Nikon F3 vázon "élősködött". Egy hátfalból, valamint a gép alá nyúló egységből állt, mely az adatrögzítőt és az energiaforrást is tartalmazta.

És pontosan itt kezdődött a crop-szenzorok története. A digitális szenzortechnológia születésekor ugyanis még igen kezdetleges megoldásokat alkalmaztak, és a mérnökök nem is álmodtak arról, hogy egyből egy Leica-kockát töltsenek meg elektromos képérzékelő pontokkal. Ennél jóval kisebb alapterületű érzékelőket építettek. Ezzel pedig megszületett a crop-faktor fogalma, mely azt jelöli, mekkora is egy adott érzékelő a 36x24mm-es kockához képest. De mielőtt ebbe belemennénk, egy gyors áttekintést adok a crop-os érzékelőkről.

A Nikon mérnökeinek volt egy mentőötletük arra, hogy leküzdjék a fullframe-méretű érzékelő hiányát: a Nikon E2-be csak egy 2/3"-os CCD került, azonban teljes képkockát rajzoló F bajonettes objektívek csatlakoztak rá. A tükör mögé ezért bekerült egy "kicsinyítő" lencsesor, ami a fullframe-méretű képet összenyomta a szenzor méretére, így a képi világ nem változott. Ez persze más téren eredményezett kompromisszumokat. Akit részletesebben is érdekel, az itt olvashat a Nikon E2-ről. Kis szenzoros MILC gépekbe ma is lehet kapni ehhez hasonló "kicsinyítő" lencséket "speed booster" vagy "lens turbo" elnevezéssel. Mivel ezek a plusz lencsetagok elég nagyok, tükrös gépekbe nem férnek bele, csak tükör nélküliekbe. Lentebb még lesz róluk szó.

Nagy a szenzorok állatkertje

A gyártók az 1990-es évek eleje óta számtalan szenzorméretet (és ezekre épülő komplett digitális fotós rendszereket) dolgoztak ki. Ahogy a cikk elején említettem, nem fogom tudni mindegyiket egyesével tesztelni és bemutatni, de igazából nem is ez volt a célom. Az alábbi képen áttekinthetjük és felmérhetjük, hogy egy-egy lapka mekkora területet is jelent az eredeti 36x24mm-es mérethez képest:

Az ábrán az első sorban látható a FF és az APS-C (Advanced Photo System type-C) szenzor, jelen tesztben ezeket fogjuk használni. Kettejük között a crop-faktor 1,6. (Nikonon az FX - DX, illetve Sony-n az FF - APS-C közötti crop-faktor 1,5, tehát nagyon hasonló érték.)

Szívem szerint a méreteken túl belemennék abba, mit is jelent egy digitális szenzor, valamint hogyan működik és milyen fejlődési fázisai voltak, ám erre jelen írás keretei nem adnak módot. Akit részletesen érdekel a digitális képfeldolgozás, annak javaslom, hogy böngéssze a pixinfó örökérvényű cikksorozatának vonatkozó fejezeteit.

Miért alakult ki a jelenlegi helyzet?

Felmerülhet a jogos kérdés, hogy miért nem minden kamerában 36x24mm méterű a képérzékelő? A kérdésre fentebb már adtam egy részleges választ (technikai kihívások a fejlesztés kezdetén), ám az nem magyarázza meg azt, hogy 25 évvel a technológia bevezetése után miért van jóval több crop-os érzékelő, mint fullframe.


[X] hirdetés

Manapság a jelenség oka elsősorban a pénz és az egyszerűség, az előállítás során keletkező hibák, a folyamatok mögött pedig tágabb értelemben a miniatürizálás tendenciája áll. Kalandozzunk kicsit a gyártósorok világában!

Pénz és praktikum

Ha a praktikus oldalát veszem a dolgoknak, akkor világosnak tűnik, hogy egy kisebb szenzort olcsóbb legyártani, mint egy nagyobbat, ám ez az elektronika világában részben csak látszólagos. Egy új termék vagy technológia költségeinek javát ugyanis a fejlesztés és a gyártósorok elkészítése teszi ki, maga a sorozatgyártás már nem kerül szinte semmibe (hiszen a digitális eszközöknek minimális az anyagigénye; lentebb ezt azért pontosítom majd). Sajnos a sörre ugyanez nem igaz.

Mindez azt jelenti, hogy ha egyszer már kifejlesztettem egy szenzort és elkezdtem a sokszorosítását, akkor (elvben) mindegy, hogy az mekkora, mert kb. ugyanannyiba kerül elkészítenem (itt most tudom, hogy túlzok, de erről lentebb még írok az előállítási hibáknál). 36x24mm vagy 23x15mm már nem sokat nyom a latban (ha nem nézzük a "statisztikai selejtet").

Persze valószínű, hogy a fullframe szenzort drágább volt kifejleszteni, hiszen - mint azt látni fogjuk - a profi fotós felszerelésekben még mindig FF szenzor van, márpedig a technológiai újítások mindig a legdrágább eszközökben bukkannak fel először (aztán szépen lassan leszivárognak az alsóbb kategóriákba is, és megfizethetővé válnak mindenki számára). Mégis, ha ettől eltekintünk, egy nagy adag marketinget találunk: egy gyártó akkor jár el jól, ha minden piaci rétegnek tud kínálni terméket, a profiktól az amatőrökön át a turistákig.

Az is igaz azonban, hogy a profik vannak a legkevesebben, így nem csoda, ha olyan eszközökből gyártanak többet, ami a "tömegeknek" szól. Ez az egyik oka annak, hogy sokkal több az APS-C-s (vagy ehhez hasonló szenzorméretű) gép, mint a fullframe-es. (És persze a nagy gyártók ismerik a piaci terjedés törvényeit: ha be akarsz vezetni valamit a fogyasztóknak, add drágán és célozd a profikat: mindenki a profikat szeretné utánozni.)

A fentiekkel nem szeretném azt sugallni, hogy nincs minőségbeli különbség egy profi és egy amatőr gép között. Attól, hogy egy adott alkatrész legyártása nagyságrendileg ugyanannyiba kerül az ipari módszerek miatt, még nem biztos, hogy ugyanazokat az anyagokat és összeszerelési kritériumokat alkalmazták, valamint a garancia és a támogatás sem ugyanannyi lesz eltérő ársávba eső gépekre.

Statisztikai selejt

Ezt a jelenséget csak én neveztem el "statisztikai selejtnek", de jól fedi a problémát. Leegyszerűsítve: a képérzékelőket szilícium-lapkákba marják, melyekben vannak apró anyaghibák. Egy-egy szilícium-lapba nem egyetlen, hanem egymás mellett sok érzékelőt marnak egyszerre, amiket a gyártás során aztán majd elkülönítenek, "szétvágnak".

Ha egy waferen van mondjuk 30 apró hiba, és 30 nagyobb (mondjuk fullframe) szenzort marnak bele, statisztikai alapon 25 hibás lesz köztük, és csak 5 jó. A hibásakat kidobják, ami nem túl gazdaságos. Ha ugyanerre a 30 hibával rendelkező szilícium-lapra 100 kisebb (mondjuk APS-C) szenzort marnak, akkor a 30 hiba több szenzor között oszlik meg, vagyis "csak" 30-at tesz tönkre, marad 70 jó szenzorunk.

Ráadásul minél nagyobb a legyártani kívánt szenzor alapterülete, a hiba esélye annál nagyobb (exponenciálisan növekedik, vagyis az egyre nagyobb szenzorok esetén a hibátlan darabok esélye már közelít a nullához). Gazdaságosabb tehát kisebb szenzorokat marni a szilícium-lapokba, mint nagyokat, és ezért végső soron - a teljes eljárást tekintve - a nagyobb szenzor drágább (a több selejt miatt).

A lenti kép eredetije a wikipédiáról van (magyarítottam), amit pedig nézni kell rajta, az a piros pöttyök (anyaghibák) és a szenzorok viszonya: a nagyobb szenzorokat sokkal nagyobb eséllyel teszi selejtlistára ugyanaz a 30 hiba, mint a kisebbeket (sárga a hibás, szürke a hibátlan). Ezen kívül ugyanakkora szilícium-lapkára kisebb szenzorból sokkal többet tudok gyártani egyszerre.

Miből születik a szenzor?

A fentebb említett kör alakú wafereket, amikbe aztán a különböző áramköröket marják, egy hosszúkás szilícium tömbből (kristályból) vágják le. Gyakorlatilag leszeletelik ezt a nagyon precízen, igen nagy tisztasággal öntött rudat, mintha csak szalámit vágnának. Bár a gyártás során mindent megtesznek, hogy kerüljék a szennyeződéseket és anyaghibákat, egy kevés mindig kerül a kész tömbökbe, innen származnak aztán az előző ábrán szereplő "piros pöttyök". Egy ilyen tömb értéke kb. félmillió euró (150 millió forint). Az előző képen Pap Gyula látható egy hibás, kiállításra szánt szilícium-kristály mellett, a következő fotón pedig a már leszelt wafer, melybe változatos eljárásokkal belemarták a szenzorokat. A wafert ezután szétvágják, kész a süti.

Minden egyre kisebb

A dolog harmadik oka az egyszerűség, valamint a miniatürizálás. A kisebb jobb - lehetne ez korunk jelmondata, hiszen minden eszközünk, melyet képességeink kiterjesztésére használunk, egyre kisebb és takarékosabb. Miért ne lehetne ez igaz a fényképezőkre is?

Nem véletlen, hogy a tükrös rendszerek részesedésének rovására az utóbbi években annyira előretörtek a MILC-gépek. De ez csak egy példa. A szakmát gyakorló marketingesként általában véve igaznak látom, hogy mindenki a lehető legegyszerűbb megoldásokra törekszik. A legtöbb embernek nincsen szüksége nagyméretű tükörreflexes gépre FF szenzorral. A mindennapokban a kicsi, zsebre vágható dolgok az egyszerűek.

Nagyobb kép = nagyobb számítási igény

Számolni kell azzal is, hogy a fullframe-gépek több adattal dolgoznak a nagyobb érzékelő miatt (egységnyi méretű pixeleket feltételezve), ezt pedig tovább tart feldolgozni. A gyorsabb feldolgozáshoz gyorsabb processzorok kellenek, ez pedig többe kerül.

Talán keveseknek nyilvánvaló a tény, de nem a legdrágább fullframe-gépek a "leggyorsabbak", ha az adatfeldolgozást vagy a sorozatfelvétel képességét nézzük. Az egymás után elkészíthető és kimenthető képek számát tekintve a crop-os gépek rendszerint felülmúlják (darabszámban és sebességben is) a fullframe-es gépeket.

Nagyobb szenzor = nagyobb alkatrészek = nagyobb elhasználódás

Szintén érdemes itt megemlíteni, hogy a nagyobb szenzorhoz nagyobb tükör, ahhoz nagyobb segédtükör, nagyobb zár és általában véve méretesebb mechanikai alkatrészek kapcsolódnak. Ezek tömege nagyobb, mint a crop-os gépekben levő mozgó alkatrészeké, így elhasználódásuk is gyorsabb.

Mivel a fullframe-gépek drágábbak, a profi fotósok elvárják, hogy a garantált üzemidők is magasak legyenek. Ahhoz, hogy nagyobb elhasználódás mellett tartani lehessen az azonos, sőt jobb minőségi- és élettartam-mutatókat, jobb, erősebb alkatrészeket kell legyártani, amik drágábbak. Megint csak egy indok a fullframe-gépek magas árával és a crop-os gépek magas darabszámával kapcsolatban.

És persze a technológia közben felülírja ezt is: 2018-ban fogj a kezedbe egy Sony A9-et vagy egy A7III-at: már egyáltalán semmilyen mozgó alkatrész nem szükséges bennük az akár 1/32.000-es zársebességű expozíciókhoz. Nincsen, ami tönkremenjen. Varázslat!

A marketing és a birkák fogyasztók

A gyors és könnyű megoldásoknak van még egy olvasata, nevezetesen a gyártók értelmezése. Egy cég akkor igazán sikeres, ha a fejlesztéseit ügyesen tudja kommunikálni, műszaki cikkeknél pedig ez a "jól megválasztott" és "beszédes", számszerűsíthető paramétereket jelöli.

Emlékszünk rá, hogy nem is olyan régen a porszívókat még a teljesítményük alapján válogattuk? Jöttek az egyre nagyobb és nagyobb gépek, ostromolva a 2000 wattos küszöböt. Közben semmi értelme sem volt a dolognak, mert ez egyrészt nem a szívóteljesítményt jelölte, csak a motor erejét, másrészt semmit sem árult el a porszívó valódi hatékonyságáról (például arról, hogy mit is szűr ki valójában és miért nem lehet berántani, ha benzines).

A fényképezőknél ez a szám a megapixel lett. Ma már nem kérdés a témához értők körében, hogy nem az érzékelő abszolút felbontása a legfontosabb szempont (a dinamikatartomány vagy a zajtűrés például sokkal fontosabb), mégis a gyártók akarva-akaratlanul éveken keresztül ezt a számot választották fő vezérfonalnak és jöttek az egyre nagyobb felbontású gépek. Az emberek pedig csak ámultak az 5-10-20-50 MP-es masinákon. De van ennek értelme önmagában?

Most sem szeretném azt sugallni, hogy a felbontás növekedésének nincsen értelme, hiszen ez nem lenne igaz. Manapság is van megapixel-háború, mert a fogyasztott digitális tartalmak minősége javul, felbontásuk pedig folyamatosan nő, így van igény az egyre több képpontot tartalmazó szenzorokra.

Röviden ezek azok a jelenségek és folyamatok, amik oda vezettek, hogy napjainkban ilyen sokféle digitális szenzorral találkozhatunk. De mi köztük a számodra legfontosabb különbség?

Mi az a crop-faktor?

Most, hogy áttekintettük, mit jelent az eredeti 35mm-es kisformátumú képkocka, valamint láttuk, hogy ehhez képest milyen méretű érzékelőket gyártanak a gyártók és miért teszik ezt, álljunk meg egy pillanatra a sokat használt jelöléseknél is.

A crop-faktor tulajdonképpen nem más, mint az érzékelőnk méretének aránya a fullframe kocka méretéhez képest. Ilyen értelemben a fullframe szenzor crop-faktora 1, minden ennél kisebb érzékelőé pedig valamilyen 1-nél nagyobb szám. (A dolgot most nem bonyolítom azzal, hogy az érzékelő mérete a gyártók olvasatában nem minden esetben a fényérzékeny területet jelöli, hanem a teljes tokozott lapkát, vagyis a széleken lehet olyan rész, mely nem is vesz részt a képalkotásban.)

Egy tört szám azonban nem ad a mindennapokban használt optikai mutatók mellé segítséget. Miért? Mert ha egy optikáról akarunk megtudni valamit, akkor az egyik legfontosabb mutatója a gyújtótávolsága (röviden gyutáv), mely egy mm-ben kifejezett érték. Ezt az értéket minden esetben egy fullframe-érzékelőre vetített kép alapján adják meg (akkor is, ha a valóságban az optika ki sem tudja rajzolni a nagyobb szenzort; fontos persze tudnunk, hogy a gyutávnak/képszögnek van saját, szenzormérettől független definíciója, ez azonban jól egybeesik azzal az esettel, ha fullframe lapka van az optika mögött).

Maga a gyújtótávolság definíció szerint az optikai rendszer egyik tulajdonsága. Igaz ugyan, hogy szoros összefüggésben van az adott optika látószögével, de nem függ az objektív mögé helyezett szenzortól. Ez az igazi oka annak, hogy egy csak APS-C lapka rajzolására alkalmas objektívre is az ekvivalens, vagyis fullframe szenzoron tapasztalható gyutávját írják. Egy optika gyutávja (X mm) azt jelenti, hogy a végtelenből érkező párhuzamos fénysugarakat a fő síkjától számítva X mm-es távolságba gyűjti össze egy pontba.

Mindjárt részletesen is látni fogjuk, hogy a szenzor mérete - a végeredmény szempontjából - megváltoztatja ezt a gyújtótávolságot, így olyan értékre van szükség, mellyel gyorsan számolhatunk. Ezért szokták crop-faktorként megadni azt a szorzót, mellyel az érzékelő elé kerülő optika gyújtótávolságát kell megszoroznunk.

Példa: ha az előbb említettek szerint a fullframe-szenzor crop-faktora 1, az APS-C szenzoré pedig 1,6, akkor a fullframe szenzor elé helyezett 50mm-es optika ténylegesen 50mm-es lesz, ugyanez a lencse APS-C szenzor előtt azonban már 80mm-esnek felel meg. Ugyanígy egy 85mm-es objektív fullframe szenzorral 85mm-nek megfelelő látószöget ad, APS-C-n azonban már "csak" 127,5mm-est. És így tovább...

Valójában az optika gyújtótávolsága nem változik, bármilyen szenzor is kerül mögé, csupán a vetített képből fog fel kevesebbet a kisebb szenzor, vagyis szűkebb lesz az optika hasznosítható látószöge, tehát növekedik a látszólagos gyújtótávolság (nagyobb gyújtótávolság kisebb látószöget jelent). Ez egy bonyolultabb kérdés, amiről részletes cikket olvashatsz ide kattintva.

Mutatom képen is, hogy lássuk, miről van szó:

A fenti példában a kör alakú kép jelenti azt a teljes képmezőt, amit az objektív vetít, és ebből vágja ki a fullframe és a crop a maga területeit. Készítettem egy másik típusú ábrát is, melyen talán jobban látható, miért jelent a crop-faktor gyutáv-szorzást és látószög-szűkülést. Pirossal a fullframe szenzor az első képen, a másodikon pedig kékes-zölddel a crop (halványan jelezve itt is, hogy az optika ugyanúgy rajzolja a fullframe-kockát, de a kisebb érzékelő miatt ezt nem látjuk):

A crop-faktor azonban csak egy mutató, mely végső soron a látószögünket befolyásolja. Komponálási szempontból sokkal fontosabb dolgokat viszont teljesen elfed. Aki együtt gondolkodott velem, már rájöhetett arra, hogy a kivágás minden mást is megváltoztat (hiszen magát a kivágást a tárgytól való távolságunk növelésével vagy csökkentésével mósosíthatjuk, ha van rá helyünk).

A cikk "tesztelős részében" erre a "minden másra" szeretnék kicsit kitérni, nevezetesen a képi világ jellegének változására. Megvizsgálom majd azt, hogyan változik a mélységélesség és a képszélek torzítása, és ezeknek milyen hatása van az alkotott fotóra.


[X] hirdetés

Itt tennék hozzá egy kiegészítést is a kérdéshez: a 35mm-es gépek korában egyértelmű volt, hogy minden objektívnek ki kell rajzolnia a fullframe-kockát. Bizonyos szempontból ennek a világnak a hagyományát őrzi a mai napig az, hogy az objektívek gyújtótávolságát FF-kockára értelmezve adják meg. Igen ám, de a gyártók rájöttek arra, hogy ha nincsen minden gépben fullframe-szenzor, akkor nem is kell minden objektívnek kirajzolnia azt. Így születtek meg azok a lencsék, melyek csak a kisebb érzékelőknek elegendő nagyságú képet vetítenek (ezek a szenzoroknál már részletezett okokból is szépen terjedtek: alacsonyabb ár, kisebb méret, egyszerűbb előállítás, piaci pozicionálás).

Canonnál az EF-S, Nikonnál a DX jelöli azokat az optikákat, amik nem helyezhetőek fel fullframe-es vázakra, mert bár a bajonettjük azonos rendszerű, nem rajzolják ki a Leica-kockát (csak valamilyen kisebb, jellemzően APS-C méretet). Sony E rendszerű gépeknél nincsen ilyen megkötés: APS-C-s optikát a fullframe vázra helyezve a váz automatikusan APS-C módba kapcsol, vagyis a képmezőnek csak a középső, APS-C méretű részével fotóz (természetesen csökken a felbontás). Mindezek miatt igaz az az ellentmondásos helyzet is, hogy bár ezek a "kisebb" lencsék csak kisebb szenzorokkal dolgoznak együtt, a gyutávjuk még mindig FF szenzor szerint van megadva, így APS-C-s gépeken alkalmazni kell rájuk a crop-faktort. Népszerű példával élve: a Canon közkedvelt 18-55mm-es kitobjektívje valójában kb. 28-88mm-nek felel meg.

Fullframe-adapterek

Felmerülhet a kérdés, hogy miért ne lehetne "összenyomni" a teljes képkockára vetített képet a kisebb szenzor méretére, megőrizve így az eredeti kivágást? Erre a gyártók is gondoltak, és megalkották a "speed booster" vagy "lens turbo" megnevezésekkel futó adaptereket. Ezekben olyan optika van, mely "összegyűjti" a fullframe képet és kisebb alapterületre vetíti ugyanazt. Ráadásul így több fény jut egységnyi területre. A probléma csak az, hogy ennek a "plusz optikai rendszernek" az objektív és a szenzor között kell lennie, ott pedig tükörreflexes gépeknél már van valami: a tükör. Ezért ez a megoldás többnyire csak tükör nélküli, főleg MILC kategóriás gépeknél érhető el. Emellett az optika törvényeinek jóvoltából szinte mindig képminőség-romlással jár a használata.

Szenzorméret és felbontás

Erre a kérdésre is szeretnék kitérni, mielőtt a gyakorlati teszteket ismertetem, hiszen ez a szenzorok képminőségével áll kapcsolatban. Bár korábban azt ígértem, hogy nem megyünk bele részletes elektronikai kérdésekbe, ezt az ígéretemet már úgyis megszegtem, így most lássuk azokat a pici pixeleket közelről!

A kérdéses dolog azzal függ össze, hogy a crop-szenzorok kisebb méretűek, vagyis a rajtuk található "alkatrészek" is kisebbek. (A crop-szenzor ugyanis nem egyszerűen "kivágása" egy fullframe-szenzornak, arányosan kevesebb képponttal, sokkal inkább egy nagy szenzor kicsinyített mása.) Alkatrészek alatt az előbb magukat a képérzékelő pontokat értettem. Csináltam egy ábrát, melyen két kitalált 48 pixel (vagyis 0,000048 megapixel) felbontású szenzort rajzoltam. Mindkettőn 8x6 képpont van, ám az egyik fullframe, a másik APS-C méretű. Jól látható, hogy a kisebb szenzorméret kisebb képérzékelő pontokat is jelent adott felbontásnál maradva:

Elektronikus eszközök esetében minél kisebb valami, annál nagyobb tud lenni az elektromos zaj, vagyis olyan elektronok sokasága, melyek nem a megfelelő helyen vannak. Képzeld el, hogy a romkocsma alapterülete az este folyamán összemegy, de ugyanannyi ember marad benne. Logikus, hogy a hely csökkenésével egyre több lesz a nem a megfelelő lokációban levő csalfa lányok száma is.

A digitális szenzorok tulajdonképpen fénycsapdák millióit tartalmazó rácsok, melyeken egymás mellett vannak a fotonok befogására és elektromos töltéssé alakítására alkalmas egységek. Ezekből számtalan féle létezik, közös tulajdonságuk azonban, hogy a beérkező fény mennyiségének megfelelő töltést generálnak (a színes kép alkotásába most nem akarok belemenni).

Eddig egyszerűnek tűnik a dolog, de ha belegondolunk abba, hogy mennyire aprók e képpontok, akkor eszünkbe fog jutni az is, hogy az elektronok előszeretettel pattannak át egyik helyről a másikra - mégpedig oda is, ahova nem lenne szabad. Egyrészt nagyon nehéz a tökéleteshez közeli szigetelést megoldani a pixelek között, másrészt a világegyetem végső soron kvantumos elvek szerint működik, a kvantummechanikában pedig semmi sem bizonyos, így az elektronok helyzete sem. Kis méretek esetén váratlan helyeken bukkanhatnak fel.

Képzelj el sok-sok doboz macskát, és gyorsan beláthatod, hogy bármilyen szigetelést is választottál, előbb vagy utóbb egyik-másik macsaka rossz helyre fog kerülni. Leegyszerűsítve ez az a jelenség, amit az érzékelő zajosodásának nevezünk.

A fentiekből már kitalálhattad, hogy mire szeretnék itt rávilágítani: ha a crop-szenzor képpontjai kisebbek, mint a fullframe-szenzoré, akkor logikus, hogy jobban is fog zajosodni, vagyis rosszabb lesz a képminősége. És ez bizony általában véve igaz is.

A kisebb képpontoknak van még egy következménye, ez azonban már szorosan kapcsolódik magukhoz az optikákhoz, és máris szót ejtek róla.

Szenzorméret és optikai felbontó képesség

Az optikai felbontó képesség, vagy más néven feloldóképesség az objektívek egy olyan teljesítémény-mutatója, mely - leegyszerűsítve - arról tájékoztat minket, hogy mekkora az a legkisebb részlet, melyet a lencse még felismerhetően ki tud rajzolni. A fotogrammetriában ezt az 1mm-re eső vonalak és vonalközök összességével adják meg, vagyis vonalpár/mm lesz a mértékegysége.

Miért érdekes ez nekünk? Azért, mert ha a crop-szenzoron kisebbek a képpontok, akkor értelem szerűen nagyobb feloldóképességű objektívre van szükségünk, hogy azokat ki tudjuk rajzolni. Másképpen fogalmazva: egy objektívnek sokkal egyszerűbb éles képet adnia fullframe-szenzoron, mint crop-szenzoron.

Rajzoltam egy ábrát erről, ahol az objektív felbontóképessége 6 vonal/mm (3 vonalpár/mm). A fullframe szenzor képpontjait - az egyszerűség végett - szintén 6 darabban határoztam meg milliméterenként. Ennél értelem szerűen kisebbek az APS-C lapka képpontjai, így azokból sokkal több (9 darab) jut minden milliméterre.

Látható, hogy míg a fullframe lapkának minden képpontjára jut egy vonal (vagyis minden képpontot élesen fog kirajzolni), addig az APS-C szenzornak nem jut minden képpontjára egész vonal. Utóbbinál az egyes pixeleknek osztozniuk kell a vonalakon, amiből világosan következik, hogy a végleges képen romlik majd a képminőség (nem lesz annyira éles a kép).

Ebben a tekintetben a fullframe szenzoroknak megkérdőjelezhetetlen előnyei vannak a crop-os lapkákkal szemben. Bármilyen tetszőlegesen választott optika nagyobb valószínűséggel lesz éles(ebb) FF vázzal, mint crop vázzal (hiszen a folyamat visszafelé már nem akkora probléma: ha az objektív feloldóképessége haladja meg a szenzorét, akkor ugyan nem tudjuk kihasználni az optikai maximális képességeit, maga a fotó azonban éles lesz, hiszen az érzékelőlapka több, mint elég részletes képet kap).

Ez a kérdés főleg akkor érdekes, ha az ember régebbi objektívekkel is fotóz. Eltekintve attól, hogy ezeket eleve teljes képkockára találták ki (erről lesz szó bőven a képi világgal foglalkozó részekben), előfordulhat, hogy az optikai felbontóképességük is gyengébb. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy crop-szenzoros gépeken kevésbé éles, fátyolos, homályos képet adhatnak (míg ugyanezek az üvegek fullframe-szenzoron tűélesek).

Ez is egy szempont, melyet a fullframe vs. crop kérdésben szem előtt kell tartanunk.

A mikrolencsék és a képminőség kapcsolata

Van itt még egy jelenség, melyre Török György hívta fel a figyelmet. A modern szenzorok előtt mikrolencsék vannak, mégpedig minden egyes képérzékelő pont előtt találunk ilyeneket. Ezek feladata, hogy a fényt a képérzékelő fényérzékeny pontjaiba koncentrálják. Ennek még igen kicsi méretekben is hatalmas a jelentősége, hiszen több (koncentráltabb) fénnyel minden szenzor hatékonyabban dolgozik. A részetekbe nem érdemes itt belemenni (a fent linkelt eredetiben van erről bőven szó), annyit azonban témánk szempontjából fontos kiemelni, hogy ezeket a mikrolencse-sorokat másképpen optimalizálják minden egyes vázban.

Ezért van az, hogy még adott gyártón belül is teljesen eltérő teljesítményre képesek (optikai szempontból) a legjobb lencsék is. Nincs ez másképp a manuális objektívekkel sem. Bár erre vonatkozó részletes mérésekhez sokkal több időre (és vázra) lenne szükségünk, annyit fontos kiemelni, hogy a szenzor és a lencse között az egyes mikrolencsék igen nagy mértékben befolyásolhatják a kapott képet. Magyarán: sokszor egy bizonyos antik (vagy akár új) objektív teljesen másképpen viselkedik különböző vázakon, és nem mindig a drágábbon adja a jobb képet.

Gyakorlati tesztek

Jöjjön most az izgalmas rész, mikor is végre "terepre" visszük két szenzorunkat és a gyakorlatban is láthatjuk, mi a különbség. Mivel elsősőrban a képi világ eltéréseit szerettem volna bemutatni, az egyszerűség kedvéért a fotókat Av módban rögzítettem. Fix 50mm-es lencséket használtam, hogy világos legyen, miképpen dolgozik a két rendszer azonos gyújtótávolságú optikával. Természetesen lesz olyan sorozat, ahol a kivágást "lábzoom-al" korrigálom, mert a gyakorlatban ez sokszor megesik. Minden más technikai részletet jelzek az egyes tesztek mellett.

A kivágás változásai fix tárgytávolságon

Először azt akartam érzékeltetni, hogy mit is jelent a crop-faktor 1,6-os szorzója, vagyis mennyivel csökken a látószögünk változatlan tárgytávolság esetén. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy sem a saját helyzetemen (a gép helyzetén), sem pedig a tárgy helyzetén nem változtattam, csupán kicseréltem a használt szenzort (az objektív is azonos volt, SMC Takumar 50mm f/1.4).

Az első tesztben fix 1 méter a tárgytávolság, a sör pedig hideg volt. Három rekeszértéken (1.4, 2.8, 5.6) vettem fel a tesztfotókat. Kattintásra nagyobb méretben is megtekinthető az összehasonlítás:

Jól érzékelhető, hogy az 1,6-os szorzó mennyivel szűkíti a látószöget. Természetesen itt előreáltó voltam, és úgy választottam meg a tárgytávolságot, hogy az APS-C szenzorra még éppen ráférjen kényelmesen a sörösüveg. Így gyakorlatilag a fullframe váz esetében "tágult" a látószögem.


[X] hirdetés

Igen ám, de mi van akkor, ha nem tudok egy méterre állni a tárgytól, mert mondjuk egy fal van mögöttem? Mit eredményez, ha mondjuk 0,5 méteres tárgytávolságot választok, és a kivágás éppen a fullframe szenzornak kényelmes? Ez történik:

Röviden: a kérdéses téma nem fért bele az 50mm-be. Általánosítsuk a helyzetet, hiszen egy fűszeres üveget könnyen távolabb rakhattam volna, hogy beleférjen az APS-C-s képmezőbe is, azonban gyutávtól függetlenül lehetnek olyan helyzetek, amikor az APS-C szűkebb látómezeje nem elég. Páldául hiába van nálunk egy 17mm-es objektív, ha eladó lakásunk egy szobáját kell lefotóznunk. Ha "nem fér bele" az APS-C gép 17mm (valójában 17mm * 1,6 = kb. 28mm) kivágásába a szoba, mert a falaktól nem tudunk távolabb állni a témától, akkor csak egy fullframe váz valódi 17mm-e (nagyobb szenzora) segíthet.

Akik most azt mondják: "hiszen ennek semmi értelme, zoom-objektívem van, csak nagyobbra állítom a látószöget, és máris elfér a chili rajta", azoknak ismételten megjegyezném: adott gyutávolságon hasonlítom össze a két szenzort, vagyis megegyező gyutávon a fullframe mindig nagyobb látómezőt fog adni, mint a crop. És egyszer minden zoom-nak vége szakad, semmit sem lehet a végtelenségig tekerni (lentebb mutatok "extrém példát" erre)...

A fenti két tesztfotón nem változtattam a tárgytávolságot, csak a látószög különbségeire koncentráltam. Mint korábban azonban írtam, ez a szenzorméreteknek csupán az egyik fontos következménye. Valós körülmények között általában van lehetőség változtatni a tárgy távolságát (vagy ha úgy életszerűbb: a tárgytól való saját távolságunkat - lábzoom). Éppen ezért a következőkben arra koncentrálok, mit jelent a fullframe és a crop szenzor, ha a téma ugyanakkora részét foglalja el a látómezőnknek.

Háttérkezelés kis tárgytávolságon

Ebben a részben azt szeretném bemutatni, hogy azonos méretű kivágás mellett hogyan változik a háttér kezelése kis tárgytávolságon. Az azonos kivágáshoz a crop-os gépet természetesen távolabb kellett vinnem (hiszen kisebb a látószöge), így a "kis tárgytávolság" jelen esetben nem jelent egy fix értéket.

A fenti állítást úgy is megfogalmazhatnám, hogy a fullframe-gépet kellett közelebb vinnem a tárgyhoz. Hogy mit is jelent ez az alkotott képünket illetően, azt a tesztfotók áttekintése után máris meglátjuk/megtárgyaljuk (SMC Takumar 1.4/50).

A fenti tesztképekből két dolog látszik. Az egyik, hogy a fullframe jobban mossa a hátteret (kisebb a mélységélessége), ez pedig azért van, mert ugyanakkora szenzorra vetített tárgyméret esetében közelebb volt a tárgyhoz (kisebb tárgytávolságon pedig nő a háttérmosás). A másik, hogy változik a perspektíva is. Figyeljük meg, hogy a két gép egy tengelyen volt végig (az asztal távoli sarka, a sörösüveg és a szenzor egy vonalba esnek mindkét sorozatnál, vagyis nem azért más a perspektíva, mert odébb tettem vázváltásnál az állványt).

Az szubjektív szempont, hogy a fullframe gép "életszerűbb, természetesebb" ábrázolásmódot tesz lehetővé (bár 50mm-es optikákat használva számomra ez nem csak ízlés kérdése, hanem tény), de mindenki megnézheti a képeken, hogy a háttér teljesen más a két szenzor esetében. Ez nem is csoda: minél nagyobb a gyutáv, annál szűkebb a háttér, márpedig az 50mm-es optika APS-C szenzoron 80mm-nek felel meg.

Természetesen most sokan mondhatják: "álljunk meg egy pillanatra, a háttér mosását a rekeszértékkel kell befolyásolni". Igaz, de csak részben. A háttér elmosódottságának mértéke ugyanis legalább annyira függ a tárgytávolságtól, mint a rekeszértéktől. (A tesztben egyébként ezért használtam mindkét szenzornál mindig azonos rekeszértékeket [ez nem okozott különbséget az alkotott kép tekintetében].) Minél kisebb a tárgytávolságunk, a háttér (és az előtér) annál jobban elmosódik. És itt a lényeg: azonos kivágáshoz - mint azt fentebb már jeleztem - a fullframe-szenzort közelebb tudom vinni a tárgyhoz, vagyis közelebb fókuszálok, tehát sokkal erősebben fog mosódni a háttér.

Másképpen (precízebben) is megfogalmazhatom azt, hogy "jobban mósodik" a háttér: kisebb tárgytávolság esetén a DOF (depth of field, vagyis az a tartomány, ahol a dolgok élesnek fognak látszani) kisebb lesz, vagyis megnő az "életlen" részek tartománya, ez pedig erősebb háttér (és előtér) mosódáshoz vezet. A fullframe szenzor tehát kisebb DOF-al is "megajándékoz" minket.

Erről találtam egy hasznos videót (ez nem saját, de elég jól szemlélteti a tárgytávolsággal kapcsolatos DOF-változást). Ahogy csökken a tárgytávolság, úgy lesz egyre keskenyebb a zöld sáv (a DOF), vagyis egyre nagyobb a körülötte levő életlen rész. Mindezt eltérő rekeszértékekkel is szemléltetik:

Ez az oka annak, hogy a portréfotósok a fényerős lencsék mellett fullframe-vázakat használnak: sokkal határozottabban le lehet választani ilyen módon a háttérről (és általában a környezetéről) az alanyt, ez pedig az egyik (de nem az egyetlen) módja annak, hogy a témára hangsúlyt helyezzünk. (Sokszor látom, hogy a fotózás világába frissen bekapcsolódó lelkes géptulajdonosok crop-os gépekkel és f/4 körüli [kis fényerejű] lencsékkel próbálnak portrézni, és nem elégedettek az eredménnyel. Ennek többnyire a fenti összefüggés az egyik oka.) A következő képen éppen ezt a fajta témakiemelést próbálom érzékeltetni:

Kedvenc portréalanyomon végeztem is egy tesztet. A tárgytávolság fullframe esetében 0,6m, APS-C esetében 0,9m volt, hogy azonos méretben tölthessem ki a látómezőt ezzel az elragadó mosollyal. Egyrészt itt is megfigyelhető a jelentősen erősebb háttérmosás a fullframe esetében (és valljuk be, ez egy portrénak többnyire az előnyére válik), másrészt a fullframe valahogy természetesebbnek hat, ha arcot kell ábrázolni (elismerem, ez ízlés kérdése is lehet) (a lencse egy SMC Takumar 1.4/50 volt).

Ha már említettem a portré kérdését, azt is hozzá kell tennem, hogy a kisebb gyújtótávolság (jelen esetben a crop-faktor miatti eltérés a fullframe "javára") megváltoztatja a perspektívát, a képi világot is. Portrézásra jellemzően 50-85mm körüli lencséket ajánlanak, nem véletlenül: ezeknél nagyobb vagy kisebb gyújtótávolságokon megváltozik az emberi arc megjelenése a képeken. Ebbe részletesen nem akarok belemenni, de a perspektíva módosulásáról kicsivel lentebb még ejtek szót.

Háttérkezelés közepes tárgytávolságon

Az előző teszthez hasonlóan itt is változtattam a tárgytávolságot (vagyis a gépet vittem távolabb crop-os szenzor esetében), hogy az azonos kivágást megőrizhessem. Téma tekintetében maradtam előbbi portréalanyunknál, a lencse ismét egy 50mm-es SMC Takumar volt.

Az előző sorozatban már bemutattam, hogy miért van a háttérmosás (kisebb mélységélesség) szempontjából jelentősége a szenzorméretnek. Itt is látható, hogy a crop kevésbé mossa a hátteret adott kivágáson és rekeszértéken. Azt is észre kell azonban venni, ami általános tapasztalat az objektívek esetében: minél távolabbra fókuszálunk, a háttér annál gyorsabban "élesedik be". Ez a "gyorsulás" logikus, hiszen ha nem így lenne, sosem érnénk el a fókuszálással a végtelent, mindig csak közelednénk felé.

Viszont ez az oka annak is, hogy egy közepes, mondjuk 3 méteres tárgytávon kevésbé jön ki a háttérmosás különbsége (a "közepes tárgytáv" most a képekhez használt 50mm-es optika "középértékét" jelenti, hiszen az 50-esek 10 méter után már végtelent adnak).

A perspektíva változásai

Ha ugyanakkora gyujtótávolságú objektívvel, de eltérő méretű szenzorral szeretnék azonos kivágást elérni tetszőleges témák esetén, akkor bizony "hátrébb kell állnom" crop-os vázat használva. Ezzel azonban megváltozik az is, hogy mi kerül az előtérben és a háttérben a képmezőmbe, vagyis változik a teljes kép perspektívája. Ebben a tesztben pontosan ezt akartam szemléltetni az alábbi két képpel (a lencse minden esetben egy Helios 44M-7 volt):

Tulajdonképpen olyan ez, mintha egy 50mm-es lencsét hasonlítanék össze egy 80mm-essel, mégpedig úgy, hogy arra törekszem, hogy a választott tárgy a képmezőben azonos helyen és azonos méretben jelenjen meg. Az történik, hogy az 50mm-essel mintha kicsit "kitágítanám a teret", vagyis nagyobb szögben látom a tárgy mögötti hátteret.

Fogalmazhatnék úgy is, hogy a crop-os gépen ugyanaz a lencse (hátrébb lépés ide vagy oda) sokkal szűkebb képet ad, kicsit "bezárja a teret". Ez persze ízlés kérdése, nem minden helyzetben előnyös a nagyobb látószög. A tapasztalatom azonban az, hogy sokkal természetesebbnek és életszerűbbnek hatnak azok az 50mm-es lencsékkel készült fotók, amik a fullframe szenzor miatt ténylegesen 50mm-esek.

Swirly bokeh

A teszt nem lehetne teljes az örök kérdés megválaszolása nélkül: mi történik a Helios-lencsék csavarásával különböző szenzorokon? 50mm-es tesztünkben megállapítottuk már, hogy 44-től 44M-7-ig nincsen nagy különbség a Heliosok csavarásában, az azonban nem mindegy, hogy milyen vázon vannak. Lássuk először a tesztképeket, 1 méter illetve 2 méter távon, ahol a csavarás a legerősebben jelentkezik (Helios 44-2):

Az eredemény nem meglepő: a háttércsavarodás igazából a vetített kép széle felé kezd erős lenni, ezt a részt pedig az APS-C szenzor levágja. Hiába teremtünk ideális körülményeket a tárgy és a háttér távolsága tekintetében, ha a gépünk levágja a csavart képszéleket crop-os szenzora miatt. Mint a mellékelt ábra mutatja, nem lehetetlen elérni némi csavarodást APS-C-n sem, de ez csak a jéghegy csúcsa ahhoz képest, amire a Heliosok FF szenzoron képesek. (Ha mindenáron APS-C-n akarsz hátteret csavarni, ezt a cikket olvasd el.)

Készítettem még egy ábrát, itt két olyan képet lehet megnézni, amelyeknél törekedtem az azonos kivágásra, így a crop-os géppel távolabb álltam a témától (Helios 44-2):

A pados párosnál egyértelmű a fullframe előnye a csavarás vonatkozásában, a második párnál azonban a megváltozott tárgytáv miatt az APS-C is "erősebb" csavarást mutat (ehhez mérten persze jóval kevésbé mossa a hátteret).

Extrém esetek

Itt próbáltam meg bemutatni két olyan helyzetet, ahol nincs mód a szenzorok kivágása közti különbségből fakadó látószög-változást pozíciónk változtatásával (hátrálással) korrigálni. Választottam két szűk helyiséget, és megmutatom, mi fér bele egy 17mm-es optikával (Canon EF 17-40 f/4L). Ez a 17mm-es objektív természetesen csak fullframe vázon jelent valódi 17mm-t, egy APS-C-s gépre rakva máris "csupán" 28mm-t kapunk:

Jelen helyzetben nem volt hova hátrálni, így jól szemléltethető, mennyit "vesz el" a crop szenzor kivágása az objektív által ténylegesen nyújtott képből.

Makro

Sajnos közel-távol egyetlen makro-lencsém sincsen, így itt nem fogok tesztképeket mutatni, de mindenképpen szerettem volna kitérni erre a területre is. A fullframe és a crop rendszerek között - ahogy fentebb írtam - eltérés van a DOF nagyságában. Portrénál előnytelen volt a nagyobb DOF és kisebb háttérmosás, makrófotózásnál azonban ez az előnyünkre válhat.

Egyrészt a makro-objektívünk gyújtótávja "megnövekedik" crop-os gépen, ami azért jó, mert nem kell annyira közel mennünk a céltárgyhoz. Másrészt aki próbálkozott már makróval, az tudja, hogy milyen nehéz az éles tartományt állítani. Így ha kapunk egy kis extra DOF-ot a crop-os rendszertől makrózás közben, az feltétlenül előnyös!

!

Aztán itt van még a leképezés kérdése is. A makro-objektívek egyik legfontosabb tulajdonsága a többi lencserendszerrel szemben, hogy a leképezési arányuk 1:1, ami azt jelenti, hogy ami a valóságban 1 cm, az a szenzorra vetített képen is pontosan 1 cm lesz. Egy bogár vetített képe éppen akkora a szenzoron, mint maga az állat a valóságban (a következő árbán 1:2, vagyis fele akkora). A crop-os rendszer azért előnyösebb ebből a szempontból, mert könnyebb a crop-szenzor teljes képmezőjét kitölteni egy adott méretű céltárggyal, mint egy fullframe-szenzor jelentősen nagyobb képmezejét.

Ha makrózásra adjuk a fejünket, legyünk tisztában a crop-os rendszerek előnyeivel ezen a területen.

Tele

Ha a makrózásról ejtettem szót, a másik véglet is érdemel egy kis kitérőt. A teleobjektíveknél ugyanis - leegyszerűsítve - arra törekszünk, hogy minél nagyobb legyen a gyújtótávolság, vagyis minél távolabbról fotózhassuk a témánkat. Felmerül a kérdés: hogyan tudjuk növelni a gyújtótávolságunkat? Három megoldás kínálkozik:

Az első lehetőség természetesen a legegyszerűbb, ugyanakkor a legdrágább is. A második lehetőségnél az a baj, hogy például egy kétszerező (2x) telekonverter negyedeli a lencserendszer fényerejét, vagyis egy f/4-es objektívből f/8 lesz (egyéb hátrányairól ide kattintva olvashatsz). A harmadik megoldás azonban szinte tökéletes!

A crop-os szenzorokon - átlagosan - ugyanannyi képpont van, mint a fullframe-lapkákon, így felbontást a használatukkal nem veszítünk, ahogy fényerőt sem, hiszen a lencserendszerbe nem került semmilyen új elem. A crop-faktor miatt azonban autmomatikusan kapunk egy szorzóértéket, 1,5x vagy 1,6x nagyságút, ami jelentősen megdobhatja a gyújtótávolságunkat. Például egy 400mm-es optikából egy 1,5x crop faktorral rendelkező váz pillanatok alatt 600mm-est csinál.


[X] hirdetés

További előny, hogy az objektív által alkotott kép általában a képmező szélén gyengébb minőségű (vonalfelbontás, színaberrációk, torzítás) illetve sötétedik, ám a crop-os gép pontosan ezt a részt vágja le, így gyakorlatilag a lencse képességeinek legjavát nyújtó részt kapjuk meg a vetített képből.

Készítettem két tesztképet, mindkettőnél 300mm-es optika volt a gépeken (SMC Takumar 4/300). Az elsőnél a tárgytávolság kb. 40 méter volt, a másiknál kb. 6 méter. Látható, mennyit ad az 1,6x crop-faktor a kivágásunkhoz (ahogy az is látható, bár nem tartozik szorosan ide, hogy ISO1600-on mennyivel zajosabb a crop-szenzor, mint a fullframe).

Így már érthető, hogy sok természetfotós miért választ crop-os vázat a fullframe helyett: kapnak egy veszteségmentes "zoom"-ot. (Ezért készítette el a Canon a 7D-t, az egyetlen olyan egyszámjegyű vázát, melybe nem fullframe, hanem APS-C érzékelő került.)

A játék kedvéért készítettem én is egy "szörnyeteget": egy 4/300-as SMC Takumar tele lencsét egészítettem ki egy 2x telekonverterrel, így 8/600mm-re változott az optikai rendszer, majd ezt feltettem egy crop-os vázra (50D), így született meg a végleges, 8/960mm-es összeállítás (erről, és egyéb telékről egy másik cikkemben is olvashatsz).

Képzaj, ISO

A cikk elején jeleztem, hogy az 5D MII és az 50D nem esnek egy kategóriába, és egyébként is nehéz két különböző méretű szenzort képzaj szempontjából összehasonlítani. Ennek megfelelően kezelje mindenki fenntartással a lenti tesztsort. Hogy miért tettem be mégis ezt a részt az írásba? Mert általában véve azért igaz - és ez hatalmas előnye a fullframe szenzoroknak -, hogy a nagyobb érzékelők sokkal kevésbé zajosodnak.

A közhelyet személyes tapasztalatom is igazolja: észre sem vettem, mekkora áldás, hogy az 5D MII szenzora ISO1600, sőt akár ISO3200 értéken is teljesen tűrhető, utólag jól kezelhető, igen kis mértékű képzajt ad. Felfelé váltásnál az ember mindig természetesenek veszi a kapcsolódó előnyöket, ám amikor az 5D után újra egy crop-os szenzor került a kezembe, ismét emélkeztetett rá a technika, hogy bizony az 50D-ben (ami egyébként nem véletlenül érdemelte ki a raw-monster becenevet, mert saját kategóriáján belül igen jó a zajtűrő képessége) az ISO1600 már a veszélyes, sőt inkább a tiltott értékek közé tartozik.

A sorozat egy SMC Takumar 1.4/50-el készült f/9 rekeszértéken. A kivágott 400x400 pixeles kockák 1:1 arányúak, nem estek át semmilyen képfeldolgozáson (kattintásra png-formátumban nyílik a kép):

Teljesen szubjektív és zárójeles megjegyzés, de fontosnak tartom beszúrni: műszaki szempontból igen fontos a képzaj kérdése, amikor két szenzort/vázat összehasonlítunk, és természetesen törekedni kell a kevesebb zajra, de soha egyetlen valóban jó fotó sem "úszott még el" csupán a képzaj miatt.

Másfelől az ISO3200, ISO6400 értékek számomra kicsit amolyan "fiktív" tartományok is: a filmes fotózásban a legérzékenyebb filmek általában ISO1600-asak, és már ezek is erősen zajosodnak. Amit nem lehet megörökíteni 1600-as értéken, azt talán kár is lefényképezni az adott fényviszonyok között (vagy illene állványt és hosszabb záridőt használni).

Hogy tovább színezzem a zajról alkotott véleményemet, megemlítem azt is, hogy manapság a fotózás világában a szenzorok mennek át a legnagyobb fejlődésen, ezekben van most a legnagyobb technikai potenciál. Az utóbbi években nem csak a felbontásuk növekedett meg drasztikusan (a Canon legújabb APS-H méretű lapkája 250 megapixeles, de ma már kereskedelmi forgalomban is ott vannak a 40-50mp-es gépek), de a zajtűrésük is egyre javul. A Nikon D4s váza képes az ISO409.600-as értékre is, egy A7-essel pedig bátran lehet fotózni ISO12.800-as értéken is. Látom tehát a tendenciákat, mégis mikor valaki tanácsot kér tőlem, az egyik legfontosabb javaslatom az, hogy igyekezzen mindig ISO100-on maradni, és ne a fényérzékenység emelésével próbáljon meg elérni egyre rövidebb záridőket (egy 50mm-es lencsét bárki kitart kézből 1/60-ig, sőt szenzorstabival akár 1/10-ig is).

Előnyök és hátrányok

Most, hogy végigmentünk a kérdés történeti, technikai és gyakorlati vetületein, érdemes összefoglalni egy rövid táblázatban, milyen előnyöket és hátrányokat tud felmutatni egyik vagy másik megoldás. Remélem, hogy ez segítséget nyújthat majd azoknak, akik éppen beszerzés vagy felszerelés-csere előtt állnak. A táblázatban vastaggal jelöltem azokat a szempontokat, amik szerintem a gyakorlati munka során a leginkább kiütközhetnek.


fullframe

crop

   
  nagyobb képpontok, kevesebb zaj
     
  teljes vetített képpel dolgozik (látszódhatnak a képszélek érdekes részei)
     
  adott gyutávon nagyobb látószög
     
  adott kivágáson erősebb háttérmosás/kisebb mélységélesség/kisebb DOF
     
  kisebb feloldóképességű lencsével is éles lehet
     
  a legújabb szenzortechnológiákat ff gépek kapják először
 
  kisebb szenzorméret, könnyebb váz
     
  használhatja a nem-fullframe optikákat is
     
  olcsóbb, mint a fullframe
     
  telézésnél "veszteségmentes" gyutáv-szorzó (crop-faktor)
     
  makrónál előnyös a nagyobb DOF és a felszorzott gyutáv
     
   
  csak fullframe-képes optikákat használhat
     
  drágább, mint a crop
     
  nagyobb, nehezebb váz (kivéve MILC FF)
 
  kisebb képpontok, erősebb zajosodás
     
  matekozni kell a crop-faktorral
     
  adott kivágáson kevésbé mossa a hátteret (nagyobb DOF)
     
  nagyobb feloldóképességű optikát igényel
     
  levághatja az antik optikák érdekes képszéleit
     
  "airy disk" problémája


A tanulság: válasszunk a céljainknak megfelelő szenzorméretet! Nincs olyan gép, ami minden témára tökéletes lenne, és a praktikum, a képminőség vagy a kezelhetőség szempontjait egyszerre elégítené ki.

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy természetfotózás (teleobjektívek), makrózás, illetve asztro-fotózás esetén egyértelműen előnyösebbek a crop-os, APS-C lapkákkal szerelt vázak, minden más területen azonban a fullframe-szenzoroknak változatos és nagy előnyeik vannak (különösen például portrézás esetében).

Végül, de nem utolsó sorban itt is, mint minden technikai jellegű kérdéseket boncolgató cikkemnél, szeretném hozzátenni, hogy pusztán a felszerelésétől senki sem fog szebb/jobb képeket készíteni. A fényképezőgép egy eszköz, mely kitágíthatja kreatív képességeinket és hozzásegíthet minket elképzeléseink megvalósításához, de a gyakorlatot, a szakmai tudást, a szépérzéket és az egyedi ötleteket soha nem pótolhatja.

Tisztelettel kérlek, hogy a tesztben szereplő képeket és grafikákat, melyek - a jelzett kivételeket leszámítva - mind saját készítésűek, a szerző kölön engedélye nélkül ne közöld tovább. Köszönöm.

Mutasd meg másoknak is, hogy mit találtál:




Közösködünk?

Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.



Érdemes követni:


Elmondhatod a magadét:

Népszavazol?

További tornagyakorlatok az elmének:


Így lesz a viewfinder Voigtländer Perkeo gép Vaskar 4.5/80 optikája tükrös Pentacon SIX kompatibilis

Az alig radioaktív Takumarok titokzatos esete

Mire jó az A-M kapcsoló és a presetes blendeállítás?

Gyújtótávolság, látószög és crop-faktor: hol az igazság?

50mm 1.2 vs. 1.4

Jó ez az objektív a gépemre?

Nikon vázak M42 és más manuális objektívekkel

Sony A7-re (NEX-re) minden felmegy?

Manuális lencse digitális vázon

FULLFRAME vs. APS-C



Vannak még itt további érdekességek is:


Kodacolor VR 100: fellelt tekercs új és régi képekkel

Nikon extravaganza

Szubjektív: így váltottam Sony fullframeről Fuji középformátumra

Kiszínezett történelem: Terra Nova 1910-1913 (Scott antarktiszi expedíciója)

A gép alkot, az ember pihen

Ezek a leképezési hibák rontják el a napodat

Miért emelkednek ilyen meredeken a vintage optika árak?

Hol romlott el a Facebook?

Canon érdekességek és könyvajánló, Bob Shell nyomán

Életem hátterei (TFCD fotózás)

Így tehetsz színessé régi fekete-fehér fényképeket

Évértékelő @2021

TFCD poszt generátor

Lejárt tekercs: Konica FS-1 + Hexanon 1.2/57 + VX200 film

10 kérdés, 10 válasz. 10 éves a hispan’s photoblog

Szabad-e világító sirályt fotózni?

Időutazás: 5 fotós hír 2030-ból

Ilyen volt a fotós OKJ (+all-in-one tétel)

Te is fertőzött lehetsz: támad a vintázs-kór

Így készült a forgó Parlament

A legöregebb objektív, amivel valaha fotóztam (Petzval kaland)

Hogyan készül a minibolygó (és a csőpanoráma?)

Gangvadászati kisokos

Évértékelő @2020

Hogyan állj pont szembe a Parlamenttel?

Milyen objektívvel fotózzak portrét?

Miért működnek az objektívek?

Ezért imádod a vintage objektíveket

Évértékelő @2019

Hogyan és miért válassz (egy) analóg/vintage rendszert magadnak?

Robbantott ábra kisokos

Balkán Disney

Képzelt beszélgetés egy TFCD/portré fotózás előtt, alatt és után

8 kocka egy közel 100 éves, középformátumú Zeiss Ikonnal

A szürke színei

Sony A7III: a mirrorless jelene és jövője

In memoriam Mamiya ZE

13 különleges kamera a fotózás történetéből

Miért radioaktív az objektívem?

Kezdő fotós kisokos

A 60 utolsó fotó a bontásra ítélt Olimpia Szellemhotelből

A kamu vörös karika pszichológiája

Pirosszka (ingyom-bingyom TFCD fotózás)

Viltrox EF-NEX III gyorsteszt

A boldog fotós lájk nélkül él

10 tipp régi objektív vásárláshoz

Mi a gond a modern objektívekkel?

Így ölte meg az A7 a DSLR-emet

35mm történelem

További cikkek a tudásbázisban...

Köszönetnyilvánítás

A cikk előzetes áttekintését, a hasznos és építő jellegű kritikákat, valamint a hiányosságokat pótló ötleteket és témákat köszönöm Pap Gyulának. A cikkhez használt 50D vázat köszönöm Horváth Milánnak. A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak.

BIO

A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III, GFX 50S II), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorlesst és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását. 2021-ben okleveles fotográfus lett, legyen ez akár jó, akár rossz dolog.

Manuális objektívekkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.

A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...

hispan's photoblog C 2011-2024 (eredeti megjelenés: 2015. november 2., utolsó módosítás: 2020. október 15.)