Tovább tombol a tudásbázisban a vetítőoptika-őrület. Ezúttal egy nem mindennapi paraméterekkel rendelkező óriást fogunk átépíteni, majd ki is próbáljuk. Mire lesz elég a nyers erő, és mire jó a gyakorlatban a fényerő és az aránylag nagy gyutáv kombinációja?

A mostani tesztalanyhoz, az 1.8/140-eshez már közelebb esik a családfán a nagypapa KO-120 2.1/120-as és az édestestvér 35KP 1.8/120-as, amikkel elég vegyesek voltak a tapasztalataim. Mindenesetre érdemes olvasnod róluk, mielőtt belekezdesz ebbe a cikkbe, mert sok hasznos részlethez juthatsz hozzá.

Vetítek neked

Lássuk be őszintén, a vetítőzés egy kétélű fegyver: a vetítőoptikák megfelelő átépítést követően nagyon speciális képi világot és atmoszférát teremthetnek, és típustól függően náluk jóval drágább objektíveket megszégyenítő dolgokra is képesek. Elég csak a Pentacon AV-széria "filléres Trioplan-buborékjaira" gondolnod, vagy a 16KP 1.2/50 brutális swirly bokehjára.

Az érem másik oldala az, hogy ezeket az optikákat alapvetően nem fotózásra tervezték, így például többnyire elég rosszul kezelik az ellenfényeket, némelyik pedig nem is kifejezetten éles. Hogy ezeket a sajátosságokat a legjobban ki tudd használni (és kezelni), írtam egy cikket neked a képfeldolgozásukra vonatkozóan, ide kattintva pedig több videót is láthatsz, amik vetítőoptikák nyerseinek utómunkázását szemléltetik.

A 35KP 1.8/140-es valamilyen értelemben középút minden eddigi vetítőm világában: nem tökéletesen éles, a háttérkezelése sem hoz semmi extra effektet, viszont egészen jól bírja a hétköznapi, kültéri fényviszonyokat. A special skillje inkább majd a fényerejének és gyutávjának kombinációja lesz, nomeg persze a súlya és mérete, ami kicsit bonyolultabbá teszi az adaptációját.

Átépítés tükrös rendszerekre

Korábbi vetítős cikkeimben, például a Pentacon AV 2.8/80-as és AV 2.8/100 anyagokban részletesen bemutattam már, hogyan tudod megállapítani, hogy milyen fizikai kritériumoknak kell megfelelnie egy vetítő adaptálásának ahhoz, hogy végtelentől egy elfogadható közelpontig tudj vele fókuszálni.

Az előrebocsájthatom, hogy az 1.8/140-es esetében nem a bázistávolsága okoz nehézséget (bármilyen tükrös rendszerre adaptálható, így Nikonra is), hanem a súlya az, ami igényel pár ötletet. Olyan ötletek ezek, amitől a lehetőségekhez képest "használható" objektívet kapunk. Tudjátok rólam, hogy én nem az a "WC-papír gurigába dugom a vetítőt, aztán majd teli tenyérrel forgatom benne" típus vagyok, hanem szeretek precíz, a gyakorlatban is jól és megbízhatóan használható megoldásokat építeni. Most is erre törekedtem.

Mire lesz szükségünk az építéshez?

Mindenekelőtt egy 35KP 1.8/140-es vetítőre. A jelen cikkhez használt darabot ne keverd össze a korábbi 1.8, 2 vagy 2,1 fényerejű KO és más kivitelű darabokkal. Azok optikailag (és a külső házat tekintve is) teljesen mások és többnyire gyengébb képet is adnak.

Az átépítés során fókuszmechanikának egy M65-M65 36-90mm-es helikoidot fogunk használni. Az extra hosszú fókuszútra nem is annyira a kis közelpont miatt lesz most szükség, hanem hogy nagyobb legyen az optikát ölelő felület.

Kelleni fog még egy 42-67mm-es step-up ring (ez pár száz forint, de ha a helikoidhoz tökéletesen illeszkedő 42-65mm-es típust keresel, párezerért az is kapható).

Szükségünk lesz még egy 62mm-es fém fényellenzőre, valamint egy, a választott rendszerünkhöz illeszkedő M42 adapterre (ez jelen esetben EF lesz, Nikonnál viszont tökéletesen megfelel a lencse nélküli adapter is).

Az alkatrészek összeillesztéséhez két komponensű epoxy ragasztót fogunk használni, mert több illesztésénél is nem lesz tökéletes a menetek mérete. Azt javaslom, ne zavartasd magad ezen. Kerülj velem flowba, kreatív alkotás következik!

Összeszerelés

Miért kell a napellenző a projekthez? Azért, mert ha a szokásos módon az optikát a hátsó végénél fogva a helikoidba ragasztanám, akkor nagyon orrnehéz lenne. A vetítő tömegének java a frontlencsékben koncentrálódik. Ezért mit fogunk tenni? A mozgató mechanikát az optika elejéhez minél közelebb igyekszünk elhelyezni, így javítva a súlypontot. Ettől nem csak kényelmesebb lesz az egész, de a mechanika aszimmetrikus darálása is jóval kisebb lesz. This is ergonomics.

Ahhoz azonban, hogy a vetítőoptika ne csak a helikoid aljáig tudjon süllyedni, hanem teljesen át is essen rajta, kelleni fog egy kis átalakítás: házának hátsó-külső részéből le kell esztergálni körben 1mm-nyi anyagot. (Azért nem a helikoid hátsó szűkületét marjuk ki, mert annak anyaga már így is elég vékony hátuk, és nagy súlyokat kell majd cipelnie.) Ezt nem nagyon tudod házilag megtenni, ezért itt örök hálám említése mellett megköszönöm Tóth Gábor Szabolcsnak, hogy profi módon leesztergálta nekem a kérdéses munkadarabot.

Az esztergálás előtt természetesen ki kell pakolnod az üveg tagokat a fém házból. Ez nem lesz nehéz feladat, elöről és hátulról bontható a front és a back szekció, a két legszélső leszorító gyűrűt pedig végenként 3-3 pici csavar fogja oldalról. Az üvegek kiszedése azért is elkerülhetetlen, mert a legtöbb példány vagy gombás, vagy poros, így mindenképpen ráfér egy tisztítás, mielőtt szolgálatba állítjuk.

Ezen a ponton szembesülhetsz azzal is, hogy ez az objektív azért annyira nehéz, mert olyan, mint egy hatalmas befőtt csupa nagy gyümölcsdarabokkal: az egész tele van üveggel! A szovjet birodalom homokbányáinak összes munkása nyögött, miközben elég anyagot lapátoltak ennek az optikának az üvegeihez a kohókba...

Az esztergálás után már láthatod, hogy a mechanika szabadon befogadja teljes hosszán a vetítőt, ami így egészen a front szekció erősen szélesedő részéig hátra tud csúszni. Ennél jobb balanszot nem fogunk tudni elérni.

Nagyon fontos, hogy festetlen fém felületet ne hagyj a vetítőben, mert a szenzor fényes felülete visszatükrözheti a beérkező fényt, ami a nyers fém felületeken újra visszaverődhet rá, így pedig nem kívánt becsillanások és fényhatások jönnek létre. Használj matt akril festéket, amit festékszóró formájában tudsz a legkönnyebben felvinni.

Ha nagyon alapos vagy, két rétegben fested fel a feketét, és utána matt lakkal is átmész rajta, biztos ami tuti.

Ha visszaszerelted a vetítő megmunkált házába az üveg elemeket, akkor ideje összeraknunk a szörnyeteget. Ehhez két ponton is ragasztásra lesz majd szükségünk.

Első körben csavard fel a 42-67mm-es step-up ringre az M42 adapteredet, majd a 67mm-es végét ragaszd össze a fényellenző 62mm-es menetével. Bár maguk a menetek nem, de a formák igen szépen illeszkedni fognak. Használj bőségesen epoxy ragasztót, hogy mind az anya, mind az apa menetekbe beszivárogjon. Ha azon aggódnál, hogy ez így nem lesz elég erős, akkor jusson eszedbe az, hogy száradás után maximum kalapáccsal fogod tudni szétverni a ragasztást. Tehát a kb. 1 órás kötési idő alatt sűrűn ellenőrizd, hogy szép szimmetrikus-e a két alkatrész (a képsíkkal nem lesz gond, mert vízszintes felületek fekszenek fel egymásra - csak arra ügyelj, hogy a két alkatrész tengelyen pontosan középen legyen). 24 óra a teljes száradási idő.

Ezen a ponton jöjjön egy kis ellenőrzés: elméletileg ha most a gépre teszed az adapterrel kombinált napellenzőt, majd annak végére fogod a mechanikát és a bele csúsztatott vetítőt, akkor az nem csak elmegy a végtelen fókuszig, de kicsit túl is csúszik rajta. Ha valamiért nem tudod elérni a végtelen fókuszt, akkor mind az optika házának végéből, mind pedig a napellenzőből le kell vágnod 1-2mm-t.

Ha a távolságokkal és a fókusszal minden stimmel, akkor ideje a napellenző másik végébe ragasztanod a mechanika alját. Itt sem tökéletes a menetek mérete, de itt is csak körben kb. 1mm-nyi hely lesz köztük, így ha azt kitöltöd sűrűn epoxyval, akkor tökéletes illesztés jön létre. Száradás közben ellenőrizd az optikai tengelyt és azt, hogy a ragasztó nem folyik-e be a helikoidba.

Ha ez a száradás is megkötött, akkor már csak a vetítőoptikát kell a kész mechanikába ragasztanod. Ehhez tekerd össze legkisebb állására a helikoidot, majd a bajonettel lefelé helyezd vízszintes asztalra. Az M65 befogadó mechanika és a vetítő háza között nem lesz sok hely, ezt pár réteg szigetelőszalaggal ki is töltheted (csak a távtartó szerepét látja majd el száradás közben). Kend be a helikoid belsejét vékonyan epoxyval, majd engedd bele ütközésig a vetítőt. Ellenőrizd, hogy teljesen vízszintes-e, majd hagyd megszáradni.

Száradás után gyakorlatilag meg is vagy az egésszel, használható az objektíved, melynek így a fókusza is egészen kényelmes lett a súlyához képest. Ha nagyon maximalista vagy, akkor festhetsz rá kék csíkokat, ezektől sokkal szebb lesz a rajza.

Gyakorlati tapasztalatok és terepteszt

Kezdjük a dolgot hátulról és közelről: a 36-90mm-es mechanikának hála a közelpont a nagy gyújtótávolság ellenére egészen kicsi, 70mm környékén van. Hogy ennek, vagyis a semi-macro módnak van-e értelme, az már más kérdés, de az tuti, hogy arcok egészen közeli megörökítése sem lehet akadály.

Ahogy a fenti képen és annak kivágásán is láthatod, a rajzolat közepesen átlagosan várakozáson felül kevésbé borzasztó. Vagyis nem penge, de vetítőhöz képest a célnak meg fog felelni. Természetesen rekeszelni nem lehet, ezért gyakorold kérlek az elfogadás művészetét.

Az első fotózásunkon Orsival az ELTE Füvészkertjének pálmaházát vettük célba, ami olyan szempontból rossz ötlet volt, hogy a kinti, 0 fok körüli hőmérsékletről behozva a lehűlt felszerelést a meleg és párás közegbe eltartott kb. 30 percig, míg az igen vastag lencsék felmelegedtek és nem párásodtak. Szerencsére a lencserendszeren belül nem képződött pára. Várakozás közben megbeszéltük, miért sárga a banán.

Ezen a ponton már sejtettem, hogy ez az objektív nem is annyira az általam annyira kedvelt portrétávokon lesz ütős, hanem inkább teljes alakos képeknél szeret majd megnyilvánulni.

Maradjon családban a dolog, ezért a második fotózásra Orsi tesójával, Bogival mentünk, sokkal jobb hőmérsékleti körülmények közé. Nyilván a pálmaház után adta volna magát, hogy egy hűtőházat vegyünk célba, de a 21-es busz közelebb volt, így a Normafán kötöttünk ki.

Itt aztán már kiélhette magát az 1.8/140-es, ami teszi, amit tennie kell: aránylag tetemes tárgytávolság esetén is krémesen maszatolja a hátteret. Minő gyönyörűség, csak győzze az ember cipelni meg fókuszt állítani, mert a teljes szett az A7III vázzal együtt 1.300 gramm körül van. Könnyű tavaszi séta.

Szeretem-cucc? Igen! Már csak azért is, mert például a KO-120-as 2,1/120mm elődhöz képest, ami bármilyen napfény esetében azonnal hatalmas kontrasztot veszített, az 1.8/140-es a lehetőségekhez képest teljesen korrekt képet produkál. Mellékeltem egy kész-nyers párost is Orsi sorozatából, hogy lássátok: kényelmesen szerkeszthető alapanyagot kapunk:

Hosszú távon nem ártana a produktumra egy napellenző is, de olyan széles a front menet, hogy erre már nem gyártanak Kínában előre elkészített ellenzőt, így egyelőre tanácstalanul állok a dologgal.

A használhatóság kérdéséhez hozzátartozik még az eddig kerülgetett súly és méret kérdése is. Kár lenne hazudni, ez az optika nehéz és nagy is. Mellé tettem a fényerő/gyutáv párosban hozzá legközelebb álló optikámat, egy Canon nFD 2/135-t.

A méretkülönbségek önmagukért beszélnek, arról nem is beszélve, hogy a vetítő az összes alkatrészével együtt közel kétszer olyan nehéz, mint a hozzá képest aprónak tűnő (és kategóriájában valóban figyelemre méltóan kompakt) 2/135 nFD.

Mese nincs, ezt a szörnyeteget bizony vérrel és verítékkel kell cipelni.

Summa summarum

Kell neked egy ilyen böhöm nagy optika? Ha szeretsz barkácsolni, és eBay-en hozzá tudsz jutni emberi áron, akkor feltétlenül! Vannak időszakok, amikor csak 50-70.000 forint körüli áron vannak eladó darabok, de a cikk írásának pillanatában találni 30-40.000 forint magasságában is.

Ha azt vesszük, hogy egy jobb vintage f/1.8 vagy f/2 135mm körüli optika hibátlan állapotban 80-120.000 forint körül mozog (mondjuk egy Porst 1.8/135 vagy egy Canon nFD 2/135), akkor még mindig konszolidált az 1.8/140-es ára (az átépítést is beleértve). Igaz persze, hogy a rajza nem penge és rekeszelni sem lehet, viszont garantáltan egyedülálló, és aligha lesz a szomszéd gyereknek is egy ilyenje.

Ha az átépítéssel kapcsolatban segítségre lenne szükséged, a blog szerelőműhelyében mindig megtalálsz.