Voltak és vannak a blogon filmes kalandok szép számmal, és gépben talált vagy lejárt tekercsből sem ez az első (lásd a Konica VX200-asra lőtt képeket vagy a Spotmaticban rejtőző Pearl Harbour fotókat). Most viszont egyszerre beszélünk egy fellelt, elő nem hívott tekercs első feléről meg a végéről, amire pár új expót is tettem, hogy így kerüljön laborba, majd digitalizálásra. Lássuk, milyen izgalmakat rejt!

Ha az ember vintage optikákkal kezd foglalkozni és beszippantja a sok-sok évtized izgalmas lehetőség-tornádója, akkor előbb-utóbb a régi optikákkal filmes fényképező vázakhoz is hozzájut. Ezekben elvétve előfordul, hogy megkezdett, de elő nem hívott tekercsek lapulnak, amik izgalmas időutazásra adnak lehetőséget, hiszen nem egyszer 30-40 éve készült, de soha még a tulajdonosaik által sem látott fotókat rejtenek. Ilyen volt a már említett, amerikai nyaraláson előtt katonai emlékműves negatív is, és részben ilyen mai példányunk is.

Mivel sok régi gépet kapok, már mindig óvatos vagyok a tartalmukkal kapcsolatban. A gond az, hogy ha egyszerűen csak kinyitod egy olyan fényképező hátfalát, amiben van elő nem hívott film, akkor az fényt kap és tönkre is megy a tekercs. Ezért ezeket a gépeket a kockaszámlálójuk állása, a korábbi információk (pl. hirdetés fotói) és a következő filmkocka betekerése alapján szoktam mérlegelni.

A Pentax-M gyűjteményembe frissen érkezett Pentax ME SE váz is nyilvánvaló jeleit adta annak, hogy valahol a tekercs közepén áll a benne levő film, és vélhetően még nem nyitották ki. Ez a “fellelt” állapotú felszerelések izgalma. De mit lehet ezzel kezdeni?

Tudnod kell, hogy ha lejárt filmre akarsz fotózni (legyen az akár érintetlen állapotban, akár egy gépbe fűzve), akkor szükséges az eredeti ISO érték korrekciója. Az ökölszabály szerint évtizedenként egy fényértékkel érdemes túllőni a régi filmeket, ugyanis az idő múlásával ezek veszítenek az érzékenységükből. Ez természetesen a film típusától, a tárolás módjától és még ezer más dologtól is függ. Mivel a Pentax ME SE kamerát 1976 és 79 között gyártották, a filmtekercs már elexponált kockáinak születését a 80-as évekre tettem, így összesen kb. 40 éve állhatnak a gépben. Ez nem tesz jót nekik, mert a már ellőtt, de elő nem hívott negatívok szépen lassan beexponálják magukat, alapfátyol kerül rájuk és mindenféle egyéb reakciók ártanak nekik.

Azt ezen a ponton nem lehet tudni, hogy milyen film van a gépben, hiszen ahhoz ki kellene nyitni, viszont az ISO tárcsa 100-on állt, így úgy számoltam, hogy a legjobb lesz, ha ezt kb. ISO32-re állítom, és ezen lőttem el a maradék képeket. Úgy voltam vele, hogy ha már maradtak üres kockák, egy próbát megér. A gépbe új elemet tettem és a fénymérője is életre kelt, így más technikai akadály nem mutatkozott.

Pentax gear percek

Mielőtt elmondom, milyen optikát tettem fel a masinán levő 2/50-es Pentax-M KIT helyett, pár szót a vázról: ez a Pentax ME kamerák Special Edition kiadása, ami funkcióban alig tér el az alap változattól (féleautomata rekeszprioritásos mód 1/1000-es legrövidebb záridővel, M mód nélkül). A két különbség egyrészt a 45 fokban álló törőék a mattüvegen, másrészt a gyári barna bőr borítás

Nagyon szeretem az ME sorozatú gépeket, különösen az ME Super verziót, hiszen ezek a legkisebb és legkönnyebb fullframe cserélhető optikás kisfilmes vázak. Kis méretű és kiválóan tervezett Pentax és Pentax-M sorozatú optikákkal tökéletes társak utazásra vagy olyan esetekben, amikor nem akarsz nagy és nehéz digitális kamerát vinni, ráadásul az áruk sem magas.

Az a furcsa eset állt elő, hogy a Pentax-M optikák gyűjtögetése és a metal-converted sorozatomba való pakolászása során még ki sem próbáltam a sorozat egyik legérdekesebb darabját, az SMC Pentax-M 85mm f/2 portré objektívet. Ennél gyorsabb 85-ös nagyon sokáig nem volt a Pentax kínálatában, és tervezésileg semmi köze a korábbi 1.8 és 1.9-es 85mm-es SMC Takumarokhoz. Ez szinte azonnal látszik, ha megnézzük az optikai képleteiket:

De nem csak ez árulkodó: az SMC Pentax-M verzió szinte összehasonlíthatatlanul kisebb és könnyebb is, mint az M42-es elődei. Végtelenbe fókuszálva gyakorlatilag egy 1.4/50-es objektív méretét és súlyát adja, ami elsőre egészen zavarba ejtő:

Hallatlanul kényelmes és kompakt opció szélesebb portrékhoz, és a képminősége is meglepően jó már f/2-n is. Kiváló párost alkot az apró ME sorozatú K bajonettes vagy későbbi Pentax kamerákkal.

Szomorú tény azonban, hogy a rajzolatáról nem ma fogsz meggyőződni, ugyanis a filmtekercs maradék kockáira ellőtt, Orsiról készült mesterművek a film általános állagromlásának hála igencsak “művészire” sikerültek, és távol állnak a “dokumentarista” vagy a “szigorú teszt” kategóriától. Inkább az “érdekességek” jelzőt ragasztanám rájuk. Mutatom a nyers scant meg a mókolt verziót is:

Most mondja valaki, hogy nincs bája az idő kócos tejfoga által szívbe mart emlékeknek. Vagy valami ilyesmi... Volt az a dalszöveg...

Az nyugtat, hogy az expozíciós értéket legalább sikerült nagyjából eltalálni (a kockák nem lettek sem túl sötétek, sem túl világosak).

A 36. kép után a filmet visszacsévélve és a gépet kinyitva végre kiderült, hogy ez bizony egy Kodacolor VR 100-as színes film, amit 1982 és 86 között gyártottak, tehát a 80-as évekre vonatkozó tipp is egyre erősebb.

A filmet a Cafe Analog hívta és scannelte. Ők megtették, amit lehetett, én pedig a digitális technika segítségével próbáltam kihámozni a maximumot a tekercs korábban már ellőtt kockáiból:

Ez nem egy olyan híres helyszín, mint Pear Harbour, és mindössze a Vallejo Dock Yds felirat látszik a delfin show hátterén, ezért első körben nem tudtam kideríteni, hol készülhettek a képek. Olvasói levél segített annak megállapításában, hogy ez a Marine World / Africa USA lehetett, ami 1986-ban költözött Vallejoba, Kaliforniába, ahol Six Flags Discovery Kingdom néven üzemelt tovább.

Kezeit csókolom az idő távolán át:

Azonosíthatatlan négylábú állatok, tanácstalan látogatók az intézmény térképével, illetve egy életlen kocka:

Ők pedig itt úgynevezett flamingók. A flamingónak az eredeti élőhelyükön honos, vízből kievett algákban és gerinctelenekben található pigmenteknek köszönhetően van rózsaszín színük, egyébként simán fehérek vagy szürkék. Egyszer egy párduc is ilyesmiket evett. Tudjuk, mi lett a vége.

Ők itt kétségkívül vízi emberek, also called delfinek, akik igen okosak és saját nyelvük van. Mármint beszélt nyelvük. Igazából emlősök, nem halak, azaz nem a vízből veszik ki a 'zoxigént. Amit a képen csinálnak, az a delfin show.

Summa summarum

Nincsen tanulság. Ha találsz egy régi filmtekercset akár dobozban, akár gépben, próbáld meg ellőni. Atomháború biztosan nem lesz belőle, így kis kockázatú móka, cserébe olyan retinagyilkos színkombinációk tudnak napvilágra kerülni, amilyeneket legvadabb álmaidban sem láttál.

Ha maradt kérdésed, várunk szeretettel a Vintage Pub virtuális kocsmájában.

Szervizeléssel, adaptálással, régi optikákkal kapcsolatban fordulj hozzám bátran a szerelőműhelyben.

A fény és a Pentaxok legyenek veletek!