Nem csak egy terepteszttel leszel gazdagabb: körüljárjuk a Tamron cég történetét, elmesélem neked, mitől olyan különleges az Adaptall-2 csatlakozás, valamint betekintést nyerhetsz az IF (Internal Focus) megoldások mibenlétébe is. A végére már te is tudni fogod, miért kerül olyan sokba ez az objektív...

A Tamron-sztori

Mivel Tamronos cikk még nem volt a blogon, jöjjön egy kis történelem, hogy ezt a gyártót is közelebbről megismerjük. Később részletesen lesz szó az Adaptall-2 csatlakozásról, ezért ha az időutazás nem érdekel, nyugodtan görgesd át ezt a részt.

A Tamront 1957-ben, a második világháború után felvirágzó gazdasági környezetben hívta életre Takeyuki Arai Japánban. A cég Uhyoue Tamura után kapta a később széles körben használt nevét (eredetileg Taisei Optical Equipment Manufacturing volt az elnevezése), aki mérnökként a vállalat első fejlesztéseiért felelt. Kezdetben kamerákat és távcsöveket készítettek, utóbbiak kiváló minősége pedig hamar hírét vitte a Tamronnak.

Az ekkoriban világszerte egyre népszerűbbé váló 35mm-es kisfilmes japán kamerák hullámát kihasználandó a Tamron bevezette a T-mountot, amit konverterezéssel minden akkoriban divatos gyártó kameráin lehetett használni (az első ilyen optika egy 4.5/135-ös kistele volt, amit egy egyszerű 1,67* telekonverterrel együtt árultak 1958-tól, és hamar népszerű lett a 2in1 megoldás). Volt üzleti érzékük, az tuti.

1966-ban a T-mountot az Adapt-A-Matic csatlakozás követte, ami a cég első cserélhető bajonettes, rekeszvezérléses megoldása volt. Ez majd mindjárt érdekes lesz az Adaptall-2 miatt.

1970-ben hivatalosan is nevet váltottak (Tamron Co., Ltd.), így világszerte könnyen azonosítható márkává kezdtek válni. 1976-ban az Adapt-A-Matic rendszert is nyugdíjazták, és bevezették az Adaptall első verzióját. Ennek már a neve is sugallta, hogy nem egyszerűen cserélhető objektívekben gondolkodnak, hanem sokkal komplexebb rendszerben. Az Adaptall az elődjével szemben már egyáltalán nem tartalmazott csavarmeneteket, kizárólag egyszerű, könnyen használható bajonetteket.

Az Adaptall-2 rendszer 1979-ben koronázta meg a cég mérnöki erőfeszítéseit, és az Adaptall minden gyerekbetegségét orvosolta, így válhatott aztán egy méltán népszerű megoldássá. Később még visszatérünk rá, viszont ha maga az AA2 rendszer érdekel, ebben a cikkben kimerítő ismereteket szerezhetsz róla.

1979-ben megalakult az Egyesült Államokban a Tamron Industries, ami egy komoly üzleti lehetőség lett volna, ám a cég sajnos továbbra is más disztribútorokon keresztül árusította a termékeit az USA-ban (akik egyéb gyártók termékeit is árulták, és összességében nem rendelkeztek túl jó fogyasztói visszajelzésekkel). A “nagy évtized” azonban még csak ezek után kezdődött…

Szintén 1979 volt az az év, amikor számos új optika megjelent a gyártó kínálatában. A cég agresszív piacszerzési politikába fogott és a brandépítés is elkezdődött: a Tamront igyekeztek összekapcsolni a fejekben a legmagasabb színvonalú fotós termékekkel. És mindezt igen nagy sikerrel tették: 1975 és 1981 között gyakorlatilag meghatszorozták az eladásaikat, ami példátlan növekedés.

A sikereket a pénzügyi befektetéseken túl természetesen a nagyon jól képzett mérnökgárda biztosította, akik nem csak kiváló minőségű optikai rendszereket terveztek, de mindezeket jól használható, megbízható mechanikába is tudták ültetni, ráadásul egyedi dizájnnal, ami korát megelőzően vette figyelembe az ergonómiai/használhatósági szempontokat is (a 2.5/180-as tesztjénél mindjárt látni is fogod ezt).

Volt egy brand, amelyikre a Tamron fél szemmel mindig odafigyelt, hiszen sok tekintetben igen hasonló megoldásokat kínáltak: a Vivitar sokszor tört borsot az alapító Mr. Arai orra alá a dizájn “átvételével”, és erre egy igen jó példa az optikákon megjelenő betűtípus (ha megnézed a 2.5/180-as képeit, és összehasonlítod mondjuk a Vivitar Series 1 35-85 f/2.8-assal, azonnal kiütközik a hasonlóság).

Ne feledjük: a Tamron ezt a magas színvonalú munkát egy olyan korban végezte, amikor még nem voltak számítógépes tervező programok (CAD-ek), tehát minden papíron, ceruzával és vonalzóval történt. A tervezési és gyártási színvonal így is olyan magas volt, hogy a cég minden termékére 6 év garanciát adott!

Manapság a cég a világ egyik legnagyobb “független” optikagyártója, és továbbra is legendás termékekkel jön ki. 1993-ban az azóta is híres 28-200-as ultranagy átfogású zoomjukból egy millió darabot sikerült eladniuk! Ha részletesebben is érdekel a sztori, ezen az oldalon angolul olvashatsz még róla.

Tamron Adaptall-2

Az Adaptall-2 a Tamron egy nagyszerű, a fotósok életét megkönnyítő, és a Tamron profitját maximalizáló megoldás volt. Mivel sok a félreértés körülötte, tisztázzuk, mi is ez, és kezdjük egy hasonlattal.

Vegyünk egy objektíveket gyártó céget, mondjuk manapság ilyen a Tamron. Régen is ilyen volt a Tamron. Jé, ez egy Tamronos cikk! Szóval: a Tamron abból él, hogy más gyártók kameráihoz készíti el ugyanazt az optikát, tehát többféle bajonettel kell gyártania ugyanazt a terméket. Ez két okból problémás: 1) egyazon optika többféle “kimenettel” növeli a tervezési és gyártási költségeket; 2) nagyon jól kell előre tervezni, melyik bajonettes változatból mennyi fog fogyni, különben míg egyikből hiány támad, a másik a nyakukon maradhat. Ez probléma.

Éppen ezért a Tamron előállt egy zseniális ötlettel: csináljunk egy olyan bajonettet, amire rá lehet illeszteni bármilyen más gyártó saját bajonettjét is! A történelmi kitekintőből láthatjátok, hogy ez a gondolkodásmód cseppet sem állt távol a cégtől.

Az Adaptall-2 tehát tulajdonképpen egy bajonett, amit arra terveztek, hogy más bajonetteket lehessen rátenni. Végkonverter nélkül így néz ki:

Gyakorlatilag egy félkész végződés, ami arra vár, hogy egy adott kamerára konvertálják. Maguk a konverterek a különböző csatlakozások mechanikai szabványait átalakítják az Adaptall-2 kimenetére, így minden kamera tudja kezelni ugyanazt az objektívet. Ez itt például mai tesztalanyunk Nikon F - Adaptall-2 konvertere:

Erre már csak azért is szükség volt, mert akkoriban igen sok fényképező csatlakozás vívta harcát a fotósok kegyeiért: Ott volt például a Minolta SR/MD/MC, a Canon FD, a Nikon F, a Konica AR, az Olympus OM, Contax/Yashica C/Y, Fujica ST, Pentax K, Topcon RE, Mamiya SX, Rollei QBM és természetesen az M42. Ez nem kevesebb, mint 12!

Fontos tisztázni, hogy az Adaptall-2 nem csodaszer. Mivel létezik belőle F (Nikon) konverter, sokan abba a félreértésbe esnek, hogy ezzel az AA2 - F konverterrel akár mondjuk M42 optikák is használhatóak Nikon vázakon. Ez természetesen tévedés: Adaptall-2 konverterek csak Adaptall-2 bajonettes objektívekre mennek rá.

Unalmas tények a Tamron SP 2.5/180 IF-ről

Mielőtt belemászunk az optika belsejébe és elvisszük tesztelni, pár szokásos adatot azért megosztok veletek.

Az SP 2.5/180-ast 1988 és 1992 között gyártották, tehát igazán "friss" portéka a vintage piacon. Az SP a Super Performance jelölése, ami a cég prémium optikáit volt hivatott megkülönböztetni. Model 63B kódnévvel fut, és ha minden igaz, összesen csak 3.000 darabot gyártottak belőle a 35. szülinapi különkiadás keretében.

Az optikai képlet 10 lencsét tartalmaz 7 tagban, ebből az első kettő LD (Low Dispersion) alacsony szórású tag, a 6+7 - 8 tag pedig a "lebegő" internal focusért felel. Legkisebb tárgytávolsága 1,2 méter, a rekeszt pedig 2,5 - 32 értékek között állíthatjuk (régi filmes vázak a megfelelő Adaptall-2 csatlakozással természetesen automatikusan tudják ugrasztani).

A teljes hossza kb. 22cm (fényellenző nélkül), a tömege pedig 800 gramm. Ez utóbbi érték praktikusan 900 gramm környékére kúszik fel, ha ráteszel egy NEX adaptert és a szintén bajonettes megoldással rögzíthető fényellenzőt. A szűrőmenet 77mm-es filtereket fogad. Eredetileg adtak hozzá valódi bőr prémium szütyőt is:

A gyári szóróanyagát ide kattintva letöltheted pdf formátumban.

Az árról és egyebekről a cikk végén lesz szó, most azonban nézzük részletesebben is az egyik leghasznosabb részét.

A mágikus Internal Focus

Mielőtt belevágunk a gyors tereptesztbe, emlékezzünk meg egy igen fontos technikai momentumról. Olyan fontos ez, hogy mai tesztalanyunknak még a nevébe is beleírták: IF, vagyis Internal Focus. De mi is ez?

Ha olvastad korábban a Canon nFD 2.8/300L-es cikkemet, abban már betekintést nyerhettél ebbe a technológiába.

Az Internal Focus, vagyis belső fókusz/élességállítást azt jelenti, hogy nem a teljes lencserendszer mozog fókuszálás közben, hanem annak csak egy része. Miért fontos ez?

Egy fix optika általában úgy tud egyre távolabbra fókuszálni, hogy a lencserendszer közeledik a szenzor/film felé. A legtöbb régi fix gyújtótávolságú objektív így működik. Ezzel nincs is semmi gond, amíg az üvegek és az optikai tubus tömege alacsony (pár száz gramm), de minél súlyosabb ez a rész, annál macerásabb megbízhatóan, de ami még fontosabb: könnyen előre-hátra mozgatni.

Pontosan ez az a probléma, amivel találkozhattál például a Zeiss Sonnar 2.8/200-as cikkemben: ez az optika megtestesíti a Zeissek mechanikai hiányosságait és egyben rámutat arra is, milyen macerás, amikor hatalmas tömegű optikai blokkot kell fizikailag mozgatni.

Az IF ennek húzza ki a méregfogát: csupán egyetlen lencse vagy lencsecsoport közlekedik a teljes képleten belül, amit így - súlyánál fogva - igen könnyű mozgatni, vagyis kisebb, egyszerűbb mechanikát igényel. Emellett ezeknek a rendszereknek a további előnye, hogy a teljes optika elöl és hátul zárt (a front- és hátsó lencse nem mozog), így sokkal jobban ellenállnak a szennyeződéseknek.

A tesztben szereplő Tamron SP 2.5/180 IF objektív pont azért került hozzám javításra, mert nehezen ment a fókusza. Ennek persze nem sok köze volt a konkrét megoldáshoz, sokkal inkább egy előre nem látott konstrukciós hiba okozta a bajt.

A fókuszgyűrű ennél a típusnál két hengerből áll össze, amiket ragasztószalag fog össze a gumi borítás alatt. A gumi azonban idővel megnyúlik kicsit, a ragasztószalag pedig elenged, így a gumi széttolja kicsit a gyűrűket és odafeszíti az optika házához az alsó gyűrűt.

A gumit ilyen esetben kicsit rövidebbre kell vágni, a ragasztást újra cserélni, illetve ha már úgyis bontva volt a szerkezet, természetesen újrakentem a közlekedő mechanikai elemeket is. Egy legendás konstrukció ismét bevetésre kész!

De tényleg annyira jó az SP 2.5/180, amennyire mondják?

SP 2.5/180 terepteszt

Engedtessék meg nekem, hogy rögtön súlyos mezőnybe tegyem a 2.5/180-ast: mióta két legendás FD üveggel is dolgozok, elég magasra került a léc képminőség tekintetében. Az 1.2/85L és a 2.8/300L azóta is standardnak számítanak a fotózás világban, és a legtöbb vintage (és modern) üveg a nyomukba sem ér.

Hogy miért hasonlítom mégis ezekhez a Tamron optikáját? Ennek oka egyszerű: ebben a mezőnyben a helye!

Ha a kezedbe veszed, már akkor érzed, hogy valahogy olyan “FD”-s az egész: az IF, a precíz mechanikai mozgások, a külső kialakítás, a súly és minden más azt sugallja már a bajonettre helyezés előtt, hogy ez olyan “Canon L-es érzés lesz”. És tényleg, ebben nem is csalódsz.

Az IF-es fókusszal gyerekjáték a munka, szó szerint egyetlen ujjal is könnyű mozgatni, precízen teszi a dolgát, nulla holtjátékkal. A probléma néha éppen az, hogy az f/2.5-ös fényerő 180mm-en hajszán vékony DOF-ot ad, amit igen könnyű eltekerni, annyira könnyen jár a fókuszmechanika. Szokni kell, az biztos.

Ízlések és pofonok dolga, hogy a 180mm kinek mire jó. Portréra már kicsit hosszú, de dolgoztam már 200-al is, így nem lehetetlen. Juli volt a segítségemre a terepteszteken, ebből hozok most nektek egy csokorral.

Kezdjük talán a rajzolattal, amire a legjobb szó a kristály tiszta. Az összes kép, amit innentől látni fogtok, nyitott rekesszel készült.

Induló rekeszértéken is, a sarkokban is, mindenhol gyönyörűen dolgozik az optika. Öröm belenagyítani fotózás közben a nyersekbe. Megkockáztatom, hogy egy 42 vagy 62 megapixeles szenzorral sem lenne sok baja (ezt persze azért próbálja majd ki valaki).

A 180mm-nek jelen esetben inkább csak előnyei vannak, mint hátrányai. Előny, hogy viszonylag nagyobb, 10-20 méteres tárgytávokon is jelentős a háttérmosás, így messzi, nagyobb kiterjedésű objektumokról is igen látványos képeket lehet készíteni. Persze ehhez kell a fullframe szenzor is, de összességében talán ez a fényerős, hosszú optikák legkedvesebb előnye számomra.

Hátrány szokott lenni teléknél az aránylag nagy legkisebb tárgytávolság, ám az IF miatt itt ez nem jelentkezik: 1,2 méterre levő objektumokat is élesre állíthatunk, ami 180mm-en igazán kényelmes!

Ennek természetesen portrénál veszi az ember a legnagyobb hasznát, és itt el is árulom, hogy azért lopta be magát a szívembe ez az optika, mert afféle mindenes: teljes alakos képek esetén is szuper a háttérmosása, de megengedi nekem, hogy egészen közeli fotókat is készítsek. Gyakorlatilag teljes szabadságot ad a kezembe.

A penge éles rajzolat - mondanom sem kell - igazán részletgazdag portrékat tesz lehetővő, ez pedig összeházasítva a vékonyka DOF-al igazi portrészörnyeteggé változtatja a Tamron optikáját. Saját korában éppen az volt ellene a legnagyobb kifogás, hogy emberábrázolásnál túlságosan is éles!

A fényerős vintage telék sokszor gondban vannak ellenfényes környezetben, mivel a mai optikákhoz képest kevésbé fejlett bevonatokkal rendelkeznek. Szerencsére az SP 2.5/180 már aránylag "új" gyártmány, az 1980-as évek legvégének terméke, így kiváló coatinggal, és ellenfényben is szuper teljesítménnyel rendelkezik.

Az ilyen, viszonylag nagy kezdő rekeszértékkel rendelkező telék másik nagy baja a kromatikus aberráció szokott lenni. Természetesen ez a Tamronnál is megfigyelhető, ám kellemes csalódás volt, hogy a mértéke jóval az átlagos alatt marad.

Az optika egyetlen valódi hátránya az összes előnyének együtteséből fakad: a pille könnyen állítható IF fókuszt könnyű eltekerni, a papírvékony éles sávval pedig viszonylag nehéz követni mozgó célpontokat, így például portrézás közben egy-egy dinamikus jelenetnél nem sikerül minden kép tökéletesen élesen.

Jelentősebb saroksötétedésről nem tudok beszámolni, bár ezen a ponton be kell valljam, hogy portréknál ez szívemnek kifejezetten kedves jelenség, és ha nincs, akkor sokszor mesterségesen világosítom kicsit a képek közepét és sötétítem a széleit. Ez a módszer észrevétlenül emeli ki jobban a portréalanyt a képből.

Végezetül még pár kép a csodálatos Julcsiról!

Az optika teljes tömege egyébként 800 gramm, ellenzővel és adapterrel hajaz a 900 felé. Ez - azt gondolom - egy 180mm-es telénél egyáltalán nem vészes, és munka közben egy pillanatra sem érzed nehéznek az objektívet.

Mondjunk ítéletet!

Summa summarum

A legjobb szó, amit mondhatok, hogy ezzel az optikával élmény dolgozni. Egyik legszebb szelete a vintage érának, a legjobb japán hagyományokkal és a távolkeleti ország optikai iparának minden tapasztalatával és tudásával felvértezve, afféle utolsó szamuráj a digitális korszak megjelenése előtt.

Egyetlen igazi negatívuma sajnos az ára. A limitált darabszám miatt még eladó példányt is nehéz találni, és ha van is éppen, akkor is többnyire 100-300.000 forint környékén lelhető csak fel eBay-en. A kevés forgalomban levő darab miatt nagy a szórás, tudom. A cikk írásának pillanatában is éppen csak egy eladó van, aminek 292.000 forintos árcéduláját (a szokásos vámmal és ÁFA-val megfejelve) kicsit azért durvának érzem. . Szóval aligha javasolhatom nyugodt szívvel, hogy csapj le egyre, de ha szembejön veled egy ócskásnál és éppen 12.000 forintot kérnek érte, megfogtad a teremtő lábát!

Köszönöm, hogy velem tartottál ebben a kalandban! Ha nem szeretnél lemaradni a frissítésekről és a napi őrületekről, feltétlenül irakozz fel és kövess Instagramon is!