Szubjektív: így váltottam Sony fullframeről Fuji középformátumra
Egy manuálozó dorbézolása a mirrorless lakodalom svédasztalánál.
2023. február 4. • Horváth Krisztián
Ha a rendszerváltás gondolata a te elmédbe is befészkelte magát, ha szemeztél valaha a középformátummal vagy ha unod a jelenlegi rendszered, érdemes lesz vetned egy pillantást arra, hol tart jelenleg a Fuji és a GFX vonal. Lehet, hogy neked sem a fullframe a végállomás.
Az előző részek tartalmából
Van egy szabályom: ha úgy érzed, hogy minden a helyére került és minden a legjobb úton halad, akkor valószínűleg a projekted már régen túl van a csúcson és csak vegetál. Ilyenkor kell felrúgni mindent, mert minőségi ugrást csak kategóriaváltással lehet csinálni. (Ez a tudásodra és a felszerelésedre is igaz.)
First of all: semmi bajom a Sonyval. Imádom, 4 éve nyúzom az A7III-ast, előtte volt A7II meg A7, mirrorless king a rendszer, semmi kétség. Nem volt olyan, amit kértem tőle, és ne tudta volna. Szenzorauráig lehet benne tolni a betegebbnél betegebb üvegeket, masszív a váz, stabil a szoftver.
Pusztán az A7III kora miatt jött volna az A7IV-re váltás. A Sony éppen azzal szerezte az első fekete pontot, hogy az A7IV nem lett sokkal több vagy jobb, mint az A7III, annak ellenére, hogy három és fél évet kellett várni rá. Ami az én manuálozó szempontjaimat érinti, kb. a 33 megapixeles szenzorban adott volna többet, ami meg nem hogy nem kell, de a vintage üvegek miatt még bajos és felesleges is. Viszont a legkisebb ráfizetés elvét szem előtt tartva mégis megérte volna eladni a III-ast és váltani IV-esre.
[X] hirdetés
Volna. Ugyanis 2021 decembere után nem nagyon volt itthon elérhető A7IV váz a boltokban, ami először vicces volt, aztán covid, aztán Evergreen, aztán már unalmas, aztán idegesítő. Vártam volna tovább, de egy kora-nyári vasárnapi késő-délutánon Urbán Balázs kollégával a rómain sörözve megállapítottuk, hogy szerelemből fotózunk, szerelemből meg az ember ne munkagépet vegyen, hanem olyat, ami a legjobban kiszolgálja azt, amit ő csinál. (Ettől persze még lehet munkagép is.)
Így merült fel a Fujifilm GFX 50S II gondolata, ami nagyjából egy A7III, csak nagyobb szenzorral. Ezt majd később részletesen is kifejtem, de a lényeg, hogy szembesültünk vele, hogy tulajdonképpen ez a kis (nagy) G bajonettes csoda az A7IV ársávjában mozog, és akkor álljon már meg a nászmenet!
Szó szót, tett tettet, követ követet követett.
De miért?
Volt már a cikkben egy “először is”, így másodszor (is): én alapvetően régi (=vintage) manuális és átépített/adaptált vetítő (és egyéb elmebeteg) objektíveket használok, és többnyire portrét fotózok. Ez kijelöl olyan speciális szempontokat, amik a legtöbb fotóst (ebben a metszetben vagy külön-külön) nem érintenek, így ez a cikk tényleg messzemenően szubjektív. E szempontokon fogunk most végigmenni.
Harmadszor: akik követik a bohóckodásaimat, azok tudják, hogy közel áll a szívemhez a középformátum. Bármennyire is szenvedős a P6 váz, fülig ér az arcomon a mosoly, ha befűzöm a 120-as tekercset és 6*6-ra lőhetek. Csinálnám ezt éjjel-nappal, ha nem lenne ilyen arcletépően drága az analóg meg a Pentax 67. Persze a GFX nem ekkora alapterület, de mégiscsak középformátum, ekképpen pedig izgalomba hoz, mint pandát a bambusz.
A Fluimucil Ábeles miért? felsorolás tartalmazni fog negatívumokat is, illetve sok helyen parallel halad az A7III / A7IV vázzal (mint összehasonlítási/váltási alappal), mindent egybevetve pedig a cikk végén is lesz egy előnyök-hátrányok gyerekmatiné.
Nagyobb szenzor
Kár lenne nem azzal kezdeni a sort, hogy a GFX rendszer mégiscsak egy nagyobb szenzort rejt, mint a fullframe. Fogjuk rá, hogy középformátum, viszont maga a középformátum, mint kategória, nem teljesen kőbe vésett. Középformátum minden, ami nagyobb, mint a kisfilmes (= fullframe = Leica-kocka = 36*24), de kisebb, mint a nagyformátum. Így beleesik a GFX kb. 44*33mm-es szenzora, de ugyanide sorolódik a Pentax 67 60*70mm-es kockája vagy akár a 60*90mm-es Zeiss Ikon és a hozzá hasonló kihuzatos gépek mérete is, meg ezek között bármi, például a 645-ös (60*45mm) Pentax is.
A nagyobb alapterületű szenzor nekem azért fontos, mert portrézni sokkal előnyösebb. Ez egyszerű fizika: ha nagyobb a szenzor, akkor nagyobb az objektív képéből felfogott látószög is, így azonos kivágású (kitöltésű) képhez közelebb tudok állni az alanyhoz, ez pedig kisebb tárgytávolságot eredményez, ami pedig erősebben mosott hátteret ad. Ez így nagyon le van egyszerűsítve, de érted, mire gondolok.
A háttér elmosása sem a portréfotózásban, sem általában a fotózásban messze nem minden, de - nekem - fontos. Vintage optikáknál ráadásul nem csak arról van szó, hogy erősebb a háttérmosás, de számtalan olyan optika létezik, aminél a képmező széle felé egyre érdekesebb a háttérkezelés, így minél többet tudok érzékelni a vetített képkörükből, annál jobb.
Természetesen nem minden fullframe optika rajzolja ki a GFX érzékelőjét, de erre még visszatérek később két ponton is. Egyébként ha egy optika sehogyan sem rajzolná ki a nagyobb szenzort, még mindig adott a lehetőség, hogy a bőséges pixelszámból kényelmesen croppolva elég nagy felbontás maradjon. (Vagy beteszed a vázat fullframe módba, ebben az esetben pedig csak a 36*24-es területet használja fotózáshoz.)
A croppolást segíti az a kevéssé értékelt tény, hogy a fullframe szenzorok 3:2 képarányával szemben a GFX 4:3 aránnyal dolgozik. Először akkor tapasztaltam meg ennek az előnyeit, amikor 6*6-os kockára fotóztam és később szembesültem vele, hogy milyen könnyű az 1:1 képarányú nyersanyagból akár álló, akár fekvő vágást csinálni. Valami ilyesmi tapasztalható a GFX-nél is: a szenzor arányai miatt utólag ha kell, sokkal szabadabban vágható az anyag.
Pixelméretek
A GFX 50S II szenzora kb. 50 megapixel, szemben a Sony A7III kb. 24 megapixeles és az A7IV kb. 33 megapixeles szenzorával. De nem ezért érdekes ez a történet.
Megmondom őszintén, engem zavar a pixelmennyiség emelkedése, mert egyrészt az én munkámhoz felesleges egy 10-20 megapixelesnél nagyobb szenzor, másrészt számomra oktalanul növekednek a fájlméretek (és lassul a feldolgozás), harmadrészt meg egyre kisebbek az érzékelőn a pixelek. De utóbbi miért probléma?
Azért, mert a régi optikák nem biztos, hogy teljesen élesen fel tudják bontani a kisebb pixelekből álló szenzorokat. Egyszerűen nem erre tervezték őket. Nem konkrétan a pixelek méretével van a gond, hiszen azok még mindig messze nagyobbak, mint a filmtekercs szemcsemérete, hanem azok a dolgok, amik a film előtt nem voltak, de a szenzor előtt vannak: a védő és szűrő üvegrétegek és a mikroprizma-réteg. (A témáról ennél jóval részletesebben a fullframe vs. APS-C cikkemben is olvashatsz.)
[X] hirdetés
De akkor miért örülök mégis az 50 megapixeles új érzékelőmnek? Azért, mert ez az 50 megapixel nagyobb alapterületen oszlik el, így ha csak a matekot nézzük (ami jelen esetben a valóság is), az A7IV képpontjainak mérete annak ellenére kisebb (5.12 mikron), mint a GFX 50S II szenzoráé (5.3 mikron), hogy a teljes pixelszáma kisebb (33 mp az 51,4 mp-el szemben). Ekképpen pedig a régebbi optikáim könnyebben rajzolják ki élesen.
Az eltérés persze nem nagy, de ha hozzáveszed ehhez a szenzor többi előnyét, akkor hamar kiderül, hogy ez is a serpenyő benefits részébe hullik. Ilyen előnyök, hogy a szenzor előtti üvegszendvics vékonyabb, mint a Sanyikon, illetve hogy a nagyobb pixelek kisebb zajt és valamivel nagyobb dinamikát is adnak a Sony szenzoraihoz képest. Ez az összehasonlítás persze nem igazságos, hiszen itt a fizika tényleg győz (amellett, hogy a Fuji szenzorok is igen jók). De mennyivel győz?
Zaj és dinamika
Csalódni fogsz, ha itt részletes méréseket keresel, mert ez a techbuzi része érdekel legkevésbé a dolognak, de tény, hogy a nagyobb alapterületű szenzor hangyányival még a Sony fullframe érzékelőit is lehagyja.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy dinamikában bőséges lehetőségeket kapsz: mind a feketék, mind a világosak nagyon jól visszahúzhatóak nyersből, a feketék zaja ráadásul az a szép és kevésbé színes zaj, amit a Sonynál is megszoktam, nem az a digitális lecsó, amit a Canon szenzorok adnak, ha feszegetik a határaikat.
A zaj szubjektívebb kérdés: ki mennyit szeret? A GFX szenzorát szerintem kb. 1600-ig szűrni sem nagyon kell, 3200 és 6400 még szépen visszahozható, de 12800-on sincsen veszve semmi. Itt nem fedeztem fel óriási különbségeket az A7III-hoz képest. Pár éve ez még elképzelhetetlen volt, ma meg simán csak valóság. Meg fogja enni a lelkünket ez a jóvilág.
Fullframe optikák középformátumú szenzoron?
Ez nem tűnik jó ötletnek, hiszen nem várnád, hogy egy olyan optika, amit csak 36*24mm-es mező kirajzolására terveztek, nagyobb képkört ad, és elboldogul egy 44*33-as érzékelővel is. A valóság azonban az, hogy a GFX szenzor, ha középpontosan a fullframe mögé helyezzük, hosszában-széltében körbe-körbe-karikába mindössze kb. 4 mm-el nagyobb, ami nem is tűnik olyan soknak.
Éppen ezért a legtöbb vintage (és új) optika simán kirajzolja, még ha vannak is kompromisszumok. Egyébként meg egy közhely: minél nagyobb egy optika gyújtótávolsága, várhatóan annál nagyobb képkört rajzol ki (azon felül, amire tervezték).
A fenti közhely számtalan egyéb dologtól is függ és nem minden esetben igaz, pusztán egy általános, és általánosítható megfigyelés. Emellett mindenképpen idéznem kell Arthur Cox OPTICS című munkájából az alábbi részt, hogy megértsük: egy kisebb képméretre tervezett optika működhet ugyan nagyobb képméreten is, de ennek sokszor ára van (amit majd látni is fogunk nemsokára).
“Because of this behaviour of astigmatism [and other aberrations] in a lens it is always advisable to use the lens designed for the plate size of the camera employed. If the lens has been designed for a smaller field then the marginal definition will suffer considerably, especially owing to the tendency of the transverse image surface to go racing away. [...] If the lens has been designed for a larger field, then some quality of definition is lost because the astigmatism has been adjusted so that there will no severe falling off in definition at the edge of the greater field, and sacrifice of definition on the intermediate regions has to be made to ensure this result. [...] These emphasise the need for choosing the lens carefully to cover just the field for which it was designed.”
Az a furcsa helyzet, ahogy azt fent is olvashatod, hogy sokszor nem csak a kisebb, de a nagyobb érzékelő-méretre gyártott objektívek is teljesíthetnek gyengébben kisebb méretű képmezőn. Hogy lehetséges ez, ha az optikák teljesítményük legjobbját éppen a képmező közepe felé adják? Úgy, hogy a legtöbb leképezési hibát a gyártók a vetített képkörön belül nem egyenletesen korrigálják, hanem egyféle “alku” jön létre, hogy mind a képközép, mind a képszélek elfogadható (értsd: hibahatáron belüli) aberrációkkal üzemeljenek.
Ahogy az a fenti, a könyv 113. oldaláról vett ábrán is látható, példának okáért az asztigmatizmus korrigálására szánt profilok eltérő teljesítményt adnak a képmező egyes részein azért, hogy a közép és a szélek elfogadhatóak legyenek. Ugyanez igaz lehet természetesen bármilyen más jelenség korrekciójára is, így akár a kómára vagy a képmező torzításaira is. Ez sokszor ahhoz vezet, hogy a szélek és a közép közötti területek kicsit még gyengébbek is, mind előbbi kettő. A képet croppolva ezek a gyengébb területek válnak a kép aktuális szélévé, elveszítve az eredetileg kiszámolt korrekciók teljes vetített képkörre számolt előnyeit.
Természetesen az “extra” képkör már nem garantált minőség szempontjából: nem biztos, hogy elég éles lesz, nem szenved leképezési hibáktól vagy hogy nem lesz rajta durva saroksötétedés, de ezekkel sokszor együtt lehet élni, ha cserébe egyedi képi világot kap az ember. De mekkora az akkora?
Ha kicsit lejjebb görgetsz, betettem 11mm-től felfelé pár optikám képét GFX-en. Jelöltem mindenhol, hogy mekkora lenne a gyárilag elvárt képmező, és mit mutatnak a nagyobb szenzoron, illetve a számításokat is látni fogod, hogy mi minek felel meg. Szóval türelem.
Fullframe, mint crop mód? Bár sosem hittem volna, hogy a “fullframe” lesz a crop módom, a GFX természetesen lehetőséget ad rá, hogy már a vázon belül is eleve csak a fullframe érzékelőméret alapterületét rögzítse. Ízlések és pofonok. Én inkább “többet viszek haza” és otthon croppolok.
Fullframenél nagyobb képkörös optikák paradicsoma
Itt csak megemlítem, mert a lista végtelen lehetne, de természetesen az a rengeteg vetítőoptika, amiket az elmúlt években adaptáltam, nagyrészt a fullframenél nagyobb képkört is vetít, így ezek használata közben fog sokat adni a GFX rendszer.
Nehogy abba a hibába essünk, hogy azt mondjuk, hogy “ez a fullframe X mm gyújtótávolságú optika GFX-en X mm objektív lesz”, mert irgum-burgum. A gyújtótávolság sosem változik, de mivel a képszög jellemzésére használjuk ezt a számot (hibásan), ezért sokszor hallani ilyesmit. A dolog helyesen maximum úgy hangozhatna, hogy “X mm optika más szenzorméteren nagyjából egy Y mm optika képi világát produkálja”. Így fogunk eljárni, mert ez közel van a valósághoz.
De mi a helyes crop-faktor (ami itt nem crop lesz, vagy úgy is mondhatnám: negatív crop faktor keletkezik), vagyis a szorzó a fullframe és a GFX között?
A válasz nem egyértelmű. Legkönnyebben azt csinálhatjuk, hogy a szenzorok képátlóinak különbségét használjuk, azonban ez picit csalóka, mert míg a Sony 3:2 képaránnyal dolgozik, addig a GFX 4:3-al. Ettől függetlenül ez egy jó közelítés lesz és úgyis tele leszünk kerekítésekkel.
A fentiek alapján a szorzónk úgy jön ki, hogy a Sony fullframe képátlója kb. 43mm (35,62 + 23,82 = 42,822), a GFX képátlója pedig kb. 55mm (43,82 + 32,92 = 54,782), vagyis a GFX szenzora kb. 1,3x akkora, mint a Sony fullframe (egész pontosan 1,2793). Máshol 0.8-as crop szorzóval (+1,2 crop faktor) dolgoznak (mert figyelembe veszik az eltérő képarány miatt az átlók különbözőségét), így én a kettő közé, 1,25-re lőttem be a crop faktort (0,75 lesz a crop szorzó).
A fényerőket még nehezebb átszámolni, hiszen ott nem lineáris a skála. Egész lépésekben úgy néz ki a dolog, hogy 1.0 - 1.4 - 2 - 2.8 - 4 - 5.6 - 8 - 11 - 16 - 22 - 32 - stb., ahol minden érték az előző duplájának megfelelő fénymennyiséget jelent. Ezt kiegészíthetjük a harmados skálával, amin 1.0 - 1.1 - 1.2 - 1.4 - 1.6 - 1.8 - 2 - 2.2 - 2.5 - 2.8 - 3.2 - 3.5 - 4.0 - 4.5 - 5 - 5.6 - 6.3 - 7.1 - 8 - 9 - 10 - 11 - 13 - 14 - 16 - 18 - 20 - 22 - 24 - 27 - 32 - stb. szerepel. Mivel a szorzónk kb. egy és egy harmad, én is egyharmad f értékkel tettem odébb a számot.
Így jön ki, hogy egy fullframes optika (ha feltesszük, hogy kirajzolja a GFX szenzort) nagyjából olyan képi világot ad, mintha fullframen lenne egy (lásd lista, plusz mindegyiknél egy fehér falról lőtt tesztfelvétel, amin jól látszik, mekkora a GFX lefedettsége vagy a vignettálása):
* az eredeti fényellenző átalakítása szükséges, részletek nemsokára
** részben a fényellenző lóg be
*** gyárilag nem közölt adat
Ahogy láthatod, a legtöbb fullframe optika megbirkózik a nagyobb szenzorral. Sok esetben a vignettálás erősödik a sarkok fel, de ez sem mindig igaz. A boldolt sorok eleve közép (vagy nagyobb) formátumú optikát jelölnek, így ott tökéletes a GFX szenzor lefedettsége.
Nagyon fontos hangsúlyoznom, hogy az f érték egy képletből számolt adat, ami - a gyutávhoz hasonlóan - sosem változik. A fenti listában szereplő f érték párosok sem azt jelentik, hogy nőtt volna az optika fényereje, csak azt, hogy adott optika f értéke úgy viselkedik GFX-en, mintha egy másik f értékű (gyorsabb) optika lenne fullframen.
Ráadásul az f érték inkább a háttérmosás jellemzésére hasznos adat, mert a valós fényerőt (azt, hogy az optika mennyi fényt enged át ténylegesen, másképp mondva hogy mennyi fényt képes adott alapterületre koncentrálni) a t érték adja meg. Ezért van az, hogy speed boosterekkel / focal reducerekkel a t érték valóban nőhet (csökkennek a záridők, mert kisebb területre koncentrálódik ugyanannyi fény), de az f érték sosem lesz kisebb, mint az optika gyári adata - ezt még a focal reducerek gyártói is teljesen hibásan és félrevezetően tüntetik fel.
A fentiek csak az érzékelt képszöget (és a várható háttérmosás mértékét) adják meg, de azt tudnod kell, hogy az egész képi világ, a DOF és az atmoszféra is változik nagyobb szenzoron.
Ha APS-C-ről váltasz fel GFX-re, ugyanez a számítás elvégezhető. Egy APS-C szenzorhoz képest a GFX szorzója kb. 2.0 (az átlók 27mm és 55mm), vagyis ha arra vagy kíváncsi, hogy egy APS-C-n használt 50mm-es optika képi világát hogyan kapod meg GFX-en, akkor a válasz 2*, azaz 100mm, és így tovább mindennel. Ismétlem: ez a fotelfizika csak az érzékelt képszöget adja meg, viszont nagyobb alapterületű szenzoron az egész képi világ, a DOF és az atmoszféra is erősen változik.
Fú, de piszkosul untam ezt a részt. Valójában amikor megkaptam a vázat, feltettem rá egy csomó obimat, és szépen megnéztem, mire számítsak. A matekot csak azért fejtegettem ilyen részletesen, mert ha váltásban gondolkodsz, sokat segíthet neked. Érdemes tudnod azonban, hogy a fehér képeken nagyon erősnek látszó vignettálások valós körülmények között sok esetben még korrekcióra sem szorulnak (pl. portrénál segítenek még jobban kiemelni az alanyt).
Nagyobb bázistávolság
Az olyan adaptálós őrülteknek, mint én, a lehető legkisebb bázistávolság lenne a nyerő, hiszen így a lehető legtöbb objektívnek van esélye illeszkedni a vázra. Ez a távolság a Sony esetében mindössze 18mm (fullframen ennél már csak a Nikon Z jön lejjebb a maga 16mm-ével). Az E bajonettre tényleg szinte mindent fel lehet szerelni, ha kellően ügyes és bátor az ember.
A bázistávolság másik magyar neve kicsit beszédesebb: vázmélység. Jelentése: a bajonett külső síkjának és a szenzornak a távolsága. Az objektívek a szenzor felé közeledve fókuszálnak a végtelen irányába, így minél kisebb a vázmélység, annál nagyobb az esélye annak, hogy egy adott optikával a teljes fókusztartományon lehet majd dolgozni.
Ezzel szemben a Fuji GFX rendszerének bázistávolsága 26.7mm, vagyis majdnem 10mm-el több. Tény, hogy ez elég nagy növekedés, azonban együtt lehet vele élni. Miért?
[X] hirdetés
Egyrészt erre a vázmélységre még bőven fel lehet rakni a távmérős L39 / Leica M optikákat. Ez azt jelenti, hogy a “normál” objektívek közül akár távmérőset, akár SLR-t nézünk, a felhozatal 99,999%-a illeszkedni fog, mégpedig teljes fókuszúttal.
Másrészt A GFX bajonett átmérője jóval nagyobb, mint a Sony E mounté, így arra gyártanak például olyan alkatrészt, ami a GFX bajonett síkjában fogad 58mm-es menetet (vagy kicsit a bajonetten túl standard M65-öst). Mindez pedig azt jelenti, hogy - mivel a gépházban elég sok hely van a bajonetten belül is - nagyon sok adaptálható optika a bajonett túl is süllyeszthető. Sokkal-sokkal több, mint amennyi például egy E bajonettbe “beférne”. Mirrorlessen a bajonetten túlnyúló hátsó lencsetag egyáltalán nem probléma (igazából egészen a zárig süllyeszthető bármi, vagy e-shutter esetén azon túl is, szinte a szenzorig).
Drágább adapterek
A GFX rendszer nagyobb bajonettel rendelkezik, emellett ritkább is, így az adapter felhozatal kicsit szűkebb, emellett pedig drágább is.
A legtöbb népszerű csatlakozás adaptere (M42, FD, F, EF, SR/MD/MC, A, C/Y, OM, stb.) kb. dupla vagy tripla áron érhető el, mint Sony E-re. Ezzel számolnod kell, ha rendszert váltasz. Persze ha limitált számú vintage optikád van vagy egyetlen rendszerre specializálódtál, ez nem fog többletköltségeket okozni. Csak az olyan “mindent mindenre” emberek nyúlnak a zsebükbe ilyenkor, mint én.
Emellett vannak olyan rendszerek, amikre nem találtam GFX adaptert. Ezek nem egzotikus bajonettek (pl. Alpa vagy Contaflex), hanem széles körben ismertek (pl. Konica AR). A jó hír, hogy ez a probléma könnyen leküzdhető, mert a legtöbb SLR rendszer rendelkezik adapterrel a Leica M bajonettjére, így ha már van egy GFX - Leica M adaptered, arra könnyen fel tudsz tenni bármi mást is (az AR kérdést én is így oldottam meg). Ugyanígy többszörös adapterezéssel megoldható például az Exakta is, mert egy egyszerű manuális EF - GFX adapterre rakott EXA - EF meg is oldja a problémát.
Emellett léteznek autofókuszos Canon EF - GFX adapterek, amikkel EF optikákat automata fókusszal és rekeszvezérléssel is tudsz használni GFX gépeken. Az olcsótól a nagyon drágáig van minden, nyilván roppant széles tudással és teljesítménnyel. Én a legolcsóbb változatot rendeltem, mivel kizárólag az Irix 4/11-es optikám rekeszvezérléséhez volt rá szükség, az AF része nekem irreleváns (és több aktív EF bajonettes optikám nincs is).
!
A kisfilmes távmérős / SLR rendszereken túl a legtöbb középformátumú filmes csatlakozásra is gyártanak adaptert, így gond nélkül illeszthető a Pentax 645, Pentacon Six, Pentax 67, Hasselblad V, stb., de még az Arri PL sem jelent gondot. Sok megoldáshoz van focal reducer kivitel is, mely lencsesorral “összehúzza” a nagyobb középformátumot a kisebb GFX szenzorra.
Felső kijelző
Egy dolgot mindig hiányoltam a Sony gépeiről, ez pedig a gépváz tetején lévő kijelző, vagy ha úgy tetszik, status bar. A legtöbb EOS vázamon már a kezdetektől volt ilyen, így amikor váltottam Sony MILC-re, időbe telt, míg megszoktam, hogy minden változót és beállítást a központi képernyőre (vagy egyszerűsített formában az EVF HUD-jára) zsúfoltak. Nem tragédia, pláne egy manuálozónak, aki még az alapvető beállításokhoz is ritkán nyúl.
A GFX visszahozta az életembe a felső kijelzőt, ez pedig amellett, hogy nagyon-nagyon hasznos, rettentő mutatós is. A sima “számos” kijelzés mellett tárcsákat imitáló és hisztogrammot mutató üzemmódban is használható, sima és inverz színezéssel is, emellett mivel ez egy passzív kijelző, alapállapotban nem fogyaszt semmit az akkuból.
(Kicsit) nagyobb gép
Amikor pár éve a mirrorless elkezdte ledarálni a DSLR-t, pro és kontra is elhangzott, hogy a MILC-ek kisebbek és könnyebbek. Ez akkor igaz is volt, azonban azóta a marketingosztályok számára kiderült, hogy a fullframe mezőnyben a méret és a súly nem annyira fontos, mint a turista kategóriában (sőt: egy profi gép legyen jól fogható és álljon kézre).
Ennek megfelelően a Sony A7 szériája is elkezdett szépen hízni, és egy A7IV ma már kb. 700 gramm (szemben az eredeti A7-es 470 grammos súlyával). De ugyanígy egy R5-ös 750 gramm, egy R3 820 gramm, egy Z7 II pedig 680 gramm. Lássuk be őszintén: ez nem nagy gond, hiszen az ezekre a gépekre pakolt, fullframe-re tervezett fényerős optikák általában úgyis súlyosak és méretesek. Nem ezen fog múlni, hogy viszed-e őket nyaralni, vagy sem, hanem hogy akarod-e ezt tenni, vagy nem (illetve hogy engedi-e az az asszony, vagy sem).
Ehhez képest a GFX 50S II mindössze 900 gramm, tehát érdemben (és gyakorlatban) nem sokkal nehezebb, mint egy kortárs fullframe mirrorless gép. Fizikai kiterjedése sem sokkal nagyobb (GFX: 150 x 104 x 87 mm, Sony A7IV: 129 x 97 x 81 mm).
Ez a kis “mérettöbblet” egyébként pont arra jó, hogy a Sonyval ellentétben (aminek markolatáról lecsúszik a kisujjam) nem lesz muszáj L platet tennem a GFX-re (persze fogok, mert a markolat legjobb tulajdonsága, hogy univerzális és tájolható állványtalp is egyben, meg védi is a gépet). Azoknak, akik az enyémhez hasonló péklapát kezekkel járnak-kelnek az univerzumban, ez kiváló hír.
Pixel-shift
A GFX 50S II támogatja a pixel-shift felvételi módot (ilyet a Sony a mai napig nem kapott, pedig fizikailag képes lenne rá). Ez annyit jelent, hogy egyetlen gombnyomásra a stabilizátor elkezdi mozgatni a szenzort, mégpedig fél pixeles lépésekben 16 alkalommal, így létrejön 16 felvétel. Ezt később a Pixel Shift Combiner applikációban illeszthetjük össze, így pedig létrejöhet egy akár 400 megapixel nagyságú DNG RAW állomány is. Ha tehát a felbontás a lényeg, a masina képes messze a szenzorát meghaladó részletességű állományt is készíteni.
PIP élőkép
Jó, igazából nem PIP, de mégis. A Sony nagy hiányossága, hogy manuális fókusznál ha nagyítást akar látni az ember, legalább egy gombbal bele kell zoomolnia az élőképbe. Ez a funkció programozható bármelyik gombra, így kényelmesen megszokható, ám a GFX 50S II tud ennél eggyel jobbat: van neki “PIP” módja, vagyis a teljes élőkép mellett egy kisebb kockában kirakja a választott terület nagyított képét, így pedig a fényerős optikákkal való manuális fókuszálás ideje abszolút minimálisra csökken. Nem kell sem gombot nyomni, sem átkomponálni, mert a nagyított terület helyzete a joystickkal pakolászható, ha akarod.
Ezt megfejeli a rendszer azzal, hogy az élkiemelő fókuszsegéd egyszerre dolgozik piros és fehér színnel, így minden témán jól érzékelhető, és a nagyított élőképen is látszik, de ha félig megnyomod az expógombot, eltűnik, hogy “szabad szemmel” is ellenőrizhess. Tényleg a vintage fotósok netovábbja lenne a dolog, ha nem lehetne ezt még fokozni: az LCD és az EVF négy módja (PIP, csak élőkép, élőkép adatokkal, csak adatok) külön is kapcsolható és megjegyzi a gép, vagyis eldöntheted, hogy a PIP-es megoldást mondjuk csak EVF-be nézve akarod látni, míg az LCD-n csak a teljes élőképet. Imádat.
Kezelőszervek és menü
A gép már csak a picit nagyobb méretek miatt is jobban kézre áll, plusz az átlagos gombsűrűség is kisebb. A módválasztó tárcsa az A7III-al ellentétben fixálható a közepén levő gombbal, így nem tekeredik el véletlenül, de a Sonyhoz képest más a fókuszmód-váltó (Single, Continuous, Manual) fizikai gombra helyezése és a bajonett tövében levő funkciógomb is. A videó/fotó váltó nem a módválasztó tárcsára zsúfolódott, hanem egy teljesen külön kapcsolón helyezkedik el. Tetszik, hogy az első és a hátsó tárcsa is lenyomható, így például az ISO érték ugyanannak a tárcsának a segítségével állítható, amit egyébként le nem nyomott állapotban másra használunk. Jól ki van találva az egész rendszer. Külön plusz pont a quick gombért, ami a menübe való belépést is feleslegessé teszi az oda kipakolható és gyorsan elérhető funkciókkal.
Apropopó menü: a Sony menüjét sokan szidják, mert bonyolult. Valóban, sok dolog van belerakva, lapok végeláthatatlan sokasága és nehéz benne kiismerni magadat. Bár az A7III menüje már egy megváltás volt az A7I/II menühöz képest, nem tökéletes. Igaz az is - és ezt sokszor elmondtam sok helyen - , hogy nem a menüben fotózunk. A menü megismerésére rá kell szánni az időt, de nem az fogja meghatározni az élményt.
A Fuji ennyiben azért tovább lépett, és megmutatta, hogy tényleg lehet jó (vagy jobb) menüt is csinálni. A GFX 50S II menüje attól függő arcát mutatja, hogy videó, fénykép vagy galéria módban van-e a gép. Így egyrészt három részre szedték a menüpontokat, harmadolva a mennyiséget, másrészt sokkal logikusabb és átláthatóbb az egész.
A menü részbe biggyesztem be halkan, hogy annak ellenére, hogy ez egy afféle művészkedős/nyugdíjas váz, maga a rendszer kifejezetten gyors: semmivel sem lassabb a bekapcsolás, töltés, váltás, stb., mint az A7III-ban volt: nincsenek holt idők, nem kell a masinára várni.
Hasonlóságok a Sony rendszerével
A GFX 50S II ugyanúgy rendelkezik szenzorstabival (6.5 értékes), mint az A7III, és ez nagy kényelmet ad. Igaz ez akkor is, amikor egyébként a legtöbb objektívem nagy fényerejű, így a lassú záridőkkel nem szokott gondom lenni. Jól jön viszont akkor, amikor egy sötét belső udvarban a 11mm-es optikára akár 0.5 másodperces záridők is juthatnak, így maradhat alacsonyan az ISO (terepen nem szeretek állvánnyal bajlódni, ha nem muszáj).
Hogy egy negatívum is legyen: az A7III-nál a stabilizátor gyutáv-értékének állítását ki lehetett tenni custom gombra, így manuális optikák váltogatásánál könnyű volt a tökéletes gyújtótávolságot megadni (ez nagyon fontos a stabilizátor optimális működéséhez). A GFX-nél komoly kutatás kellett, mire rájöttem, hogy a menübe belépve a mount adaptor settingsben lehet menteni 6 féle rendszeradaptert és azokba előre felvinni a gyutávokat (meg ha akarja az ember, más korrekciós paramétereket, pl. torzítás, színek), amiket a stabilizátor később használ. Vagyis nincs “azonnali” beállítása a stabi gyutávnak, hanem azt mindig ki kell választani vagy meg kell adni a menüben.
Annyiban egyszerűsíthető a helyzet, hogy a hat adapter helyre csináltam hat alapbeállítást 10, 35, 50, 85, 135 és 300 mm-re (legtöbbször ezeket használom), ha meg a tényleges gyutáv ezektől eltér, a hozzá legközelebbit választom (vagy abban írom át ideiglenesen a mm értéket). Az értékek 1 és 999 mm között szabadon megadhatóak. (Várom már a Fuji 1mm-es GFX halszemét.)
Az imént már említett LCD kijelző nem csak tilt dönthető, de külön oldalra is fordul, ami hasznos plusz, ha alacsony vagy magas perspektívából fotózunk. Az LCD/EVF váltás ugyanúgy proxy szenzoros, mint a Sonyn (illetve megadható a működési módjuk manuálisan is), az LCD pedig nagy és tapis, így akinek az érintés a szeretetnyelve, az jobban fogja élvezni. A touch módnak egyetlen helyen láttam eddig nagy hasznát: a galéria végigfutása kifejezetten kényelmes és szórakoztató vele.
A GFX 50S II az A7III-hoz hasonlóan dupla kártyás megoldás, két SD memória tuszkolható bele, így attól sosem kell tartani, hogy kártyahiba miatt képet vesztesz. Tud szimultán (backup), JPG/RAW meg folyamatos (sequential) írási módot is. Ha szimultán módban vagy, de elfogy a helyed, az egyik kártyát még mindig leformázhatod, és folyamatos módba rakva a card slot settingst máris megdupláztad a tárhelyet (a biztonsági mentésed árán).
Az első hetekben egy pár 90 MB/sec-es Sandiskkel használtam a masinát. Ezekkel is gyors a kiírás/galéria, de tény, hogy az utóbb beletett 300MB/sec-es SDXC Kingstonok érezhetően gyorsítanak a képműveleteken. Utóbbiakkal már azelőtt megjelenik a kép a gépen, hogy elkészítettem volna.
Üdvös dolog, hogy míg a fizikai zár a GFX 50S II-ben “csak” 1/4000-ig megy (szemben az A7III 1/8000 idejével), addig az e-shutter tud 1/16000-et is (szemben az A7III 1/8000 sebességével). Itt azért kötelező elmondani, hogy gyors záridőknél az e-shutter hajlamos a rolling shutter jelenségére. Kedvenc rolling shutter képeim:
A zár a teljesen elektronikus és a teljes mechanikus mód mellett támogat mindenféle hibrid huncutságot is, ezekbe viszont eleddig még nem ástam bele magamat, illetve például a hibrid első redőnytől sérülhetnek a bokeh-karikák is, szóval teszteld alaposan a dolgot.
A szoftver szerencsére tudja az előre programozott sorozatfelvételt, az interval shooting beállítások pedig a szokásos kapcsolókkal rendelkeznek (képek száma, időköz, kezdési idő, stb.). Ez kényelmes, nem igényel utólagos mókolást és külső időzítő sem kell hozzá.
A masina tud vezeték nélkül is örömöt okozni más eszközöknek, többek között wifin és bluetoothon át. Emellett van rajta USB-C adatkimenet (ami in-body akkutöltésre is jó, sőt, bekapcsolt állapotban is tölti a gépet), meg Micro HDMI, 3.5-ös jack kimenet és bemenet, illetve 2.5-ös távvezérlős kábel csatlakozás is. A tetején van egy TTL vakupapucs, amibe lehet rakni méretarányos TAXI jelzést. A Fuji telefonos applikációjával az egész gép vezérelhető messziről, és megjelenik a telefonon az élőkép meg minden beállítás. Ha AF-es optikákkal is használnám a gépet, akkor teljes értékű lenne mobilról is. Ez igazi megváltás a Sony minősíthetetlenül vacak ImagineEdge appjához képest.
[X] hirdetés
Az akku kapacitása 2200 mAh és a gyártó szerint az AF-es KIT obival kb. 450 képre elég. E két adat nagyjából megegyezik a Sony masinák NP-FZ100-as akkujának mutatóival. Az ellőhető képek száma manuális obikkal persze sokkal nagyobb: egy átlagos, 1-2 órás portréfotózáson kb. 250 képpel sikerült egyszer 70%-ig levinnem a töltöttséget, vagyis itt is igaz, hogy ha csak manuálozol a géppel, akkor a pótakku olyan felesleges, mint egy emberi jogi aktivista Phenjanban. (Egyszer vettem egy pótakkut kapcsolatunk elején az A7III-hoz is, de azt sem tudom, hol van, mert sosem kellett).
Amiben a GFX gyengébb
Három dolgot tudnék kiemelni, amiben a GFX biztosan gyengébb, mint az A7III / A7IV.
Az egyik a videós képességek kérdése, de erre nem tudok és nem is akarok kitérni, mivel sosem videóztam, ez pedig egyáltalán nem videós váz. Nincs is otthon VHS lejátszónk, kazettát sem kapni már. Ami tuti, hogy a szenzorstabi azért megy videó alatt is, és ez állítólag jó dolog.
A másik a sorozatsebesség. A (fizikailag) nagyobb zár miatt fentebb már írtam, hogy a mechanikus zár csak 1/4000-ig megy (ez mondjuk nem fáj az e-shutter 1/16000-es ideje miatt), a sorozatfelvétel azonban csak kb. 3 FPS-t tud, ami az A7III 10 FPS-énél (és még az A7II 5 FPS-énél) is jóval lassabb. Ez nem a kapkodós emberek gépe.
A harmadik dolog az autofókusz, de mostanra már bizonyosan kiderült számodra, hogy legutóbb épp 10 éve használtam AF-es optikát, így ez nekem nem is szempont. A netes híradásokból azért tudható, hogy ez nem egy sportfotós váz. Ha a Fuji összekapná magát AF kérdésében (ez nem csak a GFX-re igaz), meg tudná kicsit szorongatni a Sonyt.
Amire a GFX-et nem fogod használni
A napi rutinom során rengeteg alkalommal kell optikákat vagy más tárgyakat befotózni, illetve a vintage objektívek szereléséhez is Sony rendszert használok. Ez már csak történeti okokból is praktikus nekem, hiszen gyakorlatilag minden régi fotós rendszerhez szereztem vagy építettem adatpert az évek során. Egyértelmű volt az első perctől, hogy ezekre a feladatokra a GFX váz nem tökéletes, és luxus is lenne.
Így a cikk címe kis kiegészítésre szorul: elhagytam a fulllframet a középformátumért, és lett mellette egy APS-C vázam. Vettem ugyanis a GFX mellé egy A6000-est, ami a teljes rendszerváltáshoz képest viszonylag kicsi plusz kiadás. Tökéletesen lefedi azonban a tárgyfotós és szerviz tevékenységet, emellett messze sokkal alkalmasabb makrózni is, amit szintén szeretek csinálni, még ha nem is gyakran.
!
A tanulság ebből számomra az, hogy míg fullframe szenzorral jól le tudtam fedni a feladatok teljes körét (kvázi mindenhez is jó volt), addig egy ennél kisebb vagy nagyobb szenzor szükségszerű lemondásokkal jár, így sokkal érdekesebb úgy megfogalmazni a dolgot, hogy egy fullframet le lehet cserélni egy középformátumú ÉS egy APS-C szenzorra, amivel egyébként - alkalmasság szempontjából - még jobban is jársz.
A GFX igazán persze portré közben érzi jól magát. A korábban már említett álomszerűen kényelmes és egyszerű manuális fókusz miatt a hajszálvékony DOF-al rendelkező fényerős optikák használata sem jelent gondot, cserébe még szebb háttereket kapsz. Válogatás az elmúlt pár hét GFX-es portréfotózásaiból (minden képnél írtam az optikát is):
Te kérdezted: milyen a GFX?
Ha röviden össze kellene foglalnom a cikk végén, milyen a GFX és mire jó meg kinek, azt mondanám, hogy ez az alkotó emberek gépe, akiknek a fotográfia művészet is egyben. A Fuji egy nagyon szerethető és a Sonyhoz képest sok tekintetben egyszerűbb és praktikusabb vázat rakott össze, aminek a lelke egy vintage és manuál lehetőségeket nagyban kiterjesztő, kiváló képességű, stabival hátbavágott szenzor.
A váz árfekvése nem esik messze egy A7IV-estől, ezért is annyira csábító azoknak, akik akár hobbi vagy amatőr célokra keresnek egy profi gépet. Engem is ez a tény csábított el. Tudom, viccesen hangzik, hogy egy középformátumú vázra írom a hobbi és amatőr jelzőt, mert ezt a gépet a maga limitációival hibátlanul lehet munkára is használni, de a Fuji meglehetősen baráti (közgazdászok azt mondanák: behatoló) árazása megengedi ezt az arcátlanságot.
Azt persze tudnod kell, hogy a GFX optikák legalább olyan költségesek, mint a Sony G-Masterek, azonban ha nem kell (az egyébként sem túl combos) autofókusz, akkor vintage objektívekkel nagyszerű sort lehet kirakni rá sokkal kisebb pénzből is.
Sem építési, sem képminőségben nincsenek kompromisszumok: az 50 megapixeles felvételek jelentős croppolás után is bőséges felbontást adnak és zajban meg dinamikában is megvan a Sony élménye. A pixel shift nélkül is mehetsz plakátot nyomtatni, azzal együtt meg aztán egyenesen hőlégballon méretben is rendelhetsz nyomatokat.
Legyél te is a vintage univerzum hőse! A tudásbázis anyagai ingyenesek és mindig azok is maradnak majd. Viszont a weboldalnak és minden hozzá kapcsolódó csatornának vannak fenntartási költségei. Ha szeretnéd segíteni a régi objektívek megmentését és bemutatását célzó munkámat, hozzájárulhatsz egy általad választott összeggel. Az egyszeri támogatást PayPal.me segítségével biztonságosan tudod elküldeni, vagy lehetsz folyamatos támogató is:
Köszönöm, hogy segítetted a tudás terjedését! Ha a megjegyzés rovatban megadtad a nevedet is (nem kötelező), szerepelni fogsz a hősök között: Rostás Csaba, Kováts Péter, Szász Márton, Hunyadi Áron, Tipold Gábor, Gyarmati Balázs, Tamás Éva, Zsoldos Tibor, Hajdu Máté, Horváth Kitti, Szlávik József, Tordai László, Keserű Gergő, Keresztes László Péter, Somogyi László, Rácz András, Szántó Sándor, Zubán Gergely, Erhardt Balázs, Kovács Attila, Magyar Antal, Szabó József, Máté Gyula, Boros András, Vaszkun Gábor, Erhardt Balázs, Kirner Richard, Tímea Bokodi, Káposztás Viktória, Bóka Zsuzsa, Hargitay Zoltán, Koncz Benő, Zubán Gergely, Josef Tiglezan, Gábor Balázs, Papp György, Bakos Béla, Mészáros Tamás, Kiss Péter Kálmán, Markus Holopainen, Szommer Tomi
A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III, GFX 50S II), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorlesst és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását. 2021-ben okleveles fotográfus lett, legyen ez akár jó, akár rossz dolog.
A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...
hispan's photoblog C 2011-2024 (eredeti megjelenés: 2023. február 4., utolsó módosítás: 2023. február 4.)
hispan's photoblog
te
mi
én
A