Ha eddig nem ismerted Ingrid Schäfer történetét, az nem véletlen. A hölgy ugyanis nem létezik. Mi teremtettük Orsival egy fotózás erejéig. Portré fotós percek következnek.

Örömfotózással kapcsolatban legalább olyan sokan írtok nekem, mint a régi objektívekkel kapcsolatos értékmentő munka miatt. Ez nagyon jól esik, azonban én nem érzem magam profi fotósnak, így ebben a témakörben általában kevesebbet mesélek.

Ennek ellenére szerepelt már a tudásbázisban is több cikk arról, milyen egy TFCD portré fotózás, illetve konkrét alkalmakat is bemutattam az Életem hátterei, a Balkán Disney, a Pirosszka vagy éppen a Szürke színei című anyagokban (akik unatkoznak, azoknak pedig ott van a végteleségig nyomogatható TFCD poszt generátor). Ezekből is kiderülhetett, hogy nem vagyok teljesen normális.

Általában ugyanis úgy épül fel nálam egy-egy fotózás, hogy

• vagy egy helyszín/ruha ötletből indul ki,
• vagy pedig egy történet fogalmazódik meg a fejemben.

Utóbbi az érdekesebb eset, mert ezekhez szeretek kidolgozni karaktert és háttértörténetet is. Miért fontos ez?

Áldozataim többnyire nem hivatásos modellek (és szintén többnyire azzal is megverte őket az ég, hogy közeli ismerőseim), de legyen szó akár lelkes amatőrökről (az amatőr itt nem pejoratív értelemben szerepel, ahogy az "amatőr fotós" kifejezés sem az) vagy profikról, mindenkinek segít belehelyezkedni a karakterbe vagy a helyzetbe, ha van hozzá sztori.

Lehet, hogy ez szakmai ártalom, mert civilben marketinggel és szövegírással is foglalkozom, így a képekhez nálam mindig kapcsolódik egy textuális réteg is. A tapasztalatom viszont az, hogy minden fotózás gördülékenyebb és szórakoztatóbb, ha közös értelmezési térben mozog a modell és a fotós (kivéve amikor csak azt mondom, hogy "Orsi, most legyél Orsi" - ezt aztán mindenki utálja).

Szóval jelen konkrét esetben, Ingrid Schäfer kisasszony kapcsán az történt, hogy előbb volt nálam szervizen egy Fotosnaiper szett a maga 300mm-es Tair optikájával és Zenit 12S vázával, és utána jött a keletnémet kémnő történetének ötlete. (Ezzel a Fotosnaiper felszereléssel fogsz még találkozni a jövőben a blogon egy másik cikkben, ezért érdemes feliratkoznod, ha nem akarsz lemaradni.)

Szívemnek eleve kedves a múltba helyezni fiktív karaktereket, hiszen anno történészként végeztem. A hidegháború pattanásig feszült légköre, Európa és különösen Berlin megosztottsága, speciális helyzete pedig a mai napig táptalaja az igaz (és kevésbé igaz) történeteknek. Ha még nem láttad, nézd meg például a Kémek hídját vagy a Good Bye Lenin!-t.

A már megtörtént történelmi keretbe szuszakolt, de nyilvánvalóan hamis sztorik, adnak egyfajta fura étket az emberi agynak és képzeletnek: tudjuk, hogy fikciót látunk, ugyanakkor olyan eseményekre építik fel az egészet, amik valóban megtörténtek, így jól tudjuk őket kötni és könnyebben meg is jegyezzük őket. Ahogy nemsokára meglátod majd, Ingrid Schäfernek is egészen sok köze van Kádár Jánoshoz és Budapesthez, pedig sosem létezett.

Amit a sorozat technikai hátteréről tudnod érdemes: egy szeles, hideg novemberi napon mentünk ki a Margit híd budai oldalára, ahol a rakpart macskaköves miliője és a Duna illata (szaga?) sokat hozzáadott a projekthez. Mindkettőnk kezében hideg fém volt, ez pedig nem segítette a hőérzet emelkedését: Orsinál a Fotosnaiper szett, nálam pedig a nemrég debütált Proskar-w 89mm f/2 adaptált vetítőobjektív. A váz egy GFX 50S II-es volt, hű társam portréfotózásokon.

De ki ez a nő?

A most következő történetben keveredik majd fikció és igazság, valóság és képzelet, történelem és lázálmok. Hogy mi melyik kategóriába tartozik, azt neked kell eldöntened. Egy biztos: a képeken talán egy hóbagoly (németül Schneeeule) fedőnevű kémnő látható.

Ingrid szülei, Heinrich és Margarete Schäfer Berlin közelében éltek szerény körülmények között. Egyetlen lányuk már középiskolai évei alatt az NDK erős politikai nevelésének hatása alá került, majd nem sokkal később az elhárítás be is szervezte. Kiképzéséről keveset tudni, de a 70-es évek legelején már a Stasi hírszerző részlegének, a HVA-nak (Hauptverwaltung Aufklärung) külföldi ügynöke.

Teljes tevékenységére nézve kevés a pontos adat, de az alábbiakban összegyűjtöttem pár esetet, amikben majdnem biztosan közrejátszott.

Valamikor a 70-es évek első felében beépült a BND-be és annak pullachi központjából ellopta a nyugatnémet hírszerzés vezetőjének irodai papucsát (később ezt használták az eltussolt un. ABBA-gyilkosságokban Gerhard Wessel ellen kreált bizonyítékként, lásd: “svéd popzene nyomait találták a papucsok által hagyott véres lábnyomokban”);

Jelen sorozat témájához már sokkal erősebben kapcsolódik, hogy Schäfer a 70-es években bizonyíthatóan járt Budapesten, ahol a KGB megbízásából készített aktualizált aktát Kádár Jánosról “gyalog a bástyában” címmel (ennek képanyag-összeállítása közben készült ez a sorozat róla a magyar fővárosban), később pedig sikeresen csempészett szovjet gyártmányú, 1,2 kilós mikrochipet Kádár egyik cigarettájába, melyet azonban a Magyar Népköztársaság vezetője gyanútlanul és nyom nélkül elszívott.

A híres-hírhedt kémnő járt a tengeren túl is. Egyik speciális feladatában az imperialista hatalom megbuktatása érdekében részt vett a McDonald’s hamburger receptjének kicserélésében: a terv szerint a megduplázott kalóriatartalomtól a hadra fogható amerikai férfiak elhíznak és így csökken a jenki haderő létszáma.

A vietnami háborúban elsősorban neki volt köszönhető, hogy a déli erők egyszer sem tudták elfoglalni a kommunista hatalom központját, Hanoit. Ingrid a “pinnnadel” hadművelet során keletnémet gyártmányú, a tervgazdaság részeként véletlenül 300.000.000-s darabszámban készített rajzszögeket szórt szét a város körül, amikben a déli erők mindannyiszor elakadtak.

Karácsony közeledtével arról se feledkezzük meg, hogy a keletnémet szolgálatok szövevényes világában fülesbaglyot vélhetően rokoni szálak fűzték Hans Gruberhez. Így talán az sem a valóságtól elrugaszkodott vélemény, hogy a Nakatomi Plaza elleni merénylet érdemi szerzőjének is tartják a kémnőt.

Sorsa máig tisztázatlan. A német egyesítés után az említett iratköteget leszámítva aktái nagyrészt eltűntek. A septiben megsemmisített (vagy megsemmisíteni próbált, ezért részben csak kézzel összetépett) anyagot a mai napig igyekeznek digitálisan rekonstruálni, így várható, hogy újabb források bukkannak majd fel. Addig is pár népszerű lehetőség:

• vagy 1982-ben halt meg a Libanoni háborúban, miközben libanoni cédrusnak álcázta magát;
• vagy 1984-ben egy tankerhajó elleni minitengeralattjárós támadásban Szudán partjainál;
• vagy 1986-ban, miközben hajtűjével szabotálta a Challenger űrsikló felbocsájtását;
• vagy 1991-ben Horn Gyula híres autóbalesetében, ahol ő vezette a szabálytalanul megrakott teherszállító kamiont (ez kevéssé valószínű, mert sok jel mutat arra, hogy az események után szintén ő volt Horn Gyula nyakmerevítője is);
• vagy 1998-ban, miközben a Fehér Házba rendelt furulyazsírt próbálta ciánozott vazelinre cserélni, de Bill Clinton testőrei rálőttek;
• vagy 1999 december 31-én, amint a Kremlbe szállított utolsó vodkaszállítmányt védte az örmény neoliberálposztantiszocialista szabadcsapatokkal szemben;
• vagy még mindig életben van és Orsi néven vállal fotózásokat...

Aki látja, fotózza le!

Summa summarum

Ha és amennyiben szeretnél magadról ilyen vagy ennél kevésbé lökött portrésorozatot, ne tétlenkedj, és keress meg itt.

A fény és a kémek legyenek veletek!