Vannak híres és vannak legendás objektívek. És vannak a híresen legendásak. Ilyen a 105mm-es középformátumú Takumar is, amit csak azért ismernek viszonylag kevesebben, mert a fullframes széria jóval populárisabb volt. Pedig nincs miért szégyenkeznie a középformátumnak sem, sőt!

Adósod vagyok egy ideje ezzel a cikkel, két okból is. Egyrészt mióta GFX-et használok, sokkal több középformátumú optika került a látóterembe, és például a Pentax 67-es rendszerből a 2.8/165-ösről tesztalbumot, a 4/300-asról cikket is olvashattál már. Ezek is szuper optikák, de nem olyan legendásak, mint a 2.4/105-ös.

Másrészt a 2.4/105-ös magában is megér egy misét, mert sokan csak ezért az objektívért választják az egyébként igen költséges Pentax 67-es középformátumú rendszert. De mit is jelent itt a 6*7-es megjelölés?

Formátumok viharában

Mielőtt belecsapunk a lencselecsóba, tisztázzuk, hogy mai alanyunk eredetileg mire lett tervezve.

Ez egy középformátumú objektív, ami 120-as filmre 6*7-es méretű képeket készít, vagyis jóval nagyobbakat, mint a fullframe vagy akár a GFX. Hogy mekkorákat, azt meg is nézheted a formátumméret-összehasonlító eszközből kiragadott képpel:

Ebben a tesztben 44*33-as GFX szenzoron fogom használni a 2.4/105-öst, aminek vannak előnyei és hátrányai is (és ezek általában igazak arra, ha nagyobb formátumra gyártott optikát használsz kisebb formátumon). Mivel az eredetileg tervezett képmező közepét látod csak (van valamekkora crop-faktorod), ezért a képszéli leképezési hibák jelentős részével sosem találkozol (ilyen lesz például a saroksötétedés vagy a kromatikus aberráció, vagy bármi olyasmi, ami általában a képmező széle felé erősödik). Ezek az optikák ráadásul a nagyobb tüköraknák miatt nagyobb bázistávolsággal is rendelkeznek, így sokkal könnyebben adaptálhatóak bármilyen kisebb rendszerre (például tükörreflexes vagy MILC fullframe gépekre).

Másfelől a nagyobb formátumokra tervezett objektívek jelentősen nagyobbak és nehezebbek, valamint a hozzájuk készült adapterek is méretesebbek és súlyosabbak, és ezt a többletet akkor is cipelned kell, ha egyébként a vetített képkörnek csak egy kisebb részét használod fel.

Még egy kérdés, mielőtt belevágunk: mekkora tulajdonképpen a kisebb szenzoron használt 105mm-es optika gyújtótávolsága? Beugratós kérdés! Természetesen 105mm, ugyanis a gyújtótávolság sosem változik, csak az érzékelt képszög. Mivel általában a fullframet tekintjük kiindulási alapnak (a legtöbb fotósnak ezzel van tapasztalata), ezért a kisebb és nagyobb rendszerekre gyártott optikák tényleges képszögét is úgynevezett fullframe ekvivalensben adják meg, azonban sajnos a gyújtótávolságot használják mértéknek. Ezért tűnik úgy, mintha a gyutáv változna, hiszen gyakorta olvasható, hogy "egy 100mm-es fullframe optika APS-C szenzoron használva 150mm-es lesz az 1,5x crop szorzó miatt (értjük, mire gondol a költő, csak ez így de facto nem igaz).

Mármost a 2.4/105mm-es Takumar 2.4/105mm-es képet ad fullframen, tehát egy kistele, viszont az eredeti, 6*7es rendszerén (a 0,5x fullframe > 6*7 crop faktor miatt) egy kb. 1.8/50mm-es (fullframe ekvivalens) alapoptika képszögét kapod vissza.

Ha azt akarom megadni, hogy GFX-en milyen képet ad a 2.4/105-ös Takumar, akkor (a 0,8x fullframe > GFX crop szorzó miatt) egy kb. 85mm-es fullframe objektív képét kapom (a 105-öt szorzom lefelé 0,8-al, mert a GFX nagyobb szenzora miatt nagyobb az érzékelt képszög).

Lehet, hogy ez így kicsit tömény, de érdemes megérteni a dolgot, mert ha egyszer képbe kerülsz ezzel (képbe, érted, haha), akkor sokkal könnyebben fogsz tudni akár más formátumokra gyártott optikákat is használni a saját rendszereden, és előre tudod, milyen képszögre számíthatsz. Ehhez egyrészt a frame size comparison eszköz adhat gyakorlati segítséget, másrészt pedig ez a cikk elméletit.

Típusismereti percek

Ha nem tudnánk semmit a Super-Multi-Coated Takumar 6X7 105mm f/2.4 nevű csodáról, akkor is optimizmusra adhatna okot, hogy a PentaxForumos értékelése minden tekintetben parádés: 9,3 pontot kap az élessége, 9,8-at a háttérkezelése, 9,8-at az ár/érték aránya, de még az összesített aberrációi is 8,9-et.

A típust három változatban készítették az évek alatt: a Supert 1969 és 71 között, a (cikkben is szereplő) Super-Multi-Coatedet 1971 és 89 között, az SMC változatot pedig 1989-től. A Super és az S-M-C/SMC verziók bevonatban térnek el egymástól, minden más tulajdonságban azonban a három objektív nagyjából azonos. Én azért vadásztam le az S-M-C változatot, mert ennek még nem gumi gyűrűs a fókuszgyűrűje.

Az objektív maga 628 gramm, ami viszonylag soknak mondható, ne feledjük azonban, hogy ez egy középformátumú darab, amiben sokkal szélesebb üveg tagok vannak, mint a kisfilmes optikákban. Összesen 6 lencsét kapunk 5 tagban, ami jelzi, hogy van egy ragasztott akromát párosunk.

Pont ezzel a ragasztott párossal van a legtöbb gondja a típusnak, ugyanis szériahiba, hogy majdnem az összesben csúnyán besárgul, opálosodik és mintásodik is. Ez természetesen cserélhető újra, ami azonban itt macerás folyamat, mert az eredeti ragasztó a legtöbb oldószerre nem reagál, így hevíteni kell a tagot, mielőtt a régi ragasztás elenged, eltávolítható és újat kaphat helyette. Erről a folyamatról (és általában a típusról) láthattok pár kockát az alábbi videóban is:

@hispansphotoblog #hispansphotoblog #photography ♬ original sound - hispan

A felvételt megtaláljátok TikTokon, Instagramon, Facebookon és YouTubon is.

A közelpont 1 méter, a fókuszgyűrű kényelmesen nagy felületű, kellemesen hosszú úton jár. Alatta található a rekeszgyűrű, ami f/2.4 és f/22 között mozgat 9 rekeszlamellát, A és M rekeszmódban. Ahhoz, hogy adapterezve az objektív rekeszeljen, M módba kell tenni a váltót, ami azonban rugós megoldással rögzül, és viszonylag kis érintésre is visszaugrik A állásba. Ez idegesítő tud lenni.

A front filter 67mm-es, de található rajta egy bajonettes csatlakozási mód is az eredeti szűrőinek, kupakjainak és ellenzőinek. A következő képen ezzel a bizonyos eredeti kupak dizájnnal láthatod az optikát (és ugyanez a fizimiska és bajonettes megoldás volt a 4/300-as testvérén is, csak 82mm-es méretben).

Hátul az objektív standard P67 (Pentax 6*7) bajonettel bír, amihez viszonylag könnyen lehet adaptert szerezni fullframe kamerákra. Mivel a közvetlen P67-GFX adapterek drágák, én egy P67-EF és egy EF-GFX manuális adapter kettőséből állítottam össze közdarabot. Léteznek egyébként speedbooster adapterek is P67 és GFX közé, amikkel elkerülhető a croppolás és a teljes 6*7-es képet megkapjuk kisebb szenzoron, ezek azonban igen drágák, így csak akkor érik meg, ha valaki kifejezetten csak P67 optikákkal dolgozik GFX-en.

A saját példányom teljes felújításon és az említett lencsetag-ragasztás cseréjén esett át, amikor megérkezett, illetve a többi Pentax optikámhoz hasonlóan az eredeti festést is eltávolítottam róla, hogy fémes színt nyerjen.

Ezen lettek újrafestve a számozások, valamint az új külsőhöz igazítottam a P67-EF adapter színét is. Most mondja nekem valaki, hogy nem éri meg azt a pár óra extra szenvedést!

Joggal merülhet fel benned a kérdés, hogy ez a Takumar is radioaktív-e?. Ez ugye azért érdekes, mert meglepően sok régi objektív tartalmaz radioaktív lencsetagokat, és főleg a Takumaroknak van ezzel kapcsolatban híre. El kell keserítsek mindenkit: a 2.4/105-ös Takumarban nincsen tóriumos tag, így nem sugároz semmit. Ha érdekelnek a radioaktív tesóival kapcsolatos tapasztalataim és méréseim, akkor azt ebben és ebben a cikkben olvashatod el.

Terepteszt és élmény

Az itt látható fotókat egy GFX 50S II vázzal vettem fel, így a fentebb részletesen fejtegetett képszög érvényesül (kb. 85mm fullframe ekvivalens). Persze megkapja az ember a "kis középformátum" minden atmoszférikus előnyét, ami jól látszik a tesztfotókon is. Csak a színekbe és a görbékbe van belenyúlás, és néhol minimális vágás, minden mást azt optika csinál. Ez alól kivétel csak a cseresznyés portré sorozat lesz, ahol van némi fényelés is. Az elejére ideteszek egy előtte-utána párost, a kedélyek csillapítása végett:

Kezdem azokkal az előnyökkel, amik a nagyobb formátumú optika kisebb szenzoron tényállása miatt automatikusan jelentkeznek: a sarkok felé jelentkező hibákat az optika alig produkálja, hiszen az "eredeti" sarkok le vannak vágva, egyszerűen nem látod őket. Itt főleg a saroksötétedés és a kromatikus aberráció minimális voltára gondolok. Egy ilyen 6*7-es optika ezért kiváló társaság akár fullframe, akár GFX szenzorokra.

A rajzolat szuper, de ez nem meglepő: egyrészt ez egy kiváló japán Takumar optika, így széltől szélig elvárható tőle a magas teljesítmény, másrészt a 6*7-es sorból is az egyik legjobb. Az élességen természetesen sokat segít az is, hogy az induló fényerő 2.4, ami egyben a fókuszálást is segíti, de erre még visszatérek.

Az ellenfények kezelése egészen jó. Ez azért kritikus kérdés, mert a nagyobb átmérőjű üveg tagok komplikációt okozhatnak és ezek az optikák könnyebben veszítenek kontrasztot, illetve könnyebben flarelnek. Mindezt ellensúlyozzák a kiváló Super Multi Coated bevonatok. A szintén 6*7-es 4/300-as Takumar tesztje során is meglepett, mennyire jól bírja az ellenfényeket és milyen szépen tartja a kontrasztot.

Ami érdekes (és a 300-as is pontosan így viselkedett GFX-en), az az, hogy a kép közepe felé eső fényforrás flarejeinek és kontraszt-következményeinek kezelése erősebb, mint a (GFX) sarkok felé esőké. Ennek tervezési sajátosságok lehetnek az okai, és érdemes fejben tartani a jelenséget, ha ellenfényes környezetben dolgozunk vele.

A használati élmény igen jó, a fókuszgyűrű kellően hosszú úton jár és mélyen barázdált, illetve a már emlegetett 2.4-es fényerő miatt elég széles az éles sáv, ezért manuális fókusszal is könnyű élesre állítani. Az egyetlen negatívum akkor jelentkezik, ha az ember rekeszelni akar, ugyanis a rekeszmechanika csak M módban húzza be a lamellákat, A-ban nem. Az A-M váltásnál azonban az M állás egy rugóval rögzített pozíció, amit igen könnyű véletlenül benyomni, így a rekeszmód észrevétlenül is visszaáll A-ba. Erre figyelni kell, bár kültéri portrézás során nem életszerű, hogy 2.4-ről rekeszelni szeretnél. A kötelezőség kedvéért azért hoztam egy rekeszsort a rajzolatról (2.4 - 4 - 5.6 - 8 értékekkel):

Külön mutatom a kép közepéről az 1:1 teljes felbontású kockákat. Itt látszik, hogy a rajzolat nyitva is teljesen jó, de már egyet rekeszelve (4-re) is hozza azt, amit aztán 5.6-on és feljebb is végig tud:

A képsarkok itt a GFX képsarkot jelentik. Az 1:1 eredeti felbontású kockákon láthatod, hogy 2.4-en is szépen muzsikál, de szintén ugrik egyet már 4-re rekeszelve is:

A színek szintén kiválóak, ahogy a kontraszt is. Szeretni fogják ezt az optikát azok is, akik az utómunkát inkább kerülik, hiszen a természetes színvisszaadása is kiváló. A portrésorozaton kívüli (Szentendrén készült) felvételeken nem is nyúltam gyakorlatilag semmihez.

Kromatikus aberrációról nem nagyon tudok beszámolni, igaz, az valószínűleg erősödne a gyárilag kiszámolt 6*7-es sarkok felé, amik GFX szenzoron már nem látszanak.

A közelpont 1 méter, ami átlagosnak tekinthető ezen a gyutávon, bár sok esetben kényelmesebb lett volna a kevesebb. Ha sok P67 csatlakozású optikát használnék, érdemes lenne ilyen esetekre macro/helikoidos adaptert készíteni, amivel tovább csökkenthető a gyári közelpont, ha szükség van rá.

És akkor jöhet az édes élvezet, a portré. Mivel a háttérkezelés krémes és egyenletes (nagyon hasonló a 2.8/165-öshoz), így mindenféle jellegű háttereket csodálatosan moshatunk vele. Ebből a szempontból sokkal lágyabb a háttér, mint a P6-os középformátumon hasonló optikának tekinthető Zeiss Biometar 2.8/120 esetében.

A fentebb már részletezett ellenfényes teljesítmény miatt attól sem kell megijedni, ha direkt fény kerül a képmezőbe. A várfalas-cseresznyés sorozatnál például annyira jól muzsikáltak az SMC bevonatok, hogy nem sikerült egyetlen "gyári" flare objektummal sem összemaszatolni a képeket, így téve őket igazán divatossá.

Mivel a fényerő nem eget rengető, a DOF sáv is szélesebb, ezért még az átlagos, 95%-os találati aránynál is hatékonyabban lehet vele éles képeket csinálni (ez nagyban függ a manuális optika gyakorlatodtól).

A teljes felhasználói élmény ellen talán csak a méretet és a súlyt lehet felhozni, hiszen adapterezéssel, ellenzővel együtt az optika cseppet sem mondható kicsinek vagy rövidnek. A GFX vázra méretezését tekintve kiválóan passzol, de egy kisebb fullframe vagy APS-C MILC-en már egészen otrombának tűnhet. Adapterekkel együtt a teljes tömeg kb. 900 gramm, ami a hasonló tömegű GFX vázzal együtt nem kevés. Persze én többnyire ennél nehezebb adaptált vetítőoptikákat használok, így a tesztsorozatok során nem volt furcsa a méret.

A teszt végére pár további kép a memóriakártyák bugyraiból:

Summa summarum

A 2.4/105-ös Takumar egy igazán kiváló optika, ami azonban megválogatja a gazdáit. Egyrészt az ára (egy hibátlan példány esetében) ma már (2025. május) 150-200.000 forint környékén van eBayen (vámmal, áfával). Szóval ez nem az olcsó vintage buli.

Másfelől ez egy középformátumú optika, így igazán akkor tudod kihasználni a képességeit, ha P67 filmes rendszeren vagy középformátumú digitális masinán használod. Nincsen persze akadálya a fullframes gépeken történő használatnak sem, de ekkor egy (fullframe ekvivalens) 105mm-es kistele képét kapod. Ez mondjuk portréra még mindig kiváló választás lehet, az extra terhet inkább csak a feleslegesen nagy méretéből adódó kényelmetlenségek jelentik.

Ha kifejezetten kisfilmes méretekre (fullframe, APS-C vagy még kisebb) keresel Takumarokat, akkor nézd meg az 1.4/50-es szériáról szóló részletes cikket is!

Ha van egy ilyen optikád, de technikai problémád akadt vele, támadj meg a szerelőműhelyben.

Ha tapasztalataidat vagy képeidet osztanád meg velünk, vár a Vintage Pub virtuális kocsmájának lelkes közössége.

A fény és a Takumarok legyenek veletek!