Az utóbbi idők egyik legjobb képminőséget produkáló három lencsés optikájába futottam bele a Schneider-Kreuznach Reomar 45mm f/2.8 személyében. Mivel ez nem egy cserélhető optikás gépről származik, ismét fúrós-faragós adaptálásba fogunk, aztán jöhet a terepteszt, ami téged is meg fog lepni.

Cikkünk alanya, ez az eddig számomra is ismeretlen Reomar objektív úgy került a radarra, hogy néha véletlenszerű kereséseket indítok eBayen mindenféle gyártók neveire. A Schneider-Kreuznach sok nagyító gépekbe szánt optikát is gyártott, ezért szoktam túrni a palettájukat. A Reomar azonban más: ez eredetileg Kodak Retinette gépeken foglalt helyet, és nem arra tervezték, hogy valaha valaki majd máson is használni akarja. Az én példányom egy vázról már lebontott darab volt viszonylag jó állapotban, hátsó csatlakozása azonban - a fentiek miatt - nem volt.

Ma azt fogjuk csinálni, hogy kap egy Leica M bajonettet, illetve kalibráljuk a fókuszát, hogy egy jó kis street lövöldözős objektív legyen belőle. Részletesen mutatom az egyébként nem bonyolult folyamatot, hogy ismételhesd otthon, illetve kiviszem az optikát a városba is, hogy megmutassa, miért érdemes vele törődni.

De miért Leica M? Ennek több oka is van.

• Egyrészt minden olyan adaptált optikát, ami kis méretű, igyekszem a számára elérhető legkisebb bázistávolságú rendszer csatlakozására szerelni, hogy az adapterrel (és az adaptálással) minél kevesebb felesleges kiterjedés keletkezzen. A Reomar esetében a Leica M egy kényelmesen használható megoldás, ami ráadásul azért is jó, mert a mirrorless adaptált optikáknak egyfajta univerzális átjáróháza.
• A Leica M bajonett ezek mellett lehetővé teszi, hogy helikoidos adaptert használva extra közelpontot kapjanak a vele szerelt optikák.
• A hab a tortán: ha akarjuk, akkor a Techart és egyéb gyártók autofókuszos M adaptereit használva még AF-et is kaphatunk bizonyos MILC rendszereken.

Így nézett ki a kis Reomar, amikor a postás meghozta a csomagot és kibontottam: a hátsó fele viszonylag pőre, ezzel kell majd többet dolgoznunk. Az első gyűrű a fókuszálásért felel, ez azonban nem forgott, így szét kellett bontani és újrakenni. Erről a fókuszkalibrálás kapcsán még lesz szó. Elég most annyi, hogy a távolság skála sajnos hiányzik róla, de ez a működését nem fogja érinteni.

Ami miatt szintén érdekes lehet ez az objektív, az a fura alakban záró rekesze, ami körről csillagra, majd négyzetre vált, ahogy szűkítjük. A teszt szekcióban mutatom majd, hogy ez milyen bokeh-karikákat eredményez.

Az adaptáláshoz arra lesz szükségünk, hogy egy vastagságában megfelelő áthidaló elemet találjunk az optika háza és egy Leica M bajonett közé. Utóbbinak egy M39 - Leica M adaptert fogok használni, amit könnyen és olcsón beszerezhetsz eBayről. Az áthidaló alkatrész praktikusan egy M39 közgyűrű szett 8mm-es darabja lesz, amin kis átalakításokat végzek majd. Ez sok adaptálásnál jól jön (ilyet használtam a MOM Budapest 1.8/50-es esetében is).

Mivel a Retinettek esetében nem a front blokkban volt a zár (általában ez bonyolítja a szerelést a hasonló konstrukcióknál, lásd nemrég a T-22 orosz pancake építést), így magát az optikát emiatt nem kell szétszerelni és módosítani, mivel csak a lencsék és a rekesz vannak benne, amik kellenek. A lencsetagokat egyébként műanyag leszorító gyűrűk fogják, amiket egyszerű kiszedni, így ha tisztítani kell az objektívet, az sem nagy probléma.

Az objektív hátulját jobban megvizsgálva látszik egy sima felület, ami majd jó lesz illesztéshez, azonban ebből a képen jelölt három dolog emelkedik ki. Az A1 és A2 csavarok és konzolok tartják a helyükön a rekeszgyűrűt, amit kézzel forgatunk, így ezekre szükségünk lesz a továbbiakban is. A B a rekeszállítás fizikai pöcke, ez kapcsolja össze a rekeszgyűrűt a lamellák mechanikájával, így ez is kelleni fog.

Az áthidaló konzolnak használt M39 menetes 8mm vastag közdarabból a jelölt helyeken kell anyagot kivenni, nagyjából az alábbiak szerint (úgyis ráméred pontosan a saját verziódra, ha csinálod majd). A jelölések követik az előző ábra A1, A2 és B helyeit.

A fenti bemarások lehetővé teszik, hogy az optika hátsó felének belső, sima gyűrűjét és a konzolt összeragaszd. Természetesen használhatsz csavarozást is, ehhez előfúrhatsz csavarhelyeket, azonban ez jelen esetben teljesen felesleges, mert az alkatrészek súlya minimális. Epoxyt azért is érdemes használni, mert ez egyből por- és nedvességzárt kapcsolódást hoz létre. Ragasztás előtt a felületeket érdemes kicsit felcsiszolni és alkohollal áttörölni.

Arra vigyázz ragasztáskor, hogy felesleges anyag ne szivárogjon be a szerkezetbe, mert a ragasztandó felületek mellett közvetlenül van a rekeszgyűrű (és az összekapcsoló kiállás), ezeknek pedig szabadon kell mozogniuk akkor, ha szeretnél rekeszelhető optikát kapni. Száradás alatt érdemes többször is ellenőrizni, hogy a rekeszgyűrű szabadon forog-e, és változtatja-e a rekeszlamellák helyzetét.

Ha a közdarab vastagságát helyesen választottad meg, akkor száradás után az M39 menetes végére fel is csavarhatod az M39 - Leica M adaptert, és készen is vagy. Ha kell, akkor alátétgyűrűkkel lehet pontosítani a beállítást, a tökéletes fókusz kalibrációt azonban nem itt, hanem az objektív elején végezzük majd el. Hátul már csak annyi dolgod, hogy a belső részeket matt feketére fested, hogy visszatükröződés ne keletkezzen a szenzor és a fényes felületek között.

Azt mondanom sem kell, hogy az adaptált optikáról a Leica M bajonettet lecsavarva kapsz egy M39 menetes LTM távmérős objektívet is, amit ha akarsz, M39-es gépeken vagy adaptereken is használhatsz.

Apropó fókusz: az nagyon hasonló elven működik a már említett T-22 optikához: csak az első lencsetag változtatja a távolságát, vagyis nem a teljes lencserendszer mozog előre-hátra. Az első tag egy menetes tokozásban van, amit teljesen ki is csavarhatsz tisztításhoz vagy kenéshez. Úgy lehet hozzáférni, hogy az objektív legelején levő fókuszgyűrű oldalán meglazítod a három kis hernyócsavart (ezek a távolságskála alatt vannak), majd a fókuszgyűrűt előrefelé leemeled

Ha már adaptáltad az objektívet, és a bázistávolság nagyjából stimmel, pontosan kalibrálhatod is, hogy a végtelen ténylegesen ütközésnél legyen. Ennek módja egyszerű: a front lencsetagot tokozásával együtt belecsavarod a menetébe, majd gépre rakod az optikát és élesre állítasz végtelenben. Ha ez megvan, óvatosan ráilleszted a fókuszgyűrűt a front blokkra úgy, hogy a végtelen végponton álljon, és meghúzod az oldalán a három pici hernyócsavart. A végtelen és a közelpont ütközését a D1 és D2 kiállások között szabadon mozgó C csavar adja, tehát a belső rész állása tetszőleges: könnyen beállíthatod a valódi végtelenhez.

Ha a fókusztávolságok stimmelnek, tulajdonképpen készen is vagy. Az objektív alapesetben kb. 1 méteres közelponttal dolgozik, ami nem túl jó érték. Ezen annyival tudsz segíteni, hogy olyan adaptert használsz, ami beépített helikoiddal rendelkezik, és tovább tudja távolítani a teljes optikai blokkot a szenzortól. Ezzel a megoldással kb. 30 centire jön le a közelpont, de a helikoidos adaptert akár fókuszmechanikaként is használhatod, ha kényelmesebb.

Mehetünk játszani! A felvételeket Sony A7II masinán készítettem, fullframe szenzorra, croppolva nincsenek. A képi világhoz nem nyúltam, csak színeket és görbéket állítottam, minden más az objektív érdeme vagy bűne. Ahol nem jelzem külön, ott f/2.8 volt a rekeszérték.

Az első meglepetést le is lövöm: ezekhez a három független lencsét tartalmazó, 50mm körüli optikákhoz képminőség szempontjából nem szokott nagy reményeket fűzni az ember, a Reomarnak azonban meglepően szép a rajzolata, és nem csak középen. Alább egymás után f/2.8, f/5.6 és f/11 tesztképek:

Ahogy láthatod, igazából már nyitva is meglepően tiszta a rajzolat a széleken is, de ahogy rekeszelsz, ez tovább javul. 2.8-ról 5.6-ra zárva a lamellákat igazából a kontraszt javul egy nagyot, 11-re pedig a saroksötétedés, de valójában 2.8-on is minden szép és jó. Oké: a saroksötétedés nem jó, az kifejezetten erős. Mondanám, hogy vintázs karakterjegy, de azért ez szerencsére nem általános igazság.

Az ilyen jellegű objektívek másik problémája a kis kontraszt illetve a szembefények esetén jelentkező kontrasztvesztés szokott lenni. Ez a Reomart amennyire lehet, elkerüli: a képe kontrasztos és tiszta, és a direkt szembefények esetén jelentkező flarek is teljesen kezelhetőek.

A közelpont kérdése az említett makrós adapterrel hamar megoldódik, és ami még jobb hír, hogy a rajzolat közelre fókuszálva sem esik szét: ugyanolyan karakteres és tiszta marad, mint nagyobb tárgytávolságok esetén.

A Reomarral nagyon könnyű és élvezetes fotózni. A rekeszgyűrű és a fókuszgyűrű távol vannak egymástól, így nem nyúlsz bele véletlen, igaz, a rekesz kattanás nélkül és viszonylag könnyen forog. Helyesen kalibrált fókusz esetén a végtelen éppen végponton van, így gyorsan tudunk vele dolgozni.

Lássuk a bokeh csodáját: ahogy az a rekesz alakjából is látszik, a lamellákat szűkítve a normál kör alakról előbb egy négy hegyű csillagot, majd egy szabályos téglalapot kapunk. Persze ehhez megfelelő fényforrások, kellően nagy háttértávolság és megfelelően kicsit tárgytáv is szükségeltetik:

A kis tömeg és méret miatt ez tényleg az a kategória, amit szinte meg sem érzel a fényképezőn, ezen kívül feltűnésmentesen lehet vele kattingatni.

A T-22-eshez meg a többi hasonló, de csak f/4-es optikához képest a 2.8 komoly fegyvertény, és (egy jó szenzorstabival megtámogatva) ISO 800-1600 környékén is megengedi az esti felvételeket, ami még bőven kényelmes zaj szempontjából is.

A végére még egy pár tesztkép, öröm és boldogság:

Summa summarum

Egy ilyen Reomar optika gépről bontva vagy géppel együtt sem kerül túl sokba és viszonylag sok elérhető belőle. Az adaptálása sem drága, csak némi kézügyesség kell hozzá. Ha szereted a se nem 35, se nem 50mm optikákat, érdemes egyet szerezni és átalakítani.

Ha maradt kérdésed, várunk szeretettel a Vintage Pub virtuális kocsmájában.

Szervizeléssel, adaptálással, régi optikákkal kapcsolatban fordulj hozzám bátran a szerelőműhelyben.

A fény és a tripletek legyenek veletek!