hispan's photoblog
site version 10.2.3.5


Így ölte meg az A7 a DSLR-emet

Avagy a manuálozók álma, egy szelet XXI. század


2016. február 11. • frissítve: 2018. március 22. • Horváth Krisztián

Fontos: ez a cikk évekkel ezelőtt jelent meg először, és bár azóta minden bizonnyal frissült, tartalmazhat olyan információkat, amik mostanra elavultak.

Lassan fél éve már, hogy elkezdtem kacérkodni a vázváltással, pedig 2015 nyarán még csak pár hónapja volt nálam az 5D MII, életem első fullframes gépe. A nagy 50-es teszt készítése során többnyire csak a baj volt a tükörrel, így érdeklődésem hamar a tükörmentes megoldások, konkrétan a Sony A7 felé fordult. A szenzorméret megtartása nem volt kérdés, minden más azonban igen, ilyen helyzetben pedig csak a próba dönthet, ezért 2016 ezzel kezdődött.

Ebben a cikkben szigorúan szubjektív szempontok szerint fogom megosztani veletek az átállás elmúlt pár hetes időszakát. Nem lesz klasszikus teszt (semmi értelme se lenne az 5D MII képességeit az A7-hez mérni, 5 év fejlődése van közöttük), sokkal inkább a hobbi- és amatőrfotósok, azon belül is a "manuálozók" szempontjaira koncentrálok majd. Nem véletlen, hisz én is ezt csinálom, erre pedig álomszerű váznak tartottam az A7-et. Hogy ez tényleg igaz-e, azt a következőkben elolvashatjátok.

UPDATE: a cikket frissítettem az A7II-re vonatkozó tapasztalataimmal 2016 májusában (kék szövegrészek), valamint friss hírekkel 2018 márciusában (piros szövegrészek).

Az A7III vázzal kapcsolatos másik cikkemet ide kattintva érheted el.



Miért vonzó egy “manuálozónak” az A7?

Kezdjük is rögtön egy olyan kérdéssel, melyen marketingesek tucatjai törhetik a fejüket a gyártóknál, mikor terméket fejlesztenek: miért lesz jó egy gép? Kinek az igényeire jelent majd választ? Mennyit lennének hajlandóak fizetni ezért? És mennyit kérnek ugyanezért a versenytársak? Vannak egyáltalán versenytársak? Vagy a mi nyelvünkre lefordítva: miért akar egy régi lencsékkel foglalkozó hobbifotós A7-et?


Olvastad már a friss cikkeket a tudásbázisban?

Elsősorban azért, mert az A7-esekre bármit fel lehet tenni! Az E-mount bázistávja 18 mm, ami jóval alatta van a tükrös rendszerek 45 mm körüli bázistávolságainak. Ennél fogva bármilyen SLR rendszerre valaha gyártott M42, Olympus OM, Pentax-K, Minolta SR/MC/MD, Canon FD/EF, Nikon F, T2 és egyéb csatlakozások, valamint még távmérős objektívek, pl. L39 vagy Leica M lencsék is gond nélkül adaptálhatóak a megfelelő, olcsó konverterekkel. Sőt, az elektromos csatlakozással (AF-el, képstabilizátorral, blendebeugrasztással) ellátott lencséket is tudják kezelni (lentebb írok majd Canon EF tapasztalataimról). Ha a megfelelő csatlakozásra kattintotok a fenti felsorolásban, az eBay máris ontja a konvertergyűrűket.

UPDATE: ide kattintva külön cikkben foglalkozom az A7 (NEX) kompatibilitásával. Ebben részletesen megnézheted az összes népszerű csatlakozás viszonyát az E-bajonetthez, és konvertergyűrűket is találsz.

UPDATE2: már elérheted a teljes keresztkompatibilitási kisokost is, ami 11 digitális rendszer és rengeteg manuális objektív összeillesztésében segít neked (angolul a MountConverter.com oldalon találod).

A másik igen vonzó tulajdonsága az A7-eseknek, hogy fullframe szenzoruk miatt a régi optikák által vetített 36x24-es teljes képkockás képet felfogják, vagyis nem lesz képkivágás. A crop és a fullframe közti különbségeket egy külön cikkben ismertettem, így itt most csak annak tényét említeném meg, hogy a fullframe lencsék akkor mutatják meg valódi képességeiket, ha megfelelő méretű szenzor kerül mögéjük. Erre pedig az A7 széria tökéletesen alkalmas.

A két alapvető szempont után jöjjön pár gondolat a Sony-ra való "lelki fekészülésről".



Átállás tükrösről tükörmentesre

A változás mindig nehéz, sőt olykor kellemetlen érzéssel tölti el az embert, mert kimozdítja a komfortzónájából. Képzeljétek el, mekkora volt ez a komfortzóna, ha - digitális gépeket tekintve - világ életemben csak tükrös Canonnal fotóztam. Próbáltam persze mást is, fontos dolog a tapasztalat, de a Canon kezelőfelülete, szoftvere, logikája szinte egybeforrt velem, és álmomból felverve is tudtam, hogyan s mire kell pillanatok alatt állítanom a vázat.

Ilyenkor még az a kevés, filmes gépekkel szerzett tapasztalat sem segít sokat, amit sikerült összeszednem az elmúlt időszakban (teljesen másképpen fotózok filmessel, de ez digitális tekintetben nem tesz sokkal rugalmasabbá, maximum komponálási szempontból). Egyetlen dolgot tehet az ember, ha egyszerre vált kategóriát, márkát és technológiát is: nyitott elmével áll a dologhoz és megpróbál rugalmas, befogadó lenni. Erre az A7 esetében nagy szüksége lesz mindenkinek.



Miért van tükör az SLR gépekben?

Tükörreflexes gépeket 1884 óta gyártanak (kisebb formátumokra az 1920-as évektől), s működési elvük lényege, hogy az objektívből a fényérzékeny felület felé haladó fényt egy tükörrel eltérítik, majd egy pentaprizmában (vagy azzal egyenértékű optikai konstrukcióban) megforgatva az emberi szem számára is használható, tükrözésektől mentes képet adnak. E kép, melyet az optikai keresőben nézhetünk meg, többé-kevésbé olyan, mint ami az exponálás pillanatában a filmre/szenzorra kerül majd, így komponálni és élességet állítani is lehet a segítségével.

A tükör az exponálásnál felcsapódik, így mikor a zár kinyílik, a fény akadálytalanul jut a fényérzékeny felületre. (A zölddel jelzett szenzor előtt nem jelöltem külön a zárat, mert itt felesleges lenne, de természetesen az mindig ott van csukva/nyitva).

A digitális tükörreflexes gépek esetében a tükörnek van még egy fontos feladata: egy segédtükör segítségével nem csak felfelé, a mattüvegen át a pentraprizmába küldik a képet, de a fény egy részét lefelé, a fókuszaknába továbbítják (ilyen esetben a főtükör részben fényáteresztő). A fókuszaknában foglal helyet a fáziseltolásos AF rendszer "szeme" (pdAF akna jelöléssel a képeken), mely lehetővé teszi a DSLR gépek kiemelkedően gyors automata fókuszálását. A tükör szerepe szempontjából egyelőre elégedjünk meg ennyivel, később még lesz szó az autofókusz rendszerekről a maguk helyén.

A tükörhöz - ahogy az a fenti videóban is látható - természesen annak mozgatását végző motor és áttétek, apró ellensúlyok és egyéb komplikált alkatrészek együttese tartozik. Ezek felelnek azért, hogy az exponáló gomb lenyomásakor a tükör eltűnjön a fény útjából és szabad kilátást biztosítson a kinyíló zár mögül előbukkanó szenzornak vagy filmnek.

Ezek után rátérhetünk arra az egyre aktuálisabb kérdésre, hogy kell-e tükör egy modern digitális fényképezőbe, vagy sem.



Mitől olyan különleges az A7?

A Sony A7 (leánykori nevén ILCE-7, mely valójában nem is “A” betű, hanem a görög abc alpha, vagyis "α" karaktere) egy igazán 21. századi és a maga nemében formabontó masina. A világon az első olyan digitális gép, mely teljes képkockás szenzorral rendelkezik, de tükröt nem tartalmaz (megjelenése óta a Leica is készített hasonlót, de azt inkább a márkafanoknak szánják).

Természetesen korábban is voltak már kisebb fényképezők crop-szenzorral szerelve, melyekben nem volt tükör. Nem most találták fel a MILC-et. Az A7-ről (és részben azok utódjairól) azért írok mégis, mert ez az első olyan váz, ami méltó kihívója lehet a tükrös fullframes gépeknek, és sokakat gondolkodtatott el a DSLR létjogosultságát illetően.

Hogy miért volt fontos számomra a teljes képkockás szenzor, arról korábban részletesen írtam, ebben a cikkben pedig el is olvashatjátok, mik az érvek és ellenérvek a fullframe-el kapcsolatban. Nincs szüksége mindenkinek fullframe vázakra, de ha már szubjektív a cikk, azért leírom, hogy az 5DII után nekem egy percig sem volt kérdés, hogy bármerre is váltok, az új masinának is 36*24-es szenzora lesz. Amit én csinálok, ahhoz egyszerűen előnyösebb ez.

Tulajdonképpen az A7 esetében nem történt más, mint hogy kihagyták a tükröt, a segédtükröt, az ezekhez szükséges mozgató mechanikát és motorokat, valamint a fókuszaknát, majd az így kapott konstrukcióba tettek egy kiváló fullframe szenzort, a korábban is használt E-bajonettjük mögé. A gép bázistávolsága a tükör elhagyása miatt kb. 18 mm lett. Hogy mi az a bázistáv és miért fontos, arról ebben a cikkemben bőségesen olvashatsz, itt csak annyit jegyeznék meg, hogy ezzel a megoldással az A7-re gyakorlatilag bármilyen, korábban gyártott optika felhelyezhetővé vált (a megfelelő konverterrel), mégpedig úgy, hogy teljes képkockás képet kapunk (hiszen crop-szenzoros E-bajonettes gépek eddig is léteztek).

A tükör hiánya miatt természetesen a váz is jóval kisebb lett, de lássuk, hogy mennyivel, és jó-e ez nekünk.


[X] hirdetés



Kicsi-e az A7 egy DSLR-hez képest?

Ez egy olyan kérdés, ami eltérő kézméreteink miatt egyfelől relatív, másfelől nagyon is objektív szempontok szerint boncolható.

Kezdjük rögtön azzal, hogy ez a gép összesen 480 gramm, és fizikai kiterjedése is jóval kisebb, mint akár a kisebb, ###D, ##D sorozatú Canon vázaknak. Láthatjátok a gépet a kezemben, az 5D mellett, a dolog magáért beszél. Nem csak széltében és magasságában sokkal kisebb, de jóval “laposabb” is. Az az igazság, hogy leginkább a "hova vihetem magammal a gépemet" kérdéskörben mutatkozik nagy változás: a tükrös géphez minimum egy oldaltáskára volt szükségem, az A7 viszont az 50mm-es Takumarral együtt kényelmesen belefér egy övtáskába (távmérős optikákkal meg még egy kabátzseb is elég neki). Egy fullframe-es gép egy övtáskában/zsebben. Azt hiszem, ez mindent elárul arról, hogy az amatőr- és hobbifotósoknak mekkora megváltás lehet ez.

Gyártottak egyszer régen egy igen apró filmes vázat, a Pentax Super ME-t, és a szakirodalom szerint mind a mai napig ez a legkisebb, teljes kockára fényképező 35mm-es analóg váz. Filmes kalandozásaim során - nagy kezem ellenére - imádtam ezt a masinát, és amikor az A7 a mancsaim közé került, nem véletlen volt részben ismerős a pici gép fogása:

Sokan mondták nekem korábban, hogy a jóval kisebb súlyú váz miatt gondok lehetnek majd a gép kitartásával. Bátran jelentem, hogy igazuk is volt, meg nem is. Tény, hogy a DSLR-ekhez képest kb. fele akkora súlyú masina tényleg kisebb tehetetlenséggel rendelkezik, és az is tény, hogy nagyobb lencsékkel fura lehet a fogása (pl. Helios 40-2, ami közel 1 kiló, vagy egy 300mm-es Takumar, ami még ennél is súlyosabb).

A váz fél kilós súlya nehéz manuális lencsékhez képest "érdekesen" aránylik. Nem állítanám, hogy nem kezd el recsegni a bajonett, ha rosszul fogjuk, és a markolatnál fogva akarjuk ekkora optikákkal felkapni (aggodalomra persze semmi ok, lentebb mutatom, miért nem lesz baja az A7-nek). Fontos hozzátenni, hogy a Sony is tud az első szériás A7-esek problémás bajonettjéről, ezért az A7II és későbbi változatokban teljesen átalakították az E-mount kiképzését, és sokkal masszívabb lett. Az A7II-vel gondolkodás nélkül felemelem a 300mm-es Takumart, fel se szisszen.

Igaz azonban az is, hogy kisebb lencsékkel, pl. 50mm-es apróságokkal már hatványozottan jelentkezik a tükör mozgásának hiányából eredő plusz stabilitás.

Életből vett példa: az 1.4/50-es Takumarral igen közelre, arcra fókuszálva már tényleg csak a portréalany egyik szemének egy része éles. Az 5D-vel a legprecizebb fókuszálás után is volt, hogy elmozdultam a gomb lenyomása pillanatában, az A7 zárjának mozgása azonban szinte nem is érezhető, a kezem a folyamat során végig teljesen mozdulatlan. Én imádom ezt az érzést, nagyon könnyű vele dolgozni. (Az A7RII, illetve az azt követő A9 és A7III modellek már mind kaptak elektronikus zárat is, ami 1/32.000-es maximális sebességgel mindenféle fizikai mozgás és hang nélkül képes exponálni.)

Az A7II a sima A7-hez képest picit nehezebb és nagyobb is lett, de ezek az eltérések csak milliméterekben és grammokban érhetőek tetten (főleg a lentebb még tárgyalt szenzorstabival "hízott" a váz).

A később még említett L-vázakon kívül tudom javasolni mindkét változathoz a Meike utángyártott portrémarkolatait, melyek kiváló minőségűek, és 20.000 forintos szolid áruk mellé még egy távirányító is jár hozzájuk, mely egyben timelapse triggerként is funkcionál. A portrémarkolattal a gép mérete jelentősen megnő ugyan, de cserébe bármilyen kézben stabilan fog állni (emellett persze duplázza az akku-üzemidőt is).

A mérhető tulajdonságokon túl itt van még egy olyan vetület is, mely inkább a fotósok hozzáállásától, sem mint a Sony mérnökeinek tervezőmunkájától függ.



Komolyan vesznek majd az A7-el?

Nem. És tudod, hogy miért? Két okból, bár hidd el, hogy nekem, mint amatőr fotósnak, aki manuális lencsékkel dolgozik, egyik sem fontos. Viszont neked az lehet, ha a fotózásból élsz.

Az egyik ok, hogy az A7 kb. úgy néz ki bárkinek a kezében, mint egy MILC. Mikor valaki meglát ezzel, bármennyire is koncentrálsz arra, hogy "fullframe, fullframe, fullframe", senki sem fogja tudni, hogy egy DSLR-gyilkos mütyűrt tartasz a kezedben. Hogy kit érdekel ez? A hozzám hasonló amatőröket biztosan nem, de azok, akik néha napján pénzért is fotóznak, netán ez a hivatásuk, no azok lehet, hogy bajban lesznek.

És ez a második kérdéskör: mit vár a megrendelő és a többi fotós egy "profitól"? Egy "kályhacső végére szerelt téglát", minimum. Azt jó érzés kicsapni az asztalra, mikor ajánlatot adsz az esküvői fotózásra, mert az aláhúzza az utolsó nullát a papíron, amitől a jegyes pár éppen hüledezik. Ezt az egészet a fotós közösség valahol magának is köszönheti, viszont nekem nem tisztem ezzel kapcsolatban kritizálni senkit. Nem érint a kérdés. De azért azt megmosolygom, hogy Szipál Martinnak, akit senkinek sem kell bemutatnom, és aki nem mellesleg követte, használta is a technikai újdonságokat, és aki amúgy gyakorta fotózott egy pici Panasonic Lumixxal, azért kellett egy tükrös Nikont egy teleobival "tartania", hogy "meg tudjon jelenni". True story.

Egy szónak is száz a vége, ha mások csodálata és/vagy legyűgözése, esetleg csajozás végett fotóznál, akkor az A7 nem a te géped.



Letisztult formák minőségi anyagokba oltva

A szépség szubjektív kategória, így nehéz feladat annak megítélése, hogy az A7 kinek tetszik majd, s kinek nem. Az azonban nem kérdés, hogy a Sony formatervezői alapos és megfontolt munkát végeztek. A gép afféle "retro" vonalakat tükröz: letisztult, felesleges ívektől és formáktól mentes. Kis mérete és nagy kezem ellenére a fogása kényelmes (persze nem egy testes DSLR élményét adja). A vázhoz felhasznált külső és belső anyagokra semmilyen panasz nem lehet, minőségérzet szempontjából ez tényleg a felső kategória (semmi köze a MILC-ekhez, ebben a tekintetben sem).

A váz egyébként a méretcsökkentés miatt a legtöbb helyen egyben maga a külső burkolat is (ez részben könnyű magnézium ötvözetet jelent, de változattól függően is vannak eltérések). A fémes érintés csak hozzáad az élményhez, télen azonban nagyon kihűlhet, így ilyenkor kézben tartva kényelmetlen lehet (nem hidegebb, mint egy műanyag vagy gumi burkolat, de mivel a fémek sokkal jobban vezetik a hőt, a hőérzete teljesen más). Az utóbbi években szerencsére megjelentek a Sony gépeihez is az EasyCover gumi páncélok, ez hasznos lehet majd mindenkinek.


[X] hirdetés

A gombok és tárcsák minősége, nyomáspontjai optimálisak, egy 11.000 expós gépen még nem érezhető vagy látható rajtuk semmilyen kopás. Az LCD-re azonban ajánlott valamilyen védőfóliát vagy további réteget tenni, mert nagy felülete miatt szinte elkerülhetetlenül kopások, karcolások fognak rajta megjelenni (sajnos nem hajtható be visszafelé, így semmi sem védi se használat, se szállítás közben).

A váz időjárás-állóságáról nem találtam sehol külön információt, azonban a kialakításnak köszönhetően vizet nem kaphat sok helyen, így szemerkélő esőbe, havazásba én bátran kivittem. Ez persze mindenkinek a saját felelőssége.

Aki mélyebben is "belemászna" az A7 belsejébe, annak mindenképpen ajánlom az alábbi videót, amiben egy "robbantott ábrán" mehetünk végig a váz alkatrészein:

Az A7II ha lehet, még az első változatnál is "minőségibb", külső festését mattosabb, porszóráshoz hasonló felület adja, valamint az exponálógomb is átkerült a gép felső sorából a markolat tetejére (sokkal kényelmesebb). Ha nem szeretnénk portrémarkolattal növelni a váz méretét, akkor mindkét változathoz tudom ajánlani az L-vázakat, melyek nem csak védik a gép két oldalát, de univerzális állványtalpak is, valamint éppen csak annyival növelik a méretét, hogy még aránylag nagyobb kezekben is kényelmes lehet a fogás.



Kicsi, de okos

Lehet, hogy az A7 pici, de legalább annyira okos, mint amennyire apró. Következzenek szemelvények egy manuális lencsékkel alkotó amatőr szempontjai szerint.



Programozható gombrengeteg

Elsőként mindenképpen említést érdemel az, hogy a vázon található gombok többsége átprogramozható. A módválasztó és expó-korrekciós tárcsákat, valamint a menu gombokat leszámítva bármelyiknek adhatunk bármilyen szerepet. Apropó, ha már tárcsák: az említett kettőn kívül, melyek kiosztása/szerepe fix (bár a módválasztón is akad két custom állás) van még három tekerhető kezelőszerv: kettő fent (elöl és hátul), egy pedig lent hátul, az LCD mellett (ez a klasszikus canonos "nagy tárcsa" megfelelője). Utóbbi egyben 4 irányú joystick is, előbbiek szerepét pedig félautomata módokban (A, S) felcserélhetjük (melyik állítsa a záridőt és melyik a rekeszt; de akár le is tilthatjuk őket). Ez a bőség zavara.

Igen hasznos beállítás volt például, hogy a joystick-tárcsa közepe kapta az élőképbe nagyítás funkcióját, a 4 irány pedig a nagyított képben való navigációt. Ráadásul a tárcsa közepének egyszeri nyomása csak a később nagyított részletet keretezi a teljes képen, és már azt is mozgathatjuk a 4 "nyíllal", a második nyomás pedig a tényleges nagyítás (két fokozatban, 6x és 12x). Az expógomb félig történő lenyomása azonnal visszavált teljes kivágásra, így a belenagyításos, hajszál pontos fókuszálás manuális lencsékkel gyerekjáték (és akkor a focus peakingről nem is beszéltem, az majd lentebb következik).

Az A9 és A7III változatok a fentiek mellé kaptak egy dedikált, Canon vázakon is megszokott joystickot a kijelző jobb felső széléhez igazítva. Ezzel gyakorlatilag teljessé vált a "DSLR-kezelőszervek" arzenálja, tovább fokozva a kényelmet.



A kijelzők hasznos megoldásai

Ugyanígy a kényelmes okosságok közé sorolhatjuk a kihajtható LCD-t, mely felfelé 90, lefelé közel 45 fokban mozog. Én szeretem a furcsa perspektívákat, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy imádok a talaj szintjéről fotózni és ott fetrengeni a géppel. Nos, a felülről is nézhető LCD-nek hála tiszta marad a ruhám. Miért marad ki minden profi Canon vázból a hajtogatható kijelző?

Ha már említettem az LCD-t, szólni kell az EVF kérdéséről is. A panel 100%-os lefedettséggel, -4 és +3 dioptria között, 1024x768 pixeles felbontással dolgozik. Korábban én is ódzkodtam attól, hogy egy elektronikus eszköz mennyiben veheti majd fel a versenyt az optikai keresővel, félelmeim azonban alaptalannak bizonyultak. A képminőségre, a részletességre semmilyen panasz nem lehet. Zseniális dolog, hogy a "kukucskálóba" pillanatva minden információ és funkció ugyanúgy elérhető, mint az LCD-n (a nagyítás is - ez a legjobb), ráadásul a két megjelenítő közötti váltás automatikus (érzékeli az EVF, ha belenézünk, és azonnal átteszi a képet egyikről a másikra, meg persze fordítva is). Nagyon erős napsütésben kifejezetten kényelmes az LCD helyett az árnyékolt, jól látható EVF-et nézni. Alaposabbak még a kijelzők színhőmérsékletét is kalibrálhatják.

A kijelzőknél kell szót ejteni a sokak által alaptalanul emlegetett késésről, vagyis arról, hogy az A7-ben a tükör hiánya miatt nincsen optikai kereső. Az igazság az, hogy fogtam a masinát, és kivittem svenkelni, hisz hol lehetne jobban tesztelni, mennyit késik az élőkép az élethez képest? A praktikus válasz az, hogy semennyit. De komolyan. Sem mozgó tárgyak követésénél, sem bármilyen más élethelyzetben nem vettem észre, hogy bármilyem zavaró/kis mértékű késés lépne fel a kijelzőkön (meg manuális lencsével itt úgyis sokkal problémásabb a fókuszálás kérdése). Aki alsóbb kategóriás gépek élőképeiből indul ki, és az alapján szidja az A7-et, az egész biztos, hogy soha nem próbálta még.

A késésmentes élőkép fogalmát 2017-ben olyan szintre fejlesztette a Sony az A9 esetében, amire nem volt előtte példa: a sportfotósoknak szánt vázban nem csak érzékelhetetlen a delay, de a 20 kép/másodperc készítésére képes masinában az 1/32.000-es maximális sebességgel üzemelő elektoromos zár miatt az élőkép sosem sötétül el - exponálás közben sem, ráadásul mindeközben folyamatos az autofókusz. Hangtalan, gyors, és hagy minket folyamatosan komponálni.

Akár ez EVF-et, akár az LCD-t használja az ember, van itt még egy előny, amit úgy írhatnánk le: "azt kapod a képen, amit a keresőben látsz". Mégpedig pontosan azt. Egy optikai keresőben sosem pontosan azt a képet látjuk, amit majd exponálni fogunk. Ezzel szemben az élőképes kijelzők előnye, hogy azzal a szenzorral dolgoznak, amivel majd a végleges képet is rögzítjuk, és egyetlen pillanatban láthatjuk a keresés és komponálás során, mi fog a fájlba kerülni, mint képi információ. Ez manuális lencséknél például a becsillanások elkerülésénél számomra igen hasznos (a fényerős üvegek nyitott rekesszel ellenfényben hajlamosak erre).



Smart, de tényleg

A manuálozókat kevésbé érinti, de mindenképpen szót érdemel, hogy ez a gép valójában sokkal több, mint egy fényképező. Részben okostelefon is, és ezt nem amiatt írom, mert telefonról is vezérelhető távirányítással és vezeték nélküli kapcsolattal is rendelkezik (wifi és NFC azért más gépekben is van), hanem mert alkalmazásokat telepíthetünk rá. Mégpedig igen hasznos alkalmazásokat.

Az alábbi linkre kattintva tallózhatjátok az összes lehetőséget (akár konkrét típusok szerint szűrve). A legtöbb alkalmazás ingyenes, azonban még a fizetősek is pár száz forintért beszerezhetőek.

Olyan ez, mintha a gép eleve rendelkezne a Magic Lantern turbózott szoftveres tudásával. Itt van például a Timelapse alkalmazás, melyet elindítva külső trigger nélkül tudunk előre beállított sorozatfelvételeket készíteni, és természetesen nem csak az időközöket, de minden mást (alapbeállításokat, időrási viszonyokat, stb.) is megadhatjuk. A háttértár tartalmát egyből átküldhetjük az okostelefonunkra, megfelelő programmal azonnal meg is oszthatjuk közösségi platformokon. Akad még itt Star Trail applikáció az éjszakai csillagos képekhez, Flickr szinkronizáló, zónás expozíció a még nagyobb dinamikatartományért, fényfestés-segédlet, Motion Shot a gyors mozgások pillanatképeinek összefűzésére, és természetesen a manapság oly divatos Multi-Expó sem maradhatott ki. Nem célom felsorolni az efféle okosságokat, viszont az tény, hogy az 5D MII "csak fényképező" minősége után nekem ezek újszerűen hatottak, és ha valaki beleássa magát egyikbe-másikba, akár időt is spórolhat rengeteg Photoshop-művelet kiváltásával.

Sajnos tény az is, hogy valamiért a Sony nem szereti a kelet-európai országokat: a mai napig trükközni kell a fizetési módokkal, mert például magyarországi hitelkártyákat, PayPal-t nem akar elfogadni, így nem is mindig egyszerű az applikációk beszerzése.



IBIS - szenzorstabilizáció

Az A7II-ben (és az utána megjelent szériákban) van egy extra, ami a sima A7 változatokban még nem volt, ez pedig a szenzorstabilizáció (In-Body Image Stabiliziation, vagy ahogy a gyártó hívja, Steady Shot). Ez az 5 tengelyes megoldás bármilyen optikával működik (igaz, nem Sony-objektívekkel az ötből "csak" három tengely mentén), és jelentősen képes csökkenteni a záridőt, vagy ha úgy tetszik, azonos körülmények között az ISO-értéket vehetjük jobban vissza.

A SteadyShoot rendszer digitális optikákkal (akár FE, akár konverterrel feltett Canon EF) automatikusan érzékeli a gyutávot, és ehhez igazítja működését, manuális optikáknál pedig kézileg állítható be a megfelelő gyujtótávolság, hogy a legjobb teljesítményt adja. Működése az exponálógomb részleges lenyomásával már látható (stabilizálja az élőképet), és ha belenagyítunk az élőképbe, akkor látszik igazán, mennyire csökkenti például kezünk remegését.

Külön érdekes, hogy ha például egy optikai stabilizátorral dolgozó Canon optika kerül elé, akkor a jótékony hatás hatványozott. Egy 24-105 f/4L-en próbáltam ki a dolgot, és az objektív által amúgy is hatékonyan stabilizált fényt a szenzor még tovább "csillapította".



A fókusz kérdése

Korábban már utaltam rá, hogy a tükör elhagyásának mindenképpen ára van, ha máshol nem, hát a gyors fókuszálásnál biztosan. Bár a kérdést látszólag a szükségesnél jobban boncolom, fontos annak megértése, hogyan állítanak élesre az adott rendeszerek. A két legelterjedtebb megoldást nézzük meg először:



Fáziseltolásos fókusz (pdAF)

A fentebb már emlegetett, főleg DSLR-ekben megtalálható fáziseltolásos megoldás lényege tömören és sarkosítva az, hogy a fényt, mely a részben áteresztő főtükrön át a segédtükör segítségével a fókuszaknába jut, ketté bontják (minden fókuszpont valójában két, egymás mellett levő apró AF-szenzornak felel meg, saját mikrolencsékkel), majd bonyolult eljárás segítségével addig dolgozik a gép (addig állítja a lencsét), míg fázisuk ismét meg nem egyezik (ekkor lesz éles a kép az adott helyen). A nagyszerű ebben nem csak az, hogy nagyon gyors eljárás, hanem az is, hogy a pdAF rendszer a beérkező információból (fényből) tudja, mennyit és merre kell állítania a lencsén. Nem keresi a helyes fókuszt, hanem (elegendő fény esetén) rögtön pontos parancsot közöl a lencse fókuszmotorjával. Erről sokkal részletesebben ide kattintva található anyag annak, akit mélységeiben is érdekel.



Kontrasztkereséses fókusz (cdAF)

Az előbbi megoldásnál jóval lassabb a kontraszt alapú fókuszálás (cdAF), mely az érzékelőre érkező fényt, valamint a fényérzékeny pontjait használja. A gép keresi a legnagyobb kontraszt-különbséget két szomszédos fotoncsapda között, mert vélhetően ott rejtőzik az éles rész is. Ez a megoldás működik a tükrös gépekben is, ha felcsapott tükörrel élőképre váltunk (hiszen ekkor a tükörrendszer nem tud fényt küldeni a pdAF fókuszaknájába). A kontrasztkeresés azonban jóval lassabb a fáziseltolásos megoldásnál (tényleg csak keresgél, nem tud pontos parancsot adni a fókuszmotornak), és minél kevesebb a fény, annál gyengébben teljesít. Bővebben itt olvashatsz róla, a contrast detection részben.



Mit tud az A7 fókusz tekintetében?

Ezen a ponton elválik az A7 első és második generációjának története, ugyanis az AF teljesítményében a híradások szerint nagy az eltérés. Ezen kívül mind az I., mind a II. generációból létezik az alapváltozaton kívül R (resolution) és S (sensitivity) változat (ahol az R a nagy felbontásban, a S pedig a kiterjesztett dinamikában jeleskedik, és eltérő módon tartalmaznak pdAF és cdAF pontokat; lásd bővebben).

Tény, hogy az A7 első generációja AF-es lencsékkel lassan dolgozik (most még - ennek okát lásd kicsit lejjebb). Ugyan a saját, E bajonettes optikáival csak futólag próbáltam (ezekkel jó a sebessége), azért AF-es konverterrel feltettem rá több Canon lencsémet is. Itt persze az eltérő márkák és a sokféle konverter miatt csalókák az eredmények, de tény, hogy ez a masina (a cdAF megoldás használata esetén, a 3.1-es firmware-el) nem egy sebességhuszár az autofókuszálásban.

A pontos értékeléshez két dolgot kell megemlítenem: az A7II a 3.1-es firmware-el és harmadik féltől számazó konverterekkel pokoli gyorsan kezeli a Canon lencséket hála annak, hogy a váz már használja a pdAF fókuszpontjait (sokszor fürgébb így az AF, mint gyári Canon vázakkal). Ugyanez a fókuszrendszer fizikailag ott van az A7 alapverziójában is, mindeddig azonban (2018. 03. 22.) nem jött ki olyan firmware-update, amivel ezek a fókuszpontok életre kelnének külső konverterrel és Canon lencsékkel. Emiatt petíciót is indítottak, és ha a Sony általános frissítési gyakorlatát nézzük, akkor a 3.1-es firmware után következő valamelyik verzió biztosan életre kelti az alap A7-ben is a pdAF pontokat (nem csak gyári FE lencsékkel; ez történt az A7II esetében is: az is csak a 2-es rendszerfrissítés után kezdte használni külső konverterekkel a pdAF pontokat).

UPDATE (2018 március): a későbbi változatok térnyerése és a házon belüli konkurencia elkerülése miatt a Sony azóta sem adott ki olyan firmware-t az első szériához, ami engedné a konverteres pdAF-et).

Hogy milyen a különbség a pdAF és a cdAF között a gyakorlatban? Nézzétek meg a saját szemetekkel:

Canon EF 24-105mm f/4L IS, Canon EF 70-200mm f/4L, Canon EF 50mm f/1.4, Canon EF 50mm f/1.8 STM és Sigma (EF) 12-24mm f/4.5-5.6 EX DG Asph HSM lencsékkel, valamint a piacon elérhető legolcsóbb, még AF-képes Fotga adapterrel próbálkoztam (direkt vettem a legolcsóbbat, mert nekem nem szempont az AF, ezért nem akartam rá sokat költeni). A 16.000 forint körüli áron beszerezhető adapter legnagyobb meglepetésemre probléma nélkül kezeli az összes lencsét (csak Single-Shot AF módban), és A7-en nem túl gyorsan, de igen pontosan, A7II-n viszont egészen hihetetlen sebességel fókuszál (lásd a fenti videót). Ráadásul a 24-105-ös lencse képstabilizátorát is gond nélkül életre keltette.

Az egyetlen negatív hatása a dolognak, hogy - a manuális lencsékkel szemben - ezek bizony eszik az akkut (igaz ez bármilyen AF-es lencsére), így gyorsabban merül velük a gép. De az akkuk üzemidejéről lentebb még úgyis ejtek szót.

2018 elején volt alkalmam kipróbálni az A7RIII vázat és a Metabones legújabb, V. jelölésű adapterét, mely jelenleg a legjobb EF-NEX adapter a piacon. Az élmény gyakorlatilag natív: a tesztelt EF lencséket hibátlanul kezeli. Ezen felül a gép használója arról is beszámolt nekem, hogy a 6D-ről való váltás után a sötét koncertkörnyezetek ide vagy oda, de nem tapasztalja, hogy a fókuszteljesítmény bármivel is gyengébb lenne. Vagyis ha rászánjuk a megfelelő összegeket (a Metabones V. 150.000 forint körül is kóstálhat) arra, hogy két gyártó hardwereit használjuk egyszerre, együtt , akkor ma már ez sem jelent problémát.

Ennél részletesebb EF-tapasztalatokat az E-bajonettes kompatibilitási cikkben találsz, ide kattintva!

A cikk megjelenése óta teszteltem a Viltrox III EF-NEX adapterét is, erről ide kattintva olvashatsz egy rövid beszámolót.

A teljesség igénye miatt mindezeket meg kellett említenem, szerencsére azonban ez az egész AF-kérdés a manuálozókat nem érinti. Valami más azonban hasznos lesz nekünk.


[X] hirdetés



Focus peaking

A focus peaking a Sony saját ötlete, és nem az A7-ben bukkant fel először. Képzeljük el, hogy a kontrasztkereséses rendszer információit valós időben láthatjuk a kijelzőkön, vagyis a gép valahogyan kijelöli számunkra, hol a legnagyobb a szomszédos érzékelőpontok között a kontrasztkülönbség, és ezt visszajelzi. A focus peaking pontosan ezt teszi, mégpedig akár belenagyítás esetén is. Három fokozatban állítható az érzékenysége (az élesnek jelzett terület nagysága - ezt a fényerő/DOF tekintetében érdemes beállítani), és három szín (piros, sárga, fehér) közül választhatunk a visszajelzés kiemelésére. Zseniális.

A focus peaking és az élőképes belenagyítás kombinációjával olyan aránylag izgága témák is nagy biztonsággal fotózhatók, mint ez a róka (és ez a kép 85mm f/1.5-ön készült, ahol 2 méteres tárgytávon a DOF kb 3-5 cm).

Azt elismerem, hogy nagy fényerőkön, ahol a DOF igen kicsi, nem lehet minden esetben csak a focus peakingre hagyatkozni, de mindenképpen igen hasznos társ lehet, ha éppen nincsen idő a belenagyításos fókuszálásra (plusz mint írtam, élőképbe nagyítás esetén is üzemel, tehát akkor is segít). A focus peakinghez hasonló, bár nem az AF-et érintő és nem is egyedülálló dolog a kiégés visszajelzése mindkét kijelzőn (zebra), mely csíkozza azokat a részeket, ahol már túlexponált lesz a kép.



AF manuális lencsékkel

A cikk megjelenésének napjaiban mutatta be a Techart speciális adapterét A7-re, melyre többféle csatlakozással rendelkező manuális lencsék is felhelyezhetőek, és az adapter tubusának ki-be mozgatásával (vagyis a teljes lencse távolságának változtatásával) autofokuszt nyerünk.

Bár személyesen nem volt még alkalmam kipróbálni, a visszajelzések pozitívak a termékről. Sajnos ehhez mérten az ára is elég borsos (100.000 forint körül).



AF a Sony saját lencséivel

Említettem, hogy nem célom a vázhoz FE lencséket beszerezni, ilyen irányú tapasztalataim ezért nincsenek is. Viszont ha már az optikákról és a fókusz nehézségeiről ennyi szó esett, megmutatnám azért azt is, hogy van az A7-re saját lencsepark (tudom, ez a manuálozás szempontjából teljesen érdektelen, és már-már Sony reklámba csúszik, de ide kívánkozik). Az FE jelölésű E-mount lencsék rajzolják a teljes képkockát, emellett a korábbi, nem fullframe Sony lencsék is működnek a géppel (ekkor a váz automatikusan crop-módba vált, vagyis csak a szenzor középső részét használja). A cikk írásának heteiben került sor a Sony FE G Master lencsecsaládja első három tagjának bemutatására is, mely a professzionális vonalat erősíti, és olyan csemegékkel indít, mint a 24-70mm f/2.8, 70-200mm f/2.8 és 85mm f/1.4. A gyártó saját videóját már csak a bontott ábrák miatt is érdemes megnézni:

A rendszer bevezetése óta eltelt években a gyártók folyamatosan adják ki az E bajonettes üvegeket. Először a Sigma adapterezte profi ART szériás megoldásait az MC-11 EF adapterrel, majd 2018 elején bejelentették azt is, hogy az ART széria számos optikája natív E bajonettes kiadásban is piacra kerül. A Samyang is elkezdte az autofókuszos E csatlakozós üvegek gyártását, és a Sony saját megoldásai is tovább bővültek.



Mennyire jó a Sony szenzora?

A bevezetőben jeleztem, hogy klasszikus összehasonlítás nem lesz a cikkben, és ezt nem is szegem meg, azonban ha már oly sokat emlegetik, milyen jók is a Sony szenzorai, pár gondolatot ez a kérdés is megér.



Zaj

A legnagyobb előrelépést zaj tekintetében vártam a géptől, és ebben nem is okozott csalódást. ISO1600-ig gond nélkül használható, de 3200-on, sőt 6400-on is fotóztam vele, és a képeket egyáltalán nem ette meg a zaj (az 5D MII szenzorával utóbbi két érték már teljességgel kerülendő volt számomra, ha szempont volt a zajmentesség). Azt gondolom, hogy ez egy 2013-ban piacra került gép esetében egyébként már elvárható. Önmagában azonban a zaj kérdése kevéssé érdekes, kombináljuk a dimanika témájával!



Dinamika

A másik kulcsterület a dinamika volt számomra. Önmagában a Canon átfogásával sem volt soha gondom, azonban egy igen életszerű helyzetben rendszeresen problémákba ütköztem. Ennek megértéséhez érdemes megemlíteni, hogy míg filmes fotózásnál többnyire a sötétebb részekre exponálunk, addig digitálisnál érdemes csúcsfényre. A film és a szenzor alapvetően másképpen működnek, és míg digitális gépnél a túl sok fény kiégéshez és az információk elvesztéséhez vezet, addig a filmnél a több fény több információt hordoz (vagyis ha negatívra sötét részekre mért záridővel exponálok, és a kép más részei a szükségesnél több fényt kapnak, az nem akkora baj, mintha ugyanez a digitális szenzorral történik, ahol a fényes részek kiégése végleges). Bármire is mérünk azonban végső soron fényt, tény, hogy lehetnek sötét, alulexponált részek a képen.

!

Itt kezdődik az érdekes rész, ugyanis az utómunka során megpróbáljuk ezeket a sötét részeket megmenteni, vagyis "felhúzzuk" őket. A Canon és a Sony teljesítménye tapasztalataim szerint abban tért el leginkább, hogy milyen sötét részeket és mekkora mértékben lehet még korrigálni úgy, hogy onnan értelmes képrészletek bukkannak elő, mégpedig úgy, hogy a zaj nem teszi tönkre őket.

Az alábbi, rögtönzött tesztképen a lemenő napot egy 1.5/85-ös lencsén át a sas fejével takartam ki, vagyis nagyon előnytelenek voltak a fényviszonyok (a fej körül nagyon fényes minden, maga a fej pedig sötét). A fentiek szerint valójában a csúcsfényekre exponáltam, hiszen az ég egyáltalán nem égett ki, cserébe viszont a fej nagyon sötét lett. A dinamika korrigálásával egy ilyen nyers kép az A7 esetében - ahogy a mellékelt ábra mutatja - még bőven a menthető kategóriába tartozik.

Erre vonatkozóan egyrészt a DxO Mark, másrészt a DPreview végzett nagyon részletes teszteket, mégpedig pontosan a fenti, életből vett példa alapján (erről magyar interpretációban ebben a cikkben olvashattok). ők is azt vizsgálták, hogy alulexponált képek milyen mértékű korrekciót viselnek el úgy, hogy a képminőség még elfogadható marad. Én itt csak annyival summáznám a dolgot, hogy ebben az igen fontos kérdésben a Sony tényleg csúnyán elverte a Canon vázamat (aminek visszamenőleg nem örülök, de a jövőt tekintve mégis).



Hosszú expos zaj

Kipróbáltam az A7-et kifejezetten zord körülmények között is (-5 fok, 2-3 óra az éjszakában, folyamatos exponálás), és ez jó alkalmat adott arra, hogy tesztelni lehessen, mennyire bírja a zajt a szenzor magasabb érzékenységen, kifejezetten hosszú záridővel. Az alábbi fotóra kattintva letölthettek egy nyers képet (ISO800, 30sec):

Itt pedig megnézhetitek, mennyire kezelhető 90 ilyen képből összefűzve a végleges fotón a zajosodás. Az eredmény persze az elvásároknak megfelelő (a fotón levő bemozdulásokért utólag exkuzálom magamat, nem volt távkioldóm):

És az érdekesség kedvéért egy fotó 3200, 6400, 12800 és 25600 értékkel is, mind 30 másodperces záridővel:

Zaj tekintetében az A7 és az A7II között nem vettem észre akkora eltérést. Tény, hogy a II-es verzió szenzora még az elődnél is kicsit zajtalanabb, de azt is látnunk kell, hogy itt az alapváltozat is csúnyán elvert minden versenytársat. Az alábbi képen például egy Canon 5D MIII és egy A7II által ugyanazzal az optikával, ugyanolyan fényviszonyok és beállítások mellett felvett kép sötétebb részletét láthatjátok felhúzva. A dolog önmagáért beszél:

Az időközben megjelent A9 és A7III szériás gépeknél a szenzort egy még fejlettebb típusra cserélték fel. A BSI-CMOS érzékelő előbbi váz esetében a sötétedésmentes 20 kép/másodperc kiolvasás és folyamatos AF mellett maximum 204.800-as ISO-t támogat, hála a rétegelt megoldásnak. Ezek fényében nem csoda, ha ez lett az egyik legjobb szenzor, amit a DxOmark valaha tesztelt.



Videó

Korábban nem sokat videóztam fényképezővel, jóllehet az 5D MII erre már gyárilag is képes lett volna (az 50D pedig Magic Lantern-el tudta volna ugyanezt), viszont valami oknál fogva az A7 erre is egyre inkább rávesz. Az elsőre esetlen elhelyezésűnek tűnő, a markolat hátulján fent levő videós gomb megnyomása pár alkalom után már egyszerű, igaz tapintásra sajnos kevéssé érezni, hogy hol is van. A minőségre viszont nem lehet panasz (legalábbis amatőr felhasználóknak biztosan nem). Mutatok egy saját anyagot, just for fun:

Nagy tapasztalatokat nem tudok felmutatni videózás térén, így mást nem is mondanék, beszéljen helyettem a fenti kétperces. Ez tipikusan egy olyan helyzet/hangulat volt, melyet éjjel hazafelé tartva egyetlen képben képtelen lettem volna visszaadni (főleg a járókelők hangjai miatt), így itt a videó eszközéhez nyúltam, és nagy levegőt véve kézből tartottam egy darabig a gépet (a videó természetesen utómunkázva van).



Üzemidő

Bevallom, ettől a kérdéstől félem a legjobban, mert előzetes kutakodásaim alatt szinte mindenhol olvastam, hogy a nem sokkal több, mint 1000 mAh-s akku nem viszi sokáig az A7-et, mely ráadásul “ébren” folyamatosan járatja valamelyik kijelzőjét. A kicsi gépbe csak kicsi akku fér. A DSLR-ek világában hozzászoktam, hogy egy-egy 2500 mAh körüli akku gond nélkül elég akár 1000 képre is (manuális lencsék miatt nálam csak a váz fogyasztott, az objektívek nem).

Nos bátran jelenthetem, hogy ez a probléma sem olyan súlyos, mint amilyennek elsőre tűnt. A legfontosabb lépés, amivel drasztikusan kitolható az üzemidő, a repülő-mód bekapcsolása, vagyis az összes vezeték nélküli kapcsolat megszakítása (wifi, NFC). Ezek fotózás közben általában úgysem kellenek, viszont sokat fogyasztanak. Én szinte az összes mérésemet repülő módban végeztem, így viszont sosem volt gond az üzemidővel. Körülbelül 250 képpel tudtam egy 3-4 órás fotós túrán 50% környékére vinni a töltöttségi szintet, vagyis egy akkuban bőven benne van a 300-400 kép, ami hobbifotósoknak kényelmesen elég lehet, megfontoltabban kattingatóknak pedig bőséges.

Ráadásul az eBay-en rengeteg utángyártott akku van, fillérekért. Kettes, sőt négyes pakkokat is vásárolhatunk külső töltővel, autós szivargyújtó csatlakozással is (4000-8000 forintos áron). A külső töltőt azért emeltem ki, mert a Sony gyárilag csak olyan töltőt ad, melynek egy egyszerű microUSB csatlakozás a vége, és a fényképezőre csatlakoztatva tölthetjük az abba behelyezett akkut. Nekem ez a Canonok után fura volt, viszont igaz az is, hogy a Sony gépe így nem csak hálózatról, de külső akkuról, laptopról, vagy bármilyen más USB-s eszközről is feltölthető.


[X] hirdetés

Tudom, hogy sokan ódzkodnak az utángyártott akkuktól, de még a márkásabb darabok is csak 5000 forint/darab környékén vannak. Választhatunk emellett portrémarkolatot is, melybe rögtön 2 egység fér, máris megduplázva a kapacitást (én azért nem élek ezzel a megoldással, mert kis gépet akartam - akkor meg minek kezdjem el hízlalni külső alkatrészekkel?). Egy szónak is száz a vége, 3-4 akkuval bátran elindulhat az ember akár több napos túrákra is, ráadásul az egységek igen picik, így akár övtáskában vagy zsebben is elférnek a gép mellett. Hasitasi nem kér kódot.

Update (2016 május): a 3.11-es firmware-el már megoldható, hogy ha csak az EVF-et kapcsoljuk be és letiltjuk az LCD-t, akkor ha éppen nem nézünk bele a keresőbe, az nyomban elsötétedik, így nem fogyaszt semmit a gép, tehát kvázi DSLR-üzemmódot kapunk. Ezzel mind az A7, mind pedig az A7II gyakorlatban tapasztalt üzemideje drasztikusan megnőtt.

Update (2018 március): Az A széria az A9 megjelenésétől már nagyobb, dupla teljesítményű akkumulátorokat használ (NP-FZ100). Ugyanezt az akkut kapta meg az A7RIII és A7III változat is.



A vázváltás közgazdaságtana, avagy drága-e az A7?

Erősen gondolkodtam, hogy a mocskos pénzügyekről kell-e írni egy ilyen cikkben, de azt hiszem, pár általánosságban érvényes gondolatot azért meg szabad osztani. Csupán egy egyszerű összevetést akartam adni (ezt lentebb meg is teszem), de végül úgy voltam vele, hogy leírom gondolataimat arról is, ki hogyan szerzi be fotós kellékeit. Szubjektív tartalom következik!



Egyszer nagyot vagy sokszor kicsit?

Szerintem alapvetően kétféle hobbifotós létezik. Az egyik úgy veszi a felszerelését (konkrétan a vázát - most szorítkozzunk csak erre), hogy azt gondolja, "jó lesz az nekem évekig, nem kell soha váltanom". A másik azonban gyakorta váltogatja fotós eszközeit, ezt azonban nem csak passzióból, vagy az egyre jobb gépek miatt teszi, hanem mert gondos anyagi megfontolás áll mögötte. Mindkét megközelítésnek megvan a maga logikája.



Az "egyszer nagy"

Az első csoportba tartozók azt mondják, egyszer áldoznak sokat egy - lehetőségeikhez képest - jó gépre, amit aztán alaposan megismernek, megszeretnek, így nem is kell később az újabb váz kiválasztása, beszerzése miatt aggódni. Elég a mának a maga baja. Ezek az amatőr fotósok többnyire nem is válnak meg a vázuktól akkor, amikor azt még megérné eladni, hanem sokszor megvárják, míg szinte teljesen elértéktelenedik. Ekkor, egy nagyobb befektetéssel vesznek ismét egy aránylag korszerű vázat, és a folyamat újraindul. Viszonylag könnyen adnak ki minden ciklus elején egy nagyobb összeget az új gépre, hisz "régen vettek már fotós dolgot, megérdemlik".



A sokszor kicsi

A második csoportba tartozó amatőr fotósok az előbbivel szemben azt csinálják, hogy nem tartják meg felszerelésüket sokáig, csak addig, amíg még tiszességes összeget kaphatnak érte a használt piacon. Amikor vázuk ára kezd süllyedni, gyorsan túladnak rajta, és kisebb réfizetéssel vesznek egy újabbat. Sosem várják meg, hogy elértéktelenedjen a holmijuk, és még akkor is eladják eszközeiket, ha amúgy azokkal elégedettek, azok maradéktalanul kiszolgálják az igényeiket. Ők sokszor vásárolnak, de kisebb ráfizetésekkel, és mindig egy picit jobb gépet.



Nincs tuti módszer

Hogy melyik a jobb megoldás? Nem tudom eldönteni, pedig sok ismerősöm ezzel kapcsolatos magatartását szoktam követni. Helyette leírom, én miért tartozom a második kategóriába, és ezek fényében miért nem volt drága az A7.

Mivel szeretek kísérletezni az egyre újabb dolgokkal, és érdekelnek a technikai újdonságok, számomra vonzó opció gyakorta felszerelést cserélni. Többnyire szeretem a használati tárgyaimat, de nem kötődök hozzájuk érzelmi alapon, így könnyen adok túl rajtuk (van kivétel: az antik lencse nem olyan dolog, amit bármikor, bárhol beszerezhetek, így pár optikámat sosem adnám el; igaz, ezeknek az értéke már csak nőni fog). Nem szeretek sok pénzt bukni semmin, így meg aztán még könnyebben bocsájtom áruba vázaimat. Könnyebben fizek ki sokszor, de kisebb összegeket felszerelésre, mint egyszer egy nagyot.

Itt van aztán az is, hogy "nem szokok meg túlságosan semmit". Számomra örök félelem, hogy a fotózás kizárólag technikai dologgá válik. Igaz, hogy szeretem ismerni a lehetőségeket és az adott eszközöket, de azokon a fotósokon, akik a saját munkájuk/érdeklődésük szempontjából nem tudják megindokolni, hogy miért "Canon vagy Nikon", és csupán a megszokás miatt maradnak adott gyártónál, csak mosolyogni tudok. Szerintem nagyon fontos (lenne), hogy eszközfüggetlenek legyünk, ha alkotásról van szó.



Drága-e az A7?

Elismerem, hogy a folyamatos váltogatáshoz kell némi “bátorság” (használtan venni elektronikai eszközt mindig rizikós), a használt piac alapos ismerete, az árak változásainak követése, és sok-sok önfegyelem (kivárni, amíg az áhított portéka ára egy előre kijelölt, elfogadható szintre esik). Az is tény, hogy a fenti két csoport és a felszerelés ilyen módon való kezelése leginkább az amatőröket érinti, hiszen a profiknak e gépek munkaeszközök, és mint ilyenek, hasznot hajtanak, vagyis más anyagi megfontolás alá esnek. Az eredeti kérdésre válaszolva, miszerint drága-e az A7, azt kell mondjam, tükrös fullframes gépről váltva nem az.

Mostanában kezd 300.000 forint környékére csúszni az alap változatok árcédulája (magyar használt piaci árak; update 2018 márciusában: a sima A7-ek ára már 200.000 forint alatt tanyázik, az A7II vázaké pedig 300.000 forint körül), és bár ez nem egy tükörreflexes masina (hátrány ez egyáltalán?), azt gondolom, hogy sok amatőr fotósnak nagyon is megéri majd. Raádásul ha “manuálozunk”, vagyis adott az objektív-parkunk, akkor méregdrága gyári lencsékre sem kell költenünk, így tényleg csak a váz (és esetleg a hozzá tartozó konverterek) jelentenek majd költséget, semmi más. 2016 elején a Sony A7 abszolút ajánlott masina a maga célközönsége számára, de az idő múlásával, és az árak további esésével valószínűleg ez méginkább igaz lesz.



Pro/kontra

Végül, de nem utolsó sorban pontokba szedve pár meggondolásra érdemes szempont azoknak, akik váltáson gondolkodnak:


Pro

Szenzor

dinamika és zaj tekintetében is kiemelkedő

Kompatibilitás

van olyan optika, amit nem lehet feltenni az A7-re? (kompatibilitási cikk)

Fókuszsegédlet manuálozáshoz

élőkép, nagyítás és focus peaking, EVF esetén is

Stabilizátor a szenzorban

5 tengelyes képstabi, bármilyen optikával (csak a II változatokban)

Kicsi, könnyű váz

apró, összesen 480 grammos gép

Ár/érték arány

akár használtan, akár újonnan véve, megéri a pénzét

Okos eszköz

telepíthető alkalmazások és vezeték nélküli kommunikáció

Kezelőszervek, kijelzők

sok és dedikálható gombok, hajtogatható LCD, kiváló EVF

Prémium minőség

időtálló konstrukció korszerű anyagokból

 

Kontra

Üzemidő

e tekintetben nem veszi fel a versenyt egy DSLR képességeivel

Autofókusz

az alapváltozat AF-ben nem versenyképes egy DSLR-el

Méret

a kis méret hátrány is lehet, ha nagy a kezünk, vagy egy DSLR fogásához ragaszkodunk

Gyári lencsék ára

a gyári Sony lencsék bizony elég borsos árakon mozognak (igaz viszont, hogy mindegyik nagyon jól dolgozik)

Mutasd meg másoknak is, hogy mit találtál:




Közösködünk?

Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.



Érdemes követni:


Elmondhatod a magadét:

Népszavazol?

Vannak még itt további érdekességek is:


Kodacolor VR 100: fellelt tekercs új és régi képekkel

Nikon extravaganza

Szubjektív: így váltottam Sony fullframeről Fuji középformátumra

Kiszínezett történelem: Terra Nova 1910-1913 (Scott antarktiszi expedíciója)

A gép alkot, az ember pihen

Ezek a leképezési hibák rontják el a napodat

Miért emelkednek ilyen meredeken a vintage optika árak?

Hol romlott el a Facebook?

Canon érdekességek és könyvajánló, Bob Shell nyomán

Életem hátterei (TFCD fotózás)

Így tehetsz színessé régi fekete-fehér fényképeket

Évértékelő @2021

TFCD poszt generátor

Lejárt tekercs: Konica FS-1 + Hexanon 1.2/57 + VX200 film

10 kérdés, 10 válasz. 10 éves a hispan’s photoblog

Szabad-e világító sirályt fotózni?

Időutazás: 5 fotós hír 2030-ból

Ilyen volt a fotós OKJ (+all-in-one tétel)

Te is fertőzött lehetsz: támad a vintázs-kór

Így készült a forgó Parlament

A legöregebb objektív, amivel valaha fotóztam (Petzval kaland)

Hogyan készül a minibolygó (és a csőpanoráma?)

Gangvadászati kisokos

Évértékelő @2020

Hogyan állj pont szembe a Parlamenttel?

Milyen objektívvel fotózzak portrét?

Miért működnek az objektívek?

Ezért imádod a vintage objektíveket

Évértékelő @2019

Hogyan és miért válassz (egy) analóg/vintage rendszert magadnak?

Robbantott ábra kisokos

Balkán Disney

Képzelt beszélgetés egy TFCD/portré fotózás előtt, alatt és után

8 kocka egy közel 100 éves, középformátumú Zeiss Ikonnal

A szürke színei

Sony A7III: a mirrorless jelene és jövője

In memoriam Mamiya ZE

13 különleges kamera a fotózás történetéből

Miért radioaktív az objektívem?

Kezdő fotós kisokos

A 60 utolsó fotó a bontásra ítélt Olimpia Szellemhotelből

A kamu vörös karika pszichológiája

Pirosszka (ingyom-bingyom TFCD fotózás)

Viltrox EF-NEX III gyorsteszt

A boldog fotós lájk nélkül él

10 tipp régi objektív vásárláshoz

Mi a gond a modern objektívekkel?

Így ölte meg az A7 a DSLR-emet

35mm történelem

További cikkek a tudásbázisban...

A cikkben a gépről és lencsékről készült képek jelentős részét Hegyi Júlia Lily készítette (külön jelölve), köszönet neki a segítségért. A típus megismerésében és a kezdeti kérdésekben rengeteg segítséget kaptam Gelner Tivadartól, köszönöm neki a türelmét. A Sony Mirrorless Planet csoportban a hasznos gyakorlati tanácsokért köszönet jár Födemesi Attilának. Az anyag előzetes áttekintése és hasznos javaslataik miatt szintén köszönet illeti Tóth Gábor Szabolcsot és Lampert Benedeket. A Fotós technikai segítség csoport tagjait értékes hozzászólásaikkal és segítségükkel járultak hozzá a munkához. A cikkben fellelt hibák jelzéséért köszönet Fésüs Leventének. A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak.

Mint minden technikai jellegű cikkemben, itt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy önmagában az eszköz mindig csak eszköz marad, egyetlen lencse vagy váz sem fog csodát művelni senkinek a szépérzékével, tehetségével vagy fotós tudásával, de megfelelő alázattal végigjárva az utat a végén különleges képekhez segíthetik a fotóst.

BIO

A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III, GFX 50S II), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorlesst és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását. 2021-ben okleveles fotográfus lett, legyen ez akár jó, akár rossz dolog.

Manuális objektívekkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.

A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...

hispan's photoblog C 2011-2024 (eredeti megjelenés: 2016. február 11., utolsó módosítás: 2018. március 22.)