Több apropója is van annak, hogy ismét vetítőobjektíves cikket olvashattok a blogon. Mindjárt el is árulom őket, elöljáróba azonban annyit: ha portréra keresel 85mm körüli, éles optikát, a Colorplan még a kifejezetten fényképezésre gyártott objektívekkel is fel fogja venni a versenyt.

Aki forgolódott már a vintage üvegek világában, biztosan észrevette, hogy amíg mondjuk 50-es optikákból Dunát lehet rekeszteni, addig a 80-90mm körüli, igazi portréobjektívekből már sokkal kevesebb típus létezik, és árban jellemzően jóval magasabban is vannak, mint rövidebb társaik. Részben ez is az oka annak, hogy a 85mm körüli vetítőoptikák adaptálása és használata egyre népszerűbb.

A vetítőknek azonban csodás tulajdonságaik mellett mindig megvannak a gyerekbetegségeik is. A buborékgyáros 2.8/80-as Pentaconok például, amiket a méregdrága Trioplan alternatívájaként szoktak emlegetni, általában elég gyenge rajzolattal és kontraszttal dolgoznak. Más vetítők bár élesek, nehezen bírják a szembefényeket, vagy éppen rettenetes a színvisszaadásuk.

Az is igaz azonban, hogy eddig nem teszteltem még a blogon német vetítőt. Ennek is eljött az ideje, és mai fullframes tesztalanyunk nem is okozott csalódást.

A Leitz Wetzlar Colorplan 2.5/90 európai gyártmány, és kivitelében is erősen eltér a hozzá hasonló fényerejű és gyújtótávolságú testvéreitől. A Pentaconokkal és Diaplanokkal ellentétben nehezebb, fém házas konstrukció, amiben üvegből is jóval több van. Ez mind a képminőségben, mint pedig a bokeh kezelésében megmutatkozik majd.

Azt nem kell véka alá rejtenem, hogy a rajzolat csodás lesz, ennek oka pedig részben az, hogy a Colorplan optikai képlete meglehetősen hasonlít a Leitz Elmarit-R 2.8/90 optikához, aminek elég jó híre van portrévonalon.

Az tehát világos, hogy itt nem egy három lencsetagos, egyszerű triplet vetítőoptikáról van szó. Az 5 lencsetag 4 csoportban a házzal együtt kb. 200 grammot nyom, rekeszmechanikát természetesen nem tartalmaz.

Adaptálás

Mielőtt kipróbálnánk, gépre illeszthető állapotba kell hoznunk a Colorplan 2.5/90-est, vagyis fókuszmechanikával kell ellátnunk, hogy kényelmesen használni tudjuk.

Korábbi tapasztalataimból kiindulva azt hittem, hogy az adaptálás hasonló lesz a Pentacon 2.8/80-ashoz, vagyis akár tükörreflexes vázakra is jó lehet majd, a ház vágása nélkül. Részben csalódnom kellett, ugyanis a Colorplan jóval közelebb jön a szenzorhoz, így az itt látható adaptálási útmutató (amiben az egyszerűség kedvéért nem alakítunk a házon) Sony E rendszerre készült optikát mutat majd be.

Annyiban mindenképpen könnyű dolgunk lesz, hogy sem fúrni, sem vágni nem kell majd, egyedül egy kis ragasztóra és pár alkatrészre lesz szükségünk az egész művelethez. Ezeket kell beszerezned a Colorplan Sony rendszerre történő illesztéséhez:

• egy darab Leitz Wetzlar 90mm f/2.5 vetítőoptika
• egy darab M52-M42 36-90mm helicoid
• egy darab M42 macro tubus szett
• egy darab lapos, kb. 1mm vastag M42-NEX adaptergyűrű
• egy darab 52mm-es menetbe illeszkedő hosszú fém ellenző
• egy darab 58mm-es menetbe illeszkedő hosszú fém ellenző
• egy kevés ragasztószalag, egy műanyag cső toldaléknak és epoxy ragasztó

A fókuszmechanikához rövid megjegyzést csatolnék: a hosszabb, 36-90mm-es fókuszúttal rendelkező mechanika “makró móddal” is megajándékoz majd minket, ami valójában igen kicsi, pár centis tárgytávot jelent. Természetesen kisebb, rövidebb fókuszúttal rendelkező mechanikát is használhatsz, ekkor nagyobb lesz a közelpontod.

A munka első lépéseként csavarozd össze az M42-NEX adaptert az M42 makró gyűrűsor középső, 16mm-es elemével, majd erre csavard fel az M52-M42 mechanikádat.

Az M52 mechanika felső menetébe csavard bele az 52mm-es fényellenzőt, amennyire csak tudod. A menetemelkedés kicsit más, így szorulni fog és nem is fog végigcsavarodni, de ez nem jelent gondot. Annyira tekerd bele, amennyire csak tudod.

A vetítőoptika külső, keskenyebb részére húzz rá egy megfelelő méretű, kb. 1 centi hosszú műanyag gyűrűt, ami toldalék lesz az 52-es ellenző belső fele és a vetítő háza között. Nem lesz pontos az illeszkedés, ezért a vetítőn levő gyűrű külső részére tekerj annyi ragasztószalagot, amennyivel az pontosan kitölti az M52 ellenző belsejét.

Ragasztózd be a toldalék karika belső felét, illetve a ragasztószalagozott külsőt, majd engedd le a vetítőt ütközésig a mechanikába/52-es ellenzőbe (ezzel a képsík is garantáltan precíz lesz).

Jelen esetben az így beállított megoldás szépen eléri a végtelen fókuszt, de ezt a saját alkatrészeidnél még ragasztózás előtt érdemes tesztelned.

Ha megszáradtak a ragasztások, az 52mm-es fényellenző felső végébe egy további, 58mm-es fényellenzőt tekerhetsz, ami fizikailag is védi majd a vetítő elejét.

Mivel ez egy 90mm-es csoda, így ha az imént felcsavart, 58mm-es menetbe illeszkedő ellenző 62mm-es végébe egy további ellenzőt csavarsz, még az sem lóg be a széleken, ellenben további védelmet biztosít a becsillanások ellen (a végére egy 67mm-es kupak illeszkedik):

Ezzel az adaptálás kész is, van egy hibátlanul használható objektíved.

Tesztkör

A Colorplant több fotózásra is elvittem, így igyekeztem életszerű tapasztalatokkal és tesztképekkel szolgálni neked. Komolyabb retusálás csak a portrékon van, ott is csak a szokásos, az összes többi kép így gyakorlatilag “szenzornyers”, vágatlan fullframe (A7III). Ezért azért hangsúlyozom, mert meg fogsz lepődni.

Első körben az érdekelt, mennyire jó portré-alternatíva a Leitz üvege. Azt kell mondjam, ezzel a szerkezettel kompromisszumoktól mentesen tudsz majd közelebbi és távolabbi portrékat is lőni.

Mindennek hátterében két dolog áll. Az egyik természetesen a penge rajzolat, ami az orosz vetítőkkel szemben nem csak középen, de a képszélek felé is végig megmarad (valamennyit persze azért romlik). Ebben a kérdésben alig kell alkut kötnöd.

Ez a szuper rajzolat nem csak közelebbi objektumoknál figyelhető meg. Ezt azért emelem ki, mert sok vetítő a végtelen felé közeledve aurás képet kezd adni. A Colorplanra ez egyáltalán nem igaz.

A másik a kiváló kontraszt. Bár ahogy látni fogod, ellenfényben itt lehetnek gondok, de ha a fényviszonyok megfelelőek, akkor a Leitz optikája csodálatosan kontrasztos fotókkal ajándékoz meg, amik szinte nem is igényelnek utómunkát.

Hogy 90mm-en elég-e a 2.5-ös fényerő, az ízlés kérdése. Én mindenben keresem a lehető leginkább fényerős megoldásokat, mégis imádom például a “csak” 3.5-ös induló fényerővel bíró 135mm-es Zeiss Sonnarokat. Bár a 85mm-es optikám f/1.2 értékkel rendelkezik, mégsem éreztem kevésnek sehol a Colorplan 2.5-ös kezdő “rekesztét”. Ezzel az értékkel egyébként egy jól használható nagyságú DOF tartomány is jár, tehát az élesre állítás sem okoz problémát.

Hogy a fentieket demonstráljam, itt van például egy csodálatos autó közelről s távolról. Látszik, hogy még teljes befoglalásnál is igen tisztességesen kenhető az a háttér:

A bokeh-ról többet nem is mondanék. Ugyan nincsenek karakteres szélű karikák (ezt annál jobban ki szoktak korrigálni egy lencserendszer, minél több tagból áll), cserébe azonban krémes, egyenletes a háttérmosás, amit klasszikus portréknál szeretni fogsz. Swirly bokeh (csavarodás) nem nagyon figyelhető meg, inkább csak a bokeh karikák szélek felé fokozódó, jól ismert alakváltozása (laposodása) kelt efféle benyomást, de a képsík annyira imádott heliosos/petzvalos görbülete nem jelentkezik.

Ne feledkezzünk meg a jó színvisszaadásról sem, ami főleg akkor lesz fontos, ha nem akarsz majd sokat utómunkázni, és a képeket természetes valójukban akarod használni.

Említettem a 36-90mm-es mechanikával elérhető közelpontot. Természetesen az optikai képlet és a leképezés arányai miatt valódi makró optikát nem nyerünk, de a kis tárgytávolság miatt egészen intim portrékat és közeli részleteket is megörökíthetünk, mindenféle kiegészítő tubusozás nélkül.

A pár-tíz centiméteres közelpont egy 90mm-es objektívnél (hacsak nem direkt makró) cseppet sem általános, a jelen konstrukciónak pedig nagy áldásos tulajdonsága.

A kis tárgytávokon is fennálló kiváló rajzolat egészen elképesztő dolgokat művel néha. Ha a téma java a képsíkba esik (vagyis nem probléma a rekeszelhetőség hiánya és a közeli tárgyak esetén esetleg már zavaróan nagy fényerő és kis DOF), csodás dolgokat lehet vele lőni:

Kromatikus aberráció jószerivel alig tapasztalható, ami megint csak meglepő és üde színfoltja ennek a típusnak. Kerestem kifejezetten ezt bemutató fotót a tesztképek között, de gyakorlatilag nem találtam olyat, amin a jelenség érdemben megfigyelhető lenne.

Még a flarek bemutatásához is az volt a legegyszerűbb, ha fogtam magamat, és belefotóztam a napba egy fa koronáján keresztül. A szembe-képen rúgás ellenére még itt is van valamennyi kontraszt.

Komolyabb élsötétedésről sem számolhatok be. Mármint a vetítőkhöz és ehhez a fényerőhöz képest komolyabbról nem, mert nyilván a jelenség fennáll. Viszont az bátran kijelenthető, hogy az optika 100% fullframe, vagyis nem a vetített képkör kis mérete miatt sötétednek a sarkok.

A végére szokás szerint pár további random tesztkép a kóborlásokról:

Summa summarum

A végére hagytam a legjobb hírt: mostanra nyilván beleszerettél már a Colorplan képébe, amit ráadásul igen olcsón meg is szerezhetsz: ilyen vetítőket már 10.000 forinttól lehet találni idehaza és az ebayen is.

Az adaptálás teljes költsége az alkatrészekkel és a vetítővel együtt kb. 25.000 forint (nem számolva a munkadíjat vagy az idődet), így igazán költséghatékonyan tehetsz szert egy kiváló rajzolatú portréoptikára, ráadásul olyan gyújtótávolsággal, ami vintage és modern vonalon is elég költséges tud lenni.

A viszonylag egyszerű adaptálhatóság miatt bátorítalak rá, hogy te is használd ki ennek az optikának a képességeit.

Ha Colorplant éppen nem is találnál, ajánlom figyelmedbe 85mm-es kistestvérét, a Leitz Hektort, vagy a nagyobb, 150mm-es Elmaritot, amikről szintén olvashatsz adaptálós tesztcikkeket a blogon.

Ha idő vagy energia hiányában nem vágnál bele az adaptálásba, bátran keress meg a blog szerelőműhelyében, és segítek neked.

Ha építettél egy 2.5/90-es Colorplant, mutasd meg a vele készült képeidet a többieknek is a Vintage Pubban!