Valami különleges erő gravitál engem a Tokina AT-X SD szériájához, melyet legkönnyebben úgy tudnék jellemezni, mint a vintage éra egyik utolsó és igen kiforrott képviselőjét. Az AT-X SD jelölésű, még nem AF-es objektívek a '80-as évek második felében kezdtek el megjelenni, ennek megfelelően optikai és mechanikai tekintetben is nagyon átgondoltak és korszerűek. Nem véletlen, hogy több is járt már a blogon az évek alatt, ma pedig a sorozat legnagyobb zoomját, a 150-500mm f/5.6-ost vesszük górcső alá.

Előzmények rovatunkból két tételt emelnék ki: az egyik a Tokina AT-X SD 2.8/80-200, amelyik talán az egyik legjobb ár-érték arányú fényerős vintage zoom a piacon. Ráadásul egykezes tolózoom létére parfokálisan viselkedik, ami nem mindennapos teljesítmény. Negatívumaként csak az átlagosnál erősebb kromatikus aberrációt tudom említeni.

A másik a Tokina AT-X SD 4/100-300, mely tavaly járt nálam. Ezt GFX vázon, vagyis a fullframenél nagyobb szenzoron teszteltem, és amellett, hogy ez is parfokális egykezes tolózoom, még a 44*33mm-es szenzort is szépen lefedte képpel. Nagyon univerzális, nagy átfogású és viszonylag pénztárcabarát megoldás ez is.

A sorozat legnagyobbja, az AT-X SD 5.6/150-500 úgy került a radaromra, hogy tavaly az augusztus 20.-ai légiparádé alatt, kezemben a szeretett 2.8/300-as Canon nFD optikámmal azon gondolkodtam, hogy adnék most némi fényerőt, ha lenne némi zoomtartományom. Eredetileg a Tamron 4.5/70-350 BBAR MC AA2-vel szerzett jó tapasztalataim miatt a Tamron 6.9/200-500 BBAR MC AA2 volt a kiszemelt, de a Tokina optikák közötti kutakodásaim során szinte meglepetésként ért az 5.6/150-500 jó híre. Ez nemcsak a szélesebb zoomtartomány, a nagyobb fényerő és a kisebb súly miatt volt így, hanem mert Ken Rockwell is csupa szépet és jót írt róla.

Már előre féltem, hogy zsebbe nyúlós lesz a sztori, hiszen egy ekkora átfogású, viszonylag normális fényerejű, korszerű (gyártását ebben az évezredben, 2001-ben hagyták abba) zoom optika nem lehet túl olcsó, ekkor azonban értek meglepetések. eBayen ugyanis 50.000 és 200.000 forint között hatalmas szórásban találtam számtalan darabot. Mi ennek az oka?

Az, ami általában ekkora árszórást eredményez a hasonló optikák között: az állapotuk. Mégpedig konkrétan egy dolog, ami típushibának is tekinthető: a ragasztott lencsepárosok ragasztásának opálosodása. Ez a hibajelenség a 80-200-as és a 100-300-as példányokat is érintette, és bár a ragasztáshiba általában javítható, elég költséges művelet, és egy ekkora optika esetében már önmagában a bontás is egy kisebb odüsszeia tud lenni. Az igen mély és mechanikailag sok réteget tartalmazó tubusozás még az átlagos szerelésekhez képest is speciális szerszámokat igényel.

Egy szónak is száz a vége, én vállaltam egy adag rizikót és rendeltem egy opálos példányt, amiről az eladó nem is rejtette véka alá, hogy mi a baja. Itt most a hely szűke miatt nem fogom részletezni, hogy hogyan zajlik a javítás, de magáról a ragasztásról ebben a cikkben hosszan olvashatsz. Ami fontos, hogy sikerült az optikát gyári állapotra visszaállítani (egy teljes tisztítás és karbantartás mellett). Erről pár képkockát az alábbi videóban is láthatsz, amit elérhetsz TikTokon, Instán, Facebookon és YouTubon is.

@hispansphotoblog 2,1 kiló tömör gyönyör, cserébe patika képminőség és 150-500mm-es átfogás. Ez mai tesztünk alanya, a Tokina AT-X SD sorozat legnagyobb zoomja. #hispansphotoblog #photography ♬ original sound - hispan

Ha már így belekezdtünk a technikai részletekbe, akkor fussunk is végig rajtuk, mielőtt terepre visszük a drágaságot. A Tokina a 80-as évek második felében többféle csatlakozással, így Nikon F, Canon FD, Contax/Yashica C/Y, Minolta SR/MD/MC, Olympus OM és Pentax K bajonettel is piacra dobta. A bajonettet leszámítva minden kivitel teljesen azonos.

Egy ekkora optika - nem meglepő módon - igen sok lencsetagot foglal magában: egészen pontosan 15 lencsét 13 csoportban. Ebből könnyen kiszámítható, hogy két ragasztott lencsepárosunk van, és ebből főleg az elsővel szokott az opálosodás problémája előfordulni:

Az SD megjelölés a lencserendszerben elhelyezett kis szórású elemekre (super low dispersion) vonatkozik, amik nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy ilyen hatalmas átfogás ellenére, esetén és mellett is igen jó a képminőség. Annyira jó (és ezt majd demonstrálom is), hogy a PentaxForums értékelése szerint is 9.3 pontot kapott az aberrációk kezelése. Az élesség és a bokeh 8-at, ami igen jónak számít a mezőnyben, a kezelhetőség pedig 7.8-at.

Utóbbi pontszám oka szintén a fenti ábrán keresendő: az optika közepesen orrnehéz. Ez szinte elkerülhetetlen, hiszen ha egy lencserendszer viszonylag nagy (jelen esetben 5.6-os) fényerejét fent szeretnénk tartani a szűkebb végén is, bizony méretes belépő pupillára van szükségünk. Ezt leszámítva egyébként elmondható, hogy az objektív teljes súlya 2,2 kg, ami gépvázzal együtt felkúszik kb. 3-ig. Ez nem könnyű, ugyanakkor a méreteket és tudást tekintve nem is súlyos és nem is kezelhetetlen. Legkisebb állapotában az eszköz mindössze 32 cm hosszú és 10,5cm széles, így kis erőszakkal egy átlagos fotós táskába is bele lehet tuszakolni.

Tekintettel a méretre a beépített, 360 fokban forgatható és szabadon rögzíthető állványgyűrű is az alapfelszereltség része. Ez géppel együtt pontosan a súlyponti középpontban támasztja alá a szettet, így nagyon állványbarát megoldás. Az állványgyűrűt leszerelni nem lehet, csak ha szétszeded az objektívet. Vintage optikáknál ez azért jó megoldás, mert az idők során biztosan nem tudott róla elveszni e fontos alkatrész (=hülyebiztos).

A nagy belépő pupilla mellé egy viszonylag mély, kihúzható fényellenzőt is kapunk, valamint egy 95mm-es szűrőmenetet, amit maximum arra használhatunk, hogy egy védő filtert csavarjunk bele. Az érdemi filterezésre szerencsére van lehetőség az optikai rendszer végén, egy kihúzható, 35.5mm-es filtereket fogadó kis kazettában.

Jó ez a kihúzható fényellenző, de rutinos rókaként én rendeltem az optikára egy sokkal masszívabb 95mm-es fém fényellenzőt, amit a szűrőmenetbe csavartam. Igaz, ezzel nő az optika teljes hossza, ugyanakkor extra védelmet ad, ha lógatás vagy forgás közben nekiütöd valaminek. Az évek során ezek a fém ellenzők számtalan esetben mentették meg objektívjeimet a sérülésektől, szóval ha fotózni megyek velük, ez az első dolog, amit megkapnak (sokkal fontosabb, mint az UV szűrő, és részben ki is váltja azt).

Mint említettem, az induló fényerő 5.6-os, amit aztán 32-ig szabadon rekeszelhetünk lefelé. A rekeszlamellák száma hét, és csatlakozástól függően természetesen támogatják a rekeszautomatikás üzemmódokat és a nyitott rekeszes fénymérést. Ha adapterrel használjuk az optikát korszerű digitális vázakon, akkor nincsen automata rekeszvezérlés, ugyanakkor az én példányom PK csatlakozása gond nélkül működött együtt új Pentax K bajonettes digitális gépekkel. Szomorú lesz a világ Pentax nélkül...

Az optika legfontosabb kezelőszerve a tolózoom gyűrű, melyet forgatva fókuszálni, húzogatva pedig zoomolni tudunk. Aki nem használt még ilyet, abban joggal vetődhet fel a kérdés, hogy ez nem kényelmetlen-e, hiszen az ember bármelyik lehetőséghez is nyúl, biztosan elállítja a másikat is... Nos, a valóságban a mechanika jó tervezésén múlik, hogy mindkét iránynak éppen akkora ellenállása van, hogy forgatásra nem csúszik előre-hátra, húzáskor-toláskor viszont nem forog el, vagyis nem zavarja egymást az átzoomolás és a fókuszálás.

Ez már csak azért is igen fontos, mert az optika (szinte) parfokálisan viselkedik, ami azt jelenti, hogy átzoomoláskor a beállított fókusz nem (nagyon) mászik el. A parfokális viselkedés egyáltalán nem alapértelmezett, pláne nem általános célú, fotózásra használt objektívek esetében. Jellemzően inkább a videózásra gyártott feleszereléseknél követelmény a parfokalitás, ugyanakkor egy nagy átfogású fotós zoom esetén is rettentő kényelmes, hiszen ha egyszer egy adott témát élesre állítottunk, akkor - ugyanazzal a kezelőszervvel - a kivágást is megváltoztathatjuk anélkül, hogy újra élességet kellene állítanunk. Az alábbi tesztsoron 500, 300 és 150mm látható változatlan élességállítással (az 500-as képen kissé remeg a levegő a 40 fokban, elnézéseteket kérem):

Az objektív nem tökéletesen fókusztartó, ugyanakkor a mászás olyan minimális, hogy 5.6-on is használható, f/11-en pedig alig látszik.

És ha már itt tartunk, szemügyre vehetjük a 150-es és 500-as végállás közti különbséget is, vagyis azt, hogy mekkora átfogást ad nekünk az objektív képszögben. Ez nem kevesebb, mint 4.5° és 16° (ez átlós képszög), amit egy kétszerező telekonverterrel akár 2,2°-ig is le lehet vinni.

A tolózoomos kialakítással kapcsolatban még két dolgot kiemelnék, ami az okos tervezés példája. Először is: ahogy a 80-200-as és a 100-300-as testvér esetében, úgy a 150-500-asnál is a zoomtartomány szűkebb vége jelenti a tolózoom gyűrű fényképezőhöz közelebbi állását. Miért fontos ez? Mert ilyenkor a súlypont a váz felé módosul, így könnyebb kitartani a kisebb képszöghöz szükséges rövidebb záridőket.

Másodszor: az optika és a mechanika méretei miatt van némi önmozgása a tolózoomnak, azonban a mérnökök terveztek rá egy pici stop csavart. Ezt egy fél fordulattal elforgatva a kiválasztott zoom és fókuszállás fixálható, így ha mondjuk állványról dolgozunk hosszabb ideig, 100%, hogy nem fog elmászni semmi sehova.

Képminőség és terepteszt

Ha már elkezdtünk belemászni a képminőségbe, akkor kezdjük a szenzorlefedettséggel. Reménykedtem benne, hogy a 100-300-hoz hasonlóan a 150-500-as is elég nagy képkörrel dolgozik majd a Fujifilm GFX rendszer fullframenél nagyobb, 44*33-as szenzoraihoz, de sajnos ez ebben az esetben nem áll fenn, így bár a képeket egy GFX 100S II középformátumú géppel vettem fel, minden esetben a 36*24mm-es, fullframe képmezőre croppoltam vissza, így azt látod majd, amit egy fullframe gépen kapnál az optikától.

A képeket rendre 150 - 300 - 500 állásokban mutatom, először 5.6-on, aztán 8-on és 11-en, utána pedig a képközepek és képszélek kivágásai jönnek (az 500-as állásnál a 40 fokos levegő miatt a levegő hullámzása rontja némiképp a tesztképek minőségét).

150mm

300mm

500mm

képközepek:

képszélek:

(Remélem észrevetted, milyen profin választottam témakitöltés, pláne az 500-as sarok tesztkockában! :D)

Nem szeretem a chartokat, de a Tokina most volt olyan kedves, és csinált az objektívhez, a rajta levők pedig megerősítik majd a végkövetkeztetésünket:

Ha összegeznünk kellene a teljesítményt a zoomtartomány szerint, akkor azt mondhatjuk, hogy az optika a 150-es végén erősebb, és romlik valamennyit a képminőség az 500-as vége felé. Ezt azzal tudjuk kompenzálni, hogy a szűkebb végén érdemes lehet kicsit rekeszelni, hiszen látható, hogy 5-6-ról 8-ra, vagyis egyet rekeszelve javul kicsit (az amúgy egyáltalán nem rossz) rajzolat az 500-as (és persze ugyanúgy a 150-es) végen.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a tesztfelvételeket egy 100 megapixeles GFX szenzoron vettem fel, ami a croppolás után olyan, mintha egy 66 megapixeles fullframe géppel használtam volna, tehát a pixelsűrűség igen nagy. Ugyanez az optika sokkal könnyebben megbirkózik felbontás szempontjából mondjuk egy 24 megapixeles, nagyobb pixelekkel rendelkező szenzorral, de ez minden vintage (és nem vintage) optikára igaz.

Ha össze kellene vetnem egy általam sokat gyűrt nagytelével, az a 2.8/300L Canon nFD lenne, ami persze nem igazságos, hiszen ez egy L-es fix. Ugyanakkor az ember azzal dolgozik, amihez a szeme hozzászokott. A Tokina 100 megapixelen nem olyan jó felbontóképességű, mint a Canon, viszont ha azt nézzük, hogy ez egy zoom elég jelentős átfogással, akkor azt kell mondanom, hogy egy nagyobb túrára az univerzális jellege miatt mégiscsak a Tokinával indulnék. Nem szép dolog, de tény, hogy a 100 megapixeles fotókat a gyakorlatban negyedére-nyolcadára húzza össze az ember (felbontásban), ezek után pedig már szinte nincs különbség a rajzolatban.

Beszélnék neked a kromatikus aberrációról, de ha akad is a képeken, azt te is nagyítóval fogod keresni. Ebben a kérdésben ennél a modellnél a Tokina mérnökei igen jó munkát végeztek, és teljesítményben hasonló lett a 100-300-as tesóhoz.

Az erős CA-kezelés mellé kapunk igen combos ellenfény-megküzdési stratégiát és kivitelezést is, ami elsősorban a jó minőségű bevonatoknak köszönhető. A Tokina anno szépen csendben kitalálta az RMC bevonati rendszert, amit továbbfejlesztett, és bár nem övezi akkora hype, mint a T, T* vagy SMC megoldásokat, a gyakorlatban igen jól teszi a feladatát. Tiszta unalmas ez a cikk, semmi negatívum...

Gyújtótávolságtól függően saroksötétedés egész kulturált mértékben megfigyelhető, de ez könnyen korrigálható utómunkában, így itt sem tudok semmi különlegesről beszámolni. Szinte már bántóan jól teszi a dolgát ez az optika.

Én általában azért szoktam matatni a színekkel utólag, azonban feltűnő, hogy ezeknek a Tokináknak milyen kellemes és szép a színreprezentációja, így utólag szaturálni semmit sem kell. Ennek mondjuk van köze bőven a Fuji szenzorhoz is, azonban az teljesen neutrális beállításokon van.

Észrevehető torzításról a zoomtartomány egyik szekciójában sem tudok beszámolni. Igaz, ezek nem tesztábrás felvételek, a gyakorlatban ugyanakkor nem igényelt utólagos javítást az optika geometriája.

Na jó, nézzünk valamit, amivel elégedetlenek lehetünk, mert ez jó magyar szokás: a jelentős tömegen túl a viszonylag gyenge, 3 méternél is nagyobb közelpontot említhetjük. Ez persze egy ekkora átfogású optikánál bocsánatos bűn. Valójában a 300-as tartománytól felfele a 3,1 méteres közelpont egyáltalán nem zavaró, inkább 150mm-en kevés. A paraméter oka az, hogy ez nem IF (internal focus) rendszerű objektív: fókuszáláskor a front optika blokk távolsága változik a lencserendszer többi részétől, ennek pedig van egy fizikai és egy optikai limitje is, így a hasonló rendszerű optikák általában nagyobb közelpont-értékkel dolgoznak, mint a belső fókuszállítású megoldások.

Ugyanitt érdemes azt is szemügyre venned, hogy a háttérkezelés a szemnek igen kellemes, nagyon krémes. Nem tartalmaz hivalkodó részleteket vagy karakteres jegyeket. Bár a zoomtartomány szűkebb végén már nem érdemes portréznod, 150-200mm környékén még akár erre is használhatod a rajz és a háttér jellege miatt.

És végül még egy zsák tesztkép azokról a sétákról, amik edzés szempontjából súlymellényesnek számítanak ekkora felszerelés cipelésével, de fő az egészség!

Summa summarum

Nem mindennapi helyzetekre és feladatokra a Tokina egy nem mindennapi optikát rakott össze: a 150-500-as tele megválogatja a célközönségét. Eredetileg talán inkább természetfotósoknak készült, ám a 80-as években még nem tudhatták, hogy a 2030-as évekre a természet megsemmisül, így csak városi témákat lehet majd fotózni. Ettől függetlenül egy nagyszerű optika, amit az is bizonyít, hogy a szériából a legtovább, 2001-ig gyártásban volt (ekkor én már eszemnél voltam, általános iskolába jártam és turbórágós autós "kártya" gyűjteményekkel maffióztam).

Fogsz-e ilyet vásárolni vagy cipelni? Nos, ha jó áron jutsz hozzá, akkor feltétlenül javasolt kategória, mert mind optikailag, mind mechanikailag prémium felszerelés. Hasonló távban egy Sony 200-600mm objektív kb. 800.000 forint, aminek a Tokina 150-500 még felújítva is a töredéke, így ha együtt tudsz élni a manuális fókusszal, és évente csak párszor van szükséged ilyen átfogású optikára, akkor best buy lehet. Ráadásul egy megvigyázott darab a következő pár évtizedre is biztos megoldás, ellentétben az új objektívekkel, amik jellemzően 3-6 éven belül úgyis olyan hibát produkálnak, amit nem éri meg szervizelni (ki van ez találva...).

Ha tetszett ez az anyag, akkor érdemes megnézned a 2.8/80-200 és 4/100-300 tesókról készült cikkeket is.

Ha megnéznéd ugyanezt videón is, akkor TikTokon, Facebookon, Instán és YouTubon is elérheted.

Feliratkozásra azért buzdítalak, mert ismersz már, és tudod, hogy záros határidőn belül sorra fog kerülni az AT-X SD széria negyedik tagja is, a 35-200-as nagyátfogású "kistesó", te pedig nem akarsz lemaradni róla:

Ha van egy ilyen optikád, de technikai problémád akadt vele vagy adaptálni szeretnéd, támadj meg a szerelőműhelyben.

Ha tapasztalataidat vagy képeidet osztanád meg velünk, vár a Vintage Pub virtuális kocsmájának lelkes közössége.

A fény és a Tokinák legyenek veletek!