Orcámról mállik a vakolat, hogy eddig nem írtam meg neked ezt az anyagot, holott a Canon nFD vonalából mostanáig legalább hat figyelemre méltó objektív már cikk áldozatául esett (nFD 2.8/15, nFD 1.2/85L, nFD 2/100, nFD 4/80-200L, nFD 2.8/300L, nFD 5.6/800L), meg maga a rendszer is kapott egy írást. Pláne nagy vétek ez úgy, hogy talán a 135-öst használom mostanában a legtöbbet. Megmutatom neked, mi ennek az oka, és az is kiderül, miért hiányzik a piros karika erről az objektívről.

Aki 135mm-en szokott turkálni vintage optikákat, megszokta már, hogy a korábbiak jellemzően 3.5 és 4 közötti fényerővel operálnak (ezekről olvashatsz is egy bővebb összehasonlítást ebben a cikkben), a későbbiek pedig inkább 2.8-asok. Minden, ami 2.8 alatt van fényerőben, általában két szempontból is problémás.

Az egyik az ár, hiszen a gyorsabb 135-ösök régen is nagy technikai kihívást jelentettek a gyártóknak, a másik pedig a súly. Az f/2 körüli vagy alatti 135mm-es fullframe objektívek nagyságrendileg már az egy kiló felé és fölé kacsingatnak. Volt itt például 1.8/135-ös Porst a maga 800 grammjával, vagy hogy egy extrém esetet említsek, egy 1.5/135 Soligor, ami 3500 gramm, azaz 3,5 kiló volt. Praktikum? Ugyan…

Canon nFD 2/135 élettani vizsgálatok

Mai tesztalanyunk a fenti két problémából mágikus módon egyet megold, ugyanis a Canon nFD sorozatának leggyorsabb 135-öse mindössze 660 gramm. Nem viccelek, és ebben benne van egy kis beépített fényellenző is! Gurdics Attila jóvoltából dobozzal is tudom mutatni:

A kis súly mellé nagyon kompakt méret is társul. Az egész tubus szélessége csak 78mm, hossza pedig 90mm. Szinte észbontó, de hogyan hozták ezt össze… Szerény termetének fő oka a kiváló tervezés: ahogy az 1.2/85L-es tesónál (a képen egymás mellett), úgy itt is az objektív házának elülső-külső burkolata maga a front optikai blokk tubusa is egyben, amivel anyagvastagságot, illesztést és súlyt is lehet spórolni. Emellett a szervizelés is egyszerűbbé válik kicsit (bár amit a fronton nyerünk ebben a kérdésben, azt mindjárt elveszítjük hátul).

És ha már tervezés: mielőtt tovább bűvöl téged a 2/135-ös nFD Canon, azt azért tudnod kell, hogy ez a klasszikus, manuális vintage éra legvége: a Canon utolsó mechanikus optika rendszerének, az nFD vonalnak az 1970-es és 80-as években tervezett, egyik legutolsó és legmodernebb darabjáról van szó, ami nem véletlenül etalon sok helyen ma is. A típus egészen pontosan 1980 májusában került a boltokba (idén már 45 éves!), a 3.5-ös és 2.8-as kistesója után és mellett (utóbbiak is léteznek nFD kiadásban).

Aki használt már FD és nFD csatlakozású optikákat, az tudja, hogy a fő különbség a kettő között az objektív felhelyezésének módja: a régebbi (FD) üvegek breech lock, azaz elforduló gyűrűs megoldással működnek, az újabb (nFD) vonal azonban teljes külső házában forog felhelyezéskor, mint egy korszerű bajonettes objektív. Hogy a kettő hogyan lehet mégis teljesen kompatibilis egymással? A megoldás egy igen bonyolult mechanika, ami az objektív hátsó-belső blokkját egy helyben tartja a fényképezőhöz képest, cserébe az belül összes mechanikus tagjával elfordul az objektív többi részéhez képest.

Emiatt nem is csinálok belőle titkot, hogy egy átlagos manuális objektívhez képest az nFD 2/135-öst nehezebb szervizelni. Ez az ára a felhelyezés kényelmének. Részletesen nem boncolom a szerelés témáját, de ha szeretnél látni hasonló korú és kivitelű Canon optika bontásokat, akkor elsősorban a 2/100-as cikkét, másodsorban meg a 2.8/300L és 5.6/800L anyagát javaslom.

És ha már felhelyezés: amennyiben nem gyári FD filmes vázon használnál egy ilyen objektívet, adapterre lesz szükséged, aminek az optika hátulján lévő hosszabb, rekeszbeugrasztó pöcköt fel kell húznia, máskülönben a rekesz nem zárul be. Adaptereket a 44mm-es bázistáv miatt csak MILC rendszerekre találsz (DSLR gépekre csak lencsés, azaz kiegészítő üveges gyűrűkkel tudod végtelen fókusszal együtt feltenni az optikát, de ez tevőlegesen rontani fogja a képminőséget).

A rekeszelés külső rekeszgyűrűvel valósítható meg f/2 és f/32 között. Összesen 8 blendelamellánk van, de ezek olyanok, mint a távoli rokonok: csak karácsonykor találkozol velük a családi összejövetelen, mert máskülönben sosem használod őket (egyrészt mert nem nagyon kellenek, másrészt meg mert nem véletlenül van f/2-es obid, nem pedig valami lassabb).

A fókuszmechanika a teljes optikai blokkot mozgatja egyben, ami miatt csóválhatnánk a fejünket, hiszen a Canonnak ebben az időben már rengeteg IF (internal focus = az optikán belül csak egy lencse vagy lencseblokk mozog fókuszálás közben) konstrukciója volt, többek között a 2.8/300L is. Viszont az is igaz, hogy a viszonylag könnyű lencseblokk miatt nagyon finom és kényelmes az 1,3 méter és végtelen között megvalósuló fókuszálás. A fókuszgyűrű felszíne jó fogású, anyaga gumi, így télen is viszonylag kényelmes, a felülete pedig elég nagy (kicsit azért lehetne hosszabb).

A maximális nagyítás 1:7.7 (0.13x), szóval nem ezzel az optikával érdemes makróznod, még közgyűrűkkel sem (van az nFD vonalon belül 50, 100 és 200-as dedikált Canon makró is).

Említettem a beépített fényellenzőt, mely cuki, de inkább csak jelképes, már ami a hosszát illeti. Mutatok egy sokkal nagyobb, 10 centi hosszú kivitelt (ezt kifejezetten erre az optikára csináltam), ami még GFX-en (és így fullframen) sem árnyékol be, hiszen a fullframe képszögünk 18°, a GFX képszögünk pedig kb. 22° (44*33-as szenzoron nagyobb a felfogott képszög, ezért esélyesebb az erősebb vignettálás; a képkör méretére még visszatérünk).

De mi van a motorháztető alatt? Összesen 6 lencsét kapunk 5 tagban, és ha a sematikus ábrát megnézed, akkor láthatod, hogy nincsen benne nagyon nagy (vastag) tömör tag, ami újabb magyarázat a konszolidált súlyra.

Ebben az időszakban a Minolta, a Zeiss, a Nikon és a Pentax is bejelentették új, igen gyors 135-ös objektívjeiket, elég hasonló optikai formulával. Nem egymást másolták azonban, hanem az Ernostart. Az Ernostar formulát még 1922-ben szabadalmaztatta Ludwig Bertele, amikor Drezdában az Ernemannak dolgozott. Egy 1916-os ötlethez, Gundlach kibővített Cooke-tripletjéhez nyúlt vissza, és a gyakorlatban is használható objektív az Ermanox gépekben jelent meg.

Ez az optika kiváló fényerőt biztosított éles rajzolattal és krémes háttérmosással, így nem véletlen, hogy a 70-es és 80-as évek gyártói is ehhez nyúltak vissza, természetesen saját ötleteikkel és műszaki megoldásaikkal kibővítve.

Az nFD 2/135-ös bevonatai mindenhol S.S.C., azaz super spectra coatingosak, ezt külön az nFD optikáknál már nem tüntette fel a gyártó. Az S.S.C. technológiának sok köze van ahhoz, hogy a nagy fényerő ellenére az optika ellenfényes környezetben is japán minőséget produkál.

A lefedett képkör újabb kellemes csalódás: bár ez egy fullframe objektív, gond nélkül megbirkózik a nagyobb, GFX szenzorral is, vagyis a középformátum legkisebb, 44*33mm-es érzékelőjére is ütős választás. Utóbbi esetben a 0.8-as crop faktor miatt egy kb. 1.8/105mm-es fullframe objektív képi világát és képszögét kapod (a gyutáv persze sosem változik, csak az érzékelt képszög, de ezt tudod jól...)

Habként teszem a tortára, hogy a Canon Classics oldalán is feltűnően magas, 9,8-as pontszámmal rendelkezik tesztalanyunk, ráadásul számtalan komment a “best lens ever” kategóriába sorolja. Most már motoszkál benned a kérdés, hogy ha eddig ennyi jót mondtunk az objektívre meg ez volt korának legnagyobb rekesznyílású 135mm-es Canon optikája, miért nincsen rajta piros L betű és ugyanilyen színű karika? Hogyhogy nem része a gyártó prémium sorának?

A kérdés azért is érdekfeszítő, mert márt a saját korában is tudni lehetett, hogy 2/135 vonalfelbontása észbontóan jó. Ezt nem csak abból tudjuk, hogy milyen szépen rajzol ki kis szemcsézettségű filmeket, hanem onnan, hogy ma is tökéletesen működik egy 50 megapixeles GFX szenzoron, aminek a pixelmérete visszaszorozva egy 33 megapixeles fullframe érzékelő pixelnagyságának felel meg (más forrásból tudom, hogy a 100 megapixeles GFX-et is szereti). Ez nem semmi! De hol az L-es jelzés?

A Luxury besorolás elmaradásának egyetlen oka vélhetően a határérték feletti kromatikus aberráció. Amikor ez szóba kerül más fotósokkal, nem győzöm hangsúlyozni, hogy itt az L-es objektívek átlagosan kiváló CA értékeihez képest gyengébb csak kicsit az optika, a mezőny többi tagját még így is kényelmesen elveri. Nyilván nem egy korszerű APO-Sonnar, de a vintage mezőnyben dobogós hely.

Canon nFD 2/135 produkczió!

És ha már APO-Sonnar és képminőség, nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről egyrészt a rajzolat, másrészt a teljesen nyitott, f/2 teljesítmény szempontjából. Az APO-Sonnarral már annak saját cikkében összehasonlítottam, és bár a teljesítmény eltérése látható (főleg a szélek felé), ismét megjegyzem, hogy az APO-Sonnar egy sokkal későbbi korszak tervezési és kivitelezési csúcsa (a tesztfotókon előbb mindig az APO, aztán az nFD, teljes fullframe képmező, közép, harmad és sarok):

Sokkal érdekesebb a kérdés, hogy ér-e valamit ténylegesen az f/2 fényerő? Arra gondolok, hogy itt volt nekünk korábban például az 1.8/135-ös Porst, ami jó példája a korabeli, nagyon nagy rekesznyílású, de viszonylag olcsó 135-ösöknek. Persze megkapod az észbontóan jó f-értéket, ugyanakkor a legtöbb esetben az induló fényerő képminőség szempontjából erősen kompromisszumos (jelképes?). Nézd meg a Porst képközepi teljesítményét, és azonnal láthatod, hogy 1.8-on használni közepesen erős bátorság, hiszen kontraszt és rajzolat nem sok van, és szétveti az egészet a CA:

Már csak azért is nagyon szembeötlő a rajzolati probléma, mert 2.8-ra rekeszelve a Porst hatalmasat javul (de még mindig igen erősen CA-zik). Ha osztasz-szorzol, könnyen juthatsz arra, hogy minek vennél és cipelnél egy ilyen optikát, amikor úgyis csak 2.8-tól erősödik igazán a képe? Akkor már vesz az ember egy 2.8-as vagy 3.5-ös 135-öst és a pénztárcája is boldog meg a karizmai sem szenvednek...

Viszont nem ez a helyzet, ha árkategóriában lépünk egyet felfelé, és a zsebbe nyúlós gyors 135-ösöket nézzük. Ezeknek ugyanis már induló fényerőn is kiválóan használható a képe. Ide teszem a Canon nFD 2./135 rekeszteszt-sorát, amin láthatod, hogy - az optika törvényeinek engedelmeskedve - van javulás rekeszelve, de már kezdő rekesznyíláson is wáo-élmény a rajzolat! Nézd a képmező közepét:

És most a meglepetés: a fenti kivágások nem fullframe, hanem nagyobb, GFX szenzorról vannak, ráadásul ez egy 50MP-es érzékelő, szóval meg van izzasztva rendesen az objektív. Íme a teljes képmező:

Alább láthatod a fullframe képsarkot:

Ha a fenti teljesítmény nem lenne egészen meredek, akkor jöjjön a GFX képsarok is, ahol azért még a komolyabb fullframe optikák is erős esést szoktak produkálni (érthető okokból, hiszen erre a tartományra már nem tervezték őket). Nem így a 2/135-ös nFD:

Azért valahol ez egészen elképesztő. A dolognak sok köze lehet ahhoz is, hogy - ahogy arról már a leképezési hibákkal kapcsolatos cikkben és a GFX 50S II-est bemutató anyagban is olvashattál - az optikai rendszerekben az egyes jellemzők korrekciója sokszor nem egyenletesen, a képmező közepétől a szélei felé korrigált (vagy romlik, irány kérdése), hanem egy speciálisabb függvényt követ. Ennek hála megesik, hogy a sarkok jobbak, mint a sarkok és a közép közé eső részek (de szép a magyar nyelv). Éppen így eshet meg, hogy egy korrekciós görbe olyan jól sikerül, hogy az eredetileg tervezett képkörön túl is jól teszi a dolgát. Erről részletesebben a következő dobozban olvashatsz.

A fenti megállapítás számtalan egyéb dologtól is függ és nem minden esetben igaz, pusztán egy általános, és általánosítható megfigyelés. Emellett mindenképpen idéznem kell Arthur Cox OPTICS című munkájából az alábbi részt, hogy megértsük: egy kisebb képméretre tervezett optika működhet nagyobb képméreten is:

“Because of this behaviour of astigmatism [and other aberrations] in a lens it is always advisable to use the lens designed for the plate size of the camera employed. If the lens has been designed for a smaller field then the marginal definition will suffer considerably, especially owing to the tendency of the transverse image surface to go racing away. [...] If the lens has been designed for a larger field, then some quality of definition is lost because the astigmatism has been adjusted so that there will no severe falling off in definition at the edge of the greater field, and sacrifice of definition on the intermediate regions has to be made to ensure this result. [...] These emphasise the need for choosing the lens carefully to cover just the field for which it was designed.”

Az a furcsa helyzet, ahogy azt fent is olvashatod, hogy sokszor nem csak a kisebb, de a nagyobb érzékelő-méretre gyártott objektívek is teljesíthetnek gyengébben kisebb méretű képmezőn. Hogy lehetséges ez, ha az optikák teljesítményük legjobbját éppen a képmező közepe felé adják? Úgy, hogy a legtöbb leképezési hibát a gyártók a vetített képkörön belül nem egyenletesen korrigálják, hanem egyféle “alku” jön létre, hogy mind a képközép, mind a képszélek elfogadható (értsd: hibahatáron belüli) aberrációkkal üzemeljenek.

Ahogy az a fenti, a könyv 113. oldaláról vett ábrán is látható, példának okáért az asztigmatizmus korrigálására szánt profilok eltérő teljesítményt adnak a képmező egyes részein azért, hogy a közép és a szélek elfogadhatóak legyenek. Ugyanez igaz lehet természetesen bármilyen más jelenség korrekciójára is, így akár a kómára vagy a képmező torzításaira is. Ez sokszor ahhoz vezet, hogy a szélek és a közép közötti területek kicsit még gyengébbek is, mind előbbi kettő. A képet croppolva ezek a gyengébb területek válnak a kép aktuális szélévé, elveszítve az eredetileg kiszámolt korrekciók teljes vetített képkörre számolt előnyeit.

Eddig csak a rajzolatot néztük, viszont mutatok egy külön sort a saroksötétedésről is, szintén GFX-en, de jeleztem a fullframe kockát is. 36*24-en nem sok gondot okoz majd neked ez a jelenség, még nyitva sem, de az az igazság, hogy utómunkában még a GFX képsarkokban jelentkező sötétedés is kényelmesen korrigálható, így ez a képalkotási hiba nem limitálja a nagyobb szenzoron való használatot. A tesztképek itt is rendre 2 - 2.8 - 4 - 5.6 - 8 - 11 értékkel készültek:

Most már kezded érteni, hogy ha a fizikai paraméterei miatt kedvelem ezt az objektívet, akkor a nyers teljesítménye miatt meg egyenesen imádom!

Portrémonster in action

Nem lesz nehéz tesztképeket mutatnom a típussal, ugyanis az elmúlt években folyamatosan gyűlt az anyag. Amit itt látsz, az mind Canon nFD 2/135 kép, és ahol ezt nem jelzem valamiért külön, ott bizony mindenhol nyitva, f/2-n láthatod a képét. Belenyúlás csak portré retus, színek és görbék tekintetében van, mást nem szerkesztek. Mindezen infók mellé érkezik még pár szubjektív, a portrézással kapcsolatos meglátásom is, amik miatt lehet utálni.

A 135mm talán nem véletlenül a leguniverzálisabb és/vagy legkedveltebb portrés gyutáv, ugyanis ez az a sáv, ahol teljes alakostól a közeliekig mindent meg lehet oldani, mégpedig kellően erős háttérmosással. Persze a preferált képszög ízlés dolga. Régen én sem tudtam mit kezdeni a 135mm-el, és a 85-re esküdtem, de az elmúlt években a hosszabb optikák szépen kiszorították a 85-öseim (vagy az 50-eseim) a gyakran használt eszközök listájáról.

Véleményem szerint a 135-ös portréknak két dolog kell ahhoz, hogy látványosak lehessenek. Az első a hely: itt bizony távol vagy, méterekre a modelltől. Hispan’s Photo Coelho rovatunkat hallották. De tényleg: sok ismerősöm azért nem szereti a 135-öt, mert távolság keletkezik közte és a modellje között. Mint mondtam, ízlések és pofonok. Álljon itt pár teljes alakos csoda, amik miatt én nagyon szeretem a 135-öt.

Tudom-tudom: a fényerő és az ehhez nagyban kapcsolódó háttérmosás nem minden: egy portré nem attól lesz jó, hogy a modell a mélységéletlenség segítségével szélsőségesen szeparált a kép többi részéhez képest, de én azért imádom, ha egy optika teljes alakos képeknél is mossa a hátteret.

A távolságnak észrevettem egy előnyét: kutyás képeknél az állatot kevésbé izgatja vagy zavarja a kamera meg a szöszölés, ha messzebb vagyok tőle, ezért ilyen alkalmakkor előszeretettel nyúlok a 2/135-ös Canonhoz.

Nekem visszatérő szakmai hibám, hogy szeretek hatalmas tereket hagyni a modellek körül valahol a képen. Ez szintén jó barátja lehet a 2/135-nek, hiszen a tárgytávolság itt is nagy, vagyis kell a jó f-érték, hogy a háttér erősen mosott maradjon .

Provokatív módon megemlíthetném, hogy véleményem szerint az 50mm, a vintage világ kapudrogja boros hasonlattal élve a rozé, a 85mm a fehér, és ha már megérett az ember ízlése, akkor a 135mm a vörös. Emiatt viszont megdobáltok majd borosüvegekkel.

Az imént két dolgot említettem, ami kell egy jó 135-ös portréhoz. A második szerintem az előtér-háttér helyes megválasztása. Különösen igaz ez akkor, ha f/2-es az optikánk, és emiatt nagyon erősen ki tudja ragadni a portréalanyt a környezetéből. Ilyenkor megfelelő előtér-háttér, meg szög választással folytonos átmenetet lehet teremteni közte és a külvilág között, amitől szerintem sokkal életszerűbbek lesznek a képek.

Én szeretek például alsó állást, akár a földhöz egészen közeli pozíciót választani, mert így valahogy van egyfajta folytonosság a kép alján, és kicsit olyan érzésem lesz a fotókat nézve, mintha azok “addig tartanának”, ahol én is állok. Az előtér összeér a néző lelkével. Hispan’s Photo Coelho #2

Ez már csak azért is hasznos trükk, mert a 135-ösök képén - az optika szabályainak megfelelően - a modellek arca jellemzően szélesebbnek és laposabbnak tűnik, vagyis hiányzik az a fajta plasztikusság, amit egy 35-ös vagy 50-es portré ad (ott szinte “kibújik” a portréalany a képből).

Ahogy csökkentjük a tárgytávot, megérkezünk az egészen közeli portrékhoz. Az 1.3 méteres legkisebb fókusztávolág nem tűnik valami jó értéknek, de a 135mm-es mezőnyben az 1-1.5m az átlag, így valójában nem zavaró a dolog. Igazából egészen intim hangulatú közelieket is lehet vele csinálni, figyelembe véve persze az imént említetteket, nevezetesen hogy az arcok itt kicsit szélesebbnek tűnhetnek, mint nagyobb képszögek esetén.

Mennyire nehéz elkapni az éles pontot egy manuális 2/135-össel? Nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ahogy a fenti fotókat végignézed, láthatod, hogy 99%-ban el vannak találva, ami nem engem dicsér, hanem a több éves gyakorlást. De ez igaz minden manuálozásra: ahogy egyre többet csinálod, egy idő után már fel sem tűnik, hogy nincsen autofókusz (aztán meg el is kezd zavarni, ha van, de az már a beteg szint).

Summa summarum

Mikor fogsz lecsapni egy 2/135-ös Canon nFD objektívre? Főleg akkor, ha komolyan gondolod a vintage/manuális fotózást, ki tudsz használni portréra egy ilyen objektívet és meguntad a kompromisszumokat, azaz hajlandó vagy rá költeni.

Az egyetlen rossz tulajdonsága ugyanis ennek az objektívnek az ára. Mivel a késői Canon FD éra képminőségben sokszor már pariban van a teljes EF-es vonallal (főleg az L-es objektívek), az nFD optikák árának elszabadulása több éve megkezdődött. Nem kivétel a 2/135-ös sem, ami azonban még mindig nem drágult annyit, mint pár L-es társa, jóllehet képminőségben egy ligában játszik velük.

Mostanában (2025 január) állapottól és lokációtól függően 150-280.000 forint között mozog eBay-en. Sok? Kevés? Ha azt nézzük, hogy ezzel nagyjából az utolsó vintage kistelédet veszed meg, akkor kifejezetten baráti árnak mondanám. Képminőségben és képi világban nekem eddig egyedül a Zeiss Apo-Sonnar 2/135 tetszett a Canonhoz fogható módon, de az nem is vintage optika, ráadásul dupla áron mérik, így felesleges az összehasonlítás.

Bár fényerőben “csak” 2.8-at tud, egyszer biztosan megér majd még egy összenézést a Canon objektívje a Zeiss C/Y sorából a 2.8/135 T* Sonnarral is, hiszen méretben, súlyban és korban is igen hasonló hozzá.

Ha maradt kérdésed a típussal kapcsolatban, esetleg vele készült képeket mutatnál, várunk szeretettel a Vintage Pub virtuális kocsmájában.

Szervizeléssel kapcsolatban fordulj hozzám bátran a szerelőműhelyben.

A fény és a Canon legyenek veletek!