hispan's photoblog
              tudásbázis
              vintage pub
              frissességek

    hispan's photoblog   |   hozzászólás   |   feliratkozás

h

hispan's photoblog

F


Drágaságom, ritkaságom


Biotar 75mm f/1.5 M42 teszt

Vannak objektívek, amikből sok van, másokból kevesebb, egyesek meg ritkák. És vannak optikák, amikről a legtöbben csak hallottak, vagy még csak nem is tudnak róluk. Aktuális tesztalanyunk is az utóbbi kategóriába tartozik. Ha egy számítógépes játékban megszerezhető item lenne, nem egyszerűen azt mondanánk rá, hogy uncommon, hanem azt, hogy rare, sőt epic. Hogy ehhez képest mennyire jó, és hogy megéri-e az igazán vaskos árcéduláját, az nemsokára kiderül.

Pre-war, after-war

Kezdjük az egészet egy kis történelemmel. Régi optikákkal kapcsolatban mindig érdemes körüljárni, hogy ki, hol, mikor és miért gyártotta őket.

Jelen esetben nincs nehéz dolgunk az előállítóval, ugyanis a Carl Zeiss Jena cég története széles irodalommal bír. A vállalatot 1846-ban alapította névadója, Carl Zeiss optikus Jéna városában. Két kollegájával, Ernst Abbe-val és Otto Schott-al a következő években megalapozták a modern optikai ipart.

Mire elérkezünk a második világháborúhoz, a cég már az egyik legnagyobb gyártója a fényképezéssel kapcsolatos felszereléseknek. A szövetséges előrenyomulást követően a vállalat két legnagyobb telephelye, Jéna és Drezda végül a szovjet megszállási övezetbe kerültek, így jutott az orosz optikai ipar számos alapanyag és terv birtokába, amit aztán később fel is használtak. (Ez azért fontos nekünk, mert a tesztben szerepel majd egy Helios 40-2-es objektív is, ami gyakorlatilag a Biotar 75mm-esének másolata, vagy szebben mondva a mostohatestvére, aki ráadásul jóval túl is élte az eredetit.)

A Biotar 1.5/75 története két részre osztható, mert a háború előtt és után is gyártották, egészen pontosan 1939 és 1967 között. Ennek megfelelően két kivitele és több csatlakozója is volt. A korábbi típusokat szokták slim változatnak is nevezni (1951-ből is van még ilyen darab), mert házuk jóval kisebb, mint a második generációé.

Jellemzően a második világháború előtt nem gyártották M42 menettel (mégis felbukkannak ilyen darabok is, a tesztben szereplő változat is hasonló, bár ez talán utólagos átalakításra utal; az M42 csatlakozás csak 1945 után terjedt el igazán). Eltérés lehet még, hogy az optika rendelkezik-e T jelzéssel, ami a lencsebevonatra utal.

Netes kutakodásaim során három kivitelt találtam külső alapján (de biztos, hogy létezhetnek még mások is):

Az első verzió a pre-war vagy wartime megjelöléssel futó kivitel (1939-1945 között gyártották, általában 2.xxx.xxx sorozatszámmal). A második az early-postwar vagy slim verzió, amit 1946-tól 1952-ig állítottak elő EXA/M42 csatlakozással. A harmadik pedig a fat kivitel, ami egy újratervezett külsejű változat EXA/M42/Praktina csatlakozással, 1967-ig gyártva. Arról nincsen információm, hogy a lencserendszert is megváltoztatták volna a három verzió közti váltásnál.

A tesztben szereplő darab a kisebb early-postwar objektív M42 csavarmenettel.

Kortalan romantika

A Takács Lászlótól kölcsön kapott objektív lassan 70 éves. Valami leírhatatlan érzés egy ilyen korú, a mai napig kifogástalanul működő optikát a kezemben tartani. Történész énem elmorzsol két apró könnycseppet a szeme sarkából.

Kora ellenére kiváló állapotban van, lencséi tiszták, pár mikrokarcot leszámítva hibátlanok. Bár a házán vannak apróbb ütődések, és a fókusza is kicsit nehezen jár, életkora miatt ezeket elnézhetjük neki (és egy nagyobb karbantartás után újjá is születhetne).

6 lencsetagja 4 csoportba rendezve várja a huncutkodni vágyó fénysugarakat. Ezek egyébként igen vastag lencsetagok, ki is teszik az optika teljes tömegének a javát.

3:3 osztással zárják közre az f/1.5 - f/22 között állítható blendéket (folyamatos állítás, kattanások és preset nélkül). A rekesz 18 blendelamellát tartalmaz, és gyakorlatilag a teljes útján kör alakú blendenyílást biztosít.

Az objektív házán az 55mm-es szűrőmenettől lefelé haladva található a rekeszállító gyűrű, majd a fókuszgyűrű, ez alatt pedig egy keskenyebb rész, mutatós mintával. A távolságokat méterben és lábban is feltüntették (külön színnel és külön helyen, így nem keverednek össze gyors pillantás esetén sem).

A 0,8 méteres közelpont átlagosnak mondható, portré esetében egyébként sem nagyon másznánk jobban a modell arcába ekkora látószögnél.

Találtam a neten egy bontott ábrát, bár azt nem tudom, hogy ez eredeti terv-e, vagy csak utólag rajzolt (az biztos, hogy a második változathoz tartozik, nem a tesztben szereplő elsőhöz).

A Biotar teljes súlya nagyjából 450 gramm körül van, így nem mondhatnám nehéz darabnak. Ami azt illeti, egészen apró, ez pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy milyen könnyű dolgozni vele.

Felhasználói élmény

Bár ez nem 85, “csak” 75mm, érdemes összevetni a Helios 40-essel, hiszen optikailag is aránylag sok közük van egymáshoz (a képi világról nem is beszélve).

Míg a Helios közel egy kiló, addig a Biotar jelen változata ennek kb. a fele, így tény, hogy sokkal kényelmesebben használható. A fókuszgyűrű is jobb helyre esik, viszont zavaró, hogy közel került a blendeállító részhez, amin nincsen preset-lehetőség. Mivel a lamellák szinte folyamatosan kör alakra zárnak, sokszor észre sem vesszük, ha picit lerekeszeltük az objektívet.

Mindent egybevetve biztosan kényelmesebb ezzel az optikával mászkálni egy fotózás során, mint a “nagytestvérrel”. De hogy az alkotott kép tekintetében mire megyünk vele, az már egy másik kérdés.

Élesség, rajzolat, vignettálás

Járja a legenda a neten, hogy a Biotar 1.5/75 igazán szépen rajzol és nagyon éles. Elöljáróban le kell szögezni: korához képest ez valóban így van, nyitva is, ami vintage objektíveknél nagy szó.

Két tesztsorozaton is mutatom, hogy mit tud végtelenben, illetve közelponthoz közelebb (az összes kép A7II-vel készült). A teljes kivágásokat leméreteztem, de a képek közepéről és a végtelenes sorozatnál a sarkokból is mutatok 1:1 tömörítetlen kivágásokat:

1.5

2

2.8

4

5.6

8

11

16

22

Itt pedig a tömörítetlen, 800*800 pixeles kivágások (közelpontnál csak középről, a végtelennél középről és sarokból is):

Amint láthatjátok, a Biotar teljesítménye végtelennél már kezdettől igen jónak mondható középen (sokat nem is javul rekeszelve), ellentétben a szélek f/5.6 környékén érik el a valóban éles képet. A közelpontos sorozatnál kicsit más a helyzet, itt azért nyitva sem az igazi a rajzolat, de f/4-en eléri a maximumát, és innen nem is javul tovább sokat. Nem is igazán az élességével lehet tehát gondunk, hanem inkább az enyhe aurával és a fátyollal, ami nyitva keletkezik az éles vonalak körül.

Ez még mindig sokkal jobb eredmény, mint az olcsóbb kortársaké, és gond nélkül együtt lehet vele élni.

Könnyen lehet, hogy az after-war verzió szebb képet ad, ezért ha lehetőségem lesz rá, mindenképpen tesztelem azt is. Így majd kiderülhet az is, hogy van-e jelentős eltérés a házon kívül az optikai kivitelben is.

Ma már azonban nem az 1950-es évek standardjai szerint nézzük, hogy mi mennyire dolgozik szépen. Adja magát a Helios-összehasonlítás, de hogy a dolog még érdekesebb legyen, afféle “referenciapontként” betettem az FD 1.2/85L-t is.

Tudom-tudom: nem egy korszak, semmi értelme őket összenézni, minek az ilyen? Mégis talán annyi haszna van, hogy ha már éles képet meg szép rajzolatot emlegetünk a Biotar esetében, lássuk, hogy ez mit jelent (majdnem) mai mércével mérve.

Az FD üveg a korán túl még annyi előnnyel indul, hogy a másik két objektív f/1.5-ös kezdő értékéhez f/1.4-re rekeszeltem, így nem nyitva lép be a sorba (bár látni fogjuk, hogy ez alig számít valamit).

A kísérletnek az egyik falam esett áldozatul, ezen akadtak megfelelő részletek és éles vonalak. Itt nézhetitek meg a teljes kivágású képeket (leméretezve), lejjebb pedig az 1:1 tömörítetlen kockák.

 

1.5 (1.4)

2.8

5.6

Biotar
1.5/75

Helios
1.5/85

Canon
FD 1.2/85L

Három helyről jönnek az 1:1 arányú 800*800 pixeles tömörítetlen kockák:

Újra hangsúlyozom: inkább a Biotart és a Heliost van értelme megnézni, a Canon csak viszonyítási pont. Azt látjuk, hogy a Biotar középen nagyon kicsit élesebb, mint a Helios, a szélek felé haladva azonban a Helios ha nem is bőven, de nyer. Mondhatjuk persze, hogy a Biotar látószöge picit nagyobb, de ennek a dolognak csak akkor van jelentősége, ha feltételezzük, hogy a két optika azonos, csak a Heliosnál a megalkotása során "lecsippentették" a legrosszabb külső részt. Erre azonban semmilyen bizonyíték nincsen. A különbséget én nem ebben látom, hanem abban, hogy amíg a tesztben szereplő Biotar kb. 1945-50 között készülhetett, addig a Helios 1984-es gyártmány. CZJ T bevonat ide vagy oda, valószínűleg az MC (multi-coated) jelölésű, sokkal újabb Helios ezért tud egy kicsivel jobb lenni.

Végül egy gondolat a vignettálásról: igen, elég jelentős, bár ahogy a fenti képsorozatokból is láthatjátok, rekeszelve jelentősen javul. Ez a digitális korszakban kisebb probléma, mert 1-2 kattintással orvosolható, de írjuk fel a margóra, hogy nyitva bizony jelentősen kevesebb fényünk van a széleken és főleg a sarkokon.

Buborékmánia

A vintage-mániának szerves része a bokeh-mánia is. Sokan csak azért kezdtek régi manuális objektívekkel fotózni, hogy újra megkaphassák azokat a karakteres szeretet-gömböket, amik az utóbbi évtizedek során az objektívek fejlesztése közben többé-kevésbé eltűntek.

Mindez aztán oda vezetett minket, hogy ma már szinte mindenre azt mondjuk, “bokeh monster”, és lassan minden fotós adok-veszek csoportban állandó velejárója a hirdetéseknek e két szó. Érdemes azonban ezt rendbe tenni.

Valódi bokeh-monster nem sok van. Léteznek igazán legendás darabok, mint például a Trioplan 100mm-es lencséje, vagy a Tessar 2.8/50-eseinek korai változatai (egy ilyen meg is nyerte a nagy 50mm-es teszt bokeh-kategóriáját). Már csak ezek tiszteletére is illik megválogatni a szavainkat, amikor "bokeh-szörnyetegeket" emlegetünk.

Itt vannak aztán a számunkra most érdekes kategória, a swirly bokeh versenyzői. Ezen a vonalon még nagyobb a zűrzavar. Ez főleg azért van, mert a swirly bokeh a háttér és a bokeh egyfajta csavarásának összességét jelenti, és rengeteg vintage objektív viselkedik úgy, mintha valamilyen szinten csavarna. Itt van például a Canon FD 1.2/85L esete (A7II):

Ez nyilvánvalóan nem swirly bokeh. Elsősorban azért nem, mert bár a bokeh-gömbök alaki torzuláson mennek át, maga a háttér nem kerül megcsavarásra. Az egyik legtisztább példája a háttér becsavarásának a Helios 40-2-es képe. Ha egybefüggő, pontszerű fényforrásokkal tarkított képet fotózunk, rögtön látszik a jelenség (5DMII):

Itt teljesen egyértelműen érzékelhető, hogy nem egyszerűen a fénykarikák eltorzításáról van szó, hanem valami más is történt a háttérrel: megváltozott a térérzet.

!

Ezt a jelenséget kisebb mértékben a Helios 44-es sorozata is produkálja, teljes valójában pedig a Helios 40-esben jön el. Tudjuk azonban, hogy a szovjet-orosz mérnökök jelentős technikai és elméleti lökést kaptak a második világháború után német földről elhurcolt felszereléstől és humán erőtől.

A Helios 44-esek gyakorlatilag a Biotar 2/58-asok egész ügyes másolatai. A nagy 50-es tesztben az összes Helios-verzió szinte ugyanúgy viselkedett, mint a Biotar 2/58 (bár egy-két dologban a Biotar erősebb volt).

A csavarós háttérkezelést a Biotar 1.5/75 is képes produkálni, de valójában ez a mondat pontatlan, hiszen az “is” szó félrevezető: a Biotar előbb csavarta a hátteret, mint a szovjet másolatok.

Hogyan csalogatható ki az igazán szép bokeh?

A valóban mutatós, éles szélű karikákhoz megfelelő körülményekre is szükség van. Azt hihetnénk, hogy az erdei környezet, a fák lombján átszűrődő napfény önmagában is elég a Biotarnak, azonban ez tévedés.

Minél pontszerűbb a fényforrás, annál könnyebb előidézni az éles karikákat. Ezen a képen is látszik, hogy hiába volt a háttér aránylag ideális, azért ez nem az a teljesítmény, amit várnánk.

Sokat segít a dolgon, ha az ég tiszta és a napfény szemből érkezik. Ezeket a fotókat lemenő napnál csináltam, itt már sokkal jobban (mondhatni maximálisan) előjön a swirly bokeh (A7II):

Városban, esti fényeknél persze könnyebb a dolgunk, hiszen itt a világítótestek, azokon belül is a LED-ek kiváló “alapanyagot” adnak a karikakészítéshez. Fontos azonban látnunk, hogy jelentős eltérés van a tárgytávon belüli és az azon túli karikák között (vagyis hogy előtérben vagy háttérben van-e a bokeh:

Ennek a tesztképnek a bal oldalán háttérben, jobb oldalán előtérben vannak a bokeh-gömbök. Az előteres bokeh minden esetben sokkal erősebb fényű és teltebb, mint a hátteres.

Szintén ezt a jelenséget példázza az alábbi páros, első képen előteres, másodikon hátteres bokeh-val.

És íme további fotók kifejezetten csak a bokeh-ra kihegyezve, különösebb művészeti érték nélkül (A7II):

Portréra született

A kötelező körök után térjünk rá végül a portré-teljesítményre is, hiszen ez az optika erre született. Ha a Biotar képalkotási sajátosságait észben tartva komponálunk (vagyis többnyire középre szerkesztjük a témát), akkor valóban elragadó hangulatú, emellett minőség szempontjából is elfogadható képeket készíthetünk vele. Az alábbi fotókat mind a Biotarral követtem el (A7II):

Drágaságom

Ideje végül arról beszélni, hogy mennyibe kerül egy ilyen optika és megéri-e az árát.

Magyarországon eddig kettőt láttam felbukkanni (az utóbbi két évben), mindkettő 250.000 forint körüli árcédulával rendelkezett. Amennyire én tudom, egyiket sem sikerült eladni. Az eBay-en főleg második generációs darabok vannak fent, így azoknak az árát tudom csak említeni: jellemzően 300.000 forint környékén adják-veszik őket (hibátlan darabokról van szó). A tesztben szereplő, háború előtti ritkább verzió árára kaptam 1.000.000 forint feletti tippet is. Kezeljük ezt fenntartásokkal.

Abban szerintem megállapodhatunk, hogy csupán a képminősége miatt távolról sem ér ennyit a Biotar 75mm-es csodája. Ennyi pénzért, sőt ennél jóval kevesebbért más legendás optikákat is vásárolhatunk, itt van például rögtön a Helios 40 és 40-2, amik eBay-en 100-120.000 forint körüli összegeken mozognak (az eredeti, 1990 előtt gyártott darabokra gondolok, nem a most is előállított másolatokra; hazánkban ennél kicsit több csak az áruk a behozatali vám és ÁFA miatt), és ugyanolyan képi világot és atmoszférát adnak.

Gyűjtői szemmel persze más a helyzet. A Biotar jóval ritkább, mint a Helios, és abból kiindulva, hogy ebben a pillanatban is van legalább 20 eladó darab a nemzetközi piacon, a gyűjtők valószínűleg nem véletlenül tartják fent ezt az árfolyamot (máskülönben már leesett volna az áruk).

Az biztos, hogy nagyon nagy szerelem kell ahhoz, hogy valaki levadásszon egy 75mm-es CZJ csodát, viszont csodálatos élmény kézben tartani és fotózni vele.


Mutasd meg másoknak is, hogy mit találtál:


Share



Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.



Érdemes követni:



Elmondhatod a magadét:

Ezek is tetszeni fognak:


Manuális lencse digitális vázon

Napjainkban nagy népszerûségnek örvend a régi manuális objektívek használata modern digitális vázakon. Egyre többen fognak bele a “vintage-mániába”, és elõkeresik szüleik, nagyszüleik régi fotós felszerelését, hogy a lencséket kitisztítva felrakják azokat DSLR gépeikre. Azok pedig, akik nem családi örökség útján jutnak e régi üvegekhez, a használt piacokon keresik õket, ahol soha nem tapasztalt mennyiségben forognak ezek a szinte már muzeális, de kiválóan használható optikák. Tovább olvasom...

Távmérős esettanulmány: Sony A7 + Jupiter-3

A tükörmentes rendszerre történő átállásnak a váz technikai előnyein t úl megvannak a maga rejtett boldogság-dimenziói is. Ezek között a megnövekedett kompatibilitás a leghasznosabb, mely két konkrét objektív-családdal kapcsolatban biztosan jelentkezik. Az egyik a Canon FD bajonettes tárháza, a másik pedig a távmérős, pl. L39 csatlakozású objektívek világa. Mindkét univerzum zárva marad a DSLR-ek előtt. "DSLR-ről szabadulva" hatalmas kíváncsisággal vetettem bele magamat első körben a távmérősök tengerébe, mégpedig nem is egy akármilyen optikával, a Jupiter-3-assal. Tovább olvasom...

Takumar, de melyik?

Super? S-M-C? SMC? 1.4/50 útmutató. Nagyjából két éve kezdődött a szerelem köztem és az 1.4/50-es Takumarok között. Szinte véletlen, hogy a legelső 1.4-es optikám egy SMC Takumar volt, és az elején bizony nem voltam jó szerető: próbára tettem az SMC-t és számtalan más fényerős 50mm-es lencsével is kísérleteztem, melyet a "nagy 50mm-es tesztben" dokumentáltunk is. Máig nem akadt azonban jobb 50-es a kezembe. Tovább olvasom...

További cikkek...

Köszönetnyilvánítás

Hálás köszönet Takács Lászlónak, hogy rám merte bízni pár napra ezt a kis csodát. Nélküle nem jöhetett volna létre a teszt. A kész anyag előzetes áttekintését és véleményezését köszönöm Benedek Lampertnek és Fáber Marcellnak. A cikkhez fűzött pontosító információkat köszönöm Szentes Gerzson Péternek. A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak.

BIO

A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik (kivéve, ha pizzáról van szó). Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5D MII, A7, A7II), sokat játszott analógokkal is, közben pedig rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorless-t és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását.

Manuális lencsékkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.

A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...

Horváth Krisztián C 2016 (eredeti megjelenés: 2016. november 8., utolsó módosítás: 2017. november 5.)