Szavazz!

Ugrás az oldal elejére!

  < vissza a főoldalra  |  hozzászólás  szavazás  |  feliratkozás  |  még több kép

Mi a gond a

modern objektívekkel?

Hova vezet bennünket az egyre több lencsetag, és miért adnak sokszor a régebbi optikák életszerűbb képeket?

 
 

Néha olyan nehéz az embernek szavakba öntenie, amit a tapasztalataiból felépített magában, és át szeretné adni másoknak is. Így vagyok a régi optikák "természetesebb, hangulatosabb" képi világával kapcsolatban is. Mikor ezt a kérdést kell ecsetelnem, magam is bajban vagyok, hiszen nehéz objektív szempontok szerint értékelni. És ekkor, egyszer csak szembe jön velem a neten Yannich Khong cikke, amit elolvasok és csak bólogatok hevesen.

Nem szoktam külföldi szerzők anyagait átvenni, mert az egyszerű fordításoknak nem látom értelmét, meg egyébként is inkább magam próbálom ki a dolgokat. Most viszont szeretném veletek megosztani ennek az írásnak a legfontosabb gondolatait és "adatait", körítve kicsit a saját meglátásaimmal és a régi manuális lencsékkel kapcsolatos tapasztalataimmal. Bátorítalak rá, hogy a cikk végén szavazz és szólj hozzá!

 

 

hispan's photoblog

Instagram

 

Kezdjük ezzel a triviális dologgal. A kérdés oly' egyértelmű válasszal kecsegtet, hogy sokszor még én is hajlamos vagyok rávágni: legyen éles, akkor jó! Igen ám, de valójában ez csupán egyetlen szempont. Manapság a gyártók az alábbi fő vezérelvek szerint alkotják meg optikáikat:

 

 

Élesség: ez kétség kívül igen fontos, azonban napjainkban szinte minden optika "éles". Egymáshoz képest lehetnek eltérések, de egyetlen ma kapható objektív sem produkálhat annyira rossz képet, mint amilyet mondjuk egy régi Helios 44 képes adni. Pénztárcánktól is függ, mit takar majd az "éles" kifejezés, és szintén ettől függ, hogy a széleken mennyire jelentkezik ez hatványozottan (a képszélek élessége külön megérne egy misét, mert bár független szempont, valójában az esetek többségében kit érdekel, ha fényerős portréoptikákról beszélünk?).

     

 

Tökéletes kép maximális rekeszértéken: hasonló az előbbi ponthoz, már ami a képek szélét illeti: f/1.4-en elvárni, hogy a kép sarka is kifogástalan jellemzőkkel bírjon, manapság természetesnek látszik, de valójában megint csak felmerül a kérdés: mi értelme?

     

 

Egyenletes, krémes bokeh: szintén elvárás manapság, hogy a bokeh-karikák lehetőleg egyáltalán ne rajzoljanak élesen, a háttér minél egyenletesebben legyen mosva, ne jelentkezzenek benne élesebb részek, mintázatok. De jó ez nekünk? (Feltették ezt a kérdést a G Master széria egyik lencséjénél is, ahol egy beállítással "visszacsinálhatjuk" az élesebb peremű bokeh-karikákat... Valahol ez vicces, nem?)

     

 

Térhatás, atmoszféra: a modern lencse ne aberráljon? Ne legyen semmilyen torzítása? Rendben, tegyünk bele mindenféle torzításmentesítő lencsetagokat! Ezzel viszont az a baj, hogy szépen "kivasalják" a képet, elveszik az egyedi jellegzetességeit. Ezt sokszor hallom vissza, mikor arról beszél nekem valaki, hogy a régi lencsék mennyivel kellemesebb hangulatot képesek teremteni.

 

 

Ezekre a dolgokra (mármint az optikailag tökéletesen korrigált képre) az antik optikák általában nem képesek (tisztelet a kivételeknek). Viszont tovább lehet árnyalni ezt is: egyrészt egy ponton túl a “jó fotó” szempontjából kit érdekel az abszolút képminőség? Másrészt az antik optikák tudnak valami “mágikusat”, amit a maiak nem. Erre még visszatérünk!


 

Tartozom egy vallomással is. Bár minden cikkemben meg szoktam jegyezni, hogy az adott eszköz csupán hozzásegíthet minket egy bizonyos produktumhoz, de nem készíti azt el helyettünk, nem lesz "kreatív" nélkülünk, sok írásomban mégis mélyrehatóan foglalkozok a képminőséggel. Ez azért van, mert az ilyen jellegű cikkekben arra vagyok kíváncsi, melyik váz vagy lencse mire képes, de szeretem mindezt "életszagú" képekkel illusztrálni. Ha egy optika csak áll a polcon és nem használjuk, semmit sem ér, bármilyen csodálatos dolgokat tud papíron (akár képi világ, akár képminőség tekintetében).


 

 

Érdekes kérdés, hogy mennyiben indokolt manapság a fényerős fixek gyártása. Van egy nagy vita ezzel kapcsolatban a fotóstársadalom technikai részleteket követő részén belül, nevezetesen: az "üveget" vagy a szenzort fejlesszük-e inkább? A technika megválaszolta a kérdést: manapság a szenzorok mennek át gyorsabb megújuláson (és hol van még ennek a vége…).

Nem arra kell gondolni, hogy fotózhatok 25.600-as ISO értéken, elég csupán 1.600-ig elmennünk. Pár évvel ezelőttig ugyanis az 1.600-as érték is erősen kompromisszumosnak, zajosnak számított (fájó szívvel gondolok vissza még az 5D MII-re is ilyen tekintetben), manapság azonban a jobb szenzorok már gond nélkül elbánnak vele. Fullframe-ben kinyílt a lehetőség az ISO 1.000 feletti zajmentességre (vagy legalábbis az utólagos zajszűréssel hibátlanul eltüntethető zajszintre).

Ehhez képest 2012/2013 folyamán megjelent a Zeiss Otus és a Sigma Art szériájának nagy fényerejű arzenálja. Olyan fényerős lencsék ezek, melyeknek legnagyobb rekesznyílását úgyszolván nem indokolja a szenzorok fejlődése, vagyis az ma már - papíron - nem indok, hogy rossz fényviszonyok között is rövid záridővel tudjunk fotózni, hiszen ezt a szenzor elvben lehetővé teszi (a kérdés önmagában persze nem ilyen egyszerű, de tegyük el magunknak ezt a gondolatot).

 

forrás: https://captureintegration.com/

 

A másik terület, ahol előszeretettel hangsúlyozzák a gyártók, hogy milyen nagy az előrelépés, a nagy felbontású szenzorok rajzolása. Sok gyártónál felbukkantak az "R" jelölésű szörnyetegek, melyek 40-50 megapixeles szenzorokkal vannak szerelve, és ha nem is hozzák dinamikában és zajban azt, amit "normál", 20 megapixel körüli társaik, mégis sokan vásárolták és vásárolják őket.
 

Zárójeles megjegyzés az orbitális felbontásról

kép forrása: http://www.bhphotovideo.com/images/images2000x2000/sony_a7r_mark_ii_digital_1159878.jpgNekem nem tisztem eldönteni, hogy ki mire használja a felszerelését, de az biztos, hogy a fotósok döntő többségének semmi szüksége 20 megapixel feletti szenzorra (sőt, még arra sem). Gondoljunk csak arra, hogy egy ekkora lapka már kb. 6000x4000 pixeles képet ad (ennél csak speciális esetekben van szükség többre), de az amatőr- és hobbifotósok java még ezt is tovább tömöríti (jellemzően 2000 pixel környékére, hogy a közösségi oldalak is bevegyék; ennél csak nyomtatáshoz kellhet több). Ami a legjobb az egészben, hogy még ezt a 2000 pixelt is többnyire csak 1000 pixel körüli szélességben látja aztán bárki (mindenki nézzen rá a weboldala analitikájára, és elemezgesse kicsit a látogatók által használt eszközök képességeit: csodálkozni fog). (Természetesen azokon a területeken, ahol a kivágásnak nagy a jelentősége (pl. természetfotózás, makro-fotózás), továbbra is fontos szerepet kapnak a nagy felbontású szenzorok - ezek a fent említett speciális esetek.)

 

Visszatérve az optikai felbontóképességhez: ez igazán megmosolyogtató (már ami a gyártott optikák reklámszövegeit jelöli), hiszen egy 40 éves Takumar is kirajzolja nekem az 50 megapixeles 5DsR szenzort, a kisebbekről nem is beszélve... Döbbenetes a fejlődés.
 

A régi optikákkal kapcsolatban persze itt van a "filmesre gyártották" problémája. Tény, hogy a digitális szenzorok előtt található mikrolencsék és AAF szűrők olyan "akadályt" jelentenek, amiknek leküzdésére eredetileg nem készítették fel a régi lencséket, viszont az is tény, hogy ez nem minden helyzetben jelenti a rajzolt kép minőségének romlását. A fény beérkezésének szöge alapvető fontosságú (a távmérős optikák ezért tejesítenek gyengébben digitális szenzorokon), viszont az eredetileg is tükrös rendszerekre, 40-50mm közötti bázistávolságra gyártott manuális lencsék közül a legtöbb gond nélkül dolgozik digitális szenzorral is. A szűrőknél egyébként is nagyobb probléma lehet az érzékelőn levő pixelek mérete...

 

Egy szónak is száz a vége: higgyétek el, én is imádom a fényerős lencséket, és a piac nagyobbik fele gond nélkül bűvöletbe is esett a legmodernebb fényerős, nagy felbontású szenzorokat is “tökéletesen rajzoló” fixektől. A kérdés csak az, hogy hova vezet minket mindez? Most jön az érdekes rész!

 

 

Van az említett cikkben egy ábra, amit aztán majd mi is többször felhasználunk, és szerintem zseniálisan összefoglalja a kérdést. Íme az üres változata, ahol a háromszög három sarkán a nagy fényerő, a torzításoktól mentesített kép, valamint a "3D", vagyis a természetes hatású kép áll. Ezen húzódik keresztbe a "valóságvonal", ami azt az ideális sávot jelöli, ahol a legközelebb állunk a természetes képi világhoz, kellőképpen jó (optikailag korrigált) képminőséggel (később majd ehhez képest helyezzük el a lencséket).

 


 

Logikusan azt gondolhatnánk, hogy a gyártók is igyekeznek a bűvős valóságvonalon maradni, azonban a helyzet az, hogy míg a végeredmény szempontjából a felső csúcs, vagyis a kellemes, megfelelően "mély" képi világ lenne a lényeg, addig a képminőség hajszolása miatt többnyire a vonal alá, a képminőség szempontjából tökéletesen hibamentes fotó felé hajlik a ma gyártott fényerős fixek többsége. Ezt nem csak a gyártók maguk, de a szakma és a szaksajtó is kívánatosnak állítja be. Nem csodálkozom, hiszen ezeket a szempontokat könnyű "kimérni", ezek tesztelhető számok, szép összehasonlító ábrákat lehet róluk csinálni és az lehet mondani, hogy "a kép sarkában X lencse egy lehelletnyit élesebb, mint Y".
 

 

A vörös zónába eső modern lencsék steril képe felett lehet sokat tanakodni. Részben ízlés kérdése is, kinek mi jön be, de most már bátran mondhatom, hogy évek óta gyűjtöm mások véleményét ezzel kapcsolatban (nem csak fotósokét, hanem egyszerű szemlélőkét is, akik avatatlan szemmel tudnak összenézni és véleményezni két fotót). Az a tapasztalatom, hogy az optikailag kevésbé korrigált (másképpen fogalmazva: régebbi lencsékkel készült) fotók természetesebbnek, élettel telibbnek hatnak, van mélységük és a tonalitásuk is teljesen más. Ezzel bárkinek szíve joga vitatkozni, fogadhatjátok magánvéleményként is a fentieket.

Khong fogta a ma gyártott fixeket, és szétdobálta őket a háromszögünkön. Nem lesz meglepő senkinek, hogy ezek az optikák sokkal jobban húznak a torzításmentesített (vasalt) kép felé, mint az életszerű, "3D" irányba (a Sigma 4 üvege egészen elképesztő módon szinte le is mászik az ábráról).

 

 

 

 

 

 


 

 

A régi lencsék nem csak karakteresebbek, de életszerűbb képet is adnak. Micsoda provokatív állítás! De szándékosan vettem át az eredeti anyagból, mert magam sem mondhatnám tömörebben.

Szorosan ide kapcsolnék egy másik kérdést is, amit csak azóta látok kicsit jobban, mióta fotózok régi lencsékkel, meg fotóztam filmre is. Korábban én is azt hittem, hogy a filmre történő fényképezés eredménye valamilyen olyan varázslatos plusszal jár, amit a digitális gépek nem adhatnak meg. Igen, ez részben igaz és ma is tartom (maga az előhívás folyamata, az egész művelet sokkal érdekesebb, mert nem szoftveresen történik, hanem a fizikai valóságban), de valójában nem itt van a kutya elásva. Azt is megfigyeltem ugyanis, hogy az a speciális atmoszféra, amit keresek, sokkal inkább az objektívtől függ, és nagyrészt akkor is megkapom, ha digitális vázon használom a régebbi üvegeket.

 

hispan's photoblog C 2016

 

Ennek oka részben az, hogy a manuális objektívek kevesebb lencsét tartalmaznak (és itt most nem csak a régiekre gondolok: a mai manuális optikák is átlagosan kevesebb lencsetaggal bírnak, ezen egyszerűbb felépítés egyik oka pedig pont az autofókusz hiánya), hogy minél jobb legyen a fényáteresztő képességük, ennek pedig "mellékhatása", hogy a tér visszaadásában, a mélységek érzékeltetésében sokkal jobbak. A több lencsetag végső soron a fényáteresztő képesség rovására is megy, és minden további optikai elem plusz két fénytörést ad a teljes rendszerhez.

Alább ismét a háromszögeink, ismét az eredeti cikkből átvéve, most a régebbi Canon EF, Nikkor, Zeiss és Voigtlander optikákkal (hiányolom az FD-t, valamint az eredeti cikk szerzője láthatóan nem foglalkozott az M42 és például a Pentax-K bajonettes lencsékkel, ami nagy baj, mert így azokról nincsen ilyen ábra; de azért sejtjük, hova kerülnének a háromszögben). Szépen tendálnak a szívünknek oly kedves "3D" sarok felé.

 

 

 

 

 

A kérdést úgy is feltehetném: miért érezhetjük életszerűbbnek a tökéletlenebb képet adó objektíveket?

Bár ez teljes egészében a saját elméletem, azért fogadjátok szeretettel. Az emberi szem csodálatos látószerv: benne a pálcikák és csapok rendszere a vörös, kék és zöld színeket érzékeli (egyes kutatások szerint a nők egy része más hullámhosszú fényt is érzékel a szemével, így ők tényleg több árnyalatot láthatnak, mint a férfiak), ezekből az érzékelésekből pedig hatalmas információtartalmú idegi impulzusokat küldenek az agy felé. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az emberi szem által alkotott kép tökéletes, azonban saját agyunk becsap bennünket.

Egyrészt a retinán hatalmas vakfolt található ott, ahol ahhoz a látóideg csatlakozik, másrészt valójában csak a sárgafoltnak nevezett területen látjuk igazán tisztán a dolgokat. A vakfoltot, valamint az életlen képterületeket már az agy állítja helyre, az generálja a "látott" képet (kiegészíti egyik szem információit a másikkal). Ha meg akarod keresni a saját vakfoltodat, csak takard le a bal szemedet a kezeddel, és nézd a jobb szemeddel az alábbi ábrán látható apró kis pöttyöt kb. 20-40 centiméterről. A nagyobb, mozgó fekete pont időről időre el fog tűnni - ekkor található a vetített képe a jobb szemed vakfoltján.

Ugyanígy az agy különböző területei felelnek például a 3D-s képérzékelés illúziójáért (ne feledjük, a retina csak 2D-s, a térérézethez a két retinánkból érkező jelek összemixelésére van szükség). Az agykutatók az utóbbi két évtizedben az agy látásért felelős területén, a látókéregben több, mint 30 olyan szektort azonosítottak, melyek a "végleges" látásinformációk összeállításáért felelősek, és a megfelelő egyszerűsítésekkel kezelhetővé teszik a beérkező információmennyiséget. A fizikusok szerint a szemünkkel látott valóság 1) egyrészt többnyire az agy szüleménye; 2) mivel csak az elektromágneses spektrum egy elhanyagolhatóan kis részét képes érzékelni, a valóság töredékét adja csak vissza (e valóság-szelet evolúciós szempontból hasznos, ezért fejlődött ki ennek érzékelésére az emberi szem).

 

 

Mielőtt túlságosan messzire kanyarodnánk, lényegében azt szeretném jelezni, hogy az agy maga is a bizonyos szempontból tökéletlen, optikai hibáktól teli képekhez szokott hozzá, melyekből saját maga aztán "becsapva tudatunkat" olyan képet fest, melyről azt hisszük, mindenhol éles és tökéletes. Cserébe megfelelő a térérzetünk és ott találjuk élesnek a látott képet, ahol az számunkra éppen szükséges (vagyis ahova nézünk).

Az emberi agynak tehát valójában nincsen szüksége olyan fotókra, melyek optikai torzításoktól és színhibáktól tökéletesen mentesek, hiszen maga sem kap sosem ilyen információkat. Az emberi szemben csupán egyetlen lencsetag van (nem pedig mondjuk 12, aszférikus meg egyéb darabokkal). Agyunk életszerűbbnek, reálisabbnak érezheti az olyan képeket, melyek térérzete, atmoszférája közelebb áll ahhoz, amit a szemen keresztül egyébként is érzékelünk. A jobb képi élményhez talán nem a kromatikus aberráció teljes szűrésére vagy a hordótorzítás korrigálására van szükségünk, hanem a valós mélységekre.

 

kép forrása: https://loeck.li/category/availablelight/
 

A fentiek miatt egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az egyébként modern mércével mérve botrányos képminőséget produkáló Petzval objektívek miért nyűgöznek le bennünket annyira. Valahol ez még mindig közelebb áll az általunk érzékelt valósághoz, mint a "laposra vasalt" fotók (arról nem is beszélve, hogy az emlékezetünkbe idézett képek, emlékek még erősebb torzításokon mennek át, miközben az agy a tárolt információt a látókéregbe "visszaküldve" felidézi azt).

 

 

Nem fog mindenki régi (akár több évtizedes manuális, akár a 90-es évtizedben tervezett, de már "modern") objektíveket használni pusztán azért, mert egyesek azt állítják, hogy valamilyen szempontból jobb az általuk alkotott kép, mint a korszerűbb megoldásoké. Ezzel tisztában kell lenni, de ez nem is probléma, hiszen senkitől sem várható el, hogy lemondjon az egyszer már megvásárolt képminőségről vagy a gyors autofókuszról.

A valódi megoldást a gyártóknak kell megtalálniuk, mégpedig olyan módon, hogy a fejlesztések hangsúlyát a lencsetagok számának emeléséről áthelyezik a jobb bevonatok és minőségibb üveg-alapanyag felé, visszatérve a régebbi, kevesebb lencsetagot számláló konstrukciókhoz.

 

 

Léteznek olyan objektívek, amik közel kerültek a tökéletes megoldáshoz. Bár magam még nem próbáltam, Khong szerint ilyen a Zeiss ZF.2 35mm f/2 Distagon, aminek igen magas minőségű üvege és bevonatai megengedik, hogy maga a felépítés kellőképpen egyszerű maradjon a térérzet reprodukálásához.

Talán nem véletlen, hogy a manapság oly divatos Lomography megjelentetett pár régi lencsét (pl. Jupiter-t, Petzval-t). Bár ezekről látatlanban nem nyilatkoznék, mert nem vagyok benne biztos, hogy a jelen kor színvonalának megfelelő üveg és bevonat találkozik bennük az eredeti konstrukcióval, az irányt azért üdvösnek találom. Ha a többi gyártó is visszanyúlna saját örökségéhez és a klasszikus optikai konstrukciókhoz, akkor valóban érdekes megoldások születhetnének.

 

 

Mindenképpen ide kívánkozik, és fontos megemlíteni, hogy önmagában a torzításmentesítés és a sok lencsetag nem jelent minden területen hátrányt. Erre a legjobb példa az 50mm alatti (egész pontosan a 35mm körüli és az alatti) gyújtótávolságok világa. Sokszor írtok nekem, hogy javasoljak "fényerős manuális nagylátót". Nos, vannak kiváló M42-es és más régebbi széles látószögű lencsék, de ezeket éppen azért nem szoktam ajánlani, mert például a kromatikus aberráció vagy a becsillanások csökkentése terén kifejezetten hasznosak az elmúlt évtizedek fejlesztései, és ezen a téren a legritkább esetben veszik csak fel a versenyt a régi optikák a modern társaikkal. (Értelem szerűen a nagyobb látószögeket nem portréra használjuk, így itt a kép "kivasalása" sokkal kevésbé probléma, mint 50mm-en és felette).

Semmi sem fekete vagy fehér, ezt fontos látnunk. A cikkben boncolgatott probléma kifejezetten a fényerős fixeket érinti, mert ezeket használjuk többségében portrézásra, így ezek feladata lenne az emberi arc minél életszerűbb visszaadása, az ember térben történő elhelyezése.

Ha engem kérdeztek, nincs az a pénz, amiért tartósan visszatérnék a modern optikák világába, és ennek oka éppen az a "plusz", amit képi világban a régi objektívektől kapok.

 

 

 

 

A cikk előzetes áttekintését és a hasznos tanácsokat köszönöm Urbán Balázsnak. A kész anyaggal kapcsolatos építő kritikáikért hálával tartozom Lampert Benedeknek és Tóth Gábor Szabolcsnak. Az emberi szemmel kapcsolatos részt szakmailag ellenőrizte G.P., köszönöm ezt neki.

Mint minden technikai jellegű cikkemben, itt is fontosnak tartom megemlíteni, hogy önmagában az eszköz mindig csak eszköz marad, egyetlen lencse vagy váz sem fog csodát művelni senkinek a szépérzékével, tehetségével vagy fotós tudásával, de megfelelő alázattal végigjárva az utat a végén különleges képekhez segíthetik a fotóst.

 

Ha ez tetszett, ezek is fognak...

 
 
 

Így ölte meg az A7 a DSLR-emet

Avagy a manuálozók álma, egy szelet XXI. század

Ebben a cikkben szigorúan szubjektív szempontok szerint fogom megosztani veletek a tükrösről tükörmentes rendszerre történő átállás elmúlt pár hetes időszakát. Nem lesz klasszikus teszt (semmi értelme se lenne az 5D MII képességeit az A7-hez mérni, 5 év fejlődése van közöttük), sokkal inkább a hobbi- és amatőrfotósok, azon belül is a "manuálozók" szempontjaira koncentrálok majd. Nem véletlen, hisz én is ezt csinálom, erre pedig álomszerű váznak tartottam az A7-et. Hogy ez tényleg igaz-e, azt a következőkben elolvashatjátok.

Tovább...

 

Öreg 50-es nem vén 50-es

Fényerős antik 50mm-es lencsék tesztje

Nagy fába vágtam a fejszémet Dórival közösen: bő egy évvel ezelőtt elkezdem összegyűjteni azokat a főleg M42-es antik 50mm-es lencséket, melyek az utóbbi időben igen népszerűek lettek amatőr és profi fotósok körében. Mintha kiszabadult volna a szellem a palackból, és ezek a több évtizedes objektívek hirtelen felkerültek a modern digitális vázakra. Cikkünkben nem csak összehasonlíttotunk 16 ilyen üveget (és a Canon két modern 50-esét), hanem arról is részletesen írtunk, hogyan és miképpen érdemes dolgozni ezekkel a gyöngyszemekkel.

Tovább...

 

 

A cikk szerzője 2011-ben kezdett bele a fotózásba, a mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5D MII, A7), közben pedig rájött, hogy az optika a lényeg, kevésbé a váz. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását is. Manuális lencsékkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is lencséit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Tovább is van...

 

Horváth Krisztián C 2016

(eredeti megjelenés: 2016. április 3., utolsó módosítás: 2017. március 10.)