A Dunasztráda című képem kapcsán szeretnék veletek megosztani pár olyan dolgot, amiket még azelőtt megtanulhattok, hogy ti is kipróbálnátok a több másodperces, vagy akár több órás expozíciókat. Ezek segíthetnek, hogy ne 251 darab feketére exponált fotót vigyél haza nap végén.

Csillagfotózni akartam aznap, de már az iránynál hibáztam, mert lefelé billent a gép... Jó, ez nem vicces. Viszont a kérdéses fotón 1,5 óra időhossz szerepel, 30 másodperces expozíciókból összefűzve, ISO50, f/11 beállításokkal. Ahhoz képest, hogy milyen látványos az eredmény, magad is meglepődnél, hogy a feldolgozás és előállítás mennyire egyszerű volt.

A csillagjárásos képekhez hasonlóan a StarStaX nevű program az ehhez a fotóhoz szükséges nyerseket is hibátlanul összerakta. A hosszú expós képek készítésének teljes és részletes módszeréről nem is akarok itt beszámolni, mert külön cikkben korábban elolvashattad már.

Amik viszont jó tippek lehetnek, ha nem az eget hosszú-expózod:

Számolj a nagy dimanikával, hogy ne égj ki

Amikor városban, díszkivilágítás (vagy kb. bármilyen mesterséges fény) mellett fotózol, mindig lesz olyan épület/épületrész, ami kiég, így a sorozat felvétele után feltétlenül csinálj pár képet 1, 2 sőt akár 3 fényértékkel aláexponálva is, hogy a StarStaX vagy más program által összekovácsolt művön kiégő részeket vissza tudd hozni valahonnan.

Jelen esetben - már előre várható módon - a Lánchíd pillérjeinek teteje és oldala, valamint a Parlament is kiégtek a 30 másodperces felvételek alatt, ezért ezekről készült külön fotó, ahol szerepel a kérdéses helyekről származó információ a #FFFFFF helyett.

Régebben ezt én sem vettem figyelembe, így elrettentő példának itt van egy évekkel ezelőtti művem, ahol sajnos a Gellért Hotel oldalán csúnya kiégések vannak:

Ez jó tanulópénz volt, mert amikor később megismételtem a fényképet (kicsit módosítva a koncepción is), akkor már figyelhettem rá:

Bármilyen jó is tehát a szenzorod, nem bízhatsz abban, hogy extrém nagy dinamika-különbségeket is vissza tudsz majd hozni utólag - hacsak erre nem készülsz fel többféle expozícióval.

Sweetspot, G-pont és egyebek

Keresd meg felszerelésed sweetspotját, vagyis azt a konfigurációt, ahol minden a legjobban érzi magát: szenzornál ez az elérhető legkisebb ISO-t jelenti több másodperces záridőknél (hogy minimális legyen a zaj), ehhez pedig társuljon az objektíved legjobb rajzot adó blendeértéke (a Vivitar 28-105 esetében ez kb. f/11). Ez a két beállítás a legfontosabb a végleges fotó rajzolata szempontjából.

Azt tartsd észben, hogy a rekeszérték előbbre való: a lehető legszebb rajz menjen a szenzorra, és inkább az ISO-nak adj, ha muszáj, mert azt még mindig könnyebb utólag szűrni (mindjárt lesz szó a RAW-ok feldolgozásáról).

Hiperjó fókusz

Fókuszt a kiválasztott és beállított rekesz után állíts (lehetőleg élőképre kapcsolva, belenagyítva abba), mert tapasztalataim szerint nyitva nem mindig ott a legélesebb az adott optika, mint rekeszelve.

Ha megnézed az objektívedet, akkor a különböző rekeszértékekhez egyre szélesebb sáv tartozik, amin belül egyre nagyobb távolság-tartomány lesz éles. A rekeszeléssel növekszik a mélységélesség - ez eddig nem új. Ha azonban ezt a végtelen tárgytávra alkalmazod, akkor máris értelmet nyer a hiperfokális távolság beállításának fontossága.

A hiperfokális távolság kiszámítására van egy képet, mely szerint az objektív gyújtótávolságának négyzetét osztod el a beállított rekeszérték és a megengedett szóródási kör átmérőjének szorzatával. Ez így elég bonyolult, de mivel a tagok között nincs végtelen, így a végeredmény sem lehet soha végtelen érték, vagyis a legtágabb rekesznyílást leszámítva nincs olyan eset, amikor a tárgytávolságot a skála végtelenjére érdemes állítani.

Gyakorlati körülmények között az optikádon található markerek segíthetnek: ha (definíció szerint) a mélységélességnek a beállított tárgytávolság felétől a végtelenig kell terjednie, akkor az objektívre gravírozott jelölések közül az aktuális rekeszértékre vonatkozót érdemes megnézni, mert itt láthatod azt a sávot, aminek a végén, és nem a közepén kell lennie a távolság-gyűrű végtelen értékének. Ezen a képen például azt az esetet láthatod, amikor kizárólag 1.4-es rekeszértéken jelenti a végtelen jelölés ténylegesen a legjobb beállított tárgytávolságot (de például f/5.6-os értéken már a "második" 5.6-os barázda fölé kellene esnie a végtelen jelnek):

Még egy fontos dolog: eleve zárt rekesszel természetesen kevesebb a fény a gépbe nézve komponáláskor, ezért tedd élőképre a fényképezőt, tiltsd le rajta a settings effectet és nagyíts bele a látottakba - így tuti a fókusz. A settings effect kikapcsolása korrigálja a szenzorra érkező képet a helyes expozícióra, függetlenül attól, hogy fényképezéskor milyen is lesz a beállítás. A helyes fókusz megkeresése után újra engedélyezheted, nehogy megtréfáljanak a látottak.

Az optikai kereső és az AF-visszajelzés használatát ilyenkor kerüld. Azt természetesen mondanom sem kell, hogy az AF használatát is hanyagold, hiszen ha a gép a sorozatfelvétel közben megpróbál majd meg újra élesre állítani, és ez nem sikerül neki mondjuk a sötét miatt, akkor hazaviszel egy zacskó homályos fotót.

Fix WB mindenek felett

Mielőtt akár telepített applikációval, akár időzítővel, akár máshogy elindul a sorozatfelvétel, állíts fix fehéregyensúlyt, mert ha az közben változik (jelen esetben a naplemente miatt változott volna), akkor utólag azt irtó macerás korrigálni rengeteg fotón.

Ha találsz a beállítások között olyan presetet, ami megfelel a körülményeknek, akkor használd azt, ha meg nem, akkor a custom beállítással szinte minden korszerű fényképezővel tudsz magadnak is mérni egy értéket, ami az adott körülmények között hibátlan lesz (ehhez kell majd egy kisebb-nagyobb hófehér felület, mondjuk egy papírlap vagy egy zsebkendő, esetleg egy WB-beállítós objektívsapka).

Ha helyes a fehéregyensúlyod (akár utólag beállítva is), akkor elkerülheted, hogy a nátriumos lámpák sárgás fénye ellenére az egész városi fotód pisi-árnyalatban ússzon. A legtöbb éjszakai városi képen ez a legidegesítőbb dolog, amit elszúrnak.

Bányászd ki a nyerseket a végsőkig

Azért fotózol RAW-ban, hogy kiterjeszd a szenzorból kinyerhető információval kapcsolatos lehetőségeidet. Hogy ezt a képességedet összefűzött sorozatfelvételek készítésekor se veszítsd el, soha ne az érintetlen nyerseket add be az összefűző programnak.

A nyerseket előbb dolgozd fel, kihasználva azok minden tartalékát. Elsősorban természetesen a túl- és alulexponált részeket tudod ebből a formátumból a legszebben visszahozni, de az élesítés is ilyenkor tudja a legjobb eredményeket adni. Ugyanígy az esetleges színkorrekciókat és a kromatikus aberráció kezelését is ilyenkor tedd meg.

A feldolgozott nyerseket aztán teljes méretben exportáld valamilyen veszteségmentes formátumba (mondjuk tif-be), és azok mehetnek összefűzésre. Ha később nyomtatni is akarod a fotódat, akkor figyelj rá, hogy a folyamat során minden kép végig az eredeti (általában 300 dpi) pontsűrűségen maradjon.

Plusz egy tipp: szedd le a lencse- és szenzorkoszokat

Könyörögve kérlek: életed fotóját ne szúrd el azon, hogy ehhez hasonló fekete kis pontok éktelenkednek rajta elvétve:

Az ilyen foltok két dolog miatt jelentkeznek: a nagyobb (sok pixel átmérőjűek) a frontlencsén levő porszemek miatt, a kisebb (pár pixeles, élesebbek) pedig a szenzoron levő por miatt. Utóbbi ritkább, előbbi azonban sokszor előfordul.

Mivel az objektív rekeszelésével a frontlencsén levő kosz egyre élesebben látszik, az f/8 feletti értékkel készített táj- és városi fotókon ez hatványozottan fog jelentkezni. Tegyél meg érte mindent, hogy a frontlencséd és a rajta levő szűrő minél tisztább legyen.

Mivel 100% pormentesség valós körülmények között szinte soha nem érhető el, az utómunka során is harcolj a fekete pöttyök ellen: retusálás közben nagyíts bele a képedbe 100%-ra, és pásztázd végig. A meglelt foltokat legegyszerűbben, egyetlen kattintással a Spot Healing Brush Tool-al tudod leszedni.