hispan's photoblog
              tudásbázis
              vintage pub
              frissességek

    hispan's photoblog   |   hozzászólás   |   feliratkozás

h

hispan's photoblog

F

A szürke színei


Az író e ponton bevallja, hogy sokszor (s mentség nélkül álljon itt: nem csak lázálmaiban) történetek jelennek meg a fejében, hiába csak pillanatképeket akar látni. Álljon hát itt egy ilyen szilánkszövevény, Kodak T-Max400-assal elbeszélve.

Amint az ember hathatós és jóságos tevékenysége nyomán (tudniillik hogy a golyóbis szerves anyagainak javát szőlővé, majd abból borrá alakítsa) az évszakok ez időben jócskán eltolódtak, novemberben még didergéstől mentesen lehetett a budai erdőket járni. Az író is szívesen hódolt e tevékenységének, többnyire hölgytársaságban. Alibije kikezdhetetlen volt: portréfotografálás, ahogy törvényben szedett betűvel hívták, de a paragrafus nem vethetett gátat a rossz ízű, hátak mögött zajló pletykáknak, miszerint többről volt itt szó.

És valóban, néha lelkek találkoztak. Kóbor elmék vitatták meg, hogy bár a divatos vélekedés szerint az ősz a színek leghevesebb orgiája, az év legszerelmetesebb időszaka, valójában azonban minden vérmes vörös, szélben susogó sárga és békés barna mögött az elmúlás gondolata ássa a maga mély, árok hosszúságú sírját (ahova a tél majd eltemetheti azt a sok avart - mert hova máshova is tűnhetne az?).

Ekképpen a gyakorlott, és magát művészetek iránt képzettnek valló párok közt gyakran hirtelen, teljesen váratlanul tört fel a gondolat, hogy az ősz tulajdonképpen szürke. Teljesen szürke. Igaz, sötétben akár fekete is lehet, napvilágnál meg fehér. De semmiképpen sem színes.

Hogy az olvasó e ponton egyetért-e az íróval, az a történet szempontjából, a maga affektáló, nagyképű és nemtörődöm módján lényegtelen. A baj ugyanis megtörtént, a szubjektív igazság felszínre került. Nem volt többé visszaút. E borzasztó felfedezés ráadásul csintalan mosollyal pillantott vissza azokra, kik előle menekülni próbáltak, nemtetszésük egyértelmű jelét adva.

A bátrabbak, mint Mira is, azonban maradtak. Maradtak, és kellő alapossággal, detektíveket megszégyenítő módszerességgel az íróval tartottak és fáról fára, levélről levélre átvizsgálták először azt a bizonyos budai erdőt...

Hűvös novemberi reggeleken az életnek semmi színe nem volt már Pestbudán... Tán három hete is lehetett, hogy az utolsó árnyalatokat látta a publikum egy szerencsés része a Nyugati pályaudvaron, amint füstbe veszve felszálltak a párizsi gyorsra. Ilyen időkben bolond volt, ki színeket akart fényképezni, és jól tudta mindenki, hogy ha mégis efféle luxust akar látni, akkor lelkéből egy darabot feláldozva az éjszakába kell vetnie magát.

Járta ugyanis a legenda, hogy ott, a Király utca valamelyik csendes kis mellékágában, egy sötét, de barátságos beugró végében egy itt felejtett kis kocsmában éjjel kettő után van még színe a rozénak. De csak fröccsben, csak gyöngyözve mutatja meg, édes szerelemben a savassal, lopottal, mint amilyen csókokat ilyen későn a titkos szeretők cserélni szoktak.

Az író nem tudja, igaz-e a legenda, mert maga sosem találta még meg e helyet, ámbár az is igaz, hogy fekete-fehér filmjét befűzve e tájban soha nem is nagyon kereste.

De ne szaladjunk ennyire előre. Ahogy az életnek, úgy e történetnek is szükséges és megkerülhetetlen megállói vannak, ahol is vámot kell fizetnünk.

Mielőtt az erdőből a városba visszatérnénk, nyomozásunk Szentendrére vezet, hol tudva levő, hogy a színeknek nagy ismerői laknak. E hely ugyanis a festők városa. A festők pedig, lévén kenyerüket színes piktúrák alkotásával és eladásával keresik, jó ismerői kell, hogy legyenek a színeknek.

Mialatt a kutakodás hevében a megkerülhetetlen szentendrei töltött lángost világhíres fagylalttal fojtotta le az író és lokálpatrióta partnere, Eszter, hamarjában kiderült az is, hogy a művészvilággal ilyen gyorsan kapcsolatba lépni nem lehet. Sok-sok átmulatott éjszaka és rengeteg, zsíros faasztalok felett a fizetés óráján tett szívesség vezetett volna a kívánt útra, de erre a sürgető érzés, mi az író lelkében feltámadni kezdett, nem adott módot. Rácsok választották el az igazságtól.

A polgárpukkasztás céljából utca fölé akasztott esernyők, melyek minden nyári képeslapon szivárványszínben játszottak, most ugyanúgy szürke búcsút vettek a távozótól, mint a HÉV-szerelvények színtelen kocsijai. Hazafelé zötykölődés közben pedig a gondolatok is összerázódtak, és az önjelölt detektív legalább két dolgot érzett: valamit még nem lát, és valamit már nem érez. De hogy mit jelentett mindez, azt e pillanatban még elhamarkodott dolog lenne szavakba önteni.

Visszatérve a városba újabb szívének kedves fertályakra vette az irányt: női orcákra és a várba. Frissen mellé szegődött társasága a múlt századot idéző miliőt teremtett az elmélkedéshez, váratlanul érett gondolatai és fekete kalapja pedig előre vitték az ügyet is.

Mert mi is segíthetne a kínzó problémával küzdő száműzöttnek, mint egy új nézőpont? A Tóth Árpád sétányról úrias kényelemmel a Német Nagykövetség mellé befordulva így sikerült hát elkövetni egy újabb gondolatot és egy újabb képet Alexandrával.

Most már lehetett kapizsgálni, hogy ha a delet éppen múló Nap fényének sincsen színe, akkor vagy az író szemével van baj, vagy a valóságról nem tudunk még valamit. Már csak önvédelemből is hajlottam az utóbbira, hisz hajlott korom ellenére nem szeretem, ha kikezdik a gondolatok porhüvelyem épségét.

Vagy talán a magaslati levegő ártott meg? Ideje volt alászállni a várból, hol még úgysem történt semmi jó e nemzettel. Újfent koszorút cseréltem. Messziről jött vendég sietett a segítségemre, hogy a nehéz terhet cipelhesse: Szegednek városából érkezett a felmentő seregtest. Csupa lelkes és friss gondolat egy ártatlan, elsőre tán hidegnek mondható arc mögött, mely valójában ugyanúgy keresi útját, ahogy az író e pillanatokban kereste válaszait.

És ekkor, lefelé ballagva a végletekig koptatott macskakövön, egy kiugróba beugró váratlan pillanatban, éppen 135mm környékén az újabb képpel együtt Alizra pillantva fontos gondolat is megfogant:

Létezik a láthatóságnak egy további tulajdonsága, mely nem mellény, és amiről nem vettünk tudomást, így neve sincsen neki. Szavakkal e percig nem volt leírható. Most viszont felsírt, és betűkért kiáltott: betűkért, miknek varázslatos sorrendje csak és kizárólag őt jelöli majd. Így lett a valóság ezen új attribútumának neve lélek.

Lelke lett a fénynek. No persze elvont, nem az a gyarló és esetleges emberi. Sokkal több annál. Immár nem csak színe és ereje, de lelke is megmutatkozott. Volt belőle sötétebb, vidámabb, szélesebb és keskenyebb, élesebb és vehemens, duhaj és csendes is. E szavak mind illették innentől. Kiderült, hogy az ősz titokban cselszövésbe bonyolódott az emberek ellen, és színek mögé rejtette valódi énjét, valódi minőségét.

A várból leérve, az új tapasztalatok és felismerések birtokában az író magányra cserélte társaságát, és afféle irodalmi toposzhoz hasonlóan egyedül kelt át a folyón. Egyedül, mert e pillanatban a Lánchídon körülötte sürgő-forgó, messzi földről keményvalutával érkező turisták nem hogy nem zavarták, de még csak tudomást sem vett róluk. A hídon, pálfordulása közepén járva, mikor keze éppen tele volt gondolatokkal, és egyet sem akart elejteni, lepillantott a vízre.

Ott, az egyik öreg és magas vérnyomással küszködő pillér lábánál meglátta a valóság selejtezésre ítélt, ám e momentumban jelzésszerű feladatot ellátó darabját, egy széket. Az író tisztességes, civil életében egyébként is bensőséges viszonyt ápol az ülőalkalmatosságokkal, így a dolgok összetalálkozása e ponton nem is lehetett volna koherensebb.

Amit pedig felfedett itt az élet, az a Duna vizére volt írva: e kavargó, távolságából adódóan már szagtalan létezésnek ugyanis nem volt színe. Nem lehetett színe. Mert hát hogyan is írhatnánk le? Kék? De hiszen fővárosi ember akkora arcátlanságra sohasem vetemedne, hogy a Dunát kéknek hazudja. Megteszi azt helyette a Kék Duna keringő. Akkor tán zöld? Ugyan, hogyan lehetne ez zöld? Esetleg a kettő között türkiz? Talán, félpontos megoldásként. De akkor mi van a rajta csillanó napsugár sárgájával? A leírhatatlan, és színeknek megfeleltethetetlen állapotból csak az új jellegzetesség, a fény lelke adhatott menekvést. Az dobott mentőövet az örvényben sodródó író tekintetének.

Ez az összjáték ugyanis inkább volt egyszerre nyugodt és sodró, zavaros és átlátszó, élénk és tompa, fényes és mégis poros. Olyan volt, mint az író lelke általában. A víz is csak folyt, folyton folyvást csak folyt, keresett valamit, ami hiányzott belőle, holott tudjuk, s tudja ő is, hogy térfogata állandó, több dolgot be már nem fogadhat. A víz és a lélek össze nem nyomható.

A hídon átérve aztán pesti kalandok következtek. A történéseknek ez a fele legalább annyira meghatározta a tapasztalatot, mint az, ami az úri Budán zajlott. Az író ismét társaságra vágyott, hogy így érlelhesse frissen szerzett gondolatait. Fel is kereste egyik legkedvesebb alkotótársát, kinek az élet egy hatalmas akvárium, aminek vizében többnyire az esti neonlámpák fényében fürdik csak meg.

Nappal látni őt csak különös és fontos indokkal lehet. Ez az indok pedig általában gyengéin keresztül foganatosítható. Szeret tudniillik enni. Ebédmeghívásra nemet soha nem mondott még. Most is így történt, hogy a délidőben elköltött étek után sikerült lencsevégre kapni a szociális reputációja növelés és megőrzése érdekében az instasztorik fegyveréhez gyakran nyúló Lilyt.

S hogy ez a pár óra miféle tanulságot szolgáltatott a nyomozásban? Nos, legyen a fénynek akár erőssége, akár színe, akár még lelke is, de az biztos, hogy nappal szemben 400-as filmre csak 16-os rekesszel lehet fotózni. Vagy még úgy sem.

A történet megállt itt, e helyen egy fél pillanat negyedére, és a száguldó kettes villamoson utazó, ma már csak emlékeiben létező múzsájával váltott pár elképzelt szót. Fontosak voltak e szavak.

A kemény, éles fények elől az író egy rakoncátlan, fiatal lélek mellé menekült. A délutánba hajló nap következő pár órájában Lipótváros szolgáltatott rejteket a morfondírozáshoz.

Rozi örömmel vette a kapualjak, belső udvarok, oszlopok és márványsorok hallgatag társaságát. A haladás ilyenkor inkább a halkan simuló léptek számában volt mérhető, mintsem az órák monoton kattogásában. Így történhetett meg, hogy a fény s annak lelke újabb lenyomatokat hagyott az ember alkotta masinában.

A vándorló páros, miképpen egykor a vándorló palota is tette, belefutott a korosodó épületek felett magasan nyugvó belvárosi naplementébe.

Azt gondolnád, kedves világjárt olvasó, hogy a naplemente színe, már csak légköri okokból is, tudományos megfontolások nyomán, mindig s mindenhol sárgából hajlik narancsba. E feltevés abból - az egyébként immár nyilvánvalóan tarthatatlan - ideából indul ki, hogy a naplementének van egyáltalán színe. Nos, kedves olvasó, kimondom nyíltan: novemberben Pesten bizony nincsen.

Ha most velünk lett volna a Kis Herceg, biztosan hasznos tanácsokkal láthatott volna el bennünket. Róla tudható ugyanis, hogy egyszer negyvenhárom naplementét nézett meg egymás után. Negyvenhármat. De könnyű is ezt megtenni egy olyan kis golyóbison, mint az övé. A Föld csöppet nagyobb. Egyesek szerint már olyan nagy, hogy lapos. Viszont mi ezzel most nem törődhettünk. Fontosabb dolgunk volt.

Láttuk, a saját szemünkkel tapasztaltuk, de még inkább a mellkasunkban éreztük: a száz évnél is öregebb házak belső udvarainak fényes kövein megült por, mit az ott lakók ügyesen soha nem vernek fel, mely azonban óvatlan és kéretlen lépteink nyomán most mégis felkavarodott, szürkére és ködösre színezett mindent. Még a naplementét is. E jelenséggel nem is igen volt mit kezdeni, ezért rövid, de gyors mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy egy kapualjból csodáljuk, amíg még lehet.

Az időnek nincsen más választása, halad előre, így a napnyugvást az este követte. Ezen időszakra az író mellé ismerős és kedves lélek szegődött, ki jól kivette magát a Vásárcsarnok környékén, bármely égtájban is kellett elindulnia. Most nyugat lett ez az irány, és a Szabadság-hídon, melyet egymás közt csak leánykori és bájos nevén (tudni illik Ferenc Józsefről nevezték el) emlegetünk, egy furcsa, szappanbuborékos kép erejéig megálltunk.

És amint Alexandra a mozdulatlansággal, az író pedig a 100mm-es Pentacon kínosan hosszú záridő mellett történő kitartásával küzdött, utóbbi felfedezte azt, amit talán előbbi már régóta kapizsgált, de meghagyta alkalmi partnerének a felfedezés örömét: a fény lelke is lehet szerelmes.

Hogy ez az író saját, irracionális, pálinka mellett is nehezen vállalható szubjektumából táplálkozó gondolat volt-e, avagy a valóság egy újabb megragadott szelete, azt nehéz lenne eldönteni ilyen távlatból. De ott sem volt könnyű napirendre térni felette.

E kérdés eldöntéséhez hátra kellett hagyni a hálás, őszinte szemeket, és egyedül fordulni hat óra magasságában a hatodik került felé. Elfogyott lassan a tekercs és elfogytak a kérdések is. Az emlegetett Király utcába érve, sietve a hívás helyszíne felé, az utolsó kockához érkezve a közlekedés szigorú szabályai furcsa párhuzamot mutattak az író életével: ne menj gyorsabban 30-nál. Sőt, ha lehet, el se múlj harminc.

Megmondta ezt az író édesapja is az írónak egykor: fiam, egy dologra vigyázz, soha ne öregedj meg. De későn szólt. Mindenkinek későn szólnak. És csak kevesen veszik észre, hogy amint a fény lényege sem a színe, hanem a lelke, úgy a kor és a bölcsesség sem években mérhető leginkább, hanem a lélekben. Amint ez a tábla sem piros (mert nézd meg, nem az!), úgy a lélek sem lehet öreg, ha jámbor, szelíd, mindig alázatos, és soha, de soha nem veti meg a sors által hosszabb-rövidebb időre mellé delegált utastársakat, kiktől a legtöbb új és jó gondolatot nyerheti.

Az író leadta a tekercset, nemsokára felfedi a fény a lelkét - gondolja naivan. Hazafelé menet, üres géppel és üres fejjel, a metró színtelen neonjainak fertőtlenítő fürdőjében még egy fél mosolyra van alkalma: eszébe jut, hogy milyen jó is volt, mikor szerelmes volt, s milyen jó nekünk, embereknek, meg a fénynek is, hogy lehet szerelmes. Mert aminek lelke van, az lehet szerelmes. Reménytelen, halált okozó, vágyott, ritkán elnyert, sokszor csak elképzelt emberek iránt táplált, mégis valódi szerelmet érezhet. Mit érne nélküle a fény, a fotó vagy az élet?

Ezek után ha úgy érzed, novemberben vannak még színek a városban, keresd meg az íróval azt a beugróba eldugott, elfeledett kis kocsmát, ahol a rozé fröccsben nem szürke.


Horváth Krisztián

Budapest, 2018



Mutasd meg másoknak is, hogy mit találtál:


Share



TÁMOGATÁS

A tudásbázis anyagai ingyenesek és mindig azok is maradnak majd. Természetesen a weboldalnak és minden hozzá kapcsolódó csatornának vannak fenntartási költségei. Ha szeretnéd segíteni a munkámat, ezekhez hozzájárulhatsz egy általad választott összeggel. A támogatást PayPal.me segítségével biztonságosan tudod elküldeni:

Köszönöm, hogy segítetted a tudás terjedését! Ha a megjegyzés rovatban megadtad a nevedet is (nem kötelező), szerepelni fogsz a támogatók között: Rostás Csaba, Kováts Péter, Szász Márton, Hunyadi Áron, Tipold Gábor, Gyarmati Balázs, Tamás Éva, Zsoldos Tibor, Hajdu Máté, Horváth Kitti, Szlávik József, Tordai László


Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.



Érdemes követni:



Elmondhatod a magadét:

Népszavazol?

Vannak még itt további érdekességek is:


8 kocka egy közel 100 éves, középformátumú Zeiss Ikonnal

Hét elfogadható és egy pocsék fotó története, avagy: hogyan fotózz 120-as rollfilmre egy évszázados fényképezővel.

Már majdnem azt írtam a cikk címébe, hogy gyorsteszt... De hova siessen az ember egy közel 100 éves fényképezővel a kezében? Az ilyen dolgoknak meg kell adni az időt. Rá kell szánni azt a koratavaszi késő délutánt arra a nyolc kockára, ami jelen esetben a rendelkezésünkre állt. Tovább olvasom...

A szürke színei

Az író e ponton bevallja, hogy sokszor (s mentség nélkül álljon itt: nem csak lázálmaiban) történetek jelennek meg a fejében, hiába csak pillanatképeket akar látni. Álljon hát itt egy ilyen szilánkszövevény, Kodak T-Max400-assal elbeszélve.

Amint az ember hathatós és jóságos tevékenysége nyomán (tudniillik hogy a golyóbis szerves anyagainak javát szőlővé, majd abból borrá alakítsa) az évszakok ez időben jócskán eltolódtak, novemberben még didergéstől mentesen lehetett a budai erdőket járni. Az író is szívesen hódolt e tevékenységének, többnyire hölgytársaságban. Alibije kikezdhetetlen volt: portréfotografálás, ahogy törvényben szedett betűvel hívták, de a paragrafus nem vethetett gátat a rossz ízű, hátak mögött zajló pletykáknak, miszerint többről volt itt szó. Tovább olvasom...

Sony A7III: a mirrorless jelene és jövője

Hol van, hova tart és mivé lesz a mirrorless forradalom? Miért váltottam A7III-ra? A7II vs. A7III. Provokatív gondolatok és desszertnek sajttorta.

Durván 3 évvel ezelőtt, amikor egy örökkévalóságnak tűnő és alapértelmezésben a környezettől örökölt Canonos lét után először próbáltam ki az A7-est, remegett kicsit a kezem. Ugyanazok a kérdések fogalmazódtak meg bennem akkor, mint azóta is számos fotósban, akik kacérkodnak a mirrorless gondolatával: vajon egy komoly DSLR után milyen lesz egy jóval komolytalanabbnak tűnő MILC? Hogy lehet, hogy ezek a pöttöm gépek kihívói a trónjukról látszólag letaszíthatatlan tükrösöknek? Egyáltalán hol a trükk az egész történetben? Csak marketingről van szó? Tovább olvasom...

In memoriam Mamiya ZE

Rég elfeledett kisfilmes rendszer Japánból, mely a műanyag erejével ötvözi a minőséget.

Ennek a cikknek idestova 30 éve nincsen különösebb hírértéke, szóval előre szólok, hogy megint csak kukáztam valamit, ami megérdemel pár sort az internet örökkön örökké kavargó feneketlen mély emlékezetében. Ha van jobb dolgod, például kölyökkutyákat simogatni, majonézes sósmogyorót enni vagy megcsókolni az asszonyt, de úgy, hogy érezze, akkor még most hagyd abba. Tovább olvasom...

13 különleges kamera a fotózás történetéből

Időutazás elfeledett technikai megoldásokkal, képtelen és képes elképzelésekkel és sok minden mással, amivel az évtizedek során az emberek képesek voltak fényképezni.

John Wade Retro Cameras című gazdagon illusztrált könyve arra ihletett, hogy készítsek nektek egy összeállítást a fotózás történetének néhány kiemelkedő kamerájáról. Mindegyik különleges valamilyen értelemben, így azoknak is izgalmas olvasmány lehet ez, akiket eddig egyáltalán nem érdekelt a filmes fotózás vagy a vintage őrület. Tovább olvasom...

Miért radioaktív az objektívem?

Tudom, hogy izgatja a fantáziádat a kérdés: miért radioaktívak egyes objektívek? Vajon ez veszélyes? Szándékos vagy lekváros? Nő vagy csökken a sugárzás az idők során? Pokoli sebességű időutazásra invitállak a válaszokért.

Rendesen belesétáltál a csapdába barátom, mert a cikk címében feltett kérdésre sokkal alaposabb választ fogunk most keresni, mint gondolnád. Visszamegyünk egészen az idők kezdetéig és magának a radioaktivitásnak is a végére járunk. Lesz lista a sugárzó optikákról, valamint számtalan további érdekesség! Kezdhetjük? Tovább olvasom...

Kezdő fotós kisokos

Van egy hármas aranyszabály, amit csak egyszer kell megértened ahhoz, hogy átlásd fényképeződ (vagy telefonod) működését. Utána sokkal könnyebb lesz a fotózás, ígérem.

Néha nagyon elvont dolgokról olvashatsz a blogon, amik csak a fényképezésben már járatosaknak érdekesek. Szerencsére azonban azt tapasztalom, hogy nagy arányban csatlakoznak virtuális fotós kocsmánkhoz lelkes kezdők is. Tőlük sok levelet kapok alapkérdésekkel kapcsolatban, az évek alatt pedig többekkel volt már szerencsém találkozni, és elmondani a fényképezők működésének alapjait. Tovább olvasom...

A 60 utolsó fotó a bontásra ítélt Olimpia Szellemhotelből

Haláltusájának utolsó óráiban készítettünk már pár posztapokaliptikus fotót a teljesen kifosztott, évek óta üresen álló Olimpia Hotelről, a Normafa csúfságáról.

Az egykor szebb napokat is megélt Olimpia Hotel, ami az utóbbi években már csak a Normafa csúf szégyenfoltja volt, a következő hetekben végképp az enyészeté lesz. Utolsó napjaiban látogattuk meg, bejártuk minden négyzetméterét, most pedig felfedi nekünk pár titkát a halálos ágyán. Tovább olvasom...

A kamu vörös karika pszichológiája

Avagy mi áll a “hamis” L-es objektívek hátterében? Mekkora bűn a csalás? Milyen hatással van ránk, ha csalunk? És jobb lesz az objektív képe a rá festett vörös karikától?

Biztosan láttatok már olyan KIT objektívet, amire kreatív tulajdonosa egy vörös karikát festett, így úgy tűnhetett, hogy valójában egy L-es objektívvel fotózik. Múlt héten én is láttam egyet, és azonnal be is indult a gondolatlavina a fejemben. Most elárulom, miért csinálják ezt az emberek, és mire mennek vele. Tovább olvasom...

Pirosszka (ingyom-bingyom TFCD fotózás)

Egyszer volt, hol nem volt, a fényerős üvegek hegyén is túl, de még a messzi-messzi galaxis határán belül...

Szóval élt egyszer egy Pirosszka és egy farkas, és mivel ez egy szolid örömfotózás volt, így vadászt nem is szereztünk. Összevonván a karaktereket, és a békesség jegyében Pirosszka baltával járta az erdőt hű társával, a farkassal. Tovább olvasom...

Viltrox EF-NEX III gyorsteszt

Mivel ad többet a Viltrox legújabb adaptere, mint a kategória többi versenyzője?

Következzen egy igen rövid szösszenet a Viltrox legújabb EF-NEX adapteréről, a III verzióról. Azért érdemel ez az apróság külön bejegyzést, mert megold néhány olyan kérdést, amit a hasonló árkategóriás (mondjuk ki: olcsó) adapterek korábban nem tudtak, illetve amikre csak a két jóval drágább konverter, a Sigma MC-11 és a Metabones voltak képesek. Tovább olvasom...

A boldog fotós lájk nélkül él

Ne hagyd, hogy kedved szegjék a közösségi média fals visszajelzései. Legyél te is örömfotós!

Tőlem merőben szokatlan téma következik most. Nem a képek előállításáról, nem az azokhoz használt felszerelésről vagy módszerekről lesz szó, hanem a fotók utóéletéről, vagyis arról, mi történik a publikálásuk után, miért tesszük őket egyáltalán közszemlére, valamint (és ez a lényeg) hogyan érdemes vagy éppen nem érdemes értelmezni mások visszajelzéseit. Különösen az Y és Z generációs alkotók figyelmébe ajánlom a továbbiakat. Kalandozzunk kicsit a közösségi média birodalmában, és lássunk át a Facebook szitáján. Tovább olvasom...

10 tipp régi objektív vásárláshoz

Milyet, hogyan, hol, mennyiért és mikor? Kisokos vintage-optikák beszerzéséhez, 10 hasznos tippel.

Tetszik a manuális lencsék világa, de visszatart használatuktól a tény, hogy ezeket nem kaphatod meg a boltok polcairól dobozban, garanciával? Félve vásárolsz használt fotós kellékeket? Netán rossz tapasztalatod volt a second-hand árukkal? Úgy érzed, nem tudod, mire figyelj, amikor antik optikát vásárolsz? Nem szívesen fizetsz interneten keresztül külföldi portékáért? Összeszedtem neked 10 tippet a témával kapcsolatban, így nem lesz többé kifogás, ha szembe jön álmaid Heliosa! Tovább olvasom...

Mi a gond a modern objektívekkel?

Hova vezet bennünket az egyre több lencsetag, és miért adnak sokszor a régebbi optikák életszerűbb képeket?

Néha olyan nehéz az embernek szavakba öntenie, amit a tapasztalataiból felépített magában, és át szeretné adni másoknak is. Így vagyok a régi optikák "természetesebb, hangulatosabb" képi világával kapcsolatban is. Mikor ezt a kérdést kell ecsetelnem, magam is bajban vagyok, hiszen nehéz objektív szempontok szerint értékelni. És ekkor, egyszer csak szembe jön velem a neten Yannich Khong cikke, amit elolvasok és csak bólogatok hevesen. Tovább olvasom...

Így ölte meg az A7 a DSLR-emet

(FRISSÍTVE A7II TAPASZTALATOKKAL!) Avagy a manuálozók álma, egy szelet XXI. század

Lassan fél éve már, hogy elkezdtem kacérkodni a vázváltással, pedig 2015 nyarán még csak pár hónapja volt nálam az 5D MII, életem első fullframes gépe. A nagy 50-es teszt készítése során többnyire csak a baj volt a tükörrel, így érdeklődésem hamar a tükörmentes megoldások, konkrétan a Sony A7 felé fordult. A szenzorméret megtartása nem volt kérdés, minden más azonban igen, ilyen helyzetben pedig csak a próba dönthet, ezért 2016 ezzel kezdődött. Tovább olvasom...

35mm történelem

Milyen képek lapulhatnak egy évtizedek óta rejtőző, előhívatlan 35mm-es tekercsen? Vajon sikerült megmenteni őket, vagy győz az enyészet?

Hány évet él túl egy negatív? Ezzel a kérdéssel eddigi életem során nem sokat kellett foglalkoznom, mert alig pár friss 35mm-es tekercs elhasználásán és előhívatásán vagyok túl. Nemrégiben azonban boldog tulajdonosa lettem egy (sokadik) régi filmes váznak, és benne lapult egy előhívatlan filmtekercs is. Ennek a történetét fogom most bemutatni. Tovább olvasom...

További cikkek a tudásbázisban...

Köszönetnyilvánítás

A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak.

BIO

A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik (kivéve, ha pizzáról van szó). Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorless-t és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását.

Manuális lencsékkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.

A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...

hispan's photoblog C 2011-2019 (eredeti megjelenés: 2018. december 15., utolsó módosítás: 2018. december 15.)