Ezzel a cikkel régóta adósotok vagyok, a téma pedig adja magát. A vintage optikák világába belecsöppenők sokszor nem értik, hogyan működnek a régi manuális optikák blendéi, ennek oka pedig az, hogy a digitális gépek egészen máshogy kezelik azokat, mint a régiek. Ezt tesszük most tisztába.

Mi az a rekesz és a rekeszérték?

A rekesz az objektív (ritkább esetekben a gép) alkatrésze, régebben pedig fényrekesznek is hívták. Ez az elnevezés jobban utal arra, mit csinál: szabályozza az objektíven áthaladó fény mennyiségét. Természetesen hatással van a mélységélességre és az optika rajzolatára is, ám a fő szempont mégiscsak a fénymennyiség.

A rekesz lamellákból áll, amik összezárásával csökken a fényt áteresztő nyílás nagysága. E lamelláknak az optikai rendszerben pontosan meghatározott helyük van.

Minél kisebb a rekeszérték, annál nagyobb a rekesznyílás, vagyis egy f/1.4-es optikán az 1.4-es jelzés mutatja a legnagyobb rekesznyílást (legtöbb átengedett fény, legkisebb mélységélesség) és az f/22 (vagy f/16, f/32, típustól függ, meddig lehet lerekeszelni) jelzi a legkisebb rekesznyílást (legkevesebb átengedett fény, legnagyobb mélységélesség).

Természetesen számtalan oka lehet annak, hogy rekeszelünk. Régen, a filmes gépek korában a befűzött film érzékenységét nem tudtad változtatni, így a minimálisan szükséges záridő mellett gyakran a rekesz volt az egyetlen, amit be tudtál állítani, hogy a helyes expozíció megvalósuljon, vagyis a képet ne exponáld túl vagy ál.

A digitális gépekben a szenzor érzékenysége manuálisan vagy automatán is állítható, így a rekeszérték manapság sokkal inkább kompozíciós célokat szolgál (mennyire legyen éles a téma, mekkora legyen a mélységélesség, milyen legyen a háttér mosása vagy a bokeh-karikák).

Különbségek a manuális
és a digitális rekeszkezelésben

Ha digitális gépen használsz digitális optikát, két dolog történhet.

DSLR Canon, Nikon vagy Pentax (és még számtalan régebbi tükrös) váz és optika elektromos vagy mechanikus jelzés útján együttműködik, és a komponálás pillanatáig a rekesz teljesen nyitva van. Erre azért van szükség, mert a legnagyobb blendenyíláson (vagyis a legkisebb rekeszértéken) jut be a legtöbb fény, így az optika keresőkben (OVF) sokkal könnyebb komponálni (és az autofókusz rendszernek is egyszerűbb a feladata).

A váz ismeri az előre beállított rekeszértéket, és a manuális (M) mód fénymérésénél, valamint a félautomata módok (A, T/S) számításainál előre számol vele. A rekesz azonban ténylegesen csak az expozíció pillanatában záródik össze, amíg a kép elkészül. Ezt láthatod ezen a videón is, ahol egy tükörreflexes gépnél a gomb megnyomásának pillanatában a tükör felcsapódása után összezárul a rekesz, kinyílik a zár, elkészül a kép, majd a rekesz újra kinyílik, a tükör pedig a helyére kerül.

Ezzel szemben például a Sony MILC rendszere elég jó szenzorokkal rendelkezik ahhoz, hogy fényerőre korrigált élőképet biztosítson összezárt rekesznél is, így a kiválasztott rekeszérték folyamatosan megvalósul (ha belenézel az optikába, a rekeszlamellák folyamatosan össze vannak húzva a beállított értékre). (Hogy a váz korrigálja-e a rekeszelés következtében csökkenő fénymennyiséget az élőképen, vagy sem, az természetesen választható.)

A régi manuális vázak két csoportra oszthatóak.

A korai változatokban még nem volt az expozíció pillanatában bezáruló rekesz, ezért másképpen oldották meg a dolgot (ez lesz a presetes módszer).

A későbbi, modernebb változatokban már ugyanúgy, mint az imént említett DSLR vázaknál, volt lehetőség blendebeugrasztásra az expozíció pillanatában. Ezek az optikák többnyire A-M kapcsolósak, ami az auto-manual jelzés, és máris részletesen leírom, mit jelent mindez.

Előbb azonban lássuk a presetes módszert!

Presetes blendeállítás

Presetes blendeállítással tipikusan például régebbi orosz objektíveken, korai Heliosokon találkozhatsz.

A fényképész természetesen itt is akkor látta legjobban a keresőben a képet, ha a rekesz nyitva volt. Így tudott a legkönnyebben fókuszálni is, hiszen így jutott a rendszerbe a legtöbb fény. A kép elkészítésének pillanata előtt azonban rekeszelnie kellett a körülményeknek megfelelően, és ezt szerette volna egyszerűen és gyorsan megtenni.

Éppen ezért előre beállította a később rögzített rekeszértéket. Innen a preset neve, vagyis előre beállított, pre-set.

Ezt úgy tudta megtenni, hogy a presetes optikákon két elforduló gyűrű is van. Az egyiken a rekeszértékek a maximumtól a minimumig (igazából ez a preset gyűrű), a másikon pedig a rekeszlamellák tényleges állítása történik.

Első lépésben beállítod a preset gyűrűn mondjuk az f/5.6 értéket (ekkor a rekesz még nyitva van), második lépésben komponálsz és élesre állítasz, harmadik lépésben pedig a rekeszgyűrűvel ténylegesen is f/5.6-ra zárod a rekeszt. Így nézett ki ez a gyakorlatban:

A preset lényege, hogy a rekeszlamellák csak a kiválasztott rekeszérték és a legnagyobb rekesznyílás között tudnak mozogni, így egyetlen mozdulattal a nyitott rekesz a kiválasztott rekeszértékre állíthatod át, mielőtt fotózol.

Természetesen ennek a digitális gépekre adaptált vintage optikáknál nincs jelentősége, hiszen ott egyből rekeszelni akarsz. Ezért zavar össze sokakat a presetes rekeszállítás (meg azért is, mert így sokszor úgy tűnhet, hogy a rekeszértékek fordítva vannak felgravírozva az objektívre, holott az - a módszer ismeretében - teljesen logikus).

Ha adaptálni szeretnél presetes objektívet digitális gépre, neked ebből annyi a fontos, hogy ezek az optikák bármilyen adapterrel működni fognak, hiszen a csatlakozás részéről nem igényelnek semmilyen mechanikai kapcsolatot a rekeszeléshez.

A-M blendeállítás

Ha az optikád oldalán látsz egy kapcsolót, amin A-M vagy AUTO-MAN felirat van, akkor neked több rekeszmódot is támogató objektíved van.

Az M mód a legegyszerűbb: a rekeszgyűrűn beállított rekeszérték azonnal megvalósul a lamellákon is. Ez nem igényel speciális adaptert, egyszerűen csak beállítod mondjuk az f/5.6-ot, és a rekeszlamellák azonnal f/5.6-ra zárnak. Nagyon sok későbbi M42-es objektív ilyen. Ezekhez szintén nem szükséges speciális adapter, ha digitális gépeken használod őket.

Az A vagy AUTO mód ezzel szemben kicsit trükkösebb.

Az Auto mód tulajdonképpen a rekeszbeugrasztás maga, vagyis egy sokkal okosabb, és natív vázakon használva automatikus módszer. Ha az objektíved A módra van kapcsolva, és tekered a rekeszgyűrűt, azt fogod látni, hogy a rekeszlamellák nem zárna össze. Nem történik semmi. Ez azért van, mert ebben az esetben az eredeti fényképező zárta össze a rekeszlamellákat, mégpedig az expozíció pillanatában.

Auto módban a korabeli fényképező megtette helyetted, hogy bezárja a rekeszt a kép készítésekor, így azt neked előtte - a presettel ellentétben - nem kellett elforgatnod:

Az összezárást egy kis pöcök vagy kallantyú tette meg (típustól függően, M42 esetében ez az optika hátulján kiálló kis ezüst színű pöcök). Természetesen ezzel a modern digitális géped nem tud mit kezdeni, így olyan adapterre van szükséged, ami eleve benyomja ezt a kis pöcköt.

Honnan tudta a régi fényképező váz, mi a beállított rekeszérték? Nos, ha jobban megnézed ezeknek az objektíveknek a hátulját, általában találsz más pöcköket vagy kallantyúkat is, amik közölték a vázzal az optikán kitekert rekeszértéket, így azok tudtak azzal számolni fénymérés közben, és a kép elkészítésének pillanatában a helyes adatokkal fotóztak.

Ameddig az optikádon van A-M kapcsoló, teljesen mindegy, milyen adaptert használsz, mert M módba állítva az optikát tudod rekeszelni. Ilyen szempontból tehát modern digitális vázakon az M mód és a preset szinte azonos, egy mozdulattal működtethető.

Speciális esetek

Van azonban néhány speciális eset és rendszer, amiknél az Auto mód pöckét muszáj benyomni valahogyan.

Léteznek például olyan manuális M42-es objektívek, amiken csak Auto mód van, vagyis amíg nincs benyomva a pöcök, nem lehet rekeszelni. Ilyenek a közkedvelt Helios 44M-4, 44M-5, 44M-6 és 44M-7 változatok is.

Ezekhez az objektívekhez mindenképpen olyan adaptert kell vásárolnod, amikben van blendebeugrasztó káva, vagyis olyan a kialakításuk, hogy a beléjük helyezett objektívek blendebeugrasztó pöckét eleve benyomják.

Vannak ezen kívül olyan rendszerek, amiknél fordítottan működött a blendevezérlés, és amikor feltetted az optikát, a váz kezelte a blendét. Ilyen például a Mamiya ZE vagy a Sony/Minolta A rendszer is, amiknél a rekesznyílás nagyságát a manuális pöcök behúzásával szabályozta a régi váz. Ezt helyettesítenie kell az adapternek, vagyis ezekhez olyan adaptergyűrűre van szükséged, amin állítható, mennyire húzza be a blende pöckét.

Ehhez hasonló például az Olympus OM vagy a rendszere is, ahol az adapternek fel kell húznia a rekeszvezérlő pöcköt. Bár ezen optikák (és még néhány hasonló rendszer) oldalán van egy gomb, amit benyomva a rekesz összezárul, ez csak előnézetre szolgált, vagyis filmes gépen a komponálás ideje alatt is össze lehetett velük zárni a rekeszt, hogy meg lehessen nézni, hogyan fog kinézni a tényleges fotó. (Sok más SLR rendszer, például a Canon FD vagy jónéhány M42-es váz esetén ez az előnézeti gomb a vázban van, nem az objektíven, de funkciójában azonos).

De mi történik digitális gépeken, ha sikerült beállítanod a rekeszt a vintage optikán?

Így számol a digitális vázad
vintage optikával

A legtöbb félreértés ezen a ponton kezdődik, és általában a chipes adapterek miatt van (chip csak Canon EF vázaknál szükséges, hogy a váz élesség-visszajelzése működjön; minden más rendszeren chip nélküli adapterrel is van élesség-visszajelzés). Kezdjük ezért az egyszerűbb esettel.

Ha a vázadon nem chipes adapter van, akkor az a rekeszértékre f/0 vagy 0.0 értéket fog kiírni. Sokszor kérdezitek, hogy miért? Mire én visszakérdezek: honnan tudná a váz, hogy a vintage optikán milyen rekesz van beállítva? Az optika és a váz között nincs elektronikus kapcsolat, így a váz azt sem tudja, hogy sörösdoboz vagy Zeiss Planar van-e a gépedre rakva.

A váz ebben az esetben egy dolgot fog csinálni: az éppen beérkező fény mennyiségével számol, akár az M mód fénymérőjét nézed, akár a félautomata módokra (A, T/S) támaszkodsz. Ez azt jelenti, hogy a fényképeződ mindig a helyes záridőt fogja visszaadni, akár rekeszeled az optikád, akár nem, hiszen a szenzorra/fénymérőbe érkező fény éppen annyi, amennyit a bezárt rekesz beenged. Ezzel tehát nincs is további gond.

Ha valamilyen oknál fogva Canon DSLR géped van, és arra chipes adapterrel tettél fel egy vintage optikát, akkor bajba keverheted magadat. Sokan azt gondolják, hogy a vintage optikán beállított (és fizikailag azonnal megvalósuló) rekeszértéket a vázon is be kell állítani (ezt a chip sajnos megengedi, ilyenkor a váz nem 0.0-át ír ki). És itt a gond, hiszen a fénymérő a vázban a rekeszelt fénymennyiséggel számol, és azt hiszi, hogy ezt fogja tovább rekeszelni az expozíció pillanatában az általad a vázon beállított rekeszértékkel. Az eredmény: alulexponált képeid lesznek.

A megoldás erre: ne használj chipes adaptert (egyébként sincsen sok haszna), vagy ha chipes adapterrel dolgozol, azt a legkisebb rekeszértékre állítsd be a vázon (kínai chipeknél általában ez f/1.4, de a pontos értéke teljesen lényegtelen). Ha a legkisebb rekeszértéket választod, a váz azt fogja hinni (nagyon helyesen), hogy az expozíció pillanatában nem kell rekeszt ugrasztania, és az éppen beérkező fénymennyiség a helyes adat.

Itt hirtelen vége van a cikknek, mert minden fontos dolgot megbeszéltünk a témával kapcsolatban. Ha tovább olvasgatnál, vár a tudásbázis további számtalan anyaga.

Ha maradt még bármi kérdésed, vagy olyan objektív birtokába jutottál, amin nem igazodsz ki, írj bátran a blognak, és megoldjuk!