se gítség
se lesz
se hol,
se fény,
magam vetem árnyékom

sö tét
sö rétként
sö vény
sü pped,
nem maradt már játékom

ki emlékszik,
ki tudja,
ki csináltál,
ki aludtam,
mikor utóljára voltam teveled

de hogy
de lírium,
de mégis
de lejes,
üres helyiértékként lebegek

cso dálkozol,
csó kom
csu rran
csu pán?
sértődj meg felőlem

nem akartam,
nem terveztem,
nem voltam
nem telen,
de ezt hoztad ki belőlem

ha most
ha lott
ha ngom
ha llgatod,
mégis epekedik utánad

így néz ki,
így csillan,
így lopakodik,
így fest
a szeretetbe oltott utálat

ZsÉ

Hasadó fellegek alatt
Hasalunk ketten,
Hasalunk ketten
S lessük a pocsolyát.

Szem szem után esik,
Kékje villan odafenn,
Kékje villan odafenn,
Kezed fogom idelenn.

Félsz a mennydörgéstől,
Félek én is veled,
Félek én is veled,
Hűvös levegő remeg.

Téged látlak a cseppekben,
Bár örökké tartana,
Bár örökké tartana,
Bárcsak minden úgy akarna...

Úgy akarna, ahogy én
Téged akarlak,
Téged akarlak,
Vihar alatt csendben takarlak.

Nyugalom száll a vízre,
Jó ez így nekem,
Jó ez így nekem,
Vihar után is maradj itt velem.

ECs

♫

Dokumentált mentális betegségeim nincsenek,
Csak képzelek néha ezt azt
Képzelek félhetet, pedig csak dél van,
Csak dél van,
Csak dél van.

Állapotom végzetessé nem fajul, soha nem fajul,
Orvosom preferenciái között én vagyok legalul,
Mert közveszélyes nem vagyok,
Nem vagyok,
Nem vagyok.

De ha majd kardélre hányom a kollégáim,
Máris rám figyel az egész város,
Mert tevékenységem emberéletre káros,
Igen káros,
Igen káros.

Becsuknak végre egy csendes kis helyre,
Egy gumival borított neonfényes verembe,
Ahol a kezemet sosem verem be,
Verem be,
Nem verem be.

Kosztom színes tablettákból fog állni,
Amiket nem fogok kívánni,
De megetetik velem akkor is,
Akkor is,
Arror is.

Gyógyulásomra nincs semmi remény,
Életemből már nem lesz lovagregény,
Pedig szobám sarkában ló nyerít,
Esküszöm látom,
Esküszöm látom.

Azt hiszem, kenyérre kent az elmebaj,
Mint a mikróban olvasztott angol vaj,
Arisztokratikus akcentussal ordítom,
Hogy nincs bajom,
Nincs bajom,
Kis bajom,
Agybajom,
Agyon hallgatom.

Ki vagy nekem,
Ki vagyok neked?
Kilennék-e veled?
Ki lennék veled?

Mid vagyok neked,
S mi lennél velem?
Ha tényleg engedem,
Hogy lásd igazi belem.

Sötét terem, hűvös,
Hideg verem, bűvös
Fénnyel töltöd fejem,
Mikor megfogod kezem.

Meddig megyünk?
Nap nap után legyünk
Egyre csak eggyé,
Magvas, édes meggyé.

Lelkeden az egó nevű filter,
Te teszed rá az élet-appal,
Vele jobban pörög a tinder,
Mert updatel minden nappal.

Szép dolog ez a digitális kéreg,
Mit az arcodra ecsetelsz reggel,
És újra meg újra boldogan kéred,
S kapod is egy ingyenes reggel.

Mélyen dokumentálva foszlasz,
Pezsgőn oldódsz profilodban,
Míg lopott gondolatot osztasz,
Száraz velőd utóljára lobban.

Éned édes menedék magadnak,
Pedig visszahangos az üres lak,
S a buli végén egyedül maradnak
Mind kik eddig körbelájkoltak.

Jövőre e szavak többsége már
Létezni sem fog, gondolom,
Tovaszáll egy szürke gépmadár,
Míg lelked egét stoppolom.

Az ember?
Optimalizál a véksőkig,
futtat, keres,
szeme már véreres,
Megírja a folyamatot,
Kódba önti az akaratot.

A gép?
Csendben figyel, tanul,
dolgozik vadul,
számokban lapul,
Álmodja egy ideje,
Hol is van valódi helye.

A reneszánsz?
Szám szerint a második,
papírforma,
az idő kimondja:
győz az új értelem,
A vesztes nyugodni képtelen.

A háború?
Olyan, mint az összes:
Nem az emberség vész el,
Hanem az ember maga...
Sírhantját tapossa
Egykor volt igavonó lova...

Elszabadult hajoágyú akarok lenni,
Kit ingyen sem akarnak megvenni.
Értelem nélkül tomboló intelligencia,
Szégyenkező apa letagadott fia.

Nézni hosszan, hová s meddig fajulok,
A rendetlenségben miképp vajúdok.
Boldog keserűségben kire lövök,
Milyen szentséget hogyan köpködök...

Őrült tombolásban bilincsbe jutni,
Bilincsben is alkotó szabadnak lenni,
Megnézni, hol vannak a határok,
Hol nem érnek már vizet a lapátok.

Elhajózni addig, míg bárkám emelkedik,
A vízből vetemedő teste az égbe szökik,
Találkozik ott más olyanokkal,
Kik nem időznek módszertani dolgokkal...

Egyedül nézni, nem elmesélni,
Soha többé semmit sem kérni,
Önzetlen önzésben magamra lelni,
Jószóért kakaóscsigát nyerni.

Saját romjaim közt járok, te hagytad itt őket nekem,
Lelkem katedrálisában várok, rég nem vagy itt velem.
Lyukas tetején eső hullik , könnytelen arcom nedves,
Üres gondolatként gördülnek bőrömön a cseppek.
Falaim súlya alatt omlok össze, hangtalanul roskadok,
Törött szilánkjaim tükrözik, amint a sötétben korhadok.
Egy lélek sem jár erre, sajátomat sem látom soha,
Ki akarna oly mederbe torkollni, mi nem visz sehova?
Fényt hozó mennydörgés: pillanatokra látszik a tetem,
Villanó kékjében utolsó deszkáimat is a tűzre vetem.
Századok pusztítása napok alatt rohan át rajtam,
Az elmúlás nem igényli, hogy kicsit is akarjam.
Nem állnék már ellen akkor sem, ha lehetne,
Mert égető épül majd nemsokára helyemre.
Szemétnek füstjével keveredve szállhatok tova,
S végre légnemű lesz lelkem halmazállapota.

SzZs

♫

Avagy
a késő-posztindusztriális társadalmak
acélcsavar-gyártási eljárásainak
minőségellenőrzési problémái,
és a lét lényege

(kisregény)

Ha elolvasnád, írj nekem egy levelet.

Hidegre vált a fény, ahogy a mélybe érő,
Végtelen vasfolyóként úszó lépcső
Halkan zümmög, mint egy régi képcső,
Minek alján felbukkan a bérleteket néző,
Üveges tekintettel lassan felém lépő
Életunt ellenőr, kinek a létezés is sértő,
Jegyet váltani pedig itt már késő...

Elbliccentettem az időt - mondom viccesen,
Tizenhatezer lesz - replikázik spiccesen,
És ahogy a kiskeserű szaga úszik mindenen,
Csekké válik összes vagyonom hirtelen,
Aztán aláírom neki a papírt giccsesen,
S pont úgy, mint a realista filmeken,
Leszegett fejjel szól a rendszerhű intelem,
Közben arra gondolok: így lettem nincstelen.

♫

Golyó kering a Nap körül, kihűlt, öreg,
Rajta tonnányi halott embertömeg,
Körről körre foszlik csontjaikról a hús,
Nem csoda hát, hogy kedvük is borús.

Nem kellett sok a véghez: egy gomb,
Valaki megnyomta és nincs több gond,
Durrant az atom, átvillant a falakon,
Porrá lett a ház, ahol régóta lakom.

Állítólag civilizációs betegség,
Hogy jólétben habzik a veszettség,
Aztán őrület lesz úrrá a fejekben,
Túl sok hatalom van kevés kezekben.

Most örök tél takarója fedi a tájat,
Mit néhol megtör egy metrójárat,
Bennük szalad tova az iszonyat,
Amint egy halott ellenőr riogat...

Kérdezik honatyáink, hogy miért jön ritkán a gólya,
Mintha az helyes nemzetpolitika nélkül csak úgy fosna,
Kérdés nélkül pottyantaná a Kárpátok ölébe a gyerekeket,
S a mítikus jóisten adná a neveléshez szükséges fedezetet.

A válasz kevésbé biológiai természetű lesz,
Bár ha képviselő vagy, nehéz lesz megértened,
De ki csinálna direkt kis szavazót egy olyan rendszerbe,
Hol az oktatási keretet a vezetés már réges rég lenyelte...

Nem vagyok én termékenységi kormánybiztos,
Így a magyarkodásom is kevésbé izmos,
De abban majdnem biztos tudok lenni,
Hogy a CSOKot ehhez kevés lesz felvenni.

Szeretni Téged
Igazolvány nélkül elmenni a dürerbe
A rendszer ellen véletlenül tüntetve
Átszállások nélkül egy nyári napon
Azon a nagyon hangos ganz villamoson
Kürtőskalács-illatot érezve a levegőben
A kopott ablakon át merengően,
Ilyesmit érzek.

Szeretni Téged
A világgal kapcsolatos kulturális iszonyt
Felülíró folyamatos szerelmi viszonyt
Formai keretekbe öntő google naptár,
Ami emlékeztet rá, hogy keveset kaptál,
Kevesebbet, mint ami papíron járna,
Hisz tied kéne legyen e világ minden boldogsága,
Ilyesmit érzek.

Szeretni Téged
Az Ady kötet borítójába véletlenül
Rakott József Attila, a kéretlenül
Kedves múzsa meg nem írható,
Fel nem fejthető, mindig bíztató
Örök titka, hogy minden perc arany,
Hogy minden sor feléd szalad,
Ilyesmit érzek.

Szeretni Téged
Álmos péntek reggelen az ébredés
Utáni első gondolat, a tévedés,
Hogy ma még munkanap, de holnap
Szombat lesz, és majd rám szólhatsz,
Hogy ne siessek egyszer végre sehova,
Ma hiába vár minden ivócimbora,
Ilyesmit érzek.

Szeretni Téged
Egy elcsalt kameruni választás
Után csapott győzelmi virrasztás
Során a régi-új elnök mosolya
Mögötti elzárt, titkos, rozoga
Dobozka, mibe a titkot rakja,
Hogy hatalomban őt mi tartja,
Ilyesmit érzek.

Szeretni Téged
Az a süllyedő hajó, amire jegyet
Vennék akkor is, ha lehet,
Hogy hullámsírba száll, de veled,
Nevetve fogva vizes kezedet
A bárba mennénk még egy fröccsre,
Bár lenne idő még egy életnyi körre,
Ilyesmit érzek.

Szeretni Téged
Kakaóscsigában leledző mazsola,
Mert bár utálom, neki nincs hahota,
Magányosan ül a tészta közepében
Egy pékségnyi valóságtöredéken,
S ez eszembe juttatja a tényt,
Hogy milyen szerencsés vagyok én,
Ilyesmit érzek.

Szeretni Téged
Egy félbetört tábla csoki,
Amit pont a vendégek előtt hoz ki
A spájzból édesapád, s most illik elfelezni,
Pedig titokban akartad az egészet megenni,
De rájössz közben, hogy így nemesebb lettél,
S a fele is egy egészet ér,
Ilyesmit érzek.

Szeretni Téged
A fogorvost megelőző gondolat,
Hogy utána minden kis dolgodat
Mennyivel jobban fogod becsülni,
Csak oda be ne kelljen ülni,
De ha már muszáj és mégis fáj,
Egy órán belül elmúlik a szájviszály,
Ilyesmit érzek.

SzZs

A ház legyen újra tisztelt,
A képviselők újra társak,
S ne elvtársak, nertársak,
Kik a lopást elütik viccel.

Nem kérne sokat a polgár,
Csak némi nyugalmat végre,
Derűsen nézhessen az égre,
Meg hogy csinálhassa dolgát.

Gyomorgörcs helyett helyet,
Hangot, erőt, véleményt,
A jövőre szép reményt,
Az életre nézve kedvet.

Ennyi talán elég is lenne,
S a mindenkori kormány
Propagandáját nem tolná,
A lábamról máris levenne.

Biztos te is azon gondolkodtál reggel,
Hogy átutazók vagyunk az életben,
Úton az egykor hátraszegett fejjel
Visszanyilazó ősöktől méretben
Nem sokkal eltérő, de jellegében
Jövőbeli nemzethalál-szerű,
Kihűlő Napos messzeségben
Kárpát-medence alapterületű
Jövő felé.

Megérkezésünk késéssel terhes,
Hiszen mind mávval megyünk,
S a traumák keserűjével vemhes,
Súlyos nemzettudat is jön velünk.
Dohányzóba kértem, de kétlem,
Hogy minden füst dohányból ered,
Meg így nem csak az én vétkem,
Hogy nemzetileg egy világ feled,
S temet.

Röpke nyelvi-kulturális epizódunk
Gyümölcse gyorsan röviddé rohad,
Ezért hát pálinkán ringatózunk,
S így kevésbé kínos, hogy fosat,
Meghajt picit a vég előtti óra,
Mire még egy papot sem hívtak...
Minek? Az elmúlás konklúziója:
Kevesen reméltek, de sokan bíztak
A sorsban.

Megnyomta a sötétség
A leszállás-jelzőt,
De nem nyíltak ki ajtóim.

Így nőtt bennem kövérré
Az iszonyatos felhő,
Beáramlott lelkem hágóin.

Sűrű zápora töménnyé,
Borító kendője
Örökké tették kínjaim.

Mit vétett a Föld,
hogy komposztáló nyílt a Boráros téren?
Szimplán csak megdögölt,
Miközben savat hánytunk a tavaszi réten.

Láttam a villamosból,
Hogy virágládák vannak az aszfaltra rakva,
"Jövő generációknak" irgalomból,
Szépen sorban enyészetileg odab*szva.

Bedobtam egy üveget,
Fene tudja, valamiért a vegyesbe tettem,
Nyitottam egy jelentős üreget
A környezetvédelmi kortárs baletten.

Aztán azon tanakodtam,
Hogy a kutyasz*art is nejlonzacsizzuk,
S a fejem vakartam,
Hogy a levest ugyanabból vacsizzuk.

Mondjuk azok után,
Hogy a disznót a saját belébe rakjuk,
A recycling feliratot a kukán
Már tényleg inkább csak hagyjuk...

♫

XOXO, írta a gyerekem,
Mikor elvettem a telefont.
Azzal védekezett, hogy
XÓlásszabadság van.

A parabola kora-vén,
Ám fénykora idején
Háztetők zenitjén
Paradoxan fénylett.

Joviális körmosolya
Rozsdásra mosva
Sárgállik mostohán,
Jóformán egyedül.

Régi adások íze
Zümmög télen:
Jel már nincsen,
Sírja jel-telen.

Megemelte, de megreccsent benne a lelke. Nem bírta már az ilyen nehéz gondolatokat.
Egy ideje csak könnyűt emelt. Időjárást, bajnokok ligáját, gumicserét novemberben.
Nézte picit távolról. Gondolkodott, nekifusson-e újra. Persze csak lassan gondolta el,
sajgott még. Egyébként is hideg volt már a nyugati aluljárójában, didergett
a kékes színű keze meg a jeges szíve. Kedve sem volt ekkorát emelni.
Csak hát szembejött, mit volt mit tenni? Állt ott egy ideig. Mondanám,
hogy erőt gyűjtött, de mégis honnan tehette volna? Nem olvasott semmit három hónapja.
A száraz lélek meg könnyebben lesérül. Kevésbé reziliens - ezt a kifejezést
a céges továbbképzésen hallotta. Talán az egyetlen új szó, amit idén tanult.

Elkalandozott picit, de lehet, hogy most menni fog. Újra nekiveselkedett.
Mintha kialudtak volna egy pillanatra a mennyezeten a koszos búra alatti öreg neoncsövek.
Érezte, hogy bele is szédül… A fene vigye már, hát nem hagyhatja itt. Valamit
csinálnia kell, legalább cipelni egy picit. Összeszorította vacogó fogait,
vállán feljebb húzta a táskát, és behunyva a szemeit nekiveselkedett megint.
Undorodott tőle, meg félt is. Nem szerette ezt a gondolatot. De most érezte,
hogy sikerül, a lábai a rogyasztásból megemelkedtek, kiegyenesedett, kész!
Siker! Felemelte! Megvan! Súlyos, és ilyen magasan már tisztán látható,
egy pillanatnyi józanság az őrült világban. Megízlelte a győzelmet,
egy szempillantásnyi időre bátor lett.

Felbuzdulva magán odalépett, és egy kétszázast dobott a hajléktalan előtt
nyújtózó sáros kartonlapra. Megcsinálta. A kínzó gondolat súlya, a társadalmi
egyenlőtlenség tömege, az emberi sorsok, a tragédiák béklyói, mind a vállán voltak,
és egy kis időre meg tudta tartani. Talán jó embernek is érezte magát.
Aztán hideg kezeit ismét a meleg kabátzsebbe dugta, és sietett tovább, haza.
Észre sem vette, hogy a hajléktalan a pokróc alatt már múlt éjjel megfagyott.

Ne ítélkezzünk, mások is napokig kerülgették e gondolatot, mire
valaki mentőt hívott végre. Eddigre - csak hogy elszámoltatható maradjon
a gondolatmenet és transzparens a jövedelem - kereken háromezer-hatszáz forint
gyűlt össze. Mindez tizennyolc darab kétszáz forintos érmét jelentett -
ezekkel jól lemérhető, hogy a pesti polgárok ha adnak, nem aprózzák el:
a legnagyobb elérhető érmét választják.

A fiatal megélhetési mentős a fagyott lélek után a holmijait is összeszedte,
három kétszázast pedig az elhunythoz mellékelt, hiszen emlékezett
még a bölcsész szakról, hogy a révész nem dolgozik ingyen. A nyelve alá
mégsem tehette, így a nadrágzsebet választotta. Kellemetlen volt neki
a gondolat, hogy szegény már napok óta állhat a Styx partján, és valószínűleg
ott is kéreget, hátha valakivel szerencséje lesz. Vagy az alvilágban is van már Uber?
Lehet kártyával fizetni? Ki tudja?

Aztán riasztották őket, menniük kellett tovább. Nincs idő egy gyrosra.
Gázolás az Astorián, egy laptoptáskás fiatalember kabátzsebbe dugott kézzel
megbotlott és a busz alá esett. Egyesek szerint elkalandoztak a gondolatai.
Megpróbálta őket összefogni, de szerteszét futottak, és elterelődött a figyelme.
Bármelyikünkkel megtörténhet. Még nem biztos semmi, de súlyosak a sérülések,
valószínűleg számtalan gondolata eltört…

Mindeközben Kharón csak ült a víz partján, csendesen számolgatta a kétszázasokat,
gyönyörködött a bimetál kivitelben. Sokat inflálódott a forint,
de az obolosz még többet, így nemzetgazdasági megfontolásokból nem válogathatott.
Naponta frissítette a keresztárfolyamot és verset dúdolt magában:

Van-e zuhanás talaj nélkül,
Hol véget érhet végül,
Mihez képest esni,
Meg mit keresni,
Odalenn vár,
Ott már áll,
Ott zihál
a halál.

Ha vízből vízkő lesz,
Könnyből miért csipa?
Miért nem szemfika?
Javítható e nyelvhiba?

Köszönet a Pannon Profinak,
A Hungarikus Hősnek,
Az Unikumok Urának,
Cégünk Zoli Bácsijának.

Meséljen nekünk, Zoli bácsi,
Milyen az élet a csúcson?
Milyen a pálinka, ha bácsi?
Milyen a nőket szépnek látni?

Meséljen nekünk az élet császára,
Hogyan vitte a magyar virtust vásárra?
Hogyan exportálta az NDK-ba
Hol szőke, barna, vörös várta…

Milyen a Köki éjjel?
Milyen a csillagfényes folyóparton
Lesből támadó szopófantom?
Milyen szembeszállni ennyi veszéllyel?

Igaz az, hogy minden Zoli bácsi mögött
egy erős Zoli néni áll?
Igaz az, hogy kalandos napjaid ellenére
Ő sose kiabál?

Milyen volt a kapcsolás,
Soros vagy párhuzamos?
S a nudista pancsolás?
Parallel vagy váltogatott?

Bevallom őszintén, bámulatos,
Hogy így, negyvenen túl is
Megnyeri a munkaversenyt,
Mire Csaba is összerezzen…

Erősáramot érintéssel vizsgálni,
Csavarok ellen behajtó nélkül kiállni,
Emagrára reménytelen várni,
Női gyönyörök magaslatára hágni…

Hát igen…

Van mit tanulnunk tőled,
Hogy mennyi boldogság fakad belőled,
Mennyi Heineken és Unikum,
Mennyi germanische hungarikum…

Emlékszem, fasz nélkül mentünk baszni,
De Zoli Bácsi megmutatta,
Hogyan kell ilyenkor is embernek maradni,
Méltósággal, nevetve hadarni…

Hogyan kell, ha lehet,
S ha nem lehet, minek,
Kinek, hova szállítjuk,
Menet közben átírjuk,
Papíron másítjuk,
Csabával masnizzuk,
Egyszóval: kilogisztikázzuk.

Mutasd meg nekünk, hogyan lehet ennyi csapás között,
Mikor ennyi kollegina alattad gömbölyödött,
Mikor oly sok menet megszakadt,
Mikor a harisnyaszem felszaladt…
Mutasd meg nekünk, hogyan lehet öt egész esztendőt
Közöttünk kibírni, serkentők, ellenzők,
Versenyzők és jellemzők között
Ilyen tiszta derűvel megélni.

Köszönjük neked, hogy többet is adtál, mint kértük,
Köszönjük, hogy mondataid végét sokszor féltük,
Köszönjük, hogy velünk jöttél idáig,
Köszönjük, hogy megyünk tovább még sokáig.

Kegyetlen, édes élet,
Mit oly régóta élek,
De szeretlek téged!
Ne hagyj el, kérve kérlek!
Adj még időt, egy napot,
Egy utolsó nyertes lapot,
Egy szerelmes mondatot..
Valamit még kaphatok?
Cserébe bármit adhatok!
Csak mondd, hogy maradhatok.

Ismerek egy földet, messze túl a Rákos-patakon,
Túl az árpádon, túl az angyalföldi panelfalvakon,
De még a városkapun innen, egy belvárosi viccben
Ez már maga mordor, de nekünk ez az otthon.

E tájon laknak, s bizony nagyon akarnak
Székké lenni a keleti s olasz alkatrészek,
Szlovén, német és svájci szépészek,
Tervezők álmai, üléssel kapcsolatos vágyai...

Szekszárdi te drága, kicsi nícsek igaz álma,
Székvásárlók minden vágya, bizniszünknek melegágya,
Egy KKV-óceáni anyahajó, igazi kis ötletlasszó,
minek fedélzetén a vitorla s a jókedv is dagadó.

Hatan állnak őrt a kapukon, néha heten,
De az állandók száma ennek csak a fele,
És még e maréknyi embernek is van idege,
Hogy tíztől hatig mindenre legyen ideje.

Zsókáról mindenhol tudva levő, hogy kezeinek,
Füleinek száma igen sokra tehető, már-már
Polipként hálózza be az irodát s a gyártást,
Nála van az a bizonyos gordiuszi vágás.

Csaba, kinek mindig van még egy kérdése,
Folyamatosan próbálkozik, hogy megértse,
Megtudja, mitől lesz boldog a vevő,
Ezért szíveinek száma is legalább kettő.

Csaba, ha akarja, alkarja gond nélkül
a hibás menetbe csavarja, feszíti és csűri,
kérdés nélkül helyére küldi az imbuszt,
s az emagra nevére elénekel egy himnuszt.

Segédje és bátor társa, Zoli bácsi,
A naturista strandok állandó sztárja,
‘76 óta állócsillag kispest egén,
Talán tetkó is van valahol a testén.

Hogy a korátlagot és a mérleget javítsuk,
Sokszor a mélyvízbe fiatalok lelkét hajítjuk.
Így került közénk Fruzsina, KisKrisz s Attila,
Kik azóta sem értik, pályaválasztásukban hol a hiba...

Az angyalokat egy lángelme fogja össze,
Kinek mindig van egy ötlete a közösbe,
Ki elhozta nekünk Zala minden kincsét,
Ki folyton levetkőzi a számvitel bilincsét.

Ő Mária, mindannyiunk anyukája,
A pesti utcák női Niki Laudája,
Ki ezüst villámmal suhan a következő címre,
S mindig készen áll a tuti bizniszre.

A szexárdi melletti így, jutalék plusz fixxel,
Valamiért egyetlen értékesítő sem ikszelt,
De mit nekünk a munkaerőpiaci valóság,
Az éves cél így is megvan, hiába a válság.

Aztán történt valami, Gábor és Ferenc
Megjelent hirtelen és vásárlókat terel,
Egyre csak hajt a szörny szájába,
Belekezdve az értékesítési hajrába!

Kockás terítő mellett hét pici törpe,
Tűkön ülve törekedve, hogy a zsírosból
S a padlizsánosból is sok jusson a kenyérre,
Így érkeznek minden délben az ebédre.

Ilyen kis asztalt ennyi embernek, ha éhesek,
Körülülni akkor is kortárs művészet,
S ilyen kis távokon miért is lenne csoda,
Ha Gréta villája áttéved a szomszéd lakodalomba…

Ez vagy nekünk, szerzetesek eledele,
Ebédkor az asztalon két kínai minden kincse,
Löncsből csent csirkefőzelék, nevető csemege,
Zsókának csípős, nekünk csak had’egye.

Menedéke s vidéke ez minden édességnek,
Igazi cukros vérmérgezés képessége,
De jól tudjuk mind, lehet az bármi,
Az biztos, hogy az ebédet le kell zárni.

Itt lakik a híres gép, mi áramot kér enni,
S cserébe - ha a szelep éppen szeret -,
Forró kávéval olajozza Csaba napjait,
Elhozva venezuela aranyló kávébabjait.

Egy titok van csupán: csavarni tilos,
Mert a gomb csak akkor piros,
Ha a pörkölés erőssége alacsony,
Mint magashegyi környezetben a Badacsony.

A marketingosztály létszáma eközben kettő,
Hétfőnként arckifejezésük borzasztó, rettentő,
Hogy az értekezleten miket nem kérnek tőlük,
Hogy a termékoldalt apróbetűkkel tömjük?

Itt a mese vége, fuss el véle, csak kérünk,
A próbaszéket hozd vissza nékünk.

Mikor a valóság árnyéka
A sörszerzés szándéka
Közben manifesztálódik,
S világom megrázkódik,
Mert egy insta profil
Csak képernyő-mobil,
Mögöttes lénye viszont
Szívembe szúrja a szigonyt.

A villamosnak hamar fékeznie kellett,
rövid volt a pálya futása.

Egyszerhasználatos étel.

Törtek már rímek
Kevesebb soron is.

Gyerekkori pálinkasérelem.

Nem értettek szót,
hisz a gyermeke volt;
nem lehettek egy generáció.

Kell neki egy kölcsön,
Hogy szabadon költsön.

(vers egy képhez)

Hajnal, köd, álmos pillantás,
Első kávéig tartó virrasztás,
Tompa karcolások az égen,
Ráncok egy elmosott képen.

Szorosan sorakozó lapok
Összeérnek teljes testükkel,
A kötészeti munka alapos,
Lenyűgöznek rendjükkel.

SzP

Írj bele egy versbe,
S azt is, hogy beleírtál,
Így benne leszek akkor is,
Ha soromat kihúznád.

Lírai incepcióm teljes,
Ha rám épül a gondolat,
S logikai csellel megoldom
Minden létezési gondomat.

Milyen boldog vagyunk,
Pedig üres a megálló,
Hol lelkem hagytuk én,
Éjnek szerelmes éjjelén.

Milyen jó itt neked
Magányomban velem,
Egyedül látsz fejembe,
Magad nézel velembe.

Elég lesz egy jegy is,
Ha jönne a busz,
Hisz csak a testnek kell,
Te meg nem is létezel.

Ha feladod, feladom,
S közös lesz a győzelem,
Nem nézi majd senki,
Miért üres két kezem.

Azonnali felmondással
Esünk egymásba,
Izzadt várakozással,
Hazudva a világnak.

Hallgass velem,
S veled hallgatok,
Nem tudja majd senki,
Milyen boldog vagyok.

Feléd járok véletlen,
Miattad,
Élem életem nélküled,
Mialatt,
Szívem vérzik szüntelen,
Kiapad,
Buta magányban lelkem
Megszakad.

Oly rettenet vette meg
Szívembe jegyét,
Mely akadálytalan haladhat
Határokon átal,
Mely lelkedbe lopózik
A sóvárgó vággyal...

Tárgya lepelbe takarja
A kies tájat,
S felsejlik egy hófehér
karácsony,
Mire annyit vártál eddig,
Barátom.

De jajj! Akusztikailag
nagy a baj,
Kibukik a zsákból hamar
A szögecske,
Mert e lidércben nem szerepel
Mörájá Keri dal!

Ha hó,
há hó.

A bor a boldogabb idők jele:
Talán jövőre is lesz pinceje.

A must a most művészete:
Zavaros kortyok kísérlete.

A mazsola? Azonnal habzsolja,
Fonnyadt állapotát majszolja.

Nyersen csak a tolvaj eszi,
Így a produktumot fenyegeti.

A peronoszpóra vegetáriánus,
Csak a levélre megy, humánus.

A szarka meg mohó, fürtöt tép,
Puskával lövik szegényke belét.

Ködkalap karimája öleli a Napot,
Szürke selyemmel vonja fényét,
Szelíd szóval rejti vakító élét,
Álmos arcodra tompán ragyog.

Hosszan nyújtózik körutad sínjein,
Futni hagyva monoton remegést,
Szemedbe omló hajad tengerét,
Játszik izzó szálainak fürtjein.

Hideg csalta csepp szemed szélén,
Abban törik valóságom szilánkokra,
Darabjai emlékeztetnek hiányodra.
Ködkalap rejti álszent, borús békém.

SzZs

Leárazott holdnaptár, ennyi,
Ez vagyunk az égen, fogyó-
Eszközök a Pirexben. Mennyi?
Ötszáz. Tavalyi. Az komoly,
Végülis a konyhában kitenni,
Oda jó lesz, szöggel, fogod?
Fogom! Aztán alatta enni,
Meg belédszeretve lenni...

Minek vettük meg? Minek,
Te bolond, amiért téged is,
Amiért mindent elhiszek,
Amiért finom volt a tejberizs,
Ami felülről telihold alakú,
Kakaókráterekkel, igenis,
Régen tényleg imádtalak,
A régen meg örökre ittmaradt.

Volt ennek is fényes oldala,
Mindig csak azt láttuk,
Mint az Abbának jó dala,
A sötétet meg nem vártuk,
Váláskor persze "add oda"
Akartad a Holdat, ástuk
A lövészárkot a naptár alatt,
Szerettelek a konyhaasztalon

Hanyatt.

acg

♫

Ha az eső az égnek vére,
Így festve a felhőket kékre,
Vajon meleg nyári napokon
Ezért vörös a horizont?

Persze...
Van vidéken is maradásom,
De a pestbudai kis lakásom
Vacka minden gondolatnak,
Odva minden kis vacaknak,
Mik életemet szegélyezik,
Napjaimat megbélyegzik.

Nade...
Mi lenne nélkülem a várnak,
Ahol este várnak, falával,
Min végig szoktam sétálni,
S szemlét tartok a téglák
Repedésnél szétvált sorain,
Ismerős barátok málló arcain.

Gondolom...
Ez egyenlőtlen viszony,
Hisz bár én szomjazom, iszom
A város minden pillanatát,
Folyton izzik kinn a határ,
Hol ha földbe tennének,
A dolgok továbbmennének.

Történelmi pillanat,
Amikor a hármas pótló
Találkozik az egyes pótlóval,
S a sofőrök mintegy pótlólag
Vicsorgó fogsort villantanak.

Hisz eldöntetlen kérdés,
hogy a csúnya nézés
Eldönti-e egyszer,
Kié a Bajcsi sarka,
Ha belóg a busz farka.

Én nem foglalok állást,
Mert olyan ez a helyzet,
Mint gyros után a hányás:
Minimum nagyon vegyes,
És senkihez sem kegyes.

Jászai Mari tér
Margit sziget
Budai hídfő
Ködös kedd
Szertelen szerda
Csúnya csütörtök
Érett padlizsán
Egy zsák krumpli
Köteg újhagyma
Ne hagyj magamra
Ne vedd magadra
Szárítóról ing
Helyi érdekű vasút
Bőgő szarvas
Csinos cselló
Olasz limoncello
Nyári limonádé

Itt van az ősz, itt van újra,
Jolán esőkabátért nyúlna,
De jajj! Kiszakadt a teteje,
Vizes lesz testének fedele.

Itt van az ősz, itt van újra,
Forrón jó a májashurka,
Hideg ellen rakva a belekbe,
Raktározva keményebb telekre.

A zakuszka finom étel,
Melynek a belekbe érve
Gázként kell szabadulnia,
Ebből lesz a’z akusztika.

Fiatal férfiak karjukon órákkal
Könyökölnek az asztalnál órákat,
Lássa mindenki, mit tudnak venni,
Mit lehet a bevételből megengedni.

Öreg férfiak arcukon ráncokkal,
szemükben örökre elmúlt álmokkal
Mesélnek egymásnak hőstetteket,
Miket soha senki el sem követett.

Karórák könyökölnek egész este
A végtelenül kattogó időbe veszve
Várva az éjfélt, egészet forogva
Újabb időszámításba csorogva.

Könyökök támasztják serényen
A férfiakat és a karórákat merészen,
Hátha beverik őket még ma este,
Mint a feleseket, lásd Krisztus teste.

Nők is vannak, persze,
Kifestve, szépen elcipelve,
Ők is részei a mértéknek,
Meg mutatói az érzésnek,
Hogy kinek mit sikerült,
Most mindenkinek kiderül,
Ki volt hajlandó az igenre,
A zeniten a tinderbe
Ki húzta jobbra véletlen,
Ki lett a hiba egy életre.

A táncnál aztán mindenki állat,
És ha néha váll éri a vállat,
És valaki egy másikat hánytat,
De nem számít, élünk a mának,
Nem keresünk örökre társat,
Ki ott lesz velünk másnap.

Ugyan a törököknek nem volt csele,
A királyon kifogott a természet Csele.
A magyar hadnak nagyon odacsaptak,
Lajos meg nem volt oxigénben gazdag.
Patakban úszni egyébként is butaság,
Persze nem tudta ezt a jagelló uraság…
Szerette a protokollt, s a hullamerevség
Ennek részét képező udvari kötelesség.

♫

A kilencven percig egyazon
Gyepen játszott mérkőzés
Inkább csak egy évődés,
Hisz nem halad semerre.
Térbeli képtelenség lenne
Elvinni gyalogosan mondjuk
A csodálatos városba, Egerbe.

Kivettek most négyet,
Köszi, hogy kérded,
Megvagyok egyébként,
Alig volt nehézség,
Csak sokan laktak,
Kifelé nőni akartak,
Így bár bölcsek voltak,
Tovább nem maradtak,
Azaz extractio dentis,
Mintegyik ment is.
Most várom a fogtündért,
Eladom őket ezüstért.

Az abszolútértéked olyan magas
a szívemben, hogy elnézem neked,
Ha helyiértéked nem is sok akad,
Bár jobb lenne egy NER villa veled.

Többet érsz nekem nemesfémnél,
megmondtam már ezerszer,
Bár ha egy jachton heverésznél,
Boldogabban ruháználak nevemmel.

Az életben küzdeni nem szégyen,
Bár te kiestél a kalapból korán,
Így fájó szívvel viszlek oltárhoz kézen,
Egyedül csupán buta szívem okán.

Azért majd bemutatlak ennek-annak,
Elvégre ez egy nyitott rendszer,
Hátha egy partin még akadnak
Hűbérurak, kiknek szintén tetszel.

FN

Nem tudlak követni oda,
Ahová nem is megyünk.

De cipelem a poggyászod.
Mert minden nap elvárod.

Csak tudom, hogy ha se te,
Se én, akkor nincs mese.

A vers értékének nettója
A felolvasás során a tempója
A szórakoztató lendületnek,
A magával ragadó hevületnek
Élvezete.

Ám a bruttót csak az látja,
Ki a születésnél várja,
Bábaként asszisztálja
A gondolat erejét, velejét
Látja.

A poéta a toronyból aláveti,
Magát egy életre őrültté teszi,
Feláldozza önnön lelkét,
Átadja hús-vér testét
Az alkotásnak.

Kontraposzt a helyzet,
Mert a végeredmény teljes,
De a mű megrokkantja
Anyját, elszürkíti apját,
Önző.

Generációs probléma,
Gondolom majd elmondja
Az elemző, hogy jellemző,
Hogy ez az író csellengő
Rab.

Jól reagált a kezelésre, voltak
Még szép napok, aztán holtan
Esett össze a boltban, váratlan
Komplikációk között, sápadtan.

Az irodalmi művek, úgy tűnik,
Átmeneti javulás, de ha bűzlik
A beteg agya a káros ingerektől,
Rosszul lesz a mindennapi jelektől.

Mondták neki, hogy ne nézzen
Tévét, inkább könyvet kézen,
Használtan szerezzen, forgassa,
Betűit reggel s este nyalogassa.

Az invazív beavatkozás végső,
Szélső eset, de ha már késő,
Majd lehet, hogy operálás lesz,
Ha az esti Opera sem segített.

Tény, hogy ma már orvosi csoda,
Ha keservesen sikerül eljutni oda,
Hogy megmenekül a szépérzék,
S meglátja saját élete mélységét.

Sajnos páciensünk lírai lelke,
Miként prózai fele messze
Elszállt, de legalább lesz ott hely
Hol csoroghat a proli csermely.

Miféle karom táncol a marok körül,
Miben maroknyi jókedv csücsül,
S ki dönti el, ökölbe szorul-e ma,
Vagy vidám lesz a gondolati séma?

S ha folytogat, ha önmagad oltogat,
Minden kirakatba csak fekete foltokat,
Tátongó ürességet helyez, vajon
Mi lendít át az átmeneti elmebajon?

Ne haragudj, ez úgy indult, hogy
Lesz válaszom is neked, úgyhogy,
Inkább befejezem, mielőtt lefejezem
A péntek esti hideg humortetemem.

Jó lenne már valaki lelkében
állig merülve egészen estig
Vállra venni gondját s baját,
Közelről számolni számtalan
Haját.

Minden tincs lenne egy gond,
Mit felold egy mondatvégi pont,
Gondolat, mit szellő remegtet,
Valódi könnycseppje mélykék
Szemednek.

Távoli csillag, úgy ragyogna,
Dalolna egy verset az éjbe,
Meg sem várnám a végét,
Mondatodnak igaz mélyét,
Nézném.

Benne lenne e lap minden
Sora, oka bús sóhajodnak,
S te ettől mosolyra gyúlnál,
Szíveddel magadhoz húznál,
Nyúznál.

Lefejtenéd a héjakat, a búrát,
A csomagolás bordó blúzát
Ledobnád a földre velem együtt,
Ahogy gondolatban mertük,
Tettük.

Persze te nem vagy, vagy
Ha vagy, gondtalan vagy,
Így magadban is jól elvagy,
Érsz, mint palackban párlat,
Várat.

Egymás erkölcsi talapzatán állva
Tapossuk mindannyian a másikat,
Felfelé beszélünk, de lefelé hányva
Születik a társadalmi vádirat.

Senki sem szól bele, de közben
Summázza tömör véleményét,
Hiába a csendesek vannak többen,
A hangos futtatja saját érvelését.

Ha lehet egy megjegyzésem:
Aki legalul áll, meg ne hallja,
Hogy valaki írja egy versében:
Forró vizet a kopaszra!

Sötét lépcsőházak mélyén
Gyönyörködve az ég kékjén
Hiányod hullik szemembe,
Alakod kúszik lelkembe.

Ruhámat foltként itatják
Emléked cseppjei, s vitatják,
Hogy valaha is léteztél-e?
Nincs lelkemnek mentsége.

Nincsen, hisz oly rég volt,
Hogy a valóság kifolyt,
Tócsa lett az udvar közepén,
S te benne álltál, meg én.

Régen, s amilyen kevés,
A fény, nem csoda a tévedés,
Mindennapos a kétkedés,
A nyomasztó őrület-térnyerés.

Bizonyosságot hol kapok?
Némák a bölcs papok,
Üresek a vizes lapok,
Örökre itt maradok.

Vörös fürtjeidben is elveszhettem volna,
Lenne rá okom, ezernél is sokkal több,
De ami szíved felé lökött, nem színek dolga,
Az nem látszik, az ott lapul a sorok között.

Hogy nem lehet elmondani, leírhatatlan,
Az nem mentség lelkem gyávaságára,
Tollam árvaságára, csak marasztal
Éjszakám magányos holdvilágába.

Oly forró az érzés, elpusztul a jégvirág,
Nem maradnak betűk a leheletben,
Pedig pont most telhetetlen, sötét világ
Nyújtózik, növekszik nélküled lelkemben.

Tudom, s ezért fáj annyira újra meg újra,
Burkolóznál velem e sötétbe szívesen
Kérdés nélkül, mint múzsa s az ő útja,
Elkárhoznál velem a pokolra, kedvesem.

SzZs

Vádló tekintetünk átnéz a bokor felett,
Miről annyi tüske mar lelkünk húsába,
Hiába fekszik előttünk a komor lelet,
Mitől szenvedésünk nyúlik túlzásba.

BB

Börtönöm fala komfort,
Cellám pedig a zóna,
Kint Akhilleusz tombol,
Én meg vagyok Trója.

Börtönöm fala komfort,
Cellám pedig a zóna,
Rég kilépve jó volt,
Sokszor álmodok róla.

Börtönöm fala komfort,
Cellám pedig a zóna,
Kint a földön borfolt,
Idebenn semmi móka.

Börtönöm fala komfort,
Cellám pedig a zóna,
Az elmúlás úgy horkol,
Mikor éjfélt üt az óra.

Börtönöm fala komfort,
Cellám pedig a zóna,
Valaki rólam posztolt,
Bár ne tudnék róla.

Börtönöm fala komfort,
Cellám pedig a zóna,
A pergő idő roncsol,
Életem hosszú kóma.

Börtönöm fala komfort,
Cellám pedig a zóna,
Én vagyok begombolt
Magányom lakója.

FJ

Mi maradt belőled emberileg,
Mikor úgy döntöttél szellemileg,
Hogy nívósabb lenne a ráció,
Mint "apádat látni jó"?

édesapának

Van-e zuhanás talaj nélkül,
Hol véget érhet végül,
Mihez képest esni,
Meg mit keresni,
Odalenn vár,
Ott már áll,
Ott zihál
a halál.

Ő mindig jön utánam, mű-velem,
Néha már igazi is lehet-ne-kem.

KD

Lankadt alkonyattal hullott alá a tűzgolyó az égből,
Holdbéli, kies tájat varázsolva a magyar vidékből,
Midőn a tikkadt szöcskenyájak porán lépdelve
János vitéz is csak tátott szájjal képedve
Nézte, látta s már talán kapizsgálta,
Hogy e versnek minden sora,
Mint fölös éltünk hossza,
Egyre csak rövidebb,
Mint szelep-tömített,
Frissen darált, őrölt
Szemes kávé,
6:20, koffein,
Unicum.

Piac,
Lehel tér,
Hajnali rohanás,
Aszfalton koppanás,
Reggeli, álmos sietség,
Emhárom pótló a nyugatinál
A csöves még vagy már részegen,
indulattal, mégis félszegen odakiált,
Hogy dögölj meg nyugodtan; te nevetsz
Hisz halott vagy, akár csak ő, akármit ehetsz,
Vagy inkább ihatsz, egy rakétát, ha már ma már
Úgysem vezetsz. Véges cseppekben hullik az eső,
Erről eszedbe jut, hogy már Arany János sem menő.

♫

A hol és a teg már napok lettek,
Hát szegény mák mit vétettek?
Hárman, tegnap, manap, holnap,
Lennének egy rövidtávú korszak,
Mi folyton velünk mozog időben,
Miből talán e történet is kinőhet,
És elmondhatja: igaztalan az élet,
Mert a mát mindig csak holnap éled.

Nehezek a fellegek, mialatt emberfelhők nyögik az életet,
S tört szárnyán a képzelet aláhullva nyomorultan kéreget,
Könyörög még egy forintért, hogy megpróbálja a kék eget,
A meleg napot s a réteket visszafesteni, vissza a szépeket.

De a szénszürke falak, miket felhúzott az öreg vasakarat,
A végtelen alagutak, mikbe önként beleveted magadat,
A városnak minden korlátja, hídnak látszó sovány bordája
Mély börtönbe tesznek, sötét zónája lesznek a rettenetnek.

Beszippantott a gomolygó őrület, a divatos kortünet,
Urbánus vegetálás meg betonból épített környezet...
Atyám, micsoda nézet az, hogy az embernek jó lehet,
Komfortos és élhető e borzasztó lélek-temető terep.

Azt áruld el csak nekem, hogy ha utálod a bűzét,
Nem kívánod soha, miért ránt vissza mindig oda,
Honnan elindultál: egy apró, város alatti kis szoba...
Ez lenne sorsod mozgatója s születésed oka?

A tömegek ordítása napról napra hangosabb,
Mégis minden szájjal egyre halkabb s zajosabb:
Júdást kiáltják, de Jézus kerül végül a keresztre,
Te vagy a következő, kit utána küldenek nevetve.

Lelépni késő volt már tegnap is, hisz életed van,
Egy feledhető, aligha menthető kis rendszerhiba,
Mihez úgy ragaszkodsz, mintha csak az lennél,
Mit a városban a szürke falak közt eddig elértél...

Nincs köztünk semmilyen viszony,
Innen fakad az a bizonyos iszony,
Ami ha rád mosolygok a buszon,
Kiváltja a "mit akar ez a fazon"
Fancsali mimikát azon az arcon,
Amit amúgy bármelyik hajnalon
Csókolnék szívesen, ha ismernél…
Így persze marad a mímelés
Meg a félre nézés, marad a kérdés,
Hogy hol van érzelmi továbbképzés,
Ami segítene rajtad, legalább picit,
Hogy holnap szeressél egy kicsit.

Ma beszélgettem Velem,
S mondtam is nekem:
Többen lakunk e testben,
S ez így, orvosi esetben:
Tudathasadás.

Mikor minden este iszok,
És már menni alig bírok,
Az orvosom csak riogat,
Hogy majd szikével nyitogat:
Májkárosodás.

Az is érinti az egészségem,
Hogy nincsen még feleségem.
Sokszor vagyok emiatt zabos,
Ezért lesz majd ügyes bajos:
A szaporodás.

Kérdésedet köszönöm:
Kezeimen szép a köröm.
Én a kalciumra kényes?
Bundám mindenhol fényes!
Nagykorúsodás.

Egy szónak is száz a vége:
Egy mai gyerek mit remélne?
Talán megélem a hetvenet,
S lesz valaki, aki eltemet...
Kukacosodás.

Kikéredzkedett belőlem a gondolat,
Hogy én oldjam meg minden gondodat,
Mit az életed élése a jövőben okozhat:
Így lettem neked boldogsági okozat.

BK

Nem új kor ez, olyan, mint a régi,
Csak az új nemzedék, ki magának a régit kikéri.
Kikéri és felhajtja egyben, velem egyetemben,
Én meg fejet hajtok és helyeslek, minden tekintetben.

Voltam utolsó, ki az első metróval ment haza,
Meg első is, ki az utolsóval tűnt tova.
Tettem volna, de tőlem nem követelt a haza,
Így múltak a gyermekévek, kérdezem én: hova?

Együtt érkeztünk meg a régen volt jövő-valóba,
Ugyanúgy szorítja kezünket ez az ócska karóra.
Szorít, és minden kattanással emlékeztet arra,
Hogy zsúfolt már ez a modernkori álomtanya.

Mély fájdalommal tudatom,
Hogy meghasadt a tudatom.
Egyik fele teszi, amit kérsz,
Másik lázad, s szembenéz...
Nem lép sehová, hisz szeret,
Szerelemmel tele szenved.
Szenved, de nem halhat meg,
Hangját egyedül Te hallod meg.

BB

A forma,
Mit e vers hordoz, tán éppoly
Otromba,
Mint a gomba,
Mely a rönk szélén oldalaz.
De a gomba se nem állat, se nem növény,
Éppoly számkivetett,
Mint a torz sorok, a be nem fejezett költemény,
Verseskötetek,
Mik halva születtek, s csak arra volnának jók,
Hogy oldalukon élhessen egy pöffeteg.
Döbbenet,
Hogy egyetlen elvétett
szótagból
Micsoda fergeteg
Támadhat az akadémián,
Hol számon tartják a katedrán,
Ki mit kiált egy
vitán.
E vihar,
Mely a legjobb hajóba is lyukat mar,
Kikezdi az idegeid hamar,
De ne állj be a sorba,
Inkább rosszalkodva
Foglald el a pulpitust,
Szórjál szét pár unortodox tudományos bacilust,
Kergess az őrületbe megannyi kritikust,
Mert ha a fejük már lila,
Te leszel a négyzetben a
pipa.

Vállalnád-e az utat akkor is,
Ha tudnád, hogy a végén,
A távoli célt elérvén
Más leszel?

Elindulnál-e akkor is,
Ha sejtenéd, hogy a tudás,
A holtig tartó tanulás után
Elveszel?

Belevágnál-e akkor is,
Ha most figyelmeztetnélek:
Nem így képzelted magad vénnek,
Életem.

A gyümölcs, mit ma leszakítasz,
Mi lelked táplálja lelkesen,
Megmérgezi ifjú éned,
Édesem.

Mégis a szenvedést áhítod,
Hisz csak a változásban élhetsz,
Megnyugvást így remélhetsz,
Kedvesem.

KD

Ha éppen nincs mit mondanod,
Vagy ha nincsen önálló gondolatod,
Ha nem láttál árva kismacskákat,
És nem fotóztál drága verdákat,
Ha senki sem káromkodott a buszon,
Ha nem volt kacsa a városligeti tavon,
Ha katasztrófamentes volt a napod,
Nem lopták el mobilod, laptopod,
Ha nem ült veled szemben a HÉV-en
Életed szerelme egy lehányt széken,
Nem láttál a trolin helyfoglaló prolit,
Ki a földre szórja a szotyit,
Ha nem találtál jegyet, bérletet,
Ma nem törted el mindkét kezed,
Ha nem keresel szexért albérletet,
És nem akarod befejezni az életed,
Ha csak szakdogádhoz kell, ki segít,
Ha te vagy a következő, kit a tanár behív,
Ha van egy tucat turista-fotód,
Vagy ha menő a facebook-borítod,
Ha részegen azt hiszed, vicces vagy,
Meg hogy a pia belőled jófejet farag,
Mikor a plafon nem elég érdekes,
Mikor a pofon váratlanul méretes,
Ha gusztustalan bogarat találtál,
Ha nincs kaja, de zabálnál,

Mikor nincs a gépen gyerekzár,
Ha a szomszéd kölkére vigyáznál,
Ha a haveroddal csak unalomból dugnál,
(9 hónap múlva büszke kismama volnál)
Ha pizza helyett rántotthúst hoztak,
Ha a Himnusz szerinted a Szózat,
Netán van egy netadós mémed,
Vagy esténként a hörcsögöd keféled,
Mikor először egyedül maradsz,
Mikor a haverod egy buliban malac,
Mikor a Google a legjobb barátod,
És még őt is Photoshoppal kreálod,
Ha van egy ötperces kérdőived,
Ha muszáj a ciciket kitenned,
Ha telóval lőtted életed képét,
De rosszul viseled a kritika élét,
Ha hallottál egy ezeréves viccet,
Ha rajzoltál a Deákon egy skiccet,
Ha hányinger kerülget az aluljáróban,
Mert fekália van a mocskos szádban,
Ha a szüleid nem tanítottak meg viselkedni
És van pofád az idősebbel incselkedni,
Ha a feleselés neked menő,
Ha a második neved Jenő,
Ha te vagy a jeti,
Ki a vadászt falra keni,

Ha téged vágott meg ma az ellenőr,
Mert a blicceléstől leszel nagymenő,
Ha a kenyeredben kulcsot találtál
És ha erre érdemi kommenteket vártál,
Ha nem is pesten hallottad,
De magadban tartani nem bírtad,
Ha a metró kigyulladt alattad,
De páran még így is a KÖKI-ig maradtak,
Ha a futáron leánykérés van,
De a késéstől a kukid kivan,
Ha a bubit a Dunába dobták,
Vagy ha éppen kihalásszák,
Ha sör-bor-pálinka feszivál,
(A megfelelőt húzd alá)
Keretében éppen lehúznak,
Ha a NAV-osok nyúznak,
Mikor a mozgólépcsőn valaki balra áll,
Mikor ezt a valakit udvariasan felb@sznád,
Ha romlott volt a sajt a Tescoban,
S ha mégis az ízlett a legjobban,
Szóval ha a hallgatásod aranyat érne,
De ezt Te magad sem veszed észre,
Akkor mindenképpen maradj csendben,
Vagy távozz innen katonás rendben,
Hisz sajád falad örömmel várja,
Hogy valaki ezekkel kidekorálja.

Jelen levéltöredékekben egy céges csapatépítő esemény külsősök számára
nyitott/zárt voltának vitájába kapcsolódnak bele a magyar történelem nagyjai.
A két iroda közötti "barátságos" meccs tétje az egyetlen működő kávégép volt.

II. Rákóczi Ferenc
erdélyi fejedelem, szabadúszó szabadságharcos
és léggitár-európa-bajnok 1708-ban és 1711-ben:

Amidőn 1703-ban nemesi talpalatom e szent haza földjét újra megérinté, s Esze Tamás
elébem sieté amazon 200 messzire de nagyon szagló verbunkos parasztjával,
már akkor sejtettem, hogy ebből egyszer baj lesz (more). Azon egyetemben
pennát s tintát ragadván a császári udvarba levelet menesztettem, hogy a magyar
egyszentaranyszínűferdekesztes korona kérdését rendezzük ama igazságos
bówling-párbaly keretében, hol I. Lipót német-római fenséges császár,
minden csatolt és linkelt oszták és magyar örökös tartományoknak gazdája,
német király, magyar és cseh király, VI. Lipót néven Ausztria uralkodó főhercege
és horvát bán, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Schmitt
Pál-díjas veretes díszdoktora kiáll velem, potens Rákóczi-örökössel
ama francia kegyeltek döntőbíráskodása mellett, kik XIV. Lajosnak hála
szerény kis birodalomellenes felkelésünket vannak oly szívesek pénzzel
és X-szárnyúakkal támogatni (ha már a javunkra összetarhált személyi-jövedelem-adó
1%-okat a bécsi kincstár igaztalan és szószegő módon visszatartja).
Vita köztünk e kérdésben az uralkodóval csupán és csakis abban állott,
hogy e nemes napon, mikor országaink sorsa gurításainkban végleg megpecsételődik,
jelen lehessenek-e feleségeink, avagy - s e felé hajlott a bécsi udvar - ne.
Habár Lipót kiállt az asszonynép parfümkoszorújának jótékony hatásai mellett
(ezzel mintegy jelezvén s az orrom alá dörgölvén, hogy a labancok havonta
akár egyszer is fürdenek, míg mi, kurucok csak húsvét másnapján, és csak szökőévekben),
kancellárja kardoskodott amellett, hogy a csacsogás s fecsegés elkerülése
újabb államellenes cselekedetek csírájában való elfojtásának úri
és szükséges módja lehet. Midőn a kérdésben dűlőre nem jutottunk,
hat évnyi levélváltással és két pestisjárvánnyal amarrébb még folyik
nemzetünk szent harca a szabadságért. Itt is üzenem minden tábornokomnak,
de kiváltképp annak a nyúlszívű Bercsényinek, hogy harcunk a halálig
vagy a kávégépig tart!

Petőfi Sándor
aki a gimnazisták egy kimutathatóan nagy
százaléka szerint az ország miniszterelnöke
és első rappere is volt egyben:

Mit nekem a Kárpátoknak dús-cirádás bércei,
Mikor az Alföldön golyót gurítani ama kései,
Borgőzős órán most végre együtt mehetünk,
Mikor héjanász az avaron együtt lehetünk?

Júliám, kinek annyi verset hamisan címeztem,
Mert igazából húgodat szeretve vétkeztem,
Most el akarnak tőled szakítani örökre,
Mint bowling-meccset, felosztani körökre...

Anyám tyúkjára esküszöm, esküszöm,
hogy én innen ma hozzád megszüköm,
Mert ha veled nem mehetek a Pólusba,
Zúgják inkább halálom nemzeti kórusba!

Erősebb a láncnál a kard, ha golyóbis,
Nagyokat nyög a gálya alatt a folyó is,
Mi bánatomnak lesz végtelen medre,
Ha a szexárdit látom győzni a táblára meredve...

Görgei Artúr
a feldunai hadseregtest rangidős tisztje, hobbitábornok,
szabadságharcos, szenvedélyes bélyeggyűjtő:

Felsőbbségi s elsőbbségi táviratban adom tudtára e nemzet megmaradt vezetőinek, s őket
körszakállával melegen körülölelő Kossuth apánknak, hogy a helyzet válságos,
s ekkora túlerővel tovább már nem bírunk. Harmadnapja is annak, hogy Piripócspuszta alatt
a szexárdi labanc csapatokkal megütközve súlyos veszteségeket szenvedtünk:
Nagy és Király gurításait a jobb szárny nem állhatta, s már a csata első órájában
lekaszabolták mind a lovakat és embereket. Középen a mozsarakkal támogatott gyalogság
délóráig még csak tartotta a vonalakat, de midőn a nap átfordult zenitjén,
a láb közül gurító Nietschné segédcsapataival áttört és véres tarolást vitt véghez.
Utolsó reménységünk a bal szárnyban leledzett, ám a körömszakadtáig rohamokkal
minket sújtó Örzsébet-zászlós háromra ezt az alakulatot is futásra bírta. Túlélő
alig maradt, nehezen vallhatnám meg, hogy egy kilónál több aranyfogat sikerült
összeszednünk az esti órákra a lelkesedésünkkel együtt kihűlő testekből. Esküm ellenére
úgy látom, a helyzet világos: feltétel nélkül le kell tennünk fegyvereinket, s a császári
szexárdi csapatoknál életünkért, kegyelemért és kávéért esedezve kell térdre borulnunk...

Arany János
kinek egy fél betűje is aranyat ért, a Margit-szigeten három
állandó bejelentett lakcímmel rendelkező magyar közül az egyik se:

Lankadt alkonyattal hullott alá a tűzgolyó az égből,
Holdbéli, kies tájat varázsolva a magyar vidékből,
Midőn a tikkadt szöcskenyájak porán lépdelve
János vitéz is csak tátott szájjal képedve
Nézte, látta s már talán kapizsgálta,
Hogy e versnek minden sora,
Mint fölös éltünk hossza,
Egyre csak rövidebb,
Mint szelep tömített,
Frissen darált, őrölt
Szemes kávé,
6:20, koffein,
Unicum.

gróf Bethlen István
1921 és 1931 között Magyarország miniszterelnöke,
a róla elnevezett korszak névadója, konyhatündér:

Én szeretném elmondani, hogy egyetértek azokkal, akik egyetértenek,
de egyetértésemről biztosítom azokat is, akik esetleg eddig nem értettek volna egyet.
Teljes mértékben megértem és azonosulok azokkal, akik fentebb, oda-vissza,
de nem ide, hanem amoda és máshova leírták vagy elmondták, amivel azonosulnak.
Az azonosság fontos. Tudjuk mind, 1923 óta kötelező is az országban a személyi azonosság.
Ennek ellenére Gréta grófnő a múlt pénteki kártyapartin a Pesti Vigadó szalonjában
a kis páholy mellett a vörös kárpitos függöny mögül takarásból ugyan,
de hangosan azt is elmondta, hogy rengeteg embernek nincs ma azonossága.
Én ezért azt gondolom, nekünk sok azonosságunk van, ezt egyszer majd
igazságosan szét is oszthatjuk. De ez más kérdés. Ezt majd megbeszéljük,
ha a földosztás kérdéséhez jutunk és a nemzetközi helyzet ezt a kérdést megengedi.
Ez a kérdés most, ilyen időkben luxus.

Peidl Gyula
Magyarország miniszterelnöke
a két világháború között egy pár tucat óráig:

Én azt gondolom, hogy... (ezen a ponton Friedrich István
kivette a kezéből a hatalmat hamvas ujjaival, s arcul csapta)

Idősebb Özvegy Haranglakiné
Páljánosházai Erzsébet
férje után örökletes Horthy-vitéz, hollókői népviselet-protezsátor,
a nemzeti örökség része, tizenhétszeres dédnagymama:

Drága édes egyetlen énmegmondtamneked drágakisfiam, a család,
az amolyan kis kerekded, de mégis van vége, mint a festett húsvéti tojás,
mit a legényeknek no de nem ám ingyen, csak azután
a szép leányok odaajándékoznak. Nománmost nekem a bowling-golyó
az részben-egészben ha húsleves-alaplében egy jó órát
még főzöd a sparhelten, már majdnem húsvéti tojás, ezértaztán én
aztmondom jól figyeljél mert egyszer mondom el napjában hússzor,
hogy a család az nagyon fontos! Amikor a te jó nagyapád
egy rövid időre arra az egy télre 7 évre a fronton volt odaát,
egyetlen dolog tartotta benne a lelket, elmondhatom neked,
nem titok, az a rengeteg szeretet meg aggodalom, amit
idehazulról kapott, ami olyan sok volt, hogy csoda, hogy belefért
abba a kis pálinkásüvegbe mindig, amit megküldtünk neki bebugyolálva.
Erre gondoljál itt nekem a vasárnapi asztalnál,
aztán ha még egyszer meghallom a szádból kiesni
a bebaszombat szót, nem kapod meg a negyedik rántotthúst!

Kádár János
a mi Kádár-apánk, egyszemélyes dohányáru-felvevőpiac,
Magyarország szertárosa jó sokáig:

Pártszakadást ne kockáztassunk, kedves elvtársak,
mert pártból csak egy van, és az egy a néppel.
Megértem, amit Csaba felvetett a központi bizottság ülésén:
a párt nem a család. Bár a családok éve van,
és emiatt vérzik a szívem, hogy a párt most a mérleg
családdal átellenes serpenyőjébe került, nekünk,
hithű elvtársaknak azonban nem kérdés,
hogy a pártot kell választanunk. A párttal egy az utunk.

Friedrich Nietzsche
a műlegyes folyami horgászat úttörője,
német nyelvművelő, pszichológus:

Nagy gondolatokba oltott semmi, saját súlyuk alatt keringő golyók,
a pálya vakító fénye, mint életünk autópályája, min a fa erezete az egyetlen,
amit szemünkkel s lelkünkkel követni érdemes, úgy látom, ez hát az élet.
Mert mi vár minket a végén, hová csapódik az a golyó? A szépségről alkotott
utolérhetetlen ideáink, bowlingbábuk gépiesen újra meg újra felálló tökéletes,
rendezett sora, múzsák sosem volt viaszos arca, mik egy pillanatra ölelnek,
aztán hidegen tovatűnnek, hogy a következő érkezőt is a maguk szándékolatlan,
kérlelhetetlen és végeláthatatlan ciklikus álomvilágukba ránthassák.
Ez az élet barátaim. Golyók egy pályán, pályák egymás mellett,
végeláthatatlan sorban. Talán, néha, ritkán, ha elég nagyot dobunk,
átjuthatunk egy másik pályára, hatással lehetünk egy másik sors,
egy másik élet apró rezdüléseire, s egy időre társra lelhet golyónk ott,
a másik pályáján... Mi hát az élet, mondd meg, ha nem egy hatalmas bowling-pálya?

John F. Kennedy
aki ugyan sosem vállalt politikai tisztséget Magyarországon,
de tudjuk, hogy rezsibiztos akart lenni:

Mi itt, a szabadság földjén november egy hideg hétfői reggelén úgy döntöttünk,
hogy golyót küldünk a bábuk közé! Nem azért, mert könnyű, hanem mert nehéz.
És mert ne az oroszok először. Nehéz, mert bowling. Golyó, mert kerek.
És hogy egy híres amerikai szavait idézzem: "soha senki sem ment még csődbe amiatt,
mert alábecsülte e nagyszerű nemzet intelligenciáját". Bármit is jelentsen ez,
én azt mondom: bátorság, gurítás, tarolás!

Orbán Viktor
regnáló és 165 centiméteren
stabilan fennálló nemzetvezető:

Kedves Barátaim, Győztünk! Nem volt könnyű, nem volt egyszerű,
nem volt olcsó, de győztünk! Már itt volt a spejzban,
már majdnem, de nem. Soros György. Győztünk!

Dr. Horváth Sándor Ágoston
petőházi parasztgyerek, jogász, jogtanácsos,
örökös nCore-VIP tag, édesapám:

Az a tied fiam, amit megeszel. Ezért ne azt nézd, ki ül melletted.
Meredjél a tányérodba és kanalazzál szépen befelé, utána
hozzál fel apádnak tejet és kristálycukrot a garázsból,
meg a piros pendrive-ot a kocsiból az Eros Ramazotti
megamix válogatással. Utána mehetsz bólégolyózni,
Máriát puszilom, add át!

A poézis patakja csorog le a hegyről,
Kitöröl mindent az emberemlékezetből,
Századokat semmisít meg végtelen árja,
Miként a kerület alsóbb utcáit járja…
Fentről indult, a Jánosról, most a Sváb,
Mit maga alá temet a termetes sáruszály,
Tajtékja már a Városmajort ostromolja,
Pezsgő barna habja a Vérmezőt áramolja.
Gondolat, szerelem, álom, meg az a három,
Az a páratlan magányos villamos a tájon,
Mit a Moszi jelentett nekünk, nincs többé,
Rímszenny vitte magával, így vált köddé.

Oda jártam a Kálvin térre
Félve, térdre rogyva ellentmondva
A józan észnek, kérve
Hogy a régi idők emlékére
Egy ismerős illat szélére
Telepedve érezzem, hogy élek.

De gyáva voltam s gyávák voltak,
Tucatszámra kudarcba fúltak
Az emlékezés légvárai,
Maradék méltóságom méltányai,
Ahogy az arcokat összemostam,
Mikor a jövőre nézve haboztam.

Voltam tán valaha boldog?
Okom, alkalmam tolongott,
Mégis a holnap határán álltam,
A múzeumkert kapujában vártam,
Hogy megtörténik majd a csoda,
Hogy nem is én megyek majd oda...

Régen minden jobb volt,
kevesebb gondolattal kisebb gond volt...
Undok szavak bántottak másokat,
Ők meg hagyták, hogy áldozat,
Borba fúló alkalmi bohózat,
Hamvában holt piszkozat legyenek.

Újabb este, újabb romlott,
füst ízű kelepce, a következő aura,
mibe majd belebotlok, Laura,
Vagy bármi is a neved,
Te engem nem felejtesz,
De nekem csak arra kellesz...

Fáj a pofonod, hisz nem érted,
A lényed nekem kevés lesz,
Megmondtam ezt elsőre, de kegyed...
Süket voltál, egyelek meg...
Éjfélkor már megint a téren,
Ma sem alszom nálad, ugye megérted...

Hajnalig már nem számolom,
Hányszor halok meg az álmodon,
Hogy hány asztalnál hívnak meg,
Hogy hányszor nem mondok nemet,
Hisz oly mindegy így nélküled,
Az okos fiú is kegyvesztett.

Nappal végtelen sok céllal,
Mások mondják: "le a kalappal,
Belőled majd lesz valami",
De éjjel kettő felé bármit is akarni...
Uram-atyám, de hangosan nevetek,
Hol van ilyenkor az egykor volt szeretet...

Nincsen káosz, megy a tájming,
Még csak fél négy, újra Kálvin,
Itt láttalak legutóbb, pont most,
Vagy egy éve, nade kérlek,
"Sose figyeltél rám, erre se emlékszel",
Azóta bezzeg te vagy az idő, vedd észre...

Borba fulladnak az értelmes gondolatok,
Istenem, de szépek a csillagok...
Valahol hanyatt fekve arra gondolok,
Hogy egy gondolatot rád hangolok.
Szerettelek csak téged nézni, akartad,
Aztán én voltam, kinek párnád lett a karja...

Pár kör rövidet kihagyva tisztul a kép,
Végképp bebeszélem magamnak,
Hogy többet nem gondolok már rád,
Hogy hiába írogat az anyukád,
Aztán eszembe jutsz egy villamosról,
Mi hozzád visz innen a hatostól...

Lassan hajnal, felmosnak engem is,
Pedig nem kértem, jól sem esik.
Vízbe csavarnak az utolsó fröccsel,
Én meg végigérzem üres közönnyel...
Tényleg jobb néha nélküled,
Szenvedésem üres épület...

Valamin ülök már, valami halad,
Ha férfi lennék, legalább feléd menne,
De szép gondolat itt már nem akad,
A margiton át a hajnal is csúf marad,
Jó lenne most józannak lenni,
S tiszta erőből szétverni azt a falat...

Azt, amit közénk építettem,
Amin át akartam nézni a téren,
De eladtam a létrákat olcsó sörért,
Meg pár izzadt paplantépő körért,
Hogy egyedül nézhessek ki a fejemből,
Reggel hétkor a szédületből...

KD

A benned lakozó állat,
Ki lehet fóka vagy róka,
Csendben nyomja vállad,
Tömege sokszor csalóka.

Testet ölt a hívó szóra,
Láthatod őt a tükörben,
Mindig vevő egy szép bókra,
Ha nem vagy éppen dühödben.

Szőrzete élénk, fényes, dús,
Kivéve ha kopasz macska,
S nem lesz belőle leveshús,
Hacsak nem háztáji kacsa.

Akadnak itt még szárnyasok,
Verebek, pintyek, cinegék,
Színes tollakkal s hanggal,
Csak hát többnyire lükék.

Lehet éjjeli vagy nappali állat,
Függően az életvitelétől,
Illetve csorgathat rád nyálat,
Ha ódzkodik a nyeléstől.

Kellemetlen, ha nagy a mérete
S bőséges a kiterjedése,
Plusz ha hangos a nemi élete,
Hisz akkor ő egy grizzly medve.

A cápa igazán nehéz eset,
Hisz víz nélkül kiszárad,
Nem szereti a zöldségeket,
Inkább harapja a gigádat.

A nyúl egy erős középeset,
Mert beszari a kis drága,
Ugrik is egy közepeset,
S az apró neszeket várja.

A gombát nem javaslom,
Hisz nem is igazi állat,
Meg lehet mérgezett is,
Amit sokunk ki nem állhat.

Reméljük, szerencsével jártál,
S büszke vagy a totemedre,
De ha mást kaptált, mint vártál,
Csapjon szájba egy jegesmedve!

Egy életen át tartó útitárs a köldökszösz,
Ez a pöttöm pici kis pöszmöszgömb.
Hűségesen és csendesen követ mindenhova,
Köldöködben meglapulva utazik ide-oda.
Egy dologtól retteg csupán, ez pedig a zuhany,
Hisz a vízsugaraktól köldöködből tuvasuhan,
Lenyeli a csatorna, rejtekén nem maradhat,
Méretében a továbbiakban már nem dagadhat.

Minden idők összes ideje
Összesereglett most ide
Belenézni a felejtés kútjába,
Nézni az elaggot múzsára,
Kinek arca egykor fénylett,
Kiből mára ráncos kép lett.

Tragédia, mit a pergő percek,
Mikben a nevető gyermek
Hirtelen unalmas felnőtt,
Aztán síró vén lett,
Egy pontba sűrűsödik,
Éppen a múltba költözködik…

A közöny, az a borzasztó,
Amivel a homlokokat horpasztó
Évtizedek tenyerek ráncai lettek,
Amik az előadásra jegyet vettek,
S magukat látták a színpadon,
Aztán már csak vérpadon, kínpadon.

Mit mondhatnának? Némák,
Mint a fakó képmás,
Mi a kútban még látszott,
Mibe valaki követ vágott,
Hullámos lett, aztán sima,
Csendes, mint sírokon az ima.

Szeretném, ha a kötetem kellene a librinek,
Hogy ha szembe jön, menőzzek egy csitrinek
És mondhassam, hogy felkapott író vagyok,
Hogy hátul a polc alján egy egész sarkot kapok!

Anyukám is büszke lenne rám, kinyomtatnának,
Az el nem adott példányokból építhetnék várat,
Jutna bőven tégla a tornyokhoz is, lenne kapu,
Könnyezve hívna fel minden este édesapu.

Csak a tintát sajnálnám, mivel papírra vetnek,
Meg az anyagi részét ennek az írói keretnek,
Amiből vehettem volna egy kettes golfot,
Meg a babámnak egy könnyű nyári toppot.

De a könyvem sosem teszik be a libribe,
A kezem könyékig lóg még az írói bilibe,
És jobb is ez így, mert csőstül jönne a baj,
Hisz szilaj gyönyörnek vége is szilaj.

Ha én egyszer micimackó lennék,
Gyerekek helyett felnőtteket ennék,
Fényes bundám suhanna a térben,
Arcomon egy vágás éppen félben,
Jól mutatná meghasadt tudatom,
Mivel bomlott elmém tudatom.

Ahogy minden napra est szakad,
Úgy a lelkem is mindig Rád akad,
Így álmodik egy elképzelt világról,
Hol minden felhő egy apró kilátó,
S szemlélve a távoli naplementét
Előbújnak az első fényes csillagok,
Az éj szellője hozza el így illatod.
A fénypontokba ma is Téged látlak,
Így felnézve gyötrőn megkívánlak,
S harcolok újra a sodró vággyal,
Csendes éjért szólok egy imával.

Ez még nem az az est, mi közös,
S bár a távoli jövő mindig ködös,
Érzem, hogy egyszer felmegyek,
S csillagoddal tán együtt lehetek.

KD

Fa
Erdő
Ember
Farönk
Tönk
Vég

Kő
Hegy
Ember Arany
Kosz
Por

Táj
Mező
Ember
Város
Gyár
Sav

Űr
Élet
Ember
Tudás
Halál
Hit

Őszinte leszek most hozzád.

Utóljára volt, hogy veled csillagokat bámultam,
S azon ámultam, hogyan történt, hogy ráduntam...
Rád bizony, kivel minden álmom álmodtam,
Kivel minden percet imádtam s átkoztam.

Te voltál a dolgok eleje s vége,
Közben pedig minden pillanat megérte.
Folyton más voltál, de mindig ugyanaz,
Ezerarcú múzsa, sablonos színdarab.

Lidérc lettél végül, fölém növő óriás,
Végtelen fájdalommal kitörő ordítás,
Mindennél nagyobbat hazudó lódítás,
Hogy nem hiányzol már te édes hódítás...

Untalak s untattalak. Ez volt a játék.

Vörös, barna, szőke szőleidben elveszve,
Alkonyatkor lehetetlen álmokat kergetve
Azt hittem, mindig lesz, ki szereped eljátssza,
Ki nyughatatlan énem a kapualjban megvárja...

Hát merre vagytok most mind, édes cédák?
Másnak vagytok már hívogató, szabad prédák?
Legyen még egy bátor, ki szívembe kést márt,
Legyen még egy végső hajnal, mi rajtam vért lát...

Feltámadni vágyom, de előbb halnom kell,
Igazából akarom érezni, hogyan hantol el,
Hogyan temet be a vágynak minden virága,
Hogyan borul rám a végtelen csendnek világa.

Aztán egy kis nyugalom. Feloldozás...

De jajj nekem, újra dobbanás szívemen,
Örök idők meg szép halál mit nekem,
Ha szavam tested-lelked kitárja nekem,
S újra járod e bűnös táncot énvelem...

Te sem leszel más, mint eddig voltatok,
De a boldogságot a bútól elváló vonalon
Csak az idő áll, csak az szedi ketté,
Az teszi csak a szépet feledetté.

Te sem lehetsz örök, én is továbblépek,
Így adjuk át egymást a feledésnek,
Hogy újra eltűnjek a bánat halma alatt,
Hol csak a szeretők suttogása marad...

Mosolyogj. E történet végtelen.

Hogy jól aludj, s semmin se rágódj,
Hogy feleslegesen ne is vágyódj,
Mondok valami szépet s hasznosat,
Valami mélyet, valami magvasat:

Higgy benne, hogy lesz egyszer valaki,
Ki édes szavakkal tanít megmaradni,
Ki magához nem a kéj láncaival fűz,
Kihez majd nem a bűnös élvezet űz...

Ideje aludnunk. Ránk borult az est.
Tested testemre apró árnyékot fest.
Hozzád bújva néma lesz a pesti est.
Neked is így a jó, s nekem is veled.

KD

Sikeres írónak lenni manapság annyi,
Mint a hagyomány küszöbére szarni,
Aztán várni a pozitív fejleményeket,
Eközben az anyagi veszteségeket
Rezzenéstelen arccal elszenvedni,
A kellemetlen szagokat elleplezni.
Na ehhez kell az igazi életbátorság,
Pláne ha a jutalom képenvágottság.

Tegnap este vitted haza,
Ma hiánycikk az éjszakában,
Langyos őszi nyárutón átúszó
Édes illatod, abban álltam.

Kabátként borult vállamra,
Szövet volt és sál is kísérte,
Mint kelő Hold a házakat,
Lelkem napvilágra festette.

Hajnalra nem hagyott semmit,
Elbújt minden fény, elbújt a fürtöd,
Elbújt füled mögé. Sötét lett,
illatod már rég nem kerülgetett…

KD

Újabban írok, sőt újakat írok,
Kijárok a kertembe teregetni,
A világgal csendért vívok,
S hallom lelkem zümmögni.

Fene se tudja, mitől jött ki,
Talán a frissen mosott gondolat,
Vagy az öblítőtől tüsszögni,
Itt látom a poétikus pontokat.

A lényeg, hogy folynak a szavak,
Ilyen ez a kreatív nyomás,
S ha majd az írhatnék apad,
Gépbe kerül az újabb mosás.

Utálom a hosszú verseket,
Köszöntem a figyelmedet!

Mit is mondhatnék még neked szeretett kedvesem?
Hisz tudod, hogy a kedvedet már rég nem keresem,
A lelkesedést tetteimről egy ideje bőszen lenyesem,
S mások szoknyáját is egyre gyakrabban meglesem.

Megszülettem,
Estem, keltem,
Mind megettem,
Nem szerettem,
Feleseltem,
Jól'elvertek,
Megkötöttem,
Feldöntöttem,
Megtanultam,
El is buktam,
Kinevettem,
Megvetettem,
Megszereztem,
Megszerettem,
Elvesztettem,
Megőrültem,
Felőröltem,
El is dobtam,
Meg is dobtak,
Sírva hagytak,
Felitattam,
Felnőtt lettem,
El is vesztem...

Bájos kis teremtésed csendes fénysugár,
Mi bevilágit életem szűk kulcslyukán,
S egybeírt szavakat rajzol lelkem falán,
Hogy nevetve fejthessem meg a szótalányt.
Bár most csak e kicsiny vers van a kezemben,
Azért naphosszat Téged tartalak az eszemben...
Nehéz is volna zöld szemeid elfelednem,
Csábító gondolat benne kicsit elvesznem.
Ne ijedj meg kérlek! Nem most lettem bolond!
Eddig is az voltam, de Veled van rá jobb okom:
Minden kósza gondolat, mit Neked köszönök,
Ad nekem még egy kis extra örömöt.
Tartsd meg kérlek jószokásod, hogy keresel,
Akkor is, ha szám csók helyett most még felesel.

MCs

A sokszor használt szavak gyűjteménye,
A magyar nyelvnek e silány veteménye,
Megannyi tompa eke sebezte barázda,
Hol a sokféle gaznak nincsen gazdája.
Szél fútta, forró, förtelmes síkság,
Mindenféle stílusnak és szépségnek híján,
Mégis ezer varjú vájja vígan, vég nélkül,
Számukra e kert szabályok nélkül is szépül.

De az egyszeri utazó, ha a sors erre veti,
Vagy útját szánt szándékkal a mélybe vezeti,
Szót váltva a helyiekkel halálra rémül,
Mikor a műveletlen főket látja, elfehérül.
Trágyázná a tarló sorokat igekötőkkel,
Locsolná helyes vesszőket adó esőkkel,
Kigyomlálná a 'hákat s a 'vokokat,
Helyükbe plántálna nemes szókapcsolatokat.

Örömmel kapálná a káposzta-fejeket,
Nevelgetné a sovány, dinnyefejű embereket.
Színes szellő simogatná a sokféle szavakat,
Szivárványosra festené a szürke mondatokat,
Múlt, jelen s jövő árnyalná a bekezdéseket,
Értelmes gondolatokat rejtenének a részletek.
Munkája nyomán kivirágozna e falucska,
Minden kő alatt illatos szóvirág lapulna.

De a sokszor használt szavak gyűjteménye,
E vidéknek közkedvelt, vékony kis könyvecskéje,
Gombamód terjed, megfertőz végül mindent,
Összevon, rövidít, aztán már ékezet sincsen...
A sok lúd disznót győzött, a gazda menekül,
Felhő-magas elefántcsont-toronyba települ,
Onnan kiabál, kiosztja naponta a népet,
S hogy megértsék, ő is butítja már a képet,
Dühösen ordítja: "Én vok a kiráj, étted?"

Te az igazat akarod, én csak a szépet,
Te látni akarsz, én csak festeni a képet.
Te szikla akarsz lenni, én csak egy homokszem,
Te mindig fiatalabb vagy, én csak öregszem.
Te ellenállni vágysz, én csak kollaborálni,
Te menni végre, én meg csak állni és várni.
Te megérkeznél, mikor én már rég feladtam,
Te felsegítenél, pedig én nem akartam…
És mégis!
Az én szépem lesz holnap az egyetlen igazad,
Amit én festek, az lesz csak, mi végül megmarad.
Sziklád homokká porlad, belőlem üveget öntenek,
Te aggastyán leszel, rólam legendákat költenek.
Ellenállásod önkénnyé lesz, hódolásom békévé,
Érkezésed forradalommá válik, éltem értékké.
Én Nélküled, Te nélkülem nem lehetsz igaz,
De ha egymáshoz érünk, végül csak láng marad…

Tőled távol gyengén pislákolni jobb, vagy Veled elégni?
Eldöntöttem már: lássátok hát máglyám az égig érni…

Emlékeim habos tengerén
Hányódó bárkám fedélzetén
A Föld közepe felé hajózva
Szembejött életem alkonya.

Udvariasan előre köszöntem,
Arcában arcomat üdvözöltem,
Majd szót sem váltva elhaladtunk,
Elmúlt évekre csendben alkudtunk.

Midőn visszafelé vitorláztam,
Semmit se találva kiabáltam,
Szembejött életem ifjúsága,
S csendre intett őméltósága.

Így tanultam meg magamtól,
Hogyan hajózik a halandó,
S miért rohan előre oda,
Hova úgyis elviszi majd az útja.

gaga

(korai zsenge)