Nem vagyok én a zoom-ok esküdt ellensége, csak vintage kategóriában sokkal több a prime megoldás. Viszont éppen ezért keltette fel az érdeklődésemet pár hónapja a Vivitar különleges optikája, ami fix (és jó) fényerővel kínált egy igen sokat használt és népszerű átfogást. Nem menekülhetett a teszttől, most pedig nektek is megmutatom, mire képes egy '70-es években gyártott változtatható gyújtótávolságú objektív.

Zoom a múltba

Kezdjük egy kis történelemmel. A Vivitar-t 1938-ban alapította Ponder and Best néven Max Ponder és John Best (milyen kreatív névadás). Kezdetben csak német fotós felszereléseket importáltak, ezt később egészítették ki japán árukkal. A cég hírét olyan márkák amerikai piacra történő bevezetésével alapozták meg, mint a Mamiya/Sekor (35mm-es kamerái) vagy a Kobena filmfelvevői.

Az 1960-as években hozták létre a Vivitar nevet ténylegesen is, illetve ekkortól kezdtek saját optikákat tervezni. Ehhez többek között neves japán mérnököket is megnyertek. Az 1970-es évekre az új márkanév brandértéke annyira megnőtt, hogy a korábban nekik bedolgozó gyártók bizonyos optikáikat kifejezetten Vivitar márkázással adták ki. Ennek folyományaként jött létre az 1970-es években az elkülönített prémium vonal, Series 1 jelöléssel. Az ebbe a családba tartozó optikákat a kor csúcstechnikájával, számítógépen tervezték.

Ezen az oldalon hivatkozzák a képként mellékelt cikket, ami a Vivitar 35-85-ösének megjelenésekor született, az 1970-es évek második felében (itt meg egy másikat, amiben említik; az optika első megjelenése 1975). Akkoriban igazi blockbusternek számított, mert egy nagyon közkedvelt látószög-tartomány konstans fényerejű áthidalásával sok fotósak "egy optika mind helyett" megoldást kínált. Kb. 350 dolláros áron került a boltokba (ez ma az inflációval átszámolva nagyjából félmillió forintnak felel meg). Bár az objektívet a legtöbb forrás szerint a Kiron gyártotta (erről a 22-vel kezdődő sorozatszám árulkodik; Vivitar lencsék esetében ebben a cikkben találsz infókat arról, ki volt a tényleges gyártó), azt is olvastam, hogy valójában több cég is készített belőle sorozatokat (ezt semmi konkrétum sem támasztja alá).

Ami a csatlakozásokat illeti, a független gyártó itt kifejezetten jót tesz a felhozatalnak: nem csak M42, de Canon (FD), Minolta (SR), Konica (AR), Olympus (OM), Pentax (PK) és - dobpergés - Nikon (F - AI) bajonettel is kapható volt! Ezek természetesen a bajonett/tubusozás kialakításán túl a rekeszvezérlésben is eltérnek, de ennek csak akkor van jelentősége, ha natív vázakon akarjuk használni őket (mai digitális Nikon és Pentax vázak fogadják az eredeti F és PK kivitelű változatot). Itt fontos megjegyezni, hogy míg a bázistávolság miatt például az M42, OM és PK bajonettes kivitelt használhatjuk digitális Canon (EF) vázakon, addig mondjuk az AR kivitel már csak mirrorless gépeken jó. Óvatosan vásároljunk tehát.

Apropó vásárlás, az eBay-en manapság is könnyen beszerezhető ez a kis gyöngyszem 30-40.000 forintos áron. A cikk végén visszatérünk, rá, hogy ér-e ennyit.

Variabilis fókusz és más káromkodások

Mielőtt kitérünk arra, mit is jelent a variabilis fókusz, vessünk egy pillantást a cseppet sem egyszerű optikai sémára. A Vivitar vizsgált optikájában 12 lencsetag található 9 csoportban.

Fókuszáláskor az egész optikai tubus mozog előre-hátra, a kivágás változtatásakor pedig ezen belül közlekedik a fent sárga keretezéssel jelzett lencsecsoport. Kicsit később visszatérünk rá, hogy a tolózoom-kialakítás mennyire kényelmes.

Alapvetően két féle fókusz-megoldás létezik zoom-ok esetében. Az egyiknél a gyutáv változtatása esetén sem változik meg a kiválasztott tárgytávolság (nem kell újra élesre állítani, ha zoom-olunk, ezeket hívták régebben parfokálisnak), a másiknál azonban a kivágás változtatása után ismét meg kell keresnünk az éles részt. Értelem szerűen az első változat kényelmesebbnek tűnik, azonban bizonyos kötöttségekkel jár. Ilyen a fix közelpont (ami nagyobb látószög esetén már bántóan távol eshet) vagy a kompromisszumos teljesítmény az egyes gyutávokon.

A Vivitar vizsgált üvege a második kategóriába esik, vagyis a variabilis megoldások táborát erősíti. Tervezése során minden gyutávon igyekeztek a legjobban optimalizálni, illetve nagyobb látószög esetén jóval kisebb a közelpont értéke (35mm-en már csak 26cm). Ilyen értelemben nem is zoom, ezt a gyártó sem állította róla soha (csupán az eltelt évtizedek alatt keveredett össze a variabilis fókusztáv és a zoom-objektív elnevezés (tehát hazudok a címben). Hogy a valóságban milyen eltérések vannak a tudásában a különböző távokon, nemsokára kiderül.

Nem lehet nem észrevenni az objektív furcsa külső arányait. Szinte szélesebb, mint hosszabb, ennek oka pedig a 72mm-es szűrőmenetben található nagy méretű frontlencse. A 7,2-es menetszélességhez 9,1cm-es teljes hossz társul (kivitelfüggő). A frontlencsét egyébként egy kívülről felerősíthető napellenző védi, ami kevésbé praktikus, mert nem menetbe vagy bajonettbe csavarodik, hanem egy kis csavarral kell rászorítani az optika külső ívére. Emellett a nagy átfogás és a 35mm-es induló gyutáv miatt 40-50mm környékén és felette már nem sokat számít a látómezőbe kerülő fények ellen. (Még szerencse, hogy egyébként nincsen gond az erős szembefények kezelésével.)

A képminőséget még egy dolog biztosan befolyásolja, ez pedig a VMC bevonat. Ez persze nem olyan finom, mint a karamellás-földimogyorós külső a pattogatott kukoricán (ilyen tényleg van - a világ megérett a pusztulásra), cserébe viszont a kor színvonalán ez szintén prémium megoldásnak számított, és ma sem okoz csalódást, de erről is a tesztképeknél szólok majd.

Akit részletesebben is érdekelnek az objektív paraméterei, itt megnézheti az eredeti user manual-t, vagy ide kattintva tanulmányozhatja a részletes service manual-t.

Igazán perverzeknek pedig itt egy robbantott ábra is a típusról, egészen pontosan egy FD bajonettes kivitelt szedtem ízekre:

De mennyire áll kézre?

Egy zoom-objektívnek alapvetően mások a felhasználási területei és az előnyei, mint egy fixnek. Nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy képminőségben ez az objektív nem veszi fel a versenyt egy hasonló tartományt lefedő zoom-sor egyik-másik szabadon kiválasztott darabjával sem. De nem is ez a feladata.

Ha zoom-ot veszek, arra valamilyen nyomós okom van. Leginkább általában az, hogy nem akarok több optikát cipelni, mert nincs rá lehetőségem, vagy kisebb költséggel akarok lefedni több látószöget is. Ezekben a kérdésekben a 35-85-ös kiválóan teljesít.

Teljes tömege 700 gramm, ami bár nehezebb, mint mondjuk egy 50-es fix, de sokkal könnyebb, mint két bármilyen fix (vagy akár egy 35-50-85 fix sor). Ilyen értelemben tehát nagyon életszerű megoldás lehet egy utazás alkalmával.

Itt van aztán az a nem kevésbé hanyagolható szempont sem, hogy egy viszonylag nagylátó képszögtől a legkedveltebb portré-tartományig megkapunk tőle mindent (APS-C vázakon a 35-85-ből 56-136mm lesz). Igaz, hogy nem egyenletes képminőséggel (erről majd lentebb), de cserébe egyenletes fényerővel. Ez pedig egy zoom-nál nagy szó.

Használat közben a legnagyobb előnye a tolózoom kialakítás. Manapság, az autofokuszos zoom-ok korában nem probléma, hogy két külön gyűrűn állítjuk az élességet és a kivágást, hiszen előbbihez igen ritkán nyúlunk manuálisan. Akkor azonban, amikor mindkét érték szabályozására egy kezünk marad, létkérdés a megfelelő kezelőszerv. A 35-85-ös kivitele ilyen szempontból kiváló: a gumírozott gyűrű könnyen tolható előre-hátra, viszont stabilan megáll a kiválasztott gyutávon, miközben elforgatjuk, hogy élességet állítsunk vele. Gyerekjáték használni.

A teljes összeszerelési- és anyagminőségre sem lehet panasz: ez tényleg egy Series 1 optika: masszív, sehol sem lötyög és a gumi gyűrűt (meg az ellenzőjét) leszámítva fém a háza.

A tesztben szereplő kivitel M42 csatlakozású, 6 blendelamellát tartalmaz, a blendemechanika pedig A-M kapcsolós és képes a blendebeugrasztásod módra. Más bajonetteknél az alsó kialakítás, például a rekeszérték-skála kis mértékben eltérhet.

Portré-szentháromság?

Kezdjük a tereptesztet rögtön azzal a kérdéssel, hogy mit is jelent a 35-85-ös átfogás a gyakorlatban. Bár tudom, hogy a 35mm az erős torzítása miatt már nem előnyös portréra (magam nem is nagyon használom), mégis van a fotósoknak egy jelentős csoportja, akik előszeretettel portréznak 35mm-en. Nevezzük tehát a 35-50-85-ös tartományt a "közelebbi" portré-szentháromságnak (a távolabbi meg legyen az 50-85-135 kombináció).

Gyors próbát téve ugyanaz a bájos arc így néz majd ki a 35-85-ösön keresztül, a két végén (a tárgytávot természetesen változtattam a két expó között):

Ha eddig máshol nem láttad, most mindenképpen vedd észre, milyen drasztikusan változtatja meg egy arc megjelenését a nagyobb látószög. A 35mm kicsit "aurába mászós", emellett bizalmasabb légkört is teremt, a 85 viszont jobban ad vissza és kimértebb hangulatot kölcsönöz.

De visszatérve az optika teljesítményéhez, nézzük a következő képsort. Ebben az élességet fogjuk vizsgálni, mégpedig eltérő rekeszértékeken.

Tesszük ezt azért, mert a híradások szerint a 35-85-ös a szélesebb végén gyengébb teljesítményt nyújt. Ennek egyik eleme a rajzolat, essünk neki ennek (előbb a teljes méretű képek 85 és 35mm-en, f/2.8, 4 és 8 értékekkel, kicsit tömörítve, majd alattuk az 1:1 arányú tömörítetlen kivágások az éles részről):

Már most megfogalmazhatunk két általános észrevételt: f/2.8-on nagyjából annyi lágyságot mutat az optika, mint amennyit egy 40 éves zoom-tól várnánk (vagyis aránylag baráti a fogadtatás). (Ezt azok után mondom, hogy volt már nálam értékelhetetlenül lágy objektív, amiből semmit sem lehetett kihozni.) És persze a fene a digitális orcámat, hogy erre a 2.8-as teljesítményre azt mondom, hogy ki lehet élesíteni, meg ez még nem a világ vége, a sharpen tool ezt még bőven megmenti. Nincs azonban szükség erre sem, ha egyet rekeszelve f/4-re ugrunk, mert itt hirtelen drasztikusan javul a teljesítmény mindkét végen. Az f/8-as értéket már csak a rend kedvéért mutatom, hiszen itt már penge éles minden.

Két észrevételt ígértem az előbb. A második az, hogy az optika a 35mm-es végén közelponton (vagy ahhoz közel) sokkal jobb teljesítményt nyújt, mint ugyanilyen gyutávon végtelenben. A gyakorlathoz persze hozzá tartozik, hogy ha tájképezésre használnánk (végtelenben), akkor úgyis rekeszelni fogunk, ott pedig szépen beélesedik, de tény, hogy ez a gyenge pont (ami a 35mm-es portré esetében a közeli tárgytáv miatt azért bőven használható).

Szintén jól jöhet a 35/2.8 beállítás használata után a dehaze csúszka is a CameraRAW-ban, mert a gyengébb rajzolathoz itt gyengébb kontraszt is jár.

Itt egy közelponti 35mm f/4 kedvcsinálónak:

Szintén 35, valahol 1,5 méteres tárgytávolságnál, teljesen nyitva:

És végül ismét egy 35mm, de a közelponttól jóval távolabb. Szépen beélesedik f/4-en (a sarkokra azért itt még lehet panasz):

Mindez persze a fullframe "átka". Egy crop-os gépen pont a kritikus sarkokat vágná le a kisebb szenzor, így aki APS-C-s gépre szánja ezt az optikát, jobb teljesítményt kap tőle.

Hogy ne csak a szélekről, de 55mm-ről is legyen egy tesztsor, íme:

Bár portréra f/2.8-on is bátran használnám, ha teljesen biztosra akarunk menni, akkor az f/4-es érték a mi rekeszünk minden gyutávon:

A VMC bevonat egyébként hatásosan teszi a dolgát: a vártnál jóval kevésbé jelentkeztek becsillanások, pedig ettől tartottam.

Akkor kell ez nekem?

Egy szóban? Igen. Kettőben pedig: mérlegelned kell.

Amellett, hogy ez egy borzasztóan mutatós műszaki gyöngyszem, a mindennapok során is hasznos lehet, ha nem akarsz több fixet magaddal vinni. Nem fogod megkapni a fixek képminőségét, de ad helyette mást. Használni öröm, a fényereje sem rossz, és lehet vele kézigránátot is imitálni. Emellett meg jó lehet Nikonra is (ha F bajonettel veszed), ezért külön érdekes a vintage optikák körében

Az árához képest sem lehet rá panasz. Egy átlagos, 1.8-as 50-es és egy szintén átlagos 2.8/35-ös árából megkaphatjuk, és jár vele "bónuszba" egy 85-ös optika is, mindezt végtelen kombinációban variálva, az előbbiek összesített súlya alatt maradva. 30-40.000 forintos árcédulájával nem tartozik a horror árú régi optikák közé, jóllehet saját korában a csúcstechnikát jelző nagyságú árcédula lógott rajta.

eBay-en itt tudtok válogatni a kínálatból. Az egyes darabok ára a csatlakozótól és az állapotuktól is függ (az M42-esek jellemzően drágábbak, mert univerzálisabb kapcsolódást nyújtanak modern digitális vázakra). Szökőévente egyszer magyar adok-veszek csoportokban is felbukkan egy-egy darab.