hispan's photoblog
              tudásbázis
              vintage pub
              frissességek

    hispan's photoblog   |   hozzászólás   |   feliratkozás

h

hispan's photoblog

F

Makró-móka Trioplánnal


Hol vannak a csodálatos szappanbuborékok?

Kölcsön kaptam Balázstól egy mágikus karikázós 2.8/100-as Trioplan-t, amiért hálám világnézetétől függően sokáig vagy örökké üldözni fogja. Portréra még nem sikerült összebarátkoznom vele, de hétvégén csináltam egy kis makró-játékot, és sikerült is előcsalogatni a csodálatos szappanbuborékokat. Mini how- és how-no-to.

But first: mi ez a Trioplan?

Azért kell megállnunk itt egy pillanatra, mert manapság már fűre-fára kiírják, hogy bokeh monster objektív. Természetesen valódi bokeh-királyokból igen kevés van. Éppen a Biotar 1.5/75-ös tesztben volt erről egy rész, ott a swirly bokeh-t próbáltam meg körüljárni, most viszont éppen az ellenkezőjéről lesz szó.

A Trioplan 2.8/100 különlegessége abban áll, hogy nem torzítja a bokeh-karikákat, hanem szinte a teljes képmezőn majdnem tökéletesen kör alakúak. Ennek lehet valami köze ahhoz, hogy egyébként elég fura az optikai elrendezése: a hátsó lencsetag feltűnően távol esik az optika végétől (és összesen csak 3 lencsetagból áll):

A nálam levő változat M42-es csatlakozású, de gyártották EXA, M39 és Praktica véggel is. Súlya 600 gramm körül van, blendéje preset-es kialakítású. Sajnos a legkisebb fókusztávja 1,1 méter, éppen ezért is vágtam bele úgy a makrózásba, ahogy majd itt bemutatom.

Pár éve az eredeti gyártású daraboknak még 50-70.000 forint volt az ára. Én ezt sem érzem teljesen indokoltnak a teljesítmény alapján, de mind tudjuk, hogy egy optika árát a ritkasága és a divat is erősen befolyásolja. Manapság viszont már 150-250.000 forint között találnak gazdára a Trioplanok eBay-en és máshol is. Jó eséllyel maradnak is így az árak, hiszen az eredeti darabokból egyre kevesebb lesz idővel.

Érdekességképpen megemlítem, hogy a típus kelendősége miatt azt nemrég újra gyártani kezdték, és csakúgy, mint a vintage daraboknak, az újaknak is horror áruk van: 1500 eurót kóstálnak.

Kicsalni a szappanbuborékokat...

Azt hinné az ember, hogy ha van egy bokehmonster optikája, akkor csak ki kell menni és lőni, és máris érkeznek az égi szférák. Ez azonban sajnos nem igaz.

A legtöbb ilyen régi optika akkor tud háttérkezelésben igen egyedit alkotni, ha arra megfelelőek a körülmények. Ez egyfelől azt jelenti, hogy lehetőleg fullframe szenzor van mögöttük (több okból is), másrészt ideálisak a külső körülmények, vagyis lehetőleg minél több pontszerű fényforrás van a háttérben. Ez lehet falevelek között átszűrődő fény vagy LED illetve más utcai világítás is, ritka esetben pedig valamilyen folyadék cseppjein megtörő fény. Ma az utóbbival fogunk játszani.

Az alapötletem az volt, hogy egy fényvisszaverő felületre cseppeket szórva majd szép csillanások születnek, szinte maguktól. Ez persze nem így lett, és több gond is adódott.

Az első a közelpont problémája. Az említett 1,1 méteres legkisebb tárgytávolság a legkevésbé sem alkalmas makrózásra, ezért a Trioplan-t makrótubusra kellett tenni. Pontosabban sok-sok makró tubusra.

Egészen pontosan 17 centinyi tubus került a gép és az optika közé (plusz a konvertergyűrű: a tubusnak NEX vége van, erre jött az M42-NEX adapter). Ez egyébként filléres dolog, hiszen NEX-es makró-tubusokat párezer forintért rendelhetünk az eBay-en (ezeknek nem kell elektromos jelátvitellel rendelkezniük a régi manuális optikákhoz). Több szettet rendelve simán összecsavarozhatunk szinte bármekkora hosszúságot.

Mivel nem vagyok nagy makró-szaki, ez a megoldás nekem többnyire megfelel. Ennél azonban sokkal precízebb lehet (már csak fókuszálás szempontjából is), ha egy jó makró kihuzatot veszünk.

Egyszerű cseppfotókat aránylag könnyen ki tudtam sajtolni a megoldásból. A fókuszálás nem volt könnyű (ilyen összeállításnál már hiába tekeri az ember a fókuszgyűrűt, a 17 centis tubuson az a kb. 8mm mozgás, amit az objektív végez, alig számít), ezért vagy a tárgyat, vagy a gépet mozgatva kellett tökéletesen beállnom.

A probléma elsősorban az volt, hogy nyitott rekeszen gyenge volt a rajzolat, illetve nem látszottak a bokeh-karikák sem.

Az első gondon könnyen lehet segíteni: rekeszelni kell, így javult a rajzolat:

Ám ebben az esetben eltűnik a buborékok karakteres, éles széle, és a tubusozás miatt amúgy is kis fényerő tovább csökken:

A második problémára a fények beállítása volt a megoldás. Telefon LED-jével addig játszottam a beeső szöggel, míg meg nem jelentek a buborékjaim (itt már újra nyitva volt a rekesz):

Az éles részek keresését elengedve aztán átadtam a terepet a teljesen fókuszon kívüli világnak, így megjelentek az igazi Trioplan-karikák:

Ezen a ponton vettem észre, hogy az egyszerű szivárványnál sokkal látványosabb, ha a fényt tükröző felületen (mely jelen esetben egy DVD volt) pontszerűen tükröződik a világításom. Minél közelebb mentem a lemezhez a LED-el, annál karakteresebben rajzolódott ki:

Mintha miniatűr csillagokat fotóznék, melyek körül égi szférák voltak. Mivel ebben az esetben minden fókuszon kívül volt, vagyis nem számított az abszolút rajzolat, csak a bokeh minősége, ismét nyitva volt a rekesz. Így jelentek meg a klasszikus trioplan-karikák.

Kipróbáltam kísérletképpen étolajjal is a dolgot. Ez teljesen másképpen viselkedik azonos körülmények között, mint a víz: a visszaverődések átmenetessé, fátyolossá válnak.

!

Számtalan lehetőség van még ebben a játékban. Akinek ideje és türelme engedi, mindenképpen tegyen egy próbát a csodálatos szappanbuborékokkal, és ossza meg a bloggal vagy a Vintage Pub közönségével az eredményt. :)


Mutasd meg másoknak is, hogy mit találtál:


Share



Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.



Érdemes követni:



Elmondhatod a magadét:

Ezek is tetszeni fognak:


Drágaságom, ritkaságom - Biotar 75mm f/1.5 teszt

Legendás portréobjektív a tesztpadon. Vannak objektívek, amikből sok van, másokból kevesebb, egyesek meg ritkák. És vannak optikák, amikről a legtöbben csak hallottak, vagy még csak nem is tudnak róluk. Aktuális tesztalanyunk is az utóbbi kategóriába tartozik. Ha egy számítógépes játékban megszerezhető item lenne, nem egyszerűen azt mondanánk rá, hogy uncommon, hanem azt, hogy rare, sőt epic. Hogy ehhez képest mennyire jó, és hogy megéri-e az igazán vaskos árcéduláját, az nemsokára kiderül. Tovább olvasom...

Canon FD 800mm f/5.6L

Kis tisztítás, kis teszt, hatalmas élmény. Olyan csoda megtisztulásának és rövid tesztelésének sztoriját mutatom most be nektek, amilyenhez és amekkorához fogható eddig még nem járt a blogon soha. Egy valódi fehér bálna, egy igazi Moby Dick fogja a következőkben a hullámokat kelteni közel és elsősorban távol az éterben. Mindenki kapaszkodjon, ki ne essen a csónakból: 800 és 1600mm-en is tüzelni fogunk! Tovább olvasom...

Takumar, de melyik?

Super? S-M-C? SMC? 1.4/50 útmutató. Nagyjából két éve kezdődött a szerelem köztem és az 1.4/50-es Takumarok között. Szinte véletlen, hogy a legelső 1.4-es optikám egy SMC Takumar volt, és az elején bizony nem voltam jó szerető: próbára tettem az SMC-t és számtalan más fényerős 50mm-es lencsével is kísérleteztem, melyet a "nagy 50mm-es tesztben" dokumentáltunk is. Máig nem akadt azonban jobb 50-es a kezembe. Igen ám, de 1.4/50-es Takumarból M42 csatlakozással legalább három féle forog gyakorta a használt piacokon (és vannak még ritkább változatok is, minderről lentebb részletesen). Mivel ezeket a lencséket szervizelem is, sokan kérdezték tőlem, hogy vajon melyik a legjobb változat? Melyiket miért érdemes megvenni, és tényleg jobb-e az SMC, mint a Super? És mi a helyzet a legendás 8-assal? Tovább olvasom...

Távmérős esettanulmány

Sony A7 + Jupiter-3: házasság 60 év korkülönbséggel. A tükörmentes rendszerre történő átállásnak a váz technikai előnyein túl megvannak a maga rejtett bolsogság-dimenziói is. Ezek között a megnövekedett kompatibilitás a leghasznosabb, mely két konkrét objektív-családdal kapcsolatban biztosan jelentkezik. Az egyik a Canon FD bajonettes tárháza, a másik pedig a távmérős, pl. L39 csatlakozású objektívek világa. Mindkét univerzum zárva marad a DSLR-ek előtt (az FD a végtelen fókusz elvesztésének kompromisszumával még csak-csak használható, de az L39 semmiképpen sem). Tovább olvasom...

Mi a gond a modern objektívekkel?

Hova vezet bennünket az egyre több lencsetag, és miért adnak sokszor a régebbi optikák életszerűbb képeket? Néha olyan nehéz az embernek szavakba öntenie, amit a tapasztalataiból felépített magában, és át szeretné adni másoknak is. Így vagyok a régi optikák "természetesebb, hangulatosabb" képi világával kapcsolatban is. Mikor ezt a kérdést kell ecsetelnem, magam is bajban vagyok, hiszen nehéz objektív szempontok szerint értékelni. És ekkor, egyszer csak szembe jön velem a neten Yannich Khong cikke, amit elolvasok és csak bólogatok hevesen. Nem szoktam külföldi szerzők anyagait átvenni, mert az egyszerű fordításoknak nem látom értelmét, meg egyébként is inkább magam próbálom ki a dolgokat. Most viszont szeretném veletek megosztani ennek az írásnak a legfontosabb gondolatait és "adatait", körítve kicsit a saját meglátásaimmal és a régi manuális lencsékkel kapcsolatos tapasztalataimmal. Tovább olvasom...

További cikkek...

Köszönetnyilvánítás

Köszönöm Urbán Balázsnak a kölcsön optikát, illetve Pap Gyulának a hasznos makrós ötleteket.

BIO

A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik (kivéve, ha pizzáról van szó). Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5D MII, A7, A7II), sokat játszott analógokkal is, közben pedig rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorless-t és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását.

Manuális lencsékkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.

A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...

Horváth Krisztián C 2017 (eredeti megjelenés: 2017. március 29., utolsó módosítás: 2017. november 5.)