|
||
Fegyverek
gyűlnek,
A karokon ülnek,
Folyvást elsülnek,
Megölnek bennünket...
Ujjak a ravaszon,
Parancsok szavakon
Átvillannak agyakon,
Ne évődj magadon...
Nincs sose felelős.
Végtelen temetők
Rejtik az igazat
Kérdem én: mi marad?
Háború van, volt, lesz,
Emberré erőszak tesz,
Fegyverrel igazad lesz,
Csak erővel győzd te eb...
2011. 04. 16.
Szertefoszlanak a gondolatok,
Miket fékezni hiába próbálok.
Túlnőttek rajtam mindahányan ők,
Elmém béklyói nem állnak ilyen erőt.
Nincs se rend, se összhang, csak a zaj,
Fájnak emlékek, érzések, az a baj.
2010. 04. 15.
Egyszeri
pillanat
Egy pillangó szárnyán csillant meg a fény,
Mikor odaértem én.
Könnyed mozdulatokkal keverte a szivárványt,
Mindenféle szín volt ruháján.
Megkapaszkodott a szellő szomorú szoknyáján,
Tovasuhanva nem várt rám.
Nem is tehette, hisz a világok határán
A képzeletem árán
Tovább gondoltam színeinek árnyát.
Nem kellett látnom arcát,
Hisz bekerült és benne is marad elmémben.
Ott fog élni minden emlékben.
mert megihlettek...
2009. 12. 23.
|
Itt van a tél, itt van újra, Ki-ki a hó alatt nyugalomban Várja a kikeletet, de hiába: Nem lesz itt már senkinek jó világa. Marad a fagy, maradnak a szelek, Mik megdermesztik, elveszejtik az életet. S ha jönne is a napnak éltető sugára, Nem lágyít az meg semmit, hiába. Egyedül a fény játszik a jégvilágban, Szertefut és eggyé lesz a tükörvarázsban. De ő sem szökhet, szabadon nem lehet, Faltól falig fut, ki nem jut, csak szenvedhet. Az örök mozdulatlanságban egyedül vidáman Kéz-a-kézben hópelyhek nevetve szitálnak. Örök táncot járnak a szél hátán Ágakba kapaszkodva többnyire némán. |
És mikor a legkevésbé várnánk, Bár lepelként takarja az ármány, Hajtás bújik a hó alól csendben, Csak ha fülelsz, akkor hallod: reccsen, Ropog a kemény jég és föld alatta, Amint gyökerével ádázan mozgatja, Hogy a létezés utolsó elemeként Maradhasson meg e pici növény. Napról napra nőttön növekszik, A ritka napsugaraknak keblére fekszik. Virágot még nem mer hozni a világra, A szép időket inkább kivárja. Nem sejti, hogy azok neki sosem jönnek, Új hajnal már sosem lesz itt többet. Lassan ő is a fagybirodalom része lesz, Az örök mozdulatlanságba belevesz. |
Nem is maradt más kérdés hátra, Csak hogy van-e a hó alatt valami várva, Várva az új kikeletet, az új tavaszt, S lesz-e elég ereje, lesz-e annyira ravasz, Hogy a dermesztő hideget kicselezze S a fagyot magából kirekessze.
Talán őrzi valami az ígéretet: "Lesz jobb, elhiheted." |
2009. 12. 09.
Én már mindent megpróbáltam,
Vártam,
Az órát bámultam,
Ámultam,
Hogy ilyen megtörténhet.
Rossz ötlet
Ilyen helyre bejárni.
Sajnálni
Magamat nem érdemes.
Végzetes
Hiba az értelem
Végtelen
Bugyrainak boncolása.
Sokkolása
A tudatnak ily módon
Gondolom:
Felesleges.
2008. 11. 10.
Most még dalos kedvemben találsz...
|
Most még dalos kedvemben találsz, Most még szólhatok is hozzád. Még nincsen itt a hallgatás ideje, Még nincsen, ki szavamat elvegye. Nincsen ember, ki lefoghatna, Nincsen gondolat, mi tartóztatna. |
Elkéstél, szavam már nem hallhatod, Elkéstél, már elnyomják halk hangom. Ülj le mellém te is, most el ne fuss, Rajtam segíteni talán csak te tudsz. Ha ketten szólunk ellenük, figyelnek, Előbb adnak haladékot, netán kegyelmet. |
Talán hiú ábránd volt csupán, Talán nem kellett volna oly bután Szembemenni az erősekkel, Szembe a véres kezekkel. Veled én is a kés két oldalán várok, Félbecsaptak, átok rátok kaszások! |
Tudom, nem én leszek majd, Ki eltörli a földről a bajt, Azt majd mások megteszik, De a szabad magokat el nem vetik. Az lesz az én végső fontos feladatom, Az élet törli el azt, mit úgy hívnak: fájdalom. |
2006. 01. 17.
Szilánk az éjszakában
Egy szilánkot láttam a félhomályban,
Egy darabot a valóságból, szivárványban.
De mielőtt megérthettem volna,
Már nem volt ott az éjszakában.
Talán benne volt minden igazam,
Ott volt minden, mit gondoltam.
Odalett az egész egy pillanat alatt,
Nekem belőle semmi sem maradt.
2006. 01. 17.
Szakadék
A szellemi szakadék szélén állok,
Ugrásra készen az én időm várom:
Mikor majd olyan lesz az élet,
És semmiben sem leszek vétkes,
Akkor fogok szólni hozzátok,
Meghalnak, elbújnak a kontárok.
Eljön az igaz szavak ideje:
Szóltok majd hozzám: ki vele!
Ki az igazsággal, le a sok szabállyal,
Égessétek a régi hidakat, aggályokat.
S a végén ott lesz az igaz bölcsesség,
Tiszta lesz és csendes, vakító fehérség.
2005. 12. 22.
A kincs
A végső, nagy csatát már mindkét fél várta,
A szörnyű naptól a hideg őket előre kirázta.
Nagy pusztítás várható, tudták ezt mindketten,
Egyikük sem kel majd fel: testük hever lelketlen.
Reggel hat lehetett, de még mindig túl korán,
Ennek ellenére indult meg a harc szaporán.
De még mielőtt elmesélném, mi lett a dolgok vége,
Elregélem, miért vált a düh gyilkos eszmére.
Nem volt több, miről a vita indult, csak néhány hektár,
De országok közti viszály lett, hisz volt ott bőven nektár.
Kincset sejtettek rajta, no meg isteni hatalmat.
Vár épült két oldalán, így lett ott két magaslat.
Onnan télen-nyáron, át az árkon farkasszemet néztek,
Éjjel-nappal minden percben csatalázban égtek.
Így ment ez hét hosszú, kínos esztendeig,
Mindkét oldalon szóltak a béke-pártik és szóltak verseik.
De a jó szóra egyikük sem hallgatott,
Mindkét király, fejében gonosz tervet forgatott.
Ősi mondában hittek: övék ez a terület,
És mert a jog sérthetetlen, elvesztették eszüket.
Most ezen a ködös, korai reggelen
Összecsap a két tábor durván, esztelen.
Ahogy lassan telnek az órák a csata hevében,
Már mindenki vértől ázik, tocsog a vörös nedűben.
Nemsokára csak két ember marad, a két király,
Hozzájuk szól most az Isten: „Többet nem várok már!”.
Elátkozza a mezőt, rajta minden bokrot, fenyőt.
A két királyt pedig végleg olyan helyre száműzi,
Hol a testüket ezer meg ezer hegyes lándzsa tűzi.
Így esett hát, hogy nem lett egyik királyé sem a kincs,
A magasztos, a fényes kincs, mely most már nincs.
2005. 11. 23.
|
Mikor már azt hittem, mindent értek, Mikor már azt hittem, nincsen több kétely, Mikor már biztos voltam a dolgomban, Jött még gond, mi megoldatlan. |
Mióta nem vár több kihívás, Mióta megértettem a világ minden baját, Mióta nem látok egyetlen kérdést sem, Kész unalom az életem. |
Most már tudom, mit hibáztam, A megoldást mindig gyorsan vártam. Pedig a küzdelem a lényeg, nem a cél, Ezért van az ember, ezért él. |
2005. 11. 23.
Múlandó
Mi lesz, ha te már nem leszel,
Az élet asztaláról többet nem eszel.
Akkor megszűnsz létezni örökre,
Véred felkerül a halál tőrére.
Ott majd megszárad, porrá olvad,
Az erős szél szerteszét hordja.
Belőled idővel új világ fakad,
Benne mindenfelé megleled magad.
2005. 11. 22.
Az első hó
Lehullott az első hó
Most még békés, megnyugtató.
De ha az egész várost ellepi,
Fogait a gyengékre feni,
Kiket társaik elhajítanak,
Méteres mélységbe taszítanak.
Ott aztán hagyják őket meghalni,
Csendben, halkan megfagyni.
És kik egykor odavágtak,
Talán eleget még nem láttak:
Rájuk sem vár más:
Sírjukat maguk megásták már.
2005. 11. 21.
Szellemjárta vidék…
Kihalt utcák, sivár város,
Csernobil az egészségre káros.
De nem testünket marcangolja,
Hanem lelkünket mardossa.
Gondolatok arról,
Gondolatok a nagy bajról,
Melyet az ember idézett elő,
Nem volt akkor az óvatosság kellő.
A figyelem lankadt,
A nyomás apadt.
Eljött a robbanás,
Már nem volt megtorpanás.
Szennyezett lett a föld és az ég,
Milyen nyomasztó most a lég.
Hová lépek, csak hamut látok,
Keresem a kiutat, várom.
Szellemek suhanna szerteszét,
Mint a postás viszi levelét,
De nincs már kinek,
Át nem veszi senki sem.
Szemeim előtt a figura köddé vált,
Tán ott sem állt.
Én képzeltem csak oda,
Nincs is sorsa.
Itt már nem segíthet senki,
El kéne innen menni.
De itt nem hagyhatom e helyet,
A földre fekszem ehelyett.
Mellkasomon szorít a fájdalom,
Utam itt nem járhatom.
Túl közel mentem talán?
Vár rám a halál.
Talán jobb is a magas fűben elvesznem,
Lelkem most már kegyvesztett.
Rokonságot éreztem e népekkel,
Elkárhozott életekkel.
Ez volt az egyetlen bűnöm,
Most már nekem is el kell tűnnöm.
Búcsúzom e szélfutta világtó,
A túloldalon lelkem egy jobb világhoz láncol.
Ott várnak engem, kik Csernobilban haltak,
De mindvégig emberek maradtak.
2004. 10. 08.
Járnak-e még köztünk?
Vajon áldoznánk-e életünket egy olyan szent célért,
Mely jelenti az örök és kegyetlen harc végét.
Tennénk-e még olyan ígéreteket,
Melyek eltörlik a végítéleteket.
Vajon járnak-e még hősök köztünk,
Nem is oly messze tőlünk.
Tán ezekkel a szavakkal a kétség mezejére lépek.
Mások szemében nagy ez a vétek?
2004. 09. 30.
Útravaló
Bort, búzát, békességet,
Vigyen az élet messze téged.
Szállj a vágyak széles szárnyán,
A bűnt hagyd mindig árván.
Nem lesz neked soha gondod,
Ha a fentieket magadénak mondod.
Jó tanácsból ennyi elég,
Legyél mindig nagyon serény.
Dolgos munkát csak úgy végezz,
Hogy utána megelégedj véle.
És ha néha úgy érzed,
Hogy a világ nem nézett,
Emiatt te sose aggódj,
Az élettel így ne bajlódj.
2005. 04. 14.
Négyszáz lovas
|
Négyszáz lovas indult akkor reggel,
|
Négyszáz lovas érkezett a csata elébe,
|
Négyszáz lovas kezdi meg a hajszát,
|
|
Kétszáz lovas hagyja ott a csatát, |
Kétszáz lovas vágtat hazafelé, |
Kétszáz lovas másik kétszázra vár, |
2005. 06. 07.
