Emberi ésszel fel nem fogható és be nem látható a világ, amit fajunk teremtett. Nem csodálatos, és egyben rémisztő is? Elvégre egyetlen planéta történéseiről, életéről beszélünk, ami az univerzumhoz képest oly parányi és elhanyagolható, hogy arra hasonlat talán nincs is. És mégis, itt „nálunk” létrejött valami különleges, mely mára túlnőtt minden képzeleten és bizonyos, hogy senki nincs is igazán tisztában vele. Arról a civilizációról beszélek, amit létrehoztunk, ami folyamatosan teljesedik, gyarapodik, növekszik egészen addig, míg minden elképzelhető fizikai lehetőséget ki nem aknáz és meg nem ragad arra, hogy saját magát fenntartsa. Ki tudja, hol a határ? A remények szerint a 21. század közepére apró csillagok gyúlnak majd szerte a bolygón megzabolázva a végső és a természet által is olyannyira kedvelt energiaforrást, a fúziót, mikor hidrogénből hélium keletkezik, megadva nekünk azt a többletenergiát, amivel magunkat és világunkat fenntarthatjuk. De miért is van nekünk erre szükségünk?
  Az első és leglogikusabb válasz az, hogy az alkotáshoz. Minden emberi tevékenységhez szükség van arra, hogy magát az embert fenntartsuk, bizonyos speciális formában energiát vigyünk a testébe. Ez az energia a „mindennapi kenyér”, melyet az önmagából lassan végletekig kivetkőző fajunk ma már más energiaformák felhasználásával, a saját verítékét jórészt megspórolva is elő tud(na) állítani. Mondhatjuk, hogy gépesítettük a folyamatot és röviden szólva elmondhatjuk, hogy a világunk építéséhez szükséges energiára azért van szükség, hogy mi magunk működhessünk. Ez persze kisarkított magyarázat, sőt nem is válasz az igazi kérdésre. Minket, élőlényeket leszámítva a világegyetem összes többi igen változatos és megszámlálhatatlan objektuma létezik anélkül is, hogy a saját minimális energiaszükségletén túl többletet is termeljen vagy „használjon”. Persze az igaz, hogy a legjellegzetesebb alakzatok, a csillagok szintén a fúzióra szorulnak azért, hogy a saját tömegükből következő gravitációval dacolva leélhessék hosszú „életüket”, de valahogy nem kell külső forráshoz is hozzányúlniuk.
  Az igazi válasz nem a rendből, hanem a káoszból következik, mégpedig egy olyan alapvető problémából, mely egyszerre jelenti az élet és az emberi faj szervezőkészségének leglenyűgözőbb és legkiábrándítóbb tulajdonságát is. De mi is az a káosz? Kozmológiai szempontból a homogenitás a rokonszó, ami itt annyit tesz, hogy az univerzum akkor lenne a leghomogénebb (és a mi nézőpontunkból a legkaotikusabb), ha bárhová néznénk, mindenhol ugyanazt találnánk. Tetszőlegesen választott méretű térrészekben mindenféle elképzelhető anyagból és energiából ugyanannyi lenne. Végső soron, ha nem számolunk azzal az aggasztó ténnyel, hogy az univerzum gyorsulva tágul, akkor azt kell mondjuk, hogy előbb vagy utóbb, de ebbe az állapotba kerül a globális környezet¹ . Mármost ez probléma, mégpedig azért, mert ha jobban belegondolunk, mi folyamatosan ez ellen a káosz ellen dolgozunk. Rendet akarunk tenni. A hasonló dolgokat szeretnénk csoportosítani, egy helyre pakolni, megakadályozni, hogy összekeveredjenek, szintetizálni és elválasztani igyekszünk mindent, és így tovább… Ez az, amihez energia kell.
  Nem szigorúan csak az emberre értem ezt. Általában az élet is azon dolgozik, hogy speciális alakzatokat hozzon létre, egyberendezze és megőrizze az elemi építőköveket. Bárhogy is született meg az élet, mint jelenség, ebből a szempontból a globális összképet nézve egy hiba, a rendszer ellen dolgozó furcsa valami, ami a konkrét esetet (mármint az itt kialakult és általunk ismert szén alapú életet) tekintve parazita is abból a szempontból, hogy kezdettől szüksége volt a külső energiaforrásra, nevezetesen a Napra. Ezek után nem is csodálkozom azon a tényen, hogy a fejlődés során egy olyan összetett életforma jött létre és ez az összetett életforma olyan speciális társadalmat teremtett, ami nem létezhet a külső energiaforrás nélkül. Hisszük vagy sem, szén, olaj, atomenergia ide vagy oda, ezt a szisztémát még mindig egy csillag tartja fenn. Jelenleg még nem tudunk olyan magasan szervezett társadalmat létrehozni, ami saját technikai tudásából és képességeiből adódóan fenn tudná magát tartani a kialakulási környezetének tekintett bioszféra nélkül. Érdekes kérdés, hogy eljön-e valaha az a kor, mikor nem fogunk a természetre szorulni semmilyen értelemben: minden, ami csak szükséges a fennmaradásunkhoz, szintetikus úton előállítható lesz (mert ne feledjük, valamit létrehozni tulajdonképpen csak energia kérdése, márpedig ha megzabolázzuk a csillagokat életben tartó erőt, akkor legalább annyi időre garantáljuk az energiát, amennyi ideig csillagok csak létezhetnek, vagy tán még tovább is…). Függetlenül attól, hogy ezt ma még nem tudjuk elképzelni és feltételezve azt, hogy az emberi faj egyáltalán fennmarad annyi ideig, hogy ide eljuthasson, a jövő valószínűleg ez az állapot². Emellett még megemlíthető, hogy a teremtés képességét is magunkra ruháztuk, jóllehet ez egy túlmisztifikált fogalom, helyesebb lenne azt mondani, hogy azt a ritkán és véletlenül megeső történést, amit az élet létrejöttének nevezünk, most képesek vagyunk korlátlan számmal reprodukálni³.
  Miről is van itt szó tulajdonképpen? Saját mibenlétünk áldozatai vagyunk, egy a káosz felé robogó környezetben mi arra lettünk kárhoztatva, hogy a még rendelkezésre álló forrásokat igénybe véve megpróbáljunk egy szélmalomharc keretében rendet tenni. Furcsa mód persze az entrópiának nevezett dolgot⁴, amit a káosz jobb megértésére használjuk, minden cselekedetünkkel csak növeljük. Ha rendet teszünk az asztalunkon és a vizsgaidőszak után a különböző tárgyakhoz tartozó jegyzeteket csoportosítjuk, abba a téves elképzelésbe sodródunk, hogy nőtt a rendezettség az univerzumban általában, vagy legalább az univerzumnak abban a szegletében, amit a szobánknak nevezünk. Pedig ez nem is igaz! Miközben dolgoztunk tervünkön, testünkben számtalan folyamat ment végbe, mérhetetlenül sok levegőt (annak alkotórészecskéit) kavartunk össze és végső soron az entrópia nőtt. Ugyanez a helyzet, mikor a leesett és összetört tányért megragasztjuk. A tányér engedelmeskedett a világegyetem törvényeinek, mikor rendezett formájából valami rendezetlenebb állapotba került. Ám mi mégis megteszünk ez ellen mindent, pedig mialatt helyreállítjuk az eredeti állapotát (ami valójában természetellenes), tetteinkkel sokkal nagyobb rendezetlenséget hagyunk a hátunk mögött, mint ami annak előtte jelen volt. És mindezt csak azért tehetjük meg, mert (még) rendelkezünk az ehhez szükséges (többlet)energiával.
  Az imént említettem, hogy az, hogy az élet az univerzum alapvető törvénye ellen dolgozik, csodálatos, de egyben halálos ítélete is. Joggal kérdezik, hogy miért? Lehet, hogy a világ a teljes homogenitás felé száguld, de ettől mi még tehetünk ez ellen, sőt jelenleg is nap mint nap teszünk. Ez persze igaz is, de sose feledjük, hogy a világegyetem jelenleg közel sem homogén. Vannak kiaknázható lehetőségeink, példának okáért itt van rögtön az a tény, hogy van elég koncentrált hidrogénünk ahhoz, hogy apró csillagokat készítsünk a fúziós reaktorok belsejében. Most képzeljük el viszont azt az esetet, mikor a környezetünk homogén: a hidrogén (és persze minden más is) egyenletesen oszlik el, márpedig nekünk rendet kéne vinnünk az egyenletességbe és össze kéne szednünk a hidrogént, hogy használhassuk. Ehhez pedig energia kell. Sajnos viszont a homogén univerzum már nem ad nekünk energiát, így a kör be is zárult. A további energiatermeléshez energia kellene, amit már nincs honnan kinyerni. Szép lassan, ha elég ideig létezne egy statikus világegyetem, minden csillag kihűlne, az energia egyenletesen eloszlana, idővel pedig az anyag is, ahogy a hideg testek újra meg újra összeütköznének és egyre kisebb darabokra szabdalnák egymást. Természetesen gravitációs gócpontok létrejönnének (az anyag a sűrűbb helyeken tömörülne), csillag méretű objektumok keletkeznének ez által, de mivel a hidrogénből az ezt az állapotot megelőző hosszú csillaggenerációk sora már nehezebb elemeket hozott létre (vagyis technikailag befagyasztott az energiát az anyagba), fúzió nem kezdődne, nem lenne energiatermelés. Mindaz az energia, amire szükségünk volna a fennmaradáshoz, anyag formájában töltené meg az univerzumot. Az E=mc² összefüggés, melyet mindenki ismer, ebben az esetben azt jelentené, hogy egységnyi mennyiségű energia egységszer a fénysebesség négyzete mennyiségű anyagban lenne megtalálható.
  Filozófiai jellegű kérdés, hogy nem elég, hogy az életnek energia kell, ráadásul még anyagból is áll, vagyis az önmagát alkotó matéria is lassan engedelmeskedni fog az idő és a káosz szavának, és szétzilálódik, vagyis a rend helyébe a rendezetlenség lép majd. Ez tulajdonképpen az élőnek nevezett testek szétesését jelenti.
  Ilyen kilátások után az ember egész más színben látja az oly divatos energiaválság kifejezést. A pénztárcánkon tapasztaljuk, hogy az energia egyre drágább (ennek persze egyelőre semmi köze az előbb vázolt problémákhoz). Nos, kozmikus távlatokban mérve tényleg egyre csak többe fog kerülni, sőt egész biztosak lehetünk benne, hogy egy nap majd megfizethetetlenné válik (ha akkor még lesz tér vagy világegyetem, ami terepet ad az élet őrült vállalkozásának; nevezetesen rendet tenni ebben a fejetlenségben).
  Emberi vagy inkább civilizációs távlatokban gondolkodva persze a hőhalál rémképe távolról sem a legnagyobb gond. Fajunk mindössze néhány ezer éve kezdte el a saját összetett társadalmának a felépítését, ehhez képest a Nap még körülbelül négy milliárd évig fog energiát sugározni, mielőtt elfogyna az üzemanyagnak használt hidrogénkészlete. Döbbenetes mennyiségek és döbbenetes időtávlatok, nekünk pedig elég volt ez a pár évezred arra, hogy olyan szintre jussunk, ahol saját élőhelyünk totális elpusztítása és ezzel önmagunk kiirtása is csupán percek kérdése lenne. Mégis mit várunk a jövőtől?
  Az emberi faj azért lett e bolygó uralkodó és meghatározó eleme, minden tápláléklánc csúcsa, mert elkezdett használni egy olyan fegyvert, ami minden korábbi, a természet által kipróbált megoldásnál jobban bejött. Ez a dolog az értelem, az ész volt. Sem gyorsak, sem kitartóak, sem erősek nem voltunk a csúcsragadozókhoz képest, mégis megvolt bennünk a képesség, hogy őket is elejtsük. Nem mint egyén, hanem mint szervezett közösség kezdtünk működni, és ez mára a Földet behálózó globális és kusza, ellentmondásos társadalommá vált.
  Technikai lehetőségek ide vagy oda, tény, hogy az (ismert) univerzum legösszetettebb struktúrája még mindig az emberi agy. Ez viszont nem lesz mindig így. Pusztán a nyers számítási kapacitás növekedési üteméből is látható, hogy pár évtizeden belül az emberi agynál jóval gyorsabb gépeket építhetünk. A tudat, a mesterséges értelem persze struktúra kérdése is, de némi optimizmussal könnyen belátható, hogy az embernél okosabb entitások megszületése talán már nem is várat sokat magára. Ezzel csak arra szeretnék rávilágítani, hogy közel sem biztos, hogy az emberiség a jelenlegi formájában hosszútávon az uralkodó „életforma” marad. Vajon életnek nevezhetjük-e, ami utána következik?
  Sokan abba a hibába esnek, hogy az emberiség után fellépő civilizációszervező közösséget (ha lesz ilyen egyáltalán) robotok hadának képzelik fémből és műanyagból. Emiatt eleve kizárják rá az élet jelzőt, jóllehet ha funkciójukban, működésükben és tudati összetettségükben ezek a gondolkodó egységek még összetettebbek is lesznek, mint mi, én bártan használom rájuk az élőlény vagy az életforma kifejezéseket. Ezen a határon túl – ahol a biológiai civilizációt leváltja egy „gépi” – nincs értelme teremtett vagy véletlenül létrejött élet között különbséget tenni, egyszerűen csak a káosz ellen harcoló rendszer felépítése, anyaga, jellege változott meg, a legmeghatározóbb tulajdonsága nem: ugyanúgy a káosz ellen létezhet csak, mint most mi.
  Ez továbbvezet minket egy filozofikus kérdéshez. Ha feltesszük, hogy az élet egy adott megvalósulási formája létrehoz egy összetettebb, jobb formát, akkor joggal gondolhatjuk, hogy majd ez az új struktúra is szül egy jobbat, és így tovább. Ezeket a lehetséges életformákat tulajdonképpen kizárólag az kapcsolja össze, hogy mindannyian az entrópia csökkentésével a káosz ellen dolgoznak. Nem mellesleg ez a tény egyben törvény is. Bár nem tudunk elképzelni olyan életformát – alkossa azt bármiféle matéria -, ami nem a káosz ellenében dolgozna, elmondhatjuk, hogy a rendezettséget növelő élet szintén csak rendezettséget növelő életformát állíthat elő.
  Végső soron feltehetném a kérdést, hogy miért él az ember, mi értelme van ennek az egésznek, ha pontosan tudjuk, hogy úgysem tarthat örökké sem életünk, sem civilizációnk, hanem pusztulásra van ítélve. A részmegoldás viszont pont munkám elején található: világunk, civilizációnk oly bonyolult, oly összetett, az egyes emberek pedig oly esetlenek és gyarlók, hogy képtelenek mindezt belátni, nem tudják átlátni a rendszert. Az alkotóelemek az egész, a globális mechanizmus áldozataivá és haszonélvezőivé is lettek egyben.
 

Horváth Krisztián, 2010

 

_______________________________________

1. Mivel tudjuk, hogy az univerzum nem statikus, ez az állapot később következne be, minthogy a világegyetem a végtelenségig táguljon vagy összeroppanjon saját tömege „alatt” – függetlenül attól, mi is lesz világunk sorsa.

2. A környezettől való függetlenedés természetesen abban az értelemben használatos itt, hogy a kialakulásunkhoz szükséges bioszférát teljes mértékben nélkülözni tudjuk, nem pedig azt, hogy egyáltalán semmit sem kell beszereznünk a környező világból; például a fúzió maga is igényel nyersanyagot, nevezetesen hidrogént.

3. Lehet vitatkozni azon, hogy mennyire ritka az élet vagy mekkora a valószínűsége a létrejöttének. Az eszmefuttatás időpocsékolás abból a szempontból, hogy csak egy példát ismerünk az életre, a mienket, emiatt meggyőződés kérdése, hogy ki mit gondol ennek egzotikus vagy tipikus voltáról.

4. Az entrópia a tudomány (elsősorban a hőtan és az informatika) fontos fogalma, egy rendszer rendezetlenségi fokát jellemzi. Az entrópia műszót Rudolph Clausius találta ki, és ezzel jellemezte a termodinamikában az anyagi rendszerek molekuláris rendezetlenségét, illetve termodinamikai valószínűségének a mértékét. - wikipédia

.

Horváth Krisztián - hispan – C 2004 - ∞ – Minden jog fenntartva Az oldalon található munkák saját készítésűek, továbbközlésükhöz engedély kell. Ajánlott minimum böngésző: Internet Explorer 8 vagy Mozilla Firefox 3 vagy Google Chrome 3. e-mail   |   MSN   |   facebook     Az oldal betöltése 0.055053 másodpercet vett igénybe.   |   79,816 lapletöltés   |   log   |   lapinfó