hispan's photoblog
              tudásbázis
              vintage pub

    hispan's photoblog   |   hozzászólás   |   szavazás   |   feliratkozás

A kamu vörös karika pszichológiája

Avagy mi áll a “hamis” L-es objektívek hátterében?

Biztosan láttatok már olyan KIT objektívet, amire kreatív tulajdonosa egy vörös karikát festett, így úgy tűnhetett, hogy valójában egy L-es objektívvel fotózik. Múlt héten én is láttam egyet, és azonnal be is indult a gondolatlavina a fejemben. Most elárulom, miért csinálják ezt az emberek, és mire mennek vele.

Relax, nem (csak) fotózásról lesz szó

Furcsa cikket találtál, de garantálom, hogy érdekes lesz. Tudjátok rólam, hogy nagyon sokat foglalkozok különböző fotós felszerelésekkel, de azt is tudjátok, hogy határozott véleményem van arról, mit ér a sok kütyü. Az egyre jobb eszközök valóban tágítják a megvalósítható ötleteink horizontját, viszont nem tesznek minket jobb fotóssá, nem növelik a kreativitásunkat és pláne nem pótolják szépérzékünk hiányosságait.

De akkor miért van az, hogy egyes kezdő (vagy nem kezdő) fotós palánták vörös csíkot festenek a belépő KIT objektívre? Mutatom, erről a jelenségről van szó:

Ha nem tudod, mit szimbolizál a vörös karika, egy kis összefoglalás: a Canon prémium objektívjeit már évtizedek óta L, azaz Luxury jelöléssel látja el. Így volt ez az FD csatlakozás idejében, és a hagyomány folytatódott az EF rendszerben is. Az L jelölés magasabb összeszerelési minőséget, jobb képminőséget, illetve a kezdeti időkben az S.C. vagy S.S.C. bevonatok meglétét foglalta össze. Manapság az L széria ugyanazt jelenti, mint megalkotásakor: az adott objektív a cég tudásának legjavát kapja meg, legyen szó akár USM fókuszról, akár fluoridos bevonatról vagy időjárás-állóságról. Összefoglalóan: az L jelölés, és a hozzá tartozó vörös karika menő, mert egyértelműen jelzi, hogy nem babapiskótával tolod a fotós ipart.

Az utólag, olcsóbb objektívekre felfestett vörös karikáról külön (viccnek szánt) cikket írtak a Petapixelen is, tutoriallal együtt, hogy akinek kedve van, az pingálhasson. Mi azonban ennél sokkal mélyebbre fogunk ásni!

Miért csinálják ezt az emberek?

Tegye fel a kezét az, aki nem akar jobb fotós lenni. Na, ugye. Ez eddig tiszta sor. Ha jobb vagy a többieknél, az azt jelenti, hogy a valóság valamilyen metszetében alfa vagy, vagyis az adott közösségen belül valamilyen vezető szerepre tettél szert (vagy legalábbis törekszel felé). Ezzel a szereppel sok előny jár: te ehetsz először, nálad a párosodás joga, és a posztjaidat többen osztják meg, mint másokét. A valódi alfa-szerep egyszerre jár kiváltságokkal és kötelezettségekkel, és bizony a külsőségekben is megnyilvánul. Például ha te alfa-fotós vagy, akkor L-es objektíved van.

Bármennyire is furcsa, a többség pontosan annyira vágyik arra, hogy egy alfa vezesse, mint arra, hogy ő is azzá váljon. Ez biológiai szükségszerűség: ha a törzsön belül nem alakul ki hierarchia, akkor eluralkodik a káosz, a legjobb gének továbböröklődése nem garantált, ezzel pedig veszélybe kerül a faj fennmaradása. Így vagyunk kódolva. Elfogadjuk az alá-fölé rendeltséget. Sőt, el is várjuk: a vezetőknek kiváltságok járnak.

Igen ám, de a valódi alfa-státusz nem a külsőségekből ered, azok csupán kísérik azt. Ma már nem a szavannákon élünk, éppen ezért az emberiség korai történetéhez (meg az állatvilághoz) képest a rátermettség “mutatói” is megváltoztak. Nem erős izomzatunk, hanem eszünk, pénzünk, társadalmi státuszunk és egyéb más külsőségeink tesznek minket mások szemében sikeressé (és ilyen értelemben vezetővé). A sikerességnek pedig külső jelzői vannak. A gazdagabb (tehát sikeresebb) ember megveheti a Mercedest, és bizony megveheti az L-es objektívet.

A probléma csupán az, hogy a kamu-alfa jelzéseket a többiek megérzik. Igazságosnak érezzük ugyanis a jutalmat és a kiváltságot, ha olyan vezető kapja, aki valódi vezető: a többiekért dolgozik. Igazságtalannak érezzük azonban akkor, ha csupán visszaél a helyzetével, sőt adott esetben még kárt is okoz a vezetetteknek. Ez különbözteti meg a valódi vezetőt attól, aki csupán “ráült” a pozícióra.

Ezért nem érezzük igazságtalannak azt, hogy Churchill a háború idején élvezte az ital és a szivarozás kiváltságait: valódi vezető volt. Vele szemben - biológiai értelemben - joggal háborodunk fel Donald Trump vezető szerepén, mert úgy érezzük, hogy nem érdemelte meg. Nem valódi vezető, mert nem a vezetettekért dolgozik. Ezek zsigeri dolgok, és a testünk ilyen értelemben sosem hagy minket cserben.

Ez eddig a dolog biológiai háttere.

Ha a téma részletesebben is érdekel, feltétlenül olvass utána Simon Sinek A jó vezetők esznek utolsónak (HVG, 2017) című könyvében, amiben rengeteg más kutatási eredményt is találhatsz majd a hierarchikus rendszerek működéséről és vezetéséről.

Hogy mindezeket miért kellett elolvasnod, arra nemsokára rávezetlek.

A csalás pszichológiája

Rendben, most már tudod, hogy miért fontos egyeseknek drága, vagy drágának látszó objektívvel menőzni. Menjünk azonban egy kicsit tovább.

Vajon hatással van-e ránk, ha “hamisítványokkal” dolgozunk, esetleg azokat viseljük? A kérdésre tudományos alaposságú választ fogok hozni, előtte azonban meg kell értenünk az imént említett, a státuszunkra vonatkozó külső jelzések és az önmagunk közötti valódi kapcsolatot.

Mindenki gondol magáról valamit, a közhiedelmekkel ellentétben azonban az önmagunkról alkotott kép nem belülről fakad: ahogyan más embereket, úgy magunkat is a viselkedésen át ismerjük meg és minősítjük. Az önmegerősítő énjelzés, vagyis a self-signaling olyan cselekedet, ami elmélyíti bizonyos tulajdonságainkba vetett hitünket. Ha sokszor adakozunk a rászorulóknak, azzal magunk is bizonyosabbá válunk saját magunk nagylelkűségét illetően. Ugyanígy ha gyakorta mészárolunk fénykarddal buckalakókat, joggal fogjuk azt hinni, hogy végzetünk a sötét oldalon van. Így alakul ki az énképünk.

Mármost emiatt a folyamat miatt, melyet a pszichológia már régóta ismer, joggal merül fel a kérdés, hogy milyen hatással van ránk, ha csalunk, vagyis hamisítványokat viselünk vagy birtoklunk. A kérdés eldöntésére egy zseniális kísérletet fogok idézni, amiben eredeti, piszok drága divatkiegészítőket (táskákat és szemüvegeket) osztottak ki a résztvevőknek (egyetemi hallgatóknak), akik 3 csoportba kerültek:

A kísérlet során a résztvevők viselik egy ideig a kellékeket, sétálnak bennük az egyetem területén a társaik között, majd egy önbevallásos teljesítményteszten vizsgálják, milyen mértékben hazudnak. Maga a teljesítményteszt most lényegtelen, mert a fő az, hogy a segítségével meg lehet állapítani, hogy a résztvevők hány százaléka hazudott (a teszt lehetőséget ad arra, hogy a kitöltő a lebukás veszélye nélkül felülértékelje saját teljesítményét).

Elárulom: a harmadik, vagyis kontrollcsoport hazugság-mutatója 42% volt, ez az átlagos érték (más kísérletekben is ez szokott lenni a standard adat). Akik tudták, hogy eredeti, márkás divatcuccokat viselnek, 30%-ban csaltak (ez nem tekinthető szignifikáns különbségnek a kontrollcsoporthoz képest), akik viszont abban a tudatban lettek kondicionálva, hogy korábban hamis kiegészítőkkel mászkáltak, 72%-ban csaltak a teszten. Na ez már szignifikáns eltérés.

A kísérletet rengeteg további formában is megismételték azóta, sőt egyes változataiban szándékosan érdekütközésbe hozták az adott kérdésre adott becsületes választ a kísérlet során elnyerhető pénzjutalommal (vagy A, vagy B válasz volt helyes, de B válaszért tízszer annyi pénz járt minden esetben, függetlenül attól, hogy helyes-e). Utóbbi esetben is többet csaltak azok, aki korábban hamis(nak mondott) szemüvegeket és táskákat kaptak, csak hogy több pénzt vihessenek haza (vagyis akkor is B választ mondtak, ha nem voltak benne biztosak, hogy igaz, vagy ha egyenesen tudták róla, hogy hamis).

Egy szónak is száz a vége: igen, hatással van saját magunkra az, hogy csalunk-e. De miért?

A jelenség az idő előre haladtával fokozódott a kísérletekben, vagyis ahogy a második, “hamis” termékeket viselő csoport tagjai egyre több tesztet töltöttek ki, egy bizonyos határ átlépése után már folyamatosan csaltak, még a látszatra sem adva. És itt a válasz is, a szakirodalom ugyanis ezt hívja “egye fene” hatásnak.

Amikor édesapámnak lehetősége volt még a 90-es években beszélnie egy korábban letartóztatott, számos akkoriban elkövetett, a maffiához köthető robbantásos merénylet elkövető bérgyilkossal, megkérdezte tőle, hogy milyen érzés volt olyan sok embert a levegőbe repíteni. Erre ő csak ezt válaszolta:

“Az első rúd dinamitot nehéz volt odarakni, de utána már olyan mindegy volt, mennyi az annyi…”

És te ugyanígy szeged meg az újévi fogadalmaid és a diétádat is. Ez az “egye fene” hatás. Ha egyszer átléped a Rubicont, már teljesen mindegy, miket követsz el, és nagyon nehéz a visszaút. Anakin Skywalkert is ezzel a klasszikus módszerrel csábították a sötét oldalra.

Az általunk választott felszerelés, annak eredetisége nem csak mutatja, milyenek vagyunk, de erősen vissza is hat ránk.

“Ha egyszer a saját szemünkben is csalóvá válunk, egyre tisztességtelenebbül kezdünk el viselkedni.”

- írja a kísérleteket vezető Dan Ariely, aki munkatársaival nem csak azt vizsgálta, hogyan viselkednek az adott csoportba kerülők, hanem azt is, hogyan vélekednek embertársaikról. Azok, akik hamisítvány(nak hitt) termékeket viseltek, sokkal nagyobb eséllyel gondolták úgy, hogy ismerőseik és fajtársaik is tisztességtelenek lennének adott szituációkban. Ezzel megállapították, hogy ha valaki csal, nem csak magára van rossz hatással, de alapvetően borúlátóbb másokkal és a társadalommal szemben is (csökkentve az általános bizalmat). Tudományos szintre emeltük a “mindenki magából indul ki” közhelyét.

“Az énjelzések, valamint az egye fene hatásnak köszönhetően egyetlen tisztességtelen cselekedet önmagában is megváltoztathatja az adott személy magatartását, mégpedig a cselekvés pillanatától kezdve.”

A tanulság: ha hazudsz és színlelsz egy kamu vörös karikával, azzal nem elsősorban a gyártóknak vagy embertársaidnak teszel rosszat, hanem tulajdonképpen magadat szivatod (akárhogyan is racionalizálod, hogy az miért jó, szükséges, megengedhető, vicces, stb.).

Micsoda pszichológiai mélységekbe ereszkedtünk!

Ha érdekel a téma és részletesebben is olvasnál a becsület kérdéséről vagy hasonló kísérletekről, akkor feltétlenül szerezd meg Dan Ariely Az (őszinte) igazság a hazugságról (HVG, 2015) című könyvét.

Itt azonban még nem állunk meg, a vörös karikának ugyanis vannak további titkai!

A valódi L-es objektív sem okoz boldogságot

Láthattad a fentiekből, hogy miért akarunk hazudni másoknak hamis jelzések küldésével, és hogy ennek milyen súlyos és hosszú távú hatásait kell megfizetnie a szélhámosságot elkövetőnek. Nagyon fontos azonban elárulnom azt is, hogy a vásárlás, a drága anyagi javak, és természetesen a valódi vörös karikás objektívek sem okoznak hosszan tartó boldogságot.

Igaz ugyan, hogy Újszászi Bogár László egyszer egy zseniális befolyásolástechnikai előadásában még 2016-ban elmesélt egy kísérletet, amiben bizonyították, hogy a drágábbnak címkézett bor valóban erősebb örömérzetet vált ki fogyasztójából (tehát az agy nem csak beképzeli, hogy a jobb/drágább bortól boldogabb lesz, hanem ténylegesen boldogabb állapotba kerül), ettől függetlenül ez csupán pszichológia. A dolog biológiája azonban egyértelműbb.

A vásárlás és az anyagi javak birtoklása szerotonin termelődését indítja el testünkben, ami valóban boldogságérzettel (és büszkeséggel) tölthet el minket ideig-óráig, ez azonban hiába úgynevezett önzetlen (társas) molekula, ebben a helyzetben ugyanis nem segít nekünk a fajfenntartásban és a szociális kapcsolatok kiépülésében. Valójában elidegenít minket a többiektől. A félmilliós teleobjektív megvásárlása azért nem jár tartós büszkeséggel, mert nem feltétlenül támasztja alá valódi teljesítmény (nincs társas visszaigazolás, és az agyunk ezt pontosan tudja). Sokszor csalunk, és mint azt fentebb olvashattad, valaminek az érdemtelen birtoklása valójában önmagunk becsapása, és meg is bosszulja magát.

Pár szót a nemes jellemről

Végképp távol evezve az eredeti kérdéstől, de talán zárásként érdekes vizekre bukkanva érdemes megemlítenem az elsődleges és másodlagos nagyság fogalmát is. Ez is olyasmi, amit most hazavihetsz magaddal és érlelheted kicsit.

A másodlagos nagyság egy emberrel kapcsolatban általában az, amit azonnal láthatsz rajta: sikeres a szakmájában, a hobbijában vagy más tevékenységekben. Kiemelkedik abban, amit csinál. Olimpiai aranyat szerez, világbajnok lesz, díjakat nyer, országokat szabadít meg a zsarnokságtól.

Az elsődleges nagyság ezzel szemben a jellem nagysága. Bármilyen jó is valaki abban, amit csinál, csak hosszú évek barátsága után tudhatod meg róla, hogy nemes-e a jelleme is. Van abban a mondásban valami, hogy bajban ismerszik meg az ember: amikor igazi értékeink kerülnek felszínre, elválik, hogy mennyire vagyunk megbízhatóak, becsületesek vagy éppen kitartóak - mondjuk a magánéletünkben.

Az elsődleges és a másodlagos nagyság nem feltétlenül jár együtt. Számtalan helyzetben tapasztalhattad már, hogy kiemelkedő eredményeket elérő politikusokról, sportolókról, művészekről kiderült, hogy életük bizonyos részeiben vagy időszakaiban erkölcstelenül, kifejezetten károsan vagy bűnösen működtek. Nem volt meg az elsődleges nagyságuk. Sikeresek voltak a szakmájukban, de elbuktak, mint emberek.

!

Az egyik legjobb példa erre a paralimpikon Oscar Pistorius esete, aki bár kimagasló sportteljesítményt tett le az asztalra és emberek millióinak mutatott példát kitartásból és küzdelemből, mégiscsak agyonlőtte az asszonyt. És ugyanezért van az, hogy az elejtett pénztárcát sokszor éppen a hajléktalan hozza utánad: lehet, hogy másodlagos nagyságra nem lelt az életben, de hogy nemes jellem, az biztos.

Mellesleg ezért nem jó példaképeket választani. Még a végén kiderül róluk, hogy nincs is mire felnézni. Sokszor mondom, hogy legendák azokból lettek, akik elég korán meghaltak ahhoz, hogy ne lássuk a bukásukat. Tisztelet a kivételeknek.

Ez már aztán tényleg az Óperenciás tenger túlsó partja. (Legközelebb elmesélem, miért hívják így azt a tengert.)

Ha a téma jobban érdekel, feltétlenül olvasd el a Dr. Stephen R. Covey életművének is tekinthető A kiemelkedően eredményes emberek 7 szokása című munkáját (Bagolyvár, 2014).

Nagyon messzire hoztalak otthonról, de nem foglak hazarepíteni. Tessék szépen hazasétálni, és út közben elmélkedni az olvasottakon. Legközelebb kikérdezem.

Mostantól ha kamu vörös karikát fedezel fel egy olcsó objektíven, már tudni fogod, hová vezet az utad. Tudod: Darth Vader és Hitler is úgy kezdte, hogy vettek egy kis festéket és festegettek, mázolgattak...

 

Magadat azonnal nemes jellemmé teheted, ha egy gombnyomással megosztod ezt a cikket:

Share

 

Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.

 

Érdemes követni:

hispan's photoblog Instagram

Elmondhatod a magadét:

Népszavazol?

Ezek is tetszeni fognak:


A boldog fotós lájk nélkül él

Ne hagyd, hogy kedved szegjék a közösségi média fals visszajelzései. Legyél te is örömfotós! Tőlem merőben szokatlan téma következik most. Nem a képek előállításáról, nem az azokhoz használt felszerelésről vagy módszerekről lesz szó, hanem a fotók utóéletéről, vagyis arról, mi történik a publikálásuk után, miért tesszük őket egyáltalán közszemlére, valamint (és ez a lényeg) hogyan érdemes vagy éppen nem érdemes értelmezni mások visszajelzéseit. Különösen az Y és Z generációs alkotók figyelmébe ajánlom a továbbiakat. Kalandozzunk kicsit a közösségi média birodalmában, és lássunk át a Facebook szitáján. Tovább olvasom...

Mi a gond a modern objektívekkel?

Hova vezet bennünket az egyre több lencsetag, és miért adnak sokszor a régebbi optikák életszerűbb képeket? Néha olyan nehéz az embernek szavakba öntenie, amit a tapasztalataiból felépített magában, és át szeretné adni másoknak is. Így vagyok a régi optikák "természetesebb, hangulatosabb" képi világával kapcsolatban is. Mikor ezt a kérdést kell ecsetelnem, magam is bajban vagyok, hiszen nehéz objektív szempontok szerint értékelni. És ekkor, egyszer csak szembe jön velem a neten Yannich Khong cikke, amit elolvasok és csak bólogatok hevesen. Nem szoktam külföldi szerzők anyagait átvenni, mert az egyszerű fordításoknak nem látom értelmét, meg egyébként is inkább magam próbálom ki a dolgokat. Most viszont szeretném veletek megosztani ennek az írásnak a legfontosabb gondolatait és "adatait", körítve kicsit a saját meglátásaimmal és a régi manuális lencsékkel kapcsolatos tapasztalataimmal. Tovább olvasom...

Gyönyörű bokeh-robbantás frontlecse-fordítással

Avagy végre egy értelmes frontmod: MIR-1B 2.8/37. A frontlencsék megfordításának inkább csak divatja, mint értelme van - legalábbis ezt gondoltam eddig. Viszont most találkoztam egy olyan megoldással, ami kipróbálva is lélegzetelállító eredményekkel jár, és még használni is lehet valamire. Tartsatok velem, mutatom a hogyant és az eredményeket is. Tovább olvasom...

Így készült: az ősz angyala

Leveleket röptető csodaleány, vagy fotómanipuláció lapul-e meg a háttérben? A tudás hatalom, a hatalom pedig szolgálat, meg amúgy is imádlak benneteket (külön-külön, és egyben is), ezért jöjjön egy gyorstalpaló az őszi angyal összehegesztéséből, közkívánatra. Tovább olvasom...

További cikkek...

Köszönetnyilvánítás

A kész anyag előzetes áttekintését és véleményezését köszönöm Pető Diának, Urbán Balázsnak, Benedek Lampertnek és Tóth Gábor Szabolcsnak. Az elmét felpiszkáló gondolatokat és folyamatos inspirációt köszönöm Varga Róbertnek. A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak.

BIO

A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik (kivéve, ha pizzáról van szó). Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5D MII, A7, A7II), sokat játszott analógokkal is, közben pedig rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorless-t és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását.

Manuális lencsékkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.

A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...

Horváth Krisztián C 2018 (eredeti megjelenés: 2018. február 5., utolsó módosítás: 2018. február 5.)