hispan's photoblog
site version 10.2.3.5


35mm történelem


Időutazás egy rég elfeledett filmtekerccsel.


2015. november 19. • frissítve: 2018. február 3. • Horváth Krisztián

Fontos: ez a cikk évekkel ezelőtt jelent meg először, és bár azóta minden bizonnyal frissült, tartalmazhat olyan információkat, amik mostanra elavultak.

Hány évet él túl egy negatív? Ezzel a kérdéssel eddigi életem során nem sokat kellett foglalkoznom, mert alig pár friss 35mm-es tekercs elhasználásán és előhívatásán vagyok túl. Nemrégiben azonban boldog tulajdonosa lettem egy (sokadik) régi filmes váznak, és benne lapult egy előhívatlan filmtekercs is. Ennek a történetét fogom most bemutatni.

A sztorit kiegészítettem egy érdekes kis technikai kitérővel is, melyben azt boncolgatom, hogy vajon a digitális vagy az analóg képögzítési eljárással készült fotók képesek-e jobban ellánállni az idő vasfogának? Ezt azért teszem, mert sokan mondták a film előhívása előtt, hogy ennyi évtized után valószínűleg már semmit sem lehet majd látni rajta. Kíváncsi voltam, hogy vajon tényleg térdre kényszerül-e a kémiai alapú film az idővel szemben, vagy létezik valamilyen boszorkányos eljárás, amivel elő lehet csalni a rég elfeledett alkotásokat? Vágjunk bele!

Így lesz izgatott a történész és a fotós

Pár héttel ezelőtt egy szokványosan induló eseménylánc vette kezdetét. Szereztem egy régi filmes vázat egy amerikai garázs-árverésről. Biztos láttatok már ilyet, gazdátlan személyes raktárak tartalmát lehet megvásárolni (pontosabban licitálni rá), és semmit sem tudsz az eredeti tulajdonosról. Sokszor még magát a raktár tartalmát sem tudhatják előre a szerencsevadászok, akik megérzéseikre hagyatkozva vásárolnak. A bent talált portékákat aztán felteszik az internetre és reménykednek, hogy "befektetésük" hasznot hajt.


Olvastad már a friss cikkeket a tudásbázisban?

Szeretek olyan eladóktól vásárolni a tengerentúlról, akik mit sem tudnak arról, mit is árulnak. Ennek persze megvannak a veszélyei is, hiszen nem lehetsz benne biztos, hogy az "as-is" megjelölés tényleg tudatlanságból fakad-e, vagy így próbálnak túladni egy olyan fényképezőn vagy objektíven, amelyről ők maguk is tudják, hogy nem működik - csak inkább nem írják ki. Mindig ott van azonban az izgalom, hogy történészként olyasmi kerül a kezembe, ami valamiért különleges. Évek óta először most valami ilyesmi történt: egyik legutóbbi amerikai beszerzésem igazi kincset rejtett. A kb. 40 éves vázban volt egy tekercs 35mm-es film, melyen elexponált kockák voltak...

Az izgalmak előtt azonban jöjjön egy kis tudomány! (Akit ez nem érdekel, az ide kattintva átugorhatja.)

A digitális vagy az analóg bírja jobban?

Mielőtt elmesélem, mi történt a tekerccsel, megemlítek egy örök fotós vitát, és kicsit kalandozunk világunk mélyebb természetébe, hogy megérthessük, hogyan is működik az Univerzum, és mi köze ennek a fotóinkhoz, valamint ahhoz, hogy milyen képrögzítési módszerrel érdemes dolgozni az örökkévalóság számára.

Digitális vagy analóg?

Az analóg fotó szerelmesei szerint a negatívok örökéletűek, és az ő képeik akkor is nagyíthatóak és másolhatóak lesznek szinte tetszőleges méretben, mikor a digitális fotók már régen áldozatul estek egy formattálásnak vagy más elektronikai meghibásodásnak. Sokan emlegetik a "kézben tartott kép a valódi kép" elvét (melynek persze művészeti, alkotási szempontjai is vannak a technikaiak mellett).


[X] hirdetés

Ezzel szemben a digitális világ harcosai azt mondják, hogy az analóg képek minősége és állapota folyamatosan romlik az évek során az őket hordozó anyagok miatt. Ezek - legyenek akár papírképek vagy negatívok - valóban engedelmeskednek az idő vasfogának, és a leggondosabb tárolás mellett is győz az entrópia.

Az entrópia szót az elméleti fizikusok szokták használni Világegyetemünk egyik legjellemzőbb alaptulajdonságának összefoglalására. Az Univerzumban, mint zárt és elszigetelt rendszerben a termodinamika második főtétele érvényesül, mely kimondja, hogy a teljes rendszer állapota időben a termikus egyensúly felé halad. Ez azt jelenti, hogy a - környezetükhöz képest - melegebb dolgok kihűlnek, a hidegebbek pedig felmelegszenek. Mindez szoros összefüggésben áll azzal, hogy az entrópia (más szóval a káosz) folytonosan növekszik.

Mi, emberek (és általában véve a földi élet) egy külső energiaforrás (a Nap) segítségével csökkentjük magunk körül az entrópiát, vagyis rendszerezzük az atomokat. DNS-t építünk belőlük, és az egymáshoz hasonlóakat ugyanoda tesszük. Ez az állapot természetellenes, mert az Univerzumban a termikus egyensúly felé való haladás során szépen lassan minden (az energia és az anyag is) egyenletesen fog eloszlani, vagyis nem lesznek összetett struktúrák.

Hétköznapi példa: ha egy asztalon az azonos színű könyveket ugyanoda tesszük, úgy tűnhet, csökkent az entrópia, ám ez csak lokálisan, az asztal tekintetében igaz. Miközben mi dolgoztunk a rendezetlenség csökkentésén, felkevertük a levegőt, megzavartuk a szoba egyensúlyát, tágabb értelemben tehát növekedett az entrópia. Hosszú távon elfogy majd az energia, hogy csökkentsük a "káoszt" (a legnagyobb csillagok is kihunynak, minden energia anyagba fagy), és végül győz a termodinamika második főtétele. Minden kihűl és meghal majd. A hideg testek folytonosan egymásnak ütköznek, egyre apróbb darabokra törnek, végül pedig egyenletesen tölti majd ki az Univerzumot a sokféle atom. Létrejön a maximális entrópia és a termikus egyensúly.

De mi köze ennek a fotókhoz?

Az entrópia miatt van az, hogy hosszú távon minden anyagi természetű dolog tönkremegy. Igaz ez a filmtekercsekre, papír alapú képekre is. Rögzíthetjük fotóinkat bármilyen materiális hordozóra, az idővel semmivé fog foszlani.

Az információ győzelme az anyag felett

Természetesen a digitiális képek is anyagból készült adathordozókon vannak, ám a kulcs itt az, hogy alaptermészetük szerint ezek a fotók inkább információk, semmint anyagok. Az információkra nem vonatkozik ilyen egyérteműen a termodinamika második főtétele (rájuk más megmaradási tételek igazak). A kulcs az egészhez az, hogy a digitális információt veszteségmentesen másolhatjuk és változatos formákban tárolhatjuk, miközben eredeti tartalma a legkevésbé sem módosul.

Mondok egy példát, hogy jobban érthető legyen a különbség: csináltunk egy fotót 1995-ben hagyományos 35mm-es filmre, majd előhívtuk és egyből digitalizáltuk is. A fotót papír alapon is megkaptuk, így kezünkben volt egy floppy lemez (rajta a digitális képpel) és mellette a papír alapú kép is. Elkezdtek telni az évek, és a papír alapú változat sárgult, foszladozott. Hiába másoltuk le analóg eljárásokkal, a minősége végső soron romlott: fakult, életlenedett. Minden történész és levéltáros ismeri a jelenséget, nem csak a fotósok: a kémiai anyagok (a papírok, a műanyagok, a rajtuk alkalmazott tinták is) idővel tönkremennek.

Peregtek az évek, a floppy-lemezek kimentek a divatból, ezért előbb CD-re, majd a CD-ről DVD-re írtuk fotónk digitális változatát, végül pedig merevlemezre, majd pár évvel ezelőtt SSD-re másoltuk, sőt ma már valamelyik adatmentő felhőben is ott van. Ma, amikor egymás mellé teszem a digitális fotót és a papír alapút, azt látom, hogy a papíros változat minősége rengeteget romlott (és tovább fog romlani), ám - csodák csodája - a digitális változat pontosan olyan, mint 20 éve volt! Miért?

Azért, mert a digitális képet veszteségmentesen másoltuk újra és újra. Minden bitje pontosan ugyanolyan, mint mikor létrehozták az eredeti fájlt, és semmit sem számít, hogy a két évtized alatt milyen adathordozó eszközökön tárultuk. Az eredeti floppy lemez, aztán a későbbi CD és DVD már régen tönkrementek, de maga az információ a legújabb eszközökön folyamatosan sértetlen és változatlan. Korlátlan számú tökéletes másolatot készíthetek digitális tartalmaimról bármikor. Ez az, amit a hagyományos, fizikai anyagokra rögzített képekkel nem lehet megtenni, hiszen idővel a legkeményebb anyagok is elvesztik eredeti formájukat, az újabb és újabb másolásokkal pedig mindig csorbul az eredeti tartalom.

Ez nem technikai kérdés, amit majd megold a tudomány. Ez az Univerzum alaptermészetével van szoros összefüggésben.

Természetesen felvetheti a Kedves Olvasó, hogy a digitális képek tömörítése során romlik a minőség. Igen, romlik, de a kísérletben az eredeti, 1995-ös fájlt másoltuk újra és újra, információtartalma nem esett át módosításon [nem tömörítettük újra]. Közbevethető aztán az is, hogy az adathordozó megsérülhet és tönkremehet. Igen, ez is igaz, ám feltételeztük, hogy gondosan járunk el, és van elég biztonsági másolatunk, így az eredeti fájl mindig hozzáférhető. Az persze tény, hogy ha a teljes univerzumban beáll idővel a hőhalál, akkor mind a papír, mind pedig bármilyen jellegű adathordozó tönkremegy majd. A kérdés itt csak az, hogy mikor [nagyon soká], és addig is melyik tudja jobban megőrizni a kép eredeti formáját.

A vitát nem lehet eldönteni, de nem is kell

A fenti fizikai jellegű eszmefuttatásba azért mentem bele ennyire részletesen, mert ma éppen arról lesz szó, hogy hogyan viselkedik egy évtizedekkel ezelőtt ellőt, ám elő nem hívott film, vagyis hogyan harcol az anyag az idővel.

Amiről azonban az előző két részben olvashattunk, az a mindennapokban csupán elvi kérdés. Legtöbbünket nem érdekli az, hogy mi lesz 50 vagy 100 év múlva fotóinkkal, és a napi praktikum határozza meg, hogy milyen formában tároljuk őket. Vannak, akik beleszülettek a digitális korba és természetes megoldás számukra a képeknek csupán elektronok formájában való tárolása, mások szerint pedig egy fotó addig nem fotó, amíg nem foghatom a kezembe. (Trükkös kérdés számukra: akkor az e-papíron levő kép fotó-e, vagy sem?)

Van olyan szempont is, mely azt veszi figyelembe, hogyan tekint az emberi agy egy 15*10cm méretű papírképre és hogyan a monitorra. Nem véletlen, hogy sok fotómat időről időre magam is kinyomtatom, kézbe veszem és méregetem. Teljesen más gondolatokkal, más szempontok szerint, "más szemmel" nézek rájuk és mást is veszek észre rajtuk. Érdemes kipróbálni!

Előbb kizárólag abból a szempontból vizsgálódtunk, hogy melyik adat/képhordozási mód őrzi meg tovább és jobban az információt, de sokaknak fontos lehet például a méret is. A cikk szempontjából most nem releváns az információhordozók befogadási képessége, de nem feledkeztünk meg róla. Csupán a csapongás elkerülése végett maradunk szűk mederben.

Most pedig vágjunk bele a történelmi kalandba!

Váratlan meglepetés

A bevezetőben említettem, hogy itt ma egyetlen 35mm-es filmtekercsről lesz szó. Aki túlélte a rögtönzött fizikaóra borzalmait és eljutott idáig, végre érdekes dolgokat is olvashat.

A váz, és benne a tekercs

A kérdéses Asahi Pentax Spotmatic vázat, melynek boldog tulajdonosa lettem, 1964-től gyártották, így nem mai darab. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen műszaki állapotban lehet, ráadásul át kellett még esnie egy hosszadalmas repülőúton Amerikából Európába, és a magyar vámosok kezeit is megjárta. Az efféle kalandok sokszor okoznak álmatlan éjszakákat számomra, de a csomag szerencsésen megérkezett.

Szeretem a Spotmatic vázakat, mert igen precíz és időtálló darabok. Az első filmes tekercsemet egy Spotmatic-F gépben fotóztam végig, és ennek a szerkezetnek a precizitása és kezessége is sokban hozzájárult ahhoz, hogy a jól sikerült sorozat miatt még jobban megszeressem az analóg fotózást (nehéz ám visszacsábítani egy digitális betyárt a gombelemes monstrumok világába).

Miután kézhez kaptam a gépet, lecsavartam róla a rajta levő lencsét (ez egy Super-Takumar 1.4/50 volt, tesztet róla ide kattintva olvashatsz), és azonnal felhúztam a zárat, majd kattintottam, utána pedig újból felhúztam és megint exponáltam egyet. Éreztem, hogy nagyobb a mechanika ellenállása a szokásosnál, ám ahhoz még nem vagyok elég gyakorlott, hogy rájöhettem volna: a benne levő öreg film miatt megy nehezebben a kar. Azt hittem, hogy a kosz okozza az ellenállást. Óriási szerencsének bizonyult azonban, hogy megtörtént ez a két "vak kattintás", ugyanis a következő percben kinyitottam a hátfalat. Először csak résnyire, és azonnal feltűnt a benne rejtőző tekercs. Az így bejutó fény csak az utolsó 3 kockát érintette, melyből kettő az "enyém" volt. Gyorsan visszacsuktam a hátfalat és reméltem, hogy nem ment tönkre az előhívatlan film a fényszennyezéstől.

Pár perc tanakodás után arra jutottam, hogy mivel a mechanika pontos állapota ismeretlen, az elektronikus fénymérő pedig egyelőre nem működik, nem kísérletezek azzal, hogy magam használom fel a maradék kb. 15 kockát, hanem kitekerem a filmet, és megpróbálom megmenteni, ami már addig is rajta lapult. A számláló állásából tudtam, hogy kb. 20 kockát valaki korábban már fényképezett a filmre.

Az anyag és az idő tánca a gyakorlatban

Mikor a kezemben volt az immár biztonságosan visszatekert, fénytől óvótt 35mm-es film, felmerült a kérdés, hogy ki, mikor és mit fotózhatott rá? Igazi izgalom! Ám még nagyobb kérdés volt, hogy egyáltalán elő lehet-e hívni a tekercset?

Kis kutakodás után ugyanis megállapítottam, hogy a kérdéses Kodacolor II ASA80-as tekercs akár egyidős is lehet a vázzal. Bár magam nem értek a filmelőhíváshoz, arról felvilágosítottak a szakemberek, hogy az előhívatlan tekercsek állapota az évek alatt romlik. Ahogy ők mondták, a film "beexponálja magát", vagyis ha nincs stabilizálva rajta a fényérzékeny kémiai agyag, akkor az idővel elkezd sötétedni. Ami még rosszabb, hogy úgynevezett alapfátyol kerülhet a már ellőtt képekre is, vagyis tönkremehet az elfotózott nyersanyag is.

A kérdéses tekercs javára válhatott, hogy alacsony volt az érzékenysége (a kisebb érzékenységű filmek jobban kiállják az idő próbáját, kevésbé sötétednek adott idő alatt). További probléma volt viszont, hogy minden bizonnyal nedves környezetben várta sorsát a fényképező, ugyanis mind a lencse, mind a gép teljesen gombás volt. Sok volt a kétség, izgultam tehát.

Akit érdekel ez a nyersanyag, az ma is beszerezhet számos lejárt darabot, és akár fotózhat is rá. Már régen nem gyártják, ám a negatívok esetében a lejárati dátum sokszor nem jelent sokat, ha megfelelően tárolják (egyenletes hidegben, hűtőben - ez lassítja a kémiai anyagok bomlását). Bátraké a szerencse!

Szakmai csoportokban javasoltak több hozzáértőt is, akik foglalkoznak régi, lejárt filmek előhívásával. Érdekelt persze a tekercs tartalma, de nem akartam erre vagyonokat költeni és törekedtem az egyszerűség felé, így kedvenc fotós boltomba, a Cafe Analogba vezetett első utam. Itt megkérdeztem, hozzá mernek-e nyúlni a filmhez és vállalják-e egyáltalán a hívását? A lelkemnek szüksége volt némi nyugtató szóra, mielőtt rájuk hagyom a negatívot. Figyelmeztettek a kockázatokra és a siker minimális esélyére, de hozzátették azt is, hogy bátran belevágnak és megteszik, amit csak lehet. Elváltam hát pár napra a tekercsemtől.


[X] hirdetés

Egy héttel később közös izgalommal tapasztaltuk, hogy az előhívott kockákon bizony van valami! Méghozzá egészen jól kivehető kontúrokat láttunk, melyek egy város sziluettjét rajzolták ki (legalábbis akkor ez volt a tippünk). Kértem hát a szkennelést, ám még mindig nem volt biztos, hogy mennyi fog látszani a sötét és világos részek határain kívül...

Számítógépbe költözik az analóg

Újabb egy hetes feszült várakozás után széles mosoly fogadott a boltban, és rögtön monitor elé is ültettek. "Ezt most azonnal látnod kell!" - szegezte nekem az izgatott fiatalember a felkiáltást, és gépük képernyőjén valódi csoda bukkant fel. A képek az eltelt évtizedekhez képest igen jó állapotban voltak, és gyors átfutásuk után világossá vált, hogy egy családi utazás emlékét őrzik, mégpedig Pearl Harbor kikötőjében, az ottani katonai emlékműnél!

Rövid történelmi kitérő

A Pearl Harbor-i csatában 1941. december 7-én a japán flotta megtámadta az Amerikai Egyesült Államok haditengerészetének Pearl Harbor-i (Hawaii-szigetek) támaszpontját. Ezzel az eseménnyel Japán elérte, hogy az USA belépjen a második világháborúba, és végre eldönthette, hogy kié lesz a Csendes-oceán térsége feletti hegemónia.

A japán erők vezetése tudta, hogy az USA gazdasági erejével nem veheti fel hosszabb távon a versenyt, így döntő csapás mérésére készültek. Az Egyesült Államok csendes-óceáni flottájának java Pearl Harbor kikötőjében állomásozott, viszonylag kis helyen összezsúfolva, nem tartva egy esetleges ellenséges akciótól.

A japán erők több hullámban csaptak le levegőből és víz alól egyaránt. Míg Japán csak 29 repülőgépet és négy kis méretű tengeralattjárót vesztett a támadás alatt, az USA négy csatahajója teljesen elsüllyedt, egy felborult, három másik pedig - további három cirkálóval és három rombolóval együtt - súlyosan megsérült. 188 repülő is megsemmisült (többségük még a földön), valamint érzékeny emberveszteségük is volt: 2403-an meghaltak, 1178-an megsebesültek.

Bár az USA végül legyőzte Japánt, a Pearl Harbor-i események máig fájó pontot képeznek a nemzet emlékezetében. A katonai kikötő helyén ma emlékpark látható, benne a jellegzetes alakú emlékművel, melyet az elsüllyedt USS Arizona csatahajóra építettek rá.

A fenti képen látható jellegzetes építmény megpillantása után vált egyértelművé a helyszín. A pontos dátumot sajnos még mindig nem lehet megbecsülni, de aki észrevesz valami olyasmit a közzétett képeken, ami támpontot adhat, ne habozzon kommentben megjegyezni!

Az évtizedes képek megmutatják magukat

Nem akarok tovább csigázni senkit, mindjárt mutatom a képeket. Annyit sikerült még megállapítanunk (hatalmas kreativitással), hogy a fotós minden bizonnyal csak a családi albumba dolgozott, hiszen több felvétel kétszer is szerepel a tekercsen (nem volt biztos benne, hogy az első sikerült), valamint sok fotó ferde. A vázon eredetileg egy Super-Takumar 1.4/50-es lencse volt és erősen gyanítható, hogy a fotók is ezzel készültek.

Úgy döntöttem, hogy nem teszem közzé az összes képet a tekercsről. Olyanokat legalábbis semmiképpen, amiken valamennyire felismerhető arcok vannak, hiszen nem én készítettem a felvételeket, és a rajtuk szereplők akár még élhetnek is (nekem biztos nem adtak engedélyt arra, hogy az arcukat mutassam). Duplikátumokat sem akarok közölni, így a hét legérdekesebb felvételt választottam ki.

!

Ne csüggedjen senki a szükséges "cenzúra" miatt, a legjobb fotók így is alább láthatóak a tekercsről. Lenyűgözően érdekes egy ilyen öreg matéria képén át pillanatani a múltba. Ha más miatt nem, már csak a kémiai anyag elváltozásai, színei, mintái miatt is érdemes átfutni a fotókat, melyeknek kifejezetten jót tett az évtizedes patina. Sokat tanakodtam, hogy a fehér "fonalak" vajon micsodák lehetnek, de ha közelebbről megnézem, nem tartom lehetetlennek, hogy a teljesen gombás váz és objektív mellett bizony a filmtekercset is megtámadta ez az élőlény.

A felvételek a szkennelés után semmilyen digitális utómunkán, színezésen vagy más feldolgozáson nem estek át.

Évtizedek múltán most végre napvilágra kerülnek, bár talán maguk sem gondolták volna a sötétben töltött hosszú idő alatt, hogy valaha is megtörténik ez velük.


Anya, mi azott? Az első fotón jól látható az emlékmű, és az utazók kontúrjai is feltűnnek. A bal oldalon található pár talán éppen csókot vált? Vagy csak az idő hozta őket ilyen meghitt(nek tűnő) helyzetbe? Középen talán egy gyermek ágaskodik.

USS Tennessee BB-43 A képen a USS Tennessee (BB-43) elsüllyedésének helyét jelölő emlékmű, nem messze a központi emlékhelytől). (A fekete-fehér képen a Tenneesse pusztulása látható az öbölben, a támadás után.)

Mindjárt odaérünk! A harmadik képen is az emlékmű látható, azonban szerintem ezen a kockán az egyik legszebb az anyag "fodrozódása", így feltétlenül meg akartam mutatni. Az építményt csak hajóval lehet megközelíteni, ezért lehet a tekercsen ilyen sok, a vízről fotózott kép.

Integessetek nekik! Egy közeli felvétel az emlékműről, melyen az ablakokban ágaskodó túristák is jól látszanak. (A másik képen az emlékmű manapság, hasonló szöbgől.)

Uram, kérem ne érjen hozzá! Számomra ez a kép a kedvenc: két alak látható rajta, pontosabban csak a kontúrjaik. A hátsó - tányérsapkájából ítélve - talán egy biztonsági ember, talán egy megemlékező katona lehet. Mintha hosszúsan lépkedne a háttérből a másik férfi felé, aki talán megérintett valamint az emlékhelyen, amit nem lenne szabad. (A kisebb képen a háttérben látható az emlékmű bejárata belülről, ez lehet a fotón is.)

Kék, akár az óceán Furcsa színű felvétel az emlékhely belsejéről. A film patinája itt egészen más jellegű, mint amilyen a tekercsen eddig volt. Ez talán azért van, mert ez lehetett az utolsó előttinek exponált kocka, így a zár mellett, a tekercsre fel nem tekeredve várta a szebb jövőt.

Alakok a lila ködben És egy még furcsább színösszeállítás az utolsó kockáról. Ez már minden bizonnyal akkor kapott fényt, mikor én óvatlanul kinyitottam résnyire a váz hátulját (talán innen a lilás szín). A kép alján a sérülés nem más, mint rozsda: a váz filmvezető sínjén pontosan ugyanilyen alakú sérülés van. Évtizedekig állhatott ez a kocka a zár mögött, együtt pusztulva a sínnel.

Az utolsó kocka sérüléséről készítettem egy felvételt, melyen a sín is látszik. A zár felett jobbra látható az anyag korróziója (amennyire lehetett, megtisztítottam), mellette pedig a barnás filmen a korábban hozzá préselt szakasz és elszíneződés.

Kérdés persze szép számmal maradt: mi történt a családdal? Miért nem fejezték be a tekercset? Miért nem hívták elő a képeket? Hogyan került a fényképező egy elhagyatott raktárba? Miért nem hiányzott senkinek? Talán a tulajdonosai elfelejtették? Vettek egy jobb masinát, és a régi gép a benne rejlő filmmel együtt a szekrény mélyére került? Vagy valamilyen tragédia érte őket, és a hozzátartozók sosem hívták elő utolsó fotóikat? Lehet, hogy az idő majd ezekre a kérdésekre is választ ad...

A cikk végén megkérnélek, hogy ne oszd meg máshol a képeket, de tulajdonképpen nem rendelkezem a szerzői jogaikkal, hiszen én csak megtaláltam a filmet, de nem én fotóztam. Mégis arra kérlek, ha terjeszteni szeretnéd ezt a történetet, az eredeti link segítségével tedd, ne a fotókkal. Köszönöm!

Ha vannak hasonlóan érdekes sztorijaid, felvételeid, vagy csak nem akarsz lemaradni a legújabb anyagokról, várunk a Vintage Pubban!

Mutasd meg másoknak is, hogy mit találtál:




Közösködünk?

Ha maradt még bármi kérdésed, vagy elmondanád véleményedet, várunk a Vintage Pubban és a blog facebook-oldalán.



Érdemes követni:


Elmondhatod a magadét:

Népszavazol?

Vannak még itt további érdekességek is:


Kodacolor VR 100: fellelt tekercs új és régi képekkel

Nikon extravaganza

Szubjektív: így váltottam Sony fullframeről Fuji középformátumra

Kiszínezett történelem: Terra Nova 1910-1913 (Scott antarktiszi expedíciója)

A gép alkot, az ember pihen

Ezek a leképezési hibák rontják el a napodat

Miért emelkednek ilyen meredeken a vintage optika árak?

Hol romlott el a Facebook?

Canon érdekességek és könyvajánló, Bob Shell nyomán

Életem hátterei (TFCD fotózás)

Így tehetsz színessé régi fekete-fehér fényképeket

Évértékelő @2021

TFCD poszt generátor

Lejárt tekercs: Konica FS-1 + Hexanon 1.2/57 + VX200 film

10 kérdés, 10 válasz. 10 éves a hispan’s photoblog

Szabad-e világító sirályt fotózni?

Időutazás: 5 fotós hír 2030-ból

Ilyen volt a fotós OKJ (+all-in-one tétel)

Te is fertőzött lehetsz: támad a vintázs-kór

Így készült a forgó Parlament

A legöregebb objektív, amivel valaha fotóztam (Petzval kaland)

Hogyan készül a minibolygó (és a csőpanoráma?)

Gangvadászati kisokos

Évértékelő @2020

Hogyan állj pont szembe a Parlamenttel?

Milyen objektívvel fotózzak portrét?

Miért működnek az objektívek?

Ezért imádod a vintage objektíveket

Évértékelő @2019

Hogyan és miért válassz (egy) analóg/vintage rendszert magadnak?

Robbantott ábra kisokos

Balkán Disney

Képzelt beszélgetés egy TFCD/portré fotózás előtt, alatt és után

8 kocka egy közel 100 éves, középformátumú Zeiss Ikonnal

A szürke színei

Sony A7III: a mirrorless jelene és jövője

In memoriam Mamiya ZE

13 különleges kamera a fotózás történetéből

Miért radioaktív az objektívem?

Kezdő fotós kisokos

A 60 utolsó fotó a bontásra ítélt Olimpia Szellemhotelből

A kamu vörös karika pszichológiája

Pirosszka (ingyom-bingyom TFCD fotózás)

Viltrox EF-NEX III gyorsteszt

A boldog fotós lájk nélkül él

10 tipp régi objektív vásárláshoz

Mi a gond a modern objektívekkel?

Így ölte meg az A7 a DSLR-emet

35mm történelem

További cikkek a tudásbázisban...

Köszönetnyilvánítás

A filmtekercs birtokomba kerüléséért csak a sorsnak mondhatok köszönetet, azonban a szakszerű és körültekintő hívásért és digitalizálásért a Cafe Analogot illeti a dícséret! A kódolásban nyújtott segítséget köszönöm Pintér Zsoltnak.

BIO

A cikk szerzője 2011-ben kezdett fotózni. A mai napig abszolút amatőrnek vallja magát, aki sokkal inkább az alkotás öröméért, mint bármilyen javadalmazásért dolgozik. Végigjárta a digitálisok ranglétráját (350D, 20D, 50D, 5DMII, A7, A7II, A7III, GFX 50S II), de egyre többet játszik analógokkal is. Időközben rájött, hogy az optika sokkal fontosabb, mint a váz. Valamiért ösztönösen szereti a mirrorlesst és a minél egyszerűbb, de agyafúrtabb megoldásokat. Saját magára a "géptulajdonos" megjelölést szereti alkalmazni, ami jobban lefedi technikai részletek iránti rajongását. 2021-ben okleveles fotográfus lett, legyen ez akár jó, akár rossz dolog.

Manuális objektívekkel 2014 eleje óta foglalkozik, 2015-ben pedig összegyűjtötte és letesztelte a legtöbb elérhető árú 50mm-es optikát. Nem csak gyűjti, de szereti, javítja, és használja is objektívjeit, hiszen a vitrinben tartott felszerelésnek csak ára van, nem pedig értéke. Ha hívják, örömmel osztja meg tapasztalatait és élményeit személyesen is élő előadásokon vagy a vintage pub személyes találkozóin, ezen felül pedig szorgosan építi az online is elérhető tudásbázist.

A fotózásnak minden lépését fontosnak tartja, ezért a gondolat teremtő erejéről és az alkotás önmagára visszamutató értelméről és boldogságáról is sokat lehet hallani nála. Ha csatlakoznál hozzá, a vintage pubban általában megtalálod, a pult mellett rögtön jobbra. Tovább...

Horváth Krisztián C 2015-2018 (eredeti megjelenés: 2015. november 19., utolsó módosítás: 2018. február 3.)