Történetem

   Nevem Horváth Krisztián, 1987. március 18-án születtem Budapesten. Ugorjunk pár évet, azt hiszem, az óvoda senkit sem érdekel, bár így visszatekintve szívesen járnék megint oda, optimális környezet a szellemi munkához.

   A Kós Károly (akkor még ének-zene tagozatos) általános iskolában eltöltött 8 év után a (budapesti) Móricz Zsigmond Gimnáziumba vettek fel történelem szakra. Itt kezdődött számomra az a tudásbeli felfutás a weblapkészítés terén, ami azóta is meghatározza ezen típusú munkámat. Hála a liberális oktatáspolitikának szervezetten csak egy évig tanultam számítástechnikát, de az ezt követő 3 évben is rengeteg segítséget kaptam tanáraimtól. Az utóbbi esztendőkben több, mint egy tucat weblapot hoztam létre különböző célokkal néha megrendelésre, néha csak saját képességeim megismerésére. (Ez idő alatt igyekeztem történelmi ismereteimet is gazdagítani, úgy érzem, sikerrel.)

   Ami a tanulmányi előmenetelemet illeti, 2006 nyarán felvételt nyertem a Károli Gáspár Református Egyetemre (történelem szak) és 2010-ben megszereztem a BA történész alapszakos diplomát (kommunikáció-pedagógia minor szakokkal együtt). Ugyanebben az évben folytatom a mesterképzésem szintén a Károlin szintén történelem szakon.

   Az informatikán és a történelmen kívül van még egy terület, amit egész életemben csak autodidakta módon tanultam, ez pedig az elméleti fizika. Ezt tartom talán a leghasznosabbnak.

   Az eddig megemlített három fő irányvonalnak köszönhetően saját megítélésem szerint "haladó konzervatív" látásmódot nyertem, aminek segítségével - úgy érzem - az életben eddig számomra felvetődött összes kérdést hatékonyan és objektíven tudtam kezelni.

   Tennék-e valamit másképp, ha tehetném? Nem hiszem. Nem gondolom, hogy velem mindennek így kellett történnie, inkább úgy tekintek az életre, hogy ha nem így történtek volna a dolgok, most nem írhatnám le ezeket a sorokat. (szakszóval ez a gyenge antropikus elv)

   Ami talán még érdekes lehet velem kapcsolatban, hogy szeretem a színvonalas TV sorozatokat  és a jó filmeket, imádok barkácsolni (korábban hajók, tengeralattjárók, autók, repülők, ejtőernyők, felvonók, daruk, lánctalpasok, újabban szélkerekeket faragok illetve robot-maketteket építek meg egyedi hűtőket készítek a számítógépembe). Makettezek is néha, illetve citromfákat nevelek. Minden olyan dologba, aminek szerintem van értelme, képes vagyok rengeteg időt és energiát befektetni. Sokat olvasok elsősorban ismeretterjesztő könyveket, de a színvonalas sci-fi irodalmat is érdekesnek találom. Hírmániás vagyok, huzamosabb ideig híradó vagy internet nélkül nehezen bírom. Lenyűgöz a hadászat, a modern haditechnika (kifejezetten érdekel például az atomfegyverkezés vagy a pilóta nélkül repülőgépek fejlesztése, de ezeken kívül is szinte minden). Alapjában véve optimista természet vagyok, a problémáknak inkább elébe megyek, szeretem a rendet (jóllehet minél többet tudok róla, annál nehezebb definiálni).

Talán érdekes lehet még, hogy:

az óvódás jelem szék volt a zsebkendőt félbehajtom orrfújás előtt szeretem a csillagos égboltot bámulni utálok lassan menni és másokat kerülgetni szeretem a tejeskávét (sok cukor, zéró kávé) a zöldet kiszedem a szendvicsekből a legszebb szavak szerintem a szimmetria és a szerelem utálom a mazsolát mániákusan szétdurrantom a buborékzacskókat a prérifarkasnak és Tom-nak drukkoltam a mozgólépcsőt lassúnak találom csak az Intel igenis kellenek semmittevős napok egy bocsánat mindenkinek jár kockacukor narancslébe mártogatva

Tudományfilozófiám

   Ha írásaim, gondolataim úgy tárnám a világ elé, hogy nem mondom el, mit gondolok arról, hogy vajon megérthetünk-e valaha mindent, akkor az olvasó azzal vádolhatna, hogy kivárásra játszom, így színt vallok. Talán ezen kellett legtovább törnöm a fejem, de mindent egybevetve azt vallom, hogy jelenlegi tudásunk, a most rendelkezésre álló és – mint látni fogjuk – nem egyszer egymásnak is ellentmondó elméletek valami nagyobbnak a részei. Figyeljük meg: időről időre valaki előáll egy minden-elmélettel, ami első ránézésre mindent magyaráz, majd az örömmámor első pillanatai után megérkeznek az olyan kérdések, ahol az elgondolás csődöt mond. Csakhogy – és talán ez lenne a lényeg – ezek a magyarázatok egyre több mindent foglalnak magukban. Maguk alá gyűrik a korábbi nézeteket vagy cáfolva azokat, vagy többnyire magukba építve, rámutatva arra, hogy azok valami nagyobbnak a részei. Valahogy így látom én is a tudományok fejlődését (és nemsokára kitérek arra is, mi is szerintem a tudomány, mert ebből származik a fenti állítás legtöbb támadása). Az olvasó joggal veti fel, hogy ha így látom a dolgokat, akkor nem látom az „alagút végét”. Mindig lesz egy újabb, az előzőeket magába olvasztó elmélet, aztán majd azt is belefoglalják valamibe. Ezt én cáfolnám. A cáfolat merev és ötlettelen, de kétségtelenül megállja a helyét: egy adott rendszert nem irányíthat végtelen sok szabály, vagyis egyszer a távoli (vagy közeli) jövőben, ha elég rafináltak vagyunk és egyáltalán képesek vagyunk megoldani a feladatot, megszülethet egy mindent magyarázó elmélet. Igen, tudom, sok itt a kérdés, kezdjük rögtön a legkézenfekvőbbel. Van tovább is...

Úgy látom...

 ...háromféle ember van a világon. Az első és utolsó csoportba igen kevesen, míg a másodikba mérhetetlenül sokan tartoznak. Az első csoport a teremtők csoportja, akik változtatnak a fennálló renden önkéntelenül is azzal, hogy új dolgokat fedeznek fel, új célokat adnak az embereknek, új normákat vezetnek be, egyszóval olyasmiket alkotnak, amik egészen addig nem léteztek. A második csoport a fenntartóké, akik úgy élik le életüket, hogy az aktuális rend keretei között tevékenykednek és működésükkel hozzájárulnak annak fennmaradásához. Soha nincs eredeti ötletük vagy gondolatuk, de erre sosem ébrednek rá, így lehetőségeikhez képest boldogok. És itt van a harmadik csoport, a pusztítóké, akik a rendszer ellen vannak. Sokáig törtem a fejem, hogy őket mi hajtja, és rájöttem, hogy ők is egy új világrendért dolgoznak, így azonban szinte nincs is különbség az első és a harmadik csoport között. Egy leheletnyi talán mégis: az alkotó újat hoz, a pusztító csak a jelenlegit szervezi át; az alkotónak nem célja a fennálló rend megdöntése, de "találmányai" ezt úgyis elvégzik (akkor is, ha nem ezzel a szándékkal alkotta őket), ezzel szemben a pusztítót önös érdek vezérli; az alkotók változásai lassúak és gyarapodáshoz vezetnek, a pusztítók forradalmakat szítanak és tevékenységük eredménye értékvesztés. Mivel ez egy átfogó szisztéma, egy-egy embert nem lehet egész életében szükségszerűen egy csoportba betenni és a csoportok között van átjárás is.
  Az emberek szeretik környezetüket kategorizálni. A többség csak szűkebb terében végzi ezt, mások nagyban gondolkodnak és az egész emberiséget osztályozzák és vannak azok, akik tudják, hogy még ez utóbbi rendszer is messze elmarad a kívánatostól, az egész megértésétől. Amit fentebb leírtam, pusztán egy gondolat, de nem a végcél. Akik ismernek, tudják, hogy ez nekem roppant kevés. Egyelőre azonban csak ennyit árulok el.

Miért ír az ember verset?

 Sokat gondolkodtam ezen. Régebben az volt az álláspontom, hogy ha valamit meg akarunk örökíteni és ehhez semmilyen más módszer nem áll rendelkezésünkre, csak az írás, akkor érdemes legalább annak a határait kiterjeszteni, vagyis nem jó a mondandót az amúgy is korlátozott keretek között még tovább redukálni azáltal, hogy szótagokat meg sorokat és rímeket számolunk. A versírás ilyen formán csak arra jó, hogy egy adott műfaj követelményeit kielégítve vessünk valamit papírra, és nem arra, hogy azzal a valóságot visszaadhassuk - gondoltam korábban. A minap azonban azon vettem észre magam, hogy már én sem értek teljesen egyet ezzel az állásponttal. Írtam pár sort, és azt találtam, hogy sokkal többet mondtam el így - nem csak a világról, hanem arról is, ami bennem van -, mint ha oldalakon keresztül fejtegetnék valamit. A dilemma viszont itt kezdődik... Hogy én tudom, mit gondoltam, mikor írtam, természetes, de vajon aki olvassa később (ha olvassa majd egyáltalán valaki), az is tudni fogja? Ki mit fog majd belemagyarázni? Az iskolában is ott halt meg az irodalom, mikor a tanár megpróbálta elmondani, melyik író mit gondolt vagy - szerinte - mit akart írni. Szóval bonyolult dolgok ezek. Egy rendesen jegyzetelt tudományos dolgozatot nem lehet elferdíteni, egy verset igen. Viszont az utóbbi sokkal árnyaltabb lehet, mint bármi más, amit szavakkal megörökíthetünk... Talán ezért ír verset az ember. Nem mondtam újat? Nem is akartam.

utoljára módosítva: 2010. 08. 09.