|
Mit érdemes tudnod
rólam?
|
Igyekszem rövid lenni,
mert tapasztalataim szerint az emberek nem olvasnak el semmit, ami hosszabb egy
oldalnál vagy 20 sornál... Készült mindenesetre
képes verzió is. Senkit ne ijesszen meg a komolyság, a
rövidség igénye szorított tárgyilagosságra.
Nevem Horváth Krisztián, 1987.
március 18-án születtem Budapesten. Tanultam a
Kós Károly (akkor még ének-zene tagozatos) általános iskolában 8 évig,
utána a (budapesti)
Móricz Zsigmond Gimnáziumba
vettek fel történelem szakra, majd a
Károli
Gáspár Református Egyetemre (történelem szak), és 2010-ben megszereztem a BA
történész alapszakos diplomát (kommunikáció-pedagógia minor szakokkal együtt).
Ugyanebben az évben folytattam a mesterképzésem szintén a Károlin szintén
történelem szakon (Hadtörténelem). Jelenleg cél a doktori iskolába való bejutás.
A világnézetem haladó konzervatív,
ateista és materialista. Öt dolog érdekel igazán az életben:
az emberek, az
elméleti fizika (és kozmológia), a katonai- és űrrepülés, a hadtörténelem
és a
weblaptervezés. Emellett foglalkozom eszement szerkezetek
barkácsolásával (korábban hajók, tengeralattjárók, autók, repülők, ejtőernyők,
felvonók, daruk, lánctalpasok, újabban
szélkerekeket faragok illetve
robot-maketteket építek, meg
rákaptam a
sodronykészítésre is).
Citromfákat
is nevelek. Sokat
olvasok.
Szeretek
fényképezni és
rajzolni. ha idáig elolvastad, akkor úgyis körbenézel az oldalon, így
befejezem az önreklámot.
|
 |
Talán érdekes lehet
még, hogy:
az óvódás jelem szék volt
a zsebkendőt
félbehajtom orrfújás előtt
szeretem a csillagos égboltot bámulni
utálok lassan menni és másokat kerülgetni
szeretem a tejeskávét (sok cukor,
zéró kávé)
a zöldet
kiszedem a szendvicsekből
a legszebb szavak szerintem a szimmetria és a szerelem
utálom a mazsolát
mániákusan szétdurrantom a buborékzacskókat
a prérifarkasnak és Tom-nak
drukkoltam a mozgólépcsőt lassúnak találom
csak az Intel
igenis kellenek semmittevős
napok egy bocsánat mindenkinek jár
kockacukor narancslébe mártogatva
a barátok az élet
napsugarai
egy
kacsa mindig figyel
BMW
csoki
nem hiszek a fegyverek halálában
bicikli nélkül nem élet az élet
csapágyakon gördül a világ
ha már sör, búzasör...
de inkább édes fehérbor
Tudományfilozófiám
Ha írásaim, gondolataim úgy tárnám a világ elé, hogy nem mondom el,
mit gondolok arról, hogy vajon megérthetünk-e valaha mindent, akkor az olvasó
azzal vádolhatna, hogy kivárásra játszom, így színt vallok. Talán ezen kellett
legtovább törnöm a fejem, de mindent egybevetve azt vallom, hogy jelenlegi
tudásunk, a most rendelkezésre álló és – mint látni fogjuk – nem egyszer
egymásnak is ellentmondó elméletek valami nagyobbnak a részei. Figyeljük meg:
időről időre valaki előáll egy minden-elmélettel, ami első ránézésre mindent
magyaráz, majd az örömmámor első pillanatai után megérkeznek az olyan kérdések,
ahol az elgondolás csődöt mond. Csakhogy – és talán ez lenne a lényeg – ezek a
magyarázatok egyre több mindent foglalnak magukban. Maguk alá gyűrik a korábbi
nézeteket vagy cáfolva azokat, vagy többnyire magukba építve, rámutatva arra,
hogy azok valami nagyobbnak a részei. Valahogy így látom én is a tudományok
fejlődését (és nemsokára kitérek arra is, mi is szerintem a tudomány, mert ebből
származik a fenti állítás legtöbb támadása). Az olvasó joggal veti fel, hogy ha
így látom a dolgokat, akkor nem látom az „alagút végét”. Mindig lesz egy újabb,
az előzőeket magába olvasztó elmélet, aztán majd azt is belefoglalják valamibe.
Ezt én cáfolnám. A cáfolat merev és ötlettelen, de kétségtelenül megállja a
helyét: egy adott rendszert nem irányíthat végtelen sok szabály, vagyis egyszer
a távoli (vagy közeli) jövőben, ha elég rafináltak vagyunk és egyáltalán képesek
vagyunk megoldani a feladatot, megszülethet egy mindent magyarázó elmélet. Igen,
tudom, sok itt a kérdés, kezdjük rögtön a legkézenfekvőbbel.
Van tovább is...
Úgy látom...
...háromféle ember van a
világon. Az első és utolsó csoportba igen kevesen, míg a másodikba mérhetetlenül
sokan tartoznak. Az első csoport a teremtők csoportja, akik változtatnak a
fennálló renden önkéntelenül is azzal, hogy új dolgokat fedeznek fel, új célokat
adnak az embereknek, új normákat vezetnek be, egyszóval olyasmiket alkotnak,
amik egészen addig nem léteztek. A második csoport a fenntartóké, akik úgy élik
le életüket, hogy az aktuális rend keretei között tevékenykednek és működésükkel
hozzájárulnak annak fennmaradásához. Soha nincs eredeti ötletük vagy gondolatuk,
de erre sosem ébrednek rá, így lehetőségeikhez képest boldogok. És itt van a
harmadik csoport, a pusztítóké, akik a rendszer ellen vannak. Sokáig törtem a
fejem, hogy őket mi hajtja, és rájöttem, hogy ők is egy új világrendért
dolgoznak, így azonban szinte nincs is különbség az első és a harmadik csoport
között. Egy leheletnyi talán mégis: az alkotó újat hoz, a pusztító csak a
jelenlegit szervezi át; az alkotónak nem célja a fennálló rend megdöntése, de
"találmányai" ezt úgyis elvégzik (akkor is, ha nem ezzel a szándékkal alkotta
őket), ezzel szemben a pusztítót önös érdek vezérli; az alkotók változásai
lassúak és gyarapodáshoz vezetnek, a pusztítók forradalmakat szítanak és
tevékenységük eredménye értékvesztés. Mivel ez egy átfogó szisztéma, egy-egy
embert nem lehet egész életében szükségszerűen egy csoportba betenni és a
csoportok között van átjárás is.
Az emberek szeretik környezetüket kategorizálni. A többség csak szűkebb
terében végzi ezt, mások nagyban gondolkodnak és az egész emberiséget
osztályozzák és vannak azok, akik tudják, hogy még ez utóbbi rendszer is messze
elmarad a kívánatostól, az egész megértésétől. Amit fentebb leírtam, pusztán egy
gondolat, de nem a végcél. Akik ismernek, tudják, hogy ez nekem roppant kevés.
Egyelőre azonban csak ennyit árulok el.
Miért
ír az ember verset?
Sokat gondolkodtam ezen. Régebben az
volt az álláspontom, hogy ha valamit meg akarunk örökíteni és ehhez semmilyen
más módszer nem áll rendelkezésünkre, csak az írás, akkor érdemes legalább annak
a határait kiterjeszteni, vagyis nem jó a mondandót az amúgy is korlátozott
keretek között még tovább redukálni azáltal, hogy szótagokat meg sorokat és
rímeket számolunk. A versírás ilyen formán csak arra jó, hogy egy adott műfaj
követelményeit kielégítve vessünk valamit papírra, és nem arra, hogy azzal a
valóságot visszaadhassuk - gondoltam korábban. A minap azonban azon vettem észre
magam, hogy már én sem értek teljesen egyet ezzel az állásponttal. Írtam pár
sort, és azt találtam, hogy sokkal többet mondtam el így - nem csak a világról,
hanem arról is, ami bennem van -, mint ha oldalakon keresztül fejtegetnék
valamit. A dilemma viszont itt kezdődik... Hogy én tudom, mit gondoltam, mikor
írtam, természetes, de vajon aki olvassa később (ha olvassa majd egyáltalán
valaki), az is tudni fogja? Ki mit fog majd belemagyarázni? Az iskolában is ott
halt meg az irodalom, mikor a tanár megpróbálta elmondani, melyik író mit
gondolt vagy - szerinte - mit akart írni. Szóval bonyolult dolgok ezek. Egy
rendesen jegyzetelt tudományos dolgozatot nem lehet elferdíteni, egy verset
igen. Viszont az utóbbi sokkal árnyaltabb lehet, mint bármi más, amit szavakkal
megörökíthetünk... Talán ezért ír verset az ember. Nem mondtam újat? Nem is
akartam.
utoljára módosítva: 2012. 04. 18.
|
